Tudatmódosítás

Emmett öblös nevetése töltötte be a szobát. Belement a viccelődésbe, s Edward vállára tette a kezét:

-         Gyermekem, ez csak rajtatok múlik. Vagyis csak rajtad.

-         Rajtam? – kérdezte Edward felvont szemöldökkel.

-         Nézz csak Bellára – bökött felém-, amikor beléptél az ajtón, rögtön olyan lett, mint egy agymosott. Csak bámul rád, s kapkodja a levegőt.

Teljesen tudatomnál voltam, csak éppen annyi érzés kavargott bennem, hogy hirtelen azt sem tudtam, melyiknek engedjek: az örömnek, hogy Emmett esket meg minket, vagy a tanácstalanságnak, mi szerint nem tudtam, kihez forduljak segítségért, vagy annak, ami arra késztetett, hogy elszaladjak.

Valószínűleg, ennek volt az eredménye, amit Emmett mondott: bámultam őt és csak kapkodtam a levegőt.

-         Bella? Bella, jól vagy? – lépett hozzám Edward, s kezeit felém nyújtotta. Én magamhoz rántottam, s csak öleltem, és csak öleltem. Arcomat a mellkasába fúrtam, mélyeket lélegezve édes illatából.

-         Bella, kérlek… Megijesztesz. Mi a baj? Hallod, kicsim? Mi történt?

Úgy éreztem, minden erőmre szükségem van a beszédhez.

-         Semmi. Csak Vegas… nem emlékszem… halványulnak… Nessie kérdez majd… te mindenre emlékszel… a rét… a sziget… mesélni kell majd neki…

Edward úgy tűnt, teljesen összezavarodott.

-         Nem egészen értem, mit akarsz mondani.

-         Én, én csak emlékezni szeretnék. Minden egyes pillanatra az emberi életemből, ami hozzád kapcsolódik. Nessie is mindenre emlékszik, biztos tudni akarja majd a történetünket. És tudom, hogy önzőség, de én is akarok majd mesélni neki.

      Edward arca kissé dühössé vált, de hangja gyengéd és nyugodt volt:

-         Buta Bella! Nem vagy önző! Még hogy önző. Sose fogod magad tisztán látni. De én ebben is segítek majd. De először is- húzódott az általam annyira imádott féloldalas mosolyra a szája-, szükséged van egy kis tudatmódosításra.

Azzal a hátára kapott, s futni kezdett velem, be az erdő sűrűjébe. Nem érdekelt hová visz, csak legyen velem. Időközben a Nap is kisütött, s a fák lombjai között átsütve néha ezernyi gyémántként verődtek vissza sugarai bőrünkről. Csak néhány percig élvezhettem ezt a földöntúli látványt. Edward hirtelen megállt egy hatalmas fánál, lerakott, majd szembefordult velem. Két kezével vállam felett nekitámaszkodott a fának, ezzel arra kényszerítve, hogy a fa törzséhez simuljak.

-         Szóval- lehelte egész közel hajolva hozzám-, arra lennék kíváncsi, hogy feltétlenül mindenre emlékezni akarsz-e? Vagy megelégszel a jókkal?

-         Ami veled kapcsolatos, az csak jó lehet- suttogtam.

-         Hm, tudod, én néha szívesen elfelejtetném veled, milyen megbocsáthatatlanul viselkedtem. És ha adsz rá lehetőséget, akkor el is felejtetem…

Magához húzott, s megcsókolt. Túl hamar eleresztett, s így szólt:

-         Na, én már tényleg önző vagyok…

Azt akartam mondani, hogy ne mondjon ilyet, de ő már megint az ajkaimat kezdte ostromolni, engem pedig minden erőm elhagyott.

Maga után húzott, a lábaim túlságosan is megindulhattak, mert hirtelen a réten találtam magam. Ő viszont a fák között maradt, s engem figyelt. Nem értettem miért, de elfogott valami déjá vu érzés. Gondolkodás nélkül kinyújtottam felé a kezem. Továbbra sem volt hajlandó előjönni a fák árnyékából, viszont a földre hajította a pólóját. Ez eddig mind rendben is lett volna, én is nagyon akartam őt, csak hát azt a nemes feladatot, miszerint megszabadul a ruháitól, mindig rám hagyta. Türelmesen álldogált, mint aki megérti, hogy miért hallgat a másik. Aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra, valami helyrekattant az agyamban. Kinyújtott kezemmel intettem neki, hogy jöjjön ki a napfényre. Nagyon lassan mozgott, apró mosoly játszott szája sarkában.

Amikor odaért hozzám, elfeküdt a fűben.

-         Köszönöm- suttogtam, ahogy ujjaimat végighúztam tenyere, karja vonalán. Emberi szemnek elképesztő gyorsasággal ült fel, s engem egyre több apró, részletes emlék járt át.

-         Már tudom, hogy legyek hozzád közel.

-         Nagyon jól csinálod- mosolyodtam el, s két tenyeremet az arcára tettem. Elfordította fejét, hogy a tenyerembe csókolhasson. Közelebb csúsztam hozzá, ő pedig az ölébe vont, s magához szorított. Halkan dúdolni kezdett, belőlem pedig kibukott a kérdés:

-         Akkor is ezt dúdoltad?

-         Ühüm - motyogta, s arcát a hajamba fúrta.

-         Tudod, csak egyet sajnálok- szólalt meg nagy sokára.

-         Mit? – kérdeztem kissé ijedten.

-         Hogy már nem tudsz aludni. Szerettem nézni, ahogy alszol, érezni, ahogy hozzám bújsz, hallani, ahogy beszélsz álmodban. Mindig is elbűvölt.

-         Sosem értettem, hogy bírtad ki az éjszakákat. De amióta én meg Nessiet szoktam éjszakánként bámulni, kezdem kapizsgálni.

-         Hm, igen, ő egy igazi kárpótlás nekem, ebből a szempontból is. Bár félek, eljön az az idő, amikor már nem is akar majd velünk egy fedél alatt aludni…

-         Már miért ne akarna?!

-         Te jobban tudhatnád. Biztos rád fog ütni, és a hormonjai által vezérelt lesz.

-         Gúnyolódj csak, emlékszem, te se sokáig bírtad ki. Alig telt el egy hét, s nem érdekelt, hogy melyik része fog széttörni az ágynak.

-         Na, látod, megy ez – vigyorgott-. Csak egy kis tudatmódosítás és emlékszel.

-         Óóó, wow, tényleg…

      Egyre több minden jutott eszembe, s ettől kezdtem újra vidám lenni. Ezernyi ötletem támadt hirtelen az emlékek hatására. Először is, már tudtam, hol lesz az esküvő. Másodszor, hogy hova megyünk nászútra. Harmadszor, hogy érdemes tényleg csak a jó emlékekre koncentrálni, úgy tűnt, kreatívvá tesznek.

Rávigyorogtam Edwardra, s csak hogy gyakoroljam a pajzsom ellökését, gondolatban közöltem vele, hogy vadászhatnák egyet. Csak aztán vigyázzon, mert a végén én bolond bárány megéhezem az oroszlánra…

    - Én nem bánom – vigyorgott. -Tudod, hogy szeretem a bárányhusit.

Azzal fölpattant, a pólóját, amennyire tudta, farmere hátsó zsebébe tuszkolta, s a hegy felé vette az irányt.

Én még mindig nagy rendetlenséget csináltam, főleg azután, hogy egy grizzlyt céloztam meg. Nem volt annyira csábító, mint a hegyi oroszlán, de legalább elég volt egyet levadászni belőle. Edward szokás szerint rég végzett, arra várt, hogy szegény állatot végleg megfosszam utolsó csepp vérétől is.

Őszintén szólva ez nem volt annyira egyszerű: hetykén lehuppant a folyópartra, angyalian mosolygott, sűsrű szempillái alól tekintve rám. Nem tudom miért, de folyamatosan a szemembe nézett. Még ennyivel is sikerült nálam elérnie a tudatmódosítást.

Mikor végeztem, odalépett hozzám, minden szó nélkül ledobta rólam a kék felsőmet, s a pólóját adta rám. Lenéztem a felsőmre, csupa vérfoltos volt. Mi lenne velem nélküle?!

-         Hidd el, Alice a szívére venné, ha így látná viszont.

-         Aha – motyogtam. Még mindig a szememet bámulta. – Mi az?

-         Majd otthon megmutatom – susogta, s ha lehet, mosolya még szélesebb lett.- Gyönyörű vagy…

Naná, gondoltam magamban, a még mindig enyhén vöröses szemeimmel biztos nagyon csábos lehetek. Eddig sose tette szóvá, hogy zavarná, bár bennem mindig ott volt a félelem, hogy borzalmasannak talál ezekkel a szemekkel.

Eszembe jutott, amikor először megláttam a szemeit: sötétek, szinte már fekték voltak, de a bennük rejlő titokzatos erő rabul ejtett. És aztán, amikor aranyszín szemeivel kedvesen rámpillantott, a lágy hangján beszélni kezdett…

Sose fogom elfelejteni. Mindeddig attól féltem, hogy megszöknek előlem ezek a képek, a legszebbek, amiket ember valaha is láthatott, amire egy halandó valaha is emlékezhetett volna; de most, hogy mindent megtesz azért, hogy emlékezhessek, már nem félek, tudom, hogy amíg ő velem lesz, addig én is emlékezni fogok. S jól mondta: nem kell más, csak egy kis tudatmódosítás, amihez már elég ha rámpillant hoszzú, fekete pillái alól, vagy dúdol nekem, vagy csak egyszerűen átölel.

Egyszer azt mondta, olyan vagyok neki, mint egy fényes meteor az ő sötét, örök éjszakájában. Ha ez igaz, akkor ő az én örök Napfényem, ami még halott szívemet is képes megdobogtatni, ami eljut a legsötétebb, legmélyebb helyekre is, még akkor is, ha ez a hely a pokolban van. Ő akkor is nekem fog ragyogni, ha már a Nap kihűlt, ha megszűnik minden élet az univerzumban. Ő akkor is az én Napfényem lesz. Csak általa élhetek örökké. A Napfény által.