Egész este rosszabbnál rosszabb képek gyötörtek, alig tudtam elaludni. Edward mellettem volt, és próbált nyugtatgatni… kevés sikerrel.
Reggel, nagy sajnálatomra egyedül ébredtem. Miután felfogtam, hogy hamarosan vámpír leszek, a szívem őrült zakatolásba kezdett. Féltem. Ismertem be magamnak. Igen, féltem. De nem a fájdalomtól… hanem az ismeretlentől. A jövőtől. Kómás fejjel szedtem rendbe magam, és épp hogy kiléptem a fürdőszobából, Alice már az ágyon ült. Mikor meglátott mosoly kúszott fel arcára, bár nagyon erőltetett volt.
Már kikészítette mai ruhámat, amit hálásan vettem föl. Ma, nem hiszem, hogy nagyon oda tudtam volna figyelni bármire is.
Egy egyszerű kék póló, és egy laza farmernadrág.
- Ugye, tudod, hogy ma…- nem fejezte be, bár nem is kellett neki. A nélkül is megértettem, hisz a levegőben olyan feszültség volt, amit lehetetlen volt nem észrevenni.
- Igen. – leheltem magam elé, mire megölelt.
- Jaj, ha tudnád milyen bátor vagy. – felkuncogott majd elengedett és kilibbent az ajtón.
Pár pillanattal később én is követtem, és lementem a nappaliban. Edward a kanapén ült, térdein pihentette könyökét, és arcát a kezébe temette. Sajnáltam, még sose láttam ennyire gondterheltnek. Csak egy szerény mosolyt küldtem felé, majd kimentem a szabadba.

Az este esett az eső, enyhén párás volt a környéken a levegő. Minden vizes volt, ahová csak néztem, bár számomra már ez megszokottá vált. Az esős Forks…
Hirtelen annyi mindentől kell megválnom, de az a furcsa, hogy még sem érzek igazi megbánást. Nem érzem, hogy olyan sok mindenről le kellett volna mondanom. Természetesen hiányozni fog Charlie, Renée, Phil és még sok mindenki a suliból, de még több vár rám.

Még egy kicsit sétálgattam a ház körül, és kiélveztem minden egyes pillanatot. Három nap múlva, már nem fogom csak, ennyire tompán érzékelni a szagokat, nem fogom már ennyire homályosan látni a dolgokat, és a reflexeim és százszorosra fog erősödni. Szokatlan lesz, ebben biztos vagyok, de nyugtat a tudat, hogy az egész Cullen család mögöttem áll és támogat. Még Rosalie is.
Miután meguntam a kint létet, a konyhába mentem. Esme ott volt és Lizzy-vel beszélgetett. Nem lepődtek meg, mikor megláttak, bár úgy láttam, inkább egyedül szeretnének hagyni. Gondolom, azért mert most jó egy kis magány. Át kell gondolnom a dolgokat. Fura, hogy Edward még egyszer sem keresett meg. Biztos, ő így ugyanígy véli. Bár neki nehezebb!

Miközben ezen agyaltam, Esme boldogan csinált nekem egy kis ebédet. Lassan ettem, ki akartam élvezni minden egyes ízt, hisz hamarosan már csak amolyan föld féle lesz.
Látták rajtam, hogy nem igazán vagyok most közöttük, így menni akartak, de én megállítottam őket.
- Lizzy maradnál?
- Ömh, persze Bella. – fordult vissza zavartan. Nem értette annyira, hogy miért akarok most vele lenni, majd egy ideig vizsgálni kezdett. Kielemezett minden egyes rezdülésemet. Aztán kibökte:
- Mit akarsz kérdezni Bella? Az átváltozással kapcsolatba vagy…
- Nem! Nem érdekel. Miért jobb, ha tudom?
- Félsz?- tette föl az igen fontos kérdést, és elém ült.
- Inkább az ismeretlentől, mint sem a fájdalomtól. – ismertem be, és lehajtottam fejem, de ő mérgesen csapott egyet az asztalra.
- Idefigyelj Bella! Ne próbáld erősnek mutatni magad. Mindenki átérzi, vagyis próbálja átérezni, hogy most min mész keresztül. Nem kell erősnek mutatnod magad! Senki nem várja el tőled!
- Tudom!- suttogtam, majd egy teljesen olyan témára váltottam, ami valószínű őt érzékenyen érinti. – Lizzy, mi történt, anno közted és Livjoy között?
Habozva tettem fel a kérdést, és látszólag meg is dermedt.
- Miért, te mit tudsz?
- Nem vagyok biztos benne, hogy minden igaz abból, amit ő mondott.
- Miért érdekel?
- Csak… nem tudom.
Igazából fogalmam sem volt róla, hogy még is miért olyan hihetetlenül lényeges dolog ez, most! De akkor is tudnom kellett!
- Hát jó. – sóhajtott egyet, majd belekezdett a mondandójába. – Ö… ha hiszed, ha nem, de a mi kapcsolatunk is olyan volt, mint a tiétek. Livjoy, a második világháborúban volt katona…
- Hú, hát akkor Jasperrel volt közös témájuk. – szóltam bele halkan, de látszólag nem érdekelte.
- Én pedig akkoriban a sebesülteket láttam el. Egymásba szerettünk, és tulajdonképpen, én néztem végig azt a három napot, amikor szenvedett. Nem tudtam segíteni rajta, egy idegen mondta el, hogy ő tette ezt vele. Vámpír lett. Beletörődtem, hol ott tudtam, hogy egy szörnyeteg. De nem számított. Embereket ölt, volt, hogy én vittem hozzá a sebesülteket. - elcsuklott hangja, én pedig megborzongtam. – Később rájöttem, hogy ez nagyon nem helyes, és meghallottam azt a hírt, hogy egy vámpír nyugodtan elélhet állatok vérén is. Rávettem, hogy próbálja ki, és úgy tűnt sikerült. Bevált. De jött a másik probléma, hogy én ember vagyok. Kértem, hogy tegye meg, de mint oly sok mindenkinek, neki is volt ellensége. Ő talált meg engem. És megharapott. Livjoy, nem bírta végig nézni, így kiszívta a mérget. De… nem volt elég erős. Onnan már csak azok vannak, amiket te is átéltél. Hiába könyörögtem neki, nem tette meg. Aztán egy nap… jött néhány vámpír. Livjoy volt az élen. És megtámadtak engem. Egyedül voltam. És, aztán hirtelen… erőm lett. És mindegyiket lemészároltam. Kivéve őt! Livjoy elmenekült, én pedig majd belepusztultam, hogy hazudott, és csak kihasznált. Egy vámpír megtalált. És átváltoztatott. Szerencsére. Aztán már csak a bosszú éltetett.
- De honnan tudsz, vagy tudtál rólam?
- A vámpírok pletykások!- mosolyodta el magát.
- Köszönöm!- mondtam egy idő után és felnéztem.
- Nincs mit Bella! Azért vagyok itt, hogy segítsek neked, habár nem tudom, hogy az életem azon része, amikor Livjoy átvert, miben segíthet, téged majd ma alkonyatkor.
- Akkor teszi meg Edward?- bólintott. – Feltűnően kerül!
- Bocsásd meg neki. Nehéz nagyon most! Úgy érzi, hogy elveszi a lelked!
- Ez hülyeség. A szívem, a lelkem már az övé…
- Mind melletted állunk. Egy egész család. Nem kell félned, semmi miatt.
- Mit csinálsz majd, ha én átváltoztam.
- Hát, szerintem, felvilágosítalak, hogy mit kell, és mit szabad csinálnod hibridként.
- Hibrid?- kérdeztem vissza, elvégre teljesen tisztában nem volt ennek a szónak a jelentésével.
- Nos, ez azt jelenti, hogy keverék. Na, most te az vagy. Már félig vámpír, most pedig teljesen az leszel. De van jó oldala. Például, nem három napot kell szenvedned, hanem csak másfelet. És hidd el, az nagyon hamar el fog telni.
Bólogattam, hogy megértettem, majd fogta magát és megölelt.
- Ne félj, vigyázunk rád!

A nap további részét, fent a szobában töltöttem. Életemben először, átértékeltem és hálát adtam mindenért, ami velem történt. Aztán úgy döntöttem, mindezt nem akarom elfelejteni. Így, papírt és tollat ragadtan, majd körmölni kezdtem. Minden, ami eszembe jutott, minden, amit eddig éreztem, most leírom! És ezt mindig meg fogom őrizni.
Gyakran bele kellett néznem az egyre lejjebb haladó napba. Ilyenkor az érzésem, és emlékeim felerősödtek és könnyebb volt leírnom. De sajnos, még így sem tudtam igazán elfelejteni, hogy a nap lenyugvásával az életem végéhez közeledek, és még is, még csak most fog elkezdődni.

A rendezetlen kézírásommal keletkezett tömérdek lap körülöttem hevert. Elmosolyodtam, azt hiszem, hogy a trehányságom nem fog változni.

Halk kopogást hallottam az ajtó felől, mire odakaptam fejem. Alice szerényen benyitott, és mellém ült az ágyra.
- Látom, alkottál!
- Igen. – húztam el számat, majd elnevettem magam.
Felnéztem, de Alice nem engem figyelt, hanem ki nézett az ablakon. A felhők takarása sem akadályozta meg abban, hogy megállapíthatná, milyen időszak van.
- Alkonyodik. – lehelte halkan, még nekem is nagyon figyelnem kellett, ha meg akarom tudni, hogy mit mondott.
- Idő van!- nézett rám hirtelen, amiből felfogtam, hogy nyilván azért küldték fel, hogy lekísérjen.
Bólintottam, majd remegő lábakkal leszálltam az ágyról. Kételkedtem benne, hogy meg tudok állni, de muszáj volt erőt vennem magamon. Most már nem léphetek vissza!

Nagy hévvel és bátorsággal indultam neki, aztán váratlanul a félelem rám tört. Megtorpantam az ajtó előtt és megfordultam. Alice jól sejtette, hogy ki fogok borulni, mert megölelt. Könnyeim folyni kezdtek. Most vagyok ember utoljára!
- Ssss, semmi gond Bella! Elhiszem, hogy félsz, és mi is hidd el!
- Ugye, nem fogok megváltozni?- rekedtes hangom nagyon halknak bizonyult.
- Nem. Nem fogsz megváltozni. Megígérem! Ha visszamegyünk, Charlie ugyanolyannak fog látni, mint mikor elmentél.
- Mikor megyünk vissza?- húzódtam el tőle, és szinte már nem is foglalkoztatott a dolog. Könnyeim már nem csorogtak.
- Hamarosan. Megvárjuk, amíg átváltozol. És már csak az esküvőtök van. - mosolyodta el magát, hogy egy kicsit oldja a hangulatot.
Én is elmosolyodtam, hisz Alice annyira álmodik egy olyan lagziról, amit csak ő csinált.
Belsőm még mindig remegett, de akkor is próbáltam erősnek mutatnom magam. Alice fogta a kezemet, úgy lépkedtünk le a lépcsőn.
Már épp meg akartam kérdezni valamit, mikor Alice hirtelen megdermedt mellettem és összeroskadt a lépcsőfokon.
- Alice, Alice mi a baj?- mellé telepedtem, de mikor láttam üveges szemét, ahogy előre meredt, már tudtam, hogy látomása van.
- Alice… Edward!- kiáltottam, és szinte azonnal már előttem is volt.
- Mi történt?
- Nem tudom, Alice… látomása van, de…- nem tudtam volna elmondani, hogy mi baja. Még ilyen sosem volt. Alice teste remegett, és görcsösen szorította bal kezével a lépcső korlátját.
- Semmi baj. Azt hiszem. Alice!- rázta meg vállát, de ő nem reagált rá. – Alice!- kiáltott rá erélyesen, mire Alice mintha álomból rázták volna föl, úgy pattant fel.
- El kell tűnnünk!- hangja remegett, szemében aggódás, féltés, félelem játszott.
- Mi, te meg miről beszélsz?- kérdezte Edward és zavarodva nézett rá.
- Victoria… itt… mindjárt a csapatával…
- Mi?- dermedt meg Edward, majd rám kapta tekintetét, aztán már nem is volt előttem.
Nem tudom, hogy hova tűnt, de mire odanéztem, már Alice se volt ott. Leszaladtam a nappaliba, ahol Alice gyorsan elmagyarázta a helyzetet. Mindenki felpattant és eltűnt. Egyedül Lizzy maradt ott, és aggódva nézett rám.
- Lizzy, mi folyik itt?
- Victoria. Hamarosan itt lesz a csapatával, hogy téged elkapjon. El kell mennünk, de azonnal! Nem voltunk elég gyorsak!
Csak pár percig álltunk a nappaliban, csak mi ketten, aztán a többiek is oda özönlöttek.

Edward átkarolt és elkezdett kifele vinni. A többiek jöttek mögöttünk, de túlzottan nem tűntek idegesnek. Egyedül talán Rose, aki immár a dzsipben ült Emmettel, egy kicsit messzebb a háztól.
Jasper a garázs felé igyekezett, majd kinyitotta azt. Már épp belépett volna Carlisle-al, de hirtelen mindenki az erdő felé kapta a fejét.
- Már késő!- nyögte Alice és mellém lépett. Én nem sokat tudtam kivenni, csak hogy figyelnek. Oldalra néztem, ahogy a nap már utolsó sugarai látszódtak csak. Ezzel egy időben az eső elkezdett szemerkélni.
Először csak apró cseppekben, majd elkezdett zuhogni. Hajam, és pulcsim azonnal elázott, de most ez nem tudott érdekelni.
- Emmett!- ordította váratlanul mellettem Edward, mire félve a kocsira kaptam tekintetem.
Em értetlenül visszafordult, majd hirtelen valami nagy nekicsapódott a szélvédőnek.
Az a valami, bár a sötétben nem sokat vettem ki, de olyan volt, mint valami állat. Öklével, vagyis karmával inkább vadul kezdte törni az így is behorpadt üveget. Rose szinte leblokkolt, nem tudott megmozdulni. Emmett nagyban bosszankodott, majd észre se vettem mikor, de Jasper a kocsi mellett termett, és lelökte azt az állatot a kocsi motorháztetejéről.
Emmett és Rose így úgy mond, megmenekültek és kiszálltak a kocsiból.

Rose-t Esme átölelte, de ő mintha nem is érzékelné. Rosszul érintette, hogy bár vámpír, még is leblokkolt a félelemtől. Emmett mellette állt és nyugtatóan simogatta, bár szemével Jasper és az idegen vámpír harcát nézte.

Egy pillanat se kellett, Jasper átharapta a támadó nyakát. Elfordítottam fejem, valahogy nem tudtam nézni, ahogy az eső elkezdi mosni a testről a vért, és lassan de biztosan nagy tűz gyulladt fel. Esőben? Nem értettem, hogy lehetséges ez, így odakaptam fejem. De a hulla már égett, és Jasper zihálva már mellettünk volt.

Ekkor morgások törtek fel az erdő sűrűjéből, és sok vörös szempár villant ki a sötétben. Megrázkódtam, főleg akkor, amikor lassan kisétáltak a fák közül… Vagy 20 kiéhezett vámpír, nyál csorgatva nézett minket. És szinte majdnem minden második, engem nézett. Úgy tűnt várnak valamire, mert csak irtó lassan kezdtek közelebb jönni hozzánk. Aztán már csak pár méter választott el minket, de megtorpantak. Mindegyik torkából éhes morgás tört fel, és szinte lökdösték egymást a tömegben.
És néhányan hirtelen a kocsira vetődtek. Vadul és kíméletlenül kezdték az autó oldalát, és tetejét szaggatni.
- A kocsim!- kiáltott fel Emmett.
Ördögi kacajt hozott a szél az erdő felől, majd a tulajdonosa is megjelent.
Mindig, úgy ahogy elképzeltem, ugyanúgy lépkedett felém. Vörös haja most viszont vizesen tapadt hátához és vállaihoz, szeme gonoszul megvillant mikor meglátott. Vigyorra húzta száját, és felénk kezdett lépegetni.
- Hello Bella!- állt meg a csapata előtt. – Hát nem gyönyörűek?- karját széttartotta és a háta mögött lévő nyüzsgő tömegre nézett. – És mind téged akarnak!- nevetett fel ördögien, mellettem pedig Edward mellkasából őrjítően fenyegető morgás tört fel.
- Veletek nincs dolgom Cullenek! Nekem csak a lány kell!
- Ő már közénk tartozik!- lépett egyet előre Carlisle teljesen nyugodtan.
- Ha valamit akarsz tőle, az egész családdal ujjat húzol!- folytatta Emmett mérgesen.
Edward először csodálkozva, majd már hálásan mosolygott testvérére, aki elvigyorogta magát és kacsintott egyet felénk.
- Nem akarom, hogy ti ebbe belekeveredjetek!- halk hangom hallatán, többen is meglepetten néztek rám.
- Jól beszél a csaj!- kotyogott közbe Victoria. – Ez nem személyes ügy! Ha önként idejössz és megadod magad, ígérem nem fog annyira fájni… de ha nem kotródsz azonnal elém, akkor szavamat adom, hogy olyan kínszenvedésben lesz részed, hogy még azt is megbánod, hogy megszülettél!- eddig nyugodt hangja, most komolyan és veszedelmesen csengett.
Csak néztem vörös szemébe, bár a vízfüggönyön át nem sok minden láttam.
- Most!- kiáltotta teljes torokból, mire megrázkódtam.
- Bella, nem megy sehová, főleg nem a közeledbe!- lépett el mellőlem Edward és néhány lépést tett a nő felé. – Ez a mi ügyünk Victoria, én öltem meg James-t.
- Meg én!- szólt közbe játszódó sértődéssel Emmett.
- Na meg én is!- mondta utána Jasper.
- Én vettem a fejét. – könnyedén vállat vont Alice és összemosolygott a két fivérrel.
Dühösen megráztam fejem, és előrébb léptem, hogy lássam őket.
- Elég ebből!
- Victoria nem lehetne ezt elfelejteni?- Carlisle bár tudta, hogy lehetetlen, de reménykedett.
- Én soha nem felejtek!- csattant fel, és haragosan nézett az előtte álló kedvesemre.
Ne Edward, menj előle!
A veszélyhang sikított a fülemben, de nem tudtam megmozdulni. Megráztam fejem és Edward vállára raktam kezem. Megrázkódott egy kicsit a hirtelen feltűnésemtől, aztán már mérgesen fújtatott felém, majd velem együtt elhátrált.

Egy villámmal együtt, ami a távolban üstökösként robbant be, úgy villant be elmémbe egy megoldás. Edward-ot magam elé fordítottam, és fekete szemeibe néztem. Szemöldökei összeugrottak, nem értette, hogy mit akarok. Kérdőn nézett családjára, akik szintén ugyanolyan tanácstalanul álltak, mint ő. Kivéve Elizabeth. Ő csak bólintott, látszólag egyedül ő értette meg, mit akarok.
Újra Edward-ra kaptam tekintetem. Szemeim bekönnyesedtek, és már csurgott az arcomon, de az eső lemosta.
Kezére néztem, majd megfogtam azt, és hegyes, éles körmét a csuklómba vájtam. Azonnal elrántotta kezét, de csak később tudatosult benne, hogy így még nagyobb sebet ejtett rajtam. Fájdalmas, szinte gyötrő szemeit rám emelte. Ugyanúgy néztem vissza rá, de muszáj volt egy hatalmasat sóhajtanom. Már éreztem, hogy égek belülről, hogy a testem tüzel és lassan, de erő költözik minden porcikámba. A kezemen kiserkenő vért, a víz lecsurgatta a földre, mire a vad vámpírok éhesen felhördültek látván csorgó vérem. - Bella, nézz rám! Bella!- Edward egy pillanat alatt termett előttem, és hideg kezeibe, - amik már nem is voltak, olyan mások- vette arcomat. – Maradj velem, kérlek!

Egy kicsit lehunytam szemeimet, aztán hirtelen pattantak ki, immár bosszúvággyal és dühvel keveredve.
- Bella! Kérlek…- elképzeléseimtől, amit a szerelmem mögött álló nő váltott ki, váratlanul zökkentett ki Edward könyörgő hangja. Szenvedő szemébe néztem, amik kínozva néztek.
Elmosolyodtam, majd lábujjhegyre álltam és nyaka köré fontam karjaimat. Már hideg számat, az övére tapasztottam és nem engedtem el. Éreztem, hogy egy kicsit megkövül, aztán szerelmesen visszacsókolt.
Ekkor engedtem el váratlanul, amire nem számított, így nem tudott utánam kapni, mert már Victoria előtt álltam.
- Látod Bella! Ez a jó az emberi lényekben, hogy önzetlenek. Mi vámpírok szörnyű önzőek tudunk lenni!- nevetett fel gúnyosan, de nem mondtam neki semmit.
Csak lassan oldalra fordítottam fejem, mire hátulról éreztem, hogy Edward felénk ugrana. Két fivére lefogta és Carlisle is nyugtatni próbálta.
Victoria közelebb lépett miközben még mindig gúnyosan nézett. Kezét a nyakam másik oldalára fordította, és közelebb rántott magához. Nem csináltam semmit, csak egy kicsit felnyögtem. Közelebb hajolt, és ütőerem közelébe, már éreztem is leheletét.
Most éreztem, hogy nekem is lépnem kell!
Én is elfordítottam fejem az ő nyaka irányába, és halkan, hidegen a fülébe suttogtam.
- Megszabadítalak!- teste megdermedt, én pedig egy szempillantás alatt fogaimat a nyakába vájtam. Olyan erővel estem neki, hogy felsikított és összecsuklott. Karjaimmal fognom kellett, hogy még mindig tudjam szívni az édes nedűt.
Torkom már nem is kapart, olyan nagymértékben, de még mindig nem engedtem el. Úgy éreztem, hogy most kamatostul visszaadom neki, amit ő adott nekem és a Cullen családnak.

Éreztem, hogy már nem sok „élet” van benne, így nagy erőt vettem magamon, és elszakadtam tőle. Ezzel egy időben mintha minden erőm elszállt volna, nekem is csődöt mondtak a lábaim. Mindketten a földön hanyatlottunk, a zuhogó esőben.
Edward már mellém is ugrott, és felkapott. Mire kinyitottam szemem már Lizzy is mellettem volt, és távolabb, homályosan tudtam csak kivenni, hogy Victoria fekszik a földön, felette pedig több vámpír is hitetlenkedve néz hol rá, hol rám.
Váratlanul, valami szúrós és nagyon nagy nyomás kezdte a szívemet nyomni. Felsikítottam, mire Lizzy csitítani kezdett. A tüdőm mintha kezdene kisebülni, a fejem lüktetett.
Távolról beszélgetést hallottam…
- Ti döntötök fiatal vámpírok… a ti vezetőtök volt…
Oldalra bukott fejem, hiába voltam Edward féltő karjaiban. A vámpírok egymásra néztek, majd néhányan csak biccentettek és elfutottak. Alig maradtak néhányan, akik fogták magukat, és szétszaggatták Victoria testét, majd elégették az erdőben. Viszont akkor is maradt sacper kb. 10 vámpír, akik még mindig nyálukat csorgatva néztek minket.
- Edward… meg kell tenned! Elérte a szívét…- most már értem, hogy mi ez az iszonyatos fájdalom…
Ekkor a vámpírok felhördültek és felénk kezdtek jönni. Behunytam a szemem, de mire kinyitottam, már csak egy fedett helyen voltam. A garázs!
Odakintről szörnyű morgások és hangok szűrődtek be, amit nehezen viseltem. Dübögtek mindenhonnan, nem volt elég a fejfájás!
Edward óvatosan lerakott a földre, és mellém térdelt. A tetőről egy vad hörgés hallatszódott, és mire felnéztem már az a bizonyos vámpír, felszakította a garázs tetőt. Bea kart ugrani, de Emmett elrúgta, és föntről rám mosolygott. Az eső újra megcsapta arcomat, én pedig hálásan felnéztem. A hideg cseppek jól estek tüzelő arcomra… még a teljes holdat is láttam. Elmosolyodtam magam, és próbáltam nem foglalkozni a fájdalommal, ami már minden porcikámra hatni kezdett.
- Edward…- nyögtem nehezen, mire ő simogatni kezdte arcomat, és rám nézett.
- Semmi baj, Bella!
- Edward szeretlek…
- Ne merészelj búcsúzkodni, nem engedem meg! Nem fogsz meghalni Bella, világos?- szinte már kiabált, de akkor is csak mosolyogtam. Nem baj, ha meghalok, de erre az arcra akarok nézni, amikor utoljára lehunyom a szemem.
Hangosan sóhajtott egyet, majd felnézett az égre. Becsukta szemét egy kicsit, majd visszanézett rám és a szemembe nézett.
- Azt mondtad… várni fogsz… vámpírrá akarsz válni… és te várni fogsz, hogy megtegyem!
Hitetlenkedve néztem rá.
- Most készen állsz?
- Ne tedd meg… ha… nem akarod… teljes szívedből!- nehezen beszéltem, de akkor is muszáj volt.
- Akarom. Készen állsz?- nyelt egyet, és szinte kínzó lassúsággal közelebb hajolt.
Bólintottam, és oldalra fordítottam fejem.
Lassan közelebb hajolt, bőrömön már éreztem, ahogy hevesen lélegez. Jeges lélegzete súrolta nyakam oldalát, amibe, mint mindig most is beleborzongtam. Kellemesen beszívta illatomat, majd hegyes mérgező fogait a bőrömbe mélyesztette.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés