Aro testvérei számomra nagyon furcsák voltak, és úgy éreztem, hogy nem ismerem őket, és soha nem is ismertem. Tudom, hogy ez hülyeség, mert végül is nem emlékszem semmire az emberi életemből, és erre minden ráfogható. Ami viszont világossá vált számomra, hogy Aro szeret engem, egyre jobban. Éreztem, ahogy azt is, hogy Volterra női tagjai Giovanna kivételével utálnak. Ezt nem tudtam mire vélni.
Volterra lenyűgözően szép volt, és első látásra megszerettem. Viszont egyre több furcsaságot tapasztaltam magamon, többször is éreztem, hogy van bennem valami nem idevaló. Mikor ezt megosztottam a férjemmel, furcsán nézett rám. Nem hiszem, hogy hitt nekem, egészen míg…
Vadászni mentünk, ez volt életem első vadászata. Egészen addig nem is gondoltam, hogy mivel jár a vámpírság. Döbbenten néztem őt, ahogy élvezettel szívta ki egy ember vérét.
- Ez undorító… - suttogtam megrökönyödve. Ezt tegyem én is? Nem az kizárt! Én erre nem vagyok hajlandó!
- Fabi? Jól vagy? Most te jössz! – bátorított.
- Felejtsd el! Én nem vagyok hajlandó embert ölni! – jelentettem ki határozottan.
- Muszáj, kicsim. Innod kell…
- Csak embert lehet? Csak van más lehetőség! – könyörögtem.
- Hát… létezik egy, de én nem ajánlom – árulta el vonakodva.
- Mi az?
- Régen velünk élt Carlisle Cullen, aki ugyanígy vélekedett, mint te. Azóta már családja van, és mindnyájan állatvérrel táplálkoznak.
- Az jó lesz! Így nem kell megölnöm egy ártatlan embert se! Állattal meg gondolom emberként is táplálkoztam.
- Igaz, de… Fabi… Biztosan ezt akarod?
- Igen! Tuti…
- Akkor menjünk az erdő mélyebbik részére…
Az ösztöneim maguktól léptek működésbe, kitéptem magam Aro öleléséből, és rohanni kezdtem egy oroszlán után. Nem tartott sokáig, míg elkaptam. Éhesen szívtam az édes nedűt, és a szomjam egyből csillapodott.
Mikor az oroszlán halott tetemére néztem, egy emlékszerű jutott az eszembe.
- És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba…- suttogta a fülembe egy bársonyos hang, mitől a szívem dübörögni kezdett.
- Micsoda buta bárány…- suttogtam elkápráztatva.
- Micsoda beteg, mazohista oroszlán…
Megráztam a fejem, a kép eltűnt. Az egyik alak én voltam, a másik arcát nem tudtam kivenni. Lehetséges, hogy egy emlékemet láttam?
- Fabi? Jól vagy? – tört utat az elmémbe Aro hangja. Aggódva ölelt át, és óvón védett, bár nem tudom, hogy mitől.
- Aha, persze… - feleltem és mosolyt erőltettem véres ajkaimra. – Jól esett a vér, csak furcsa még egy kicsit.
- Biztos, hogy az állatvérnél maradsz?
- Biztos – feleltem határozottan. – Bár nem emlékszem, hogy ki voltam, de azt biztosan tudom, hogy gyilkos nem leszek. És ezt ne vedd sértésnek – tettem hozzá gyorsan, mikor rádöbbentem, hogy tulajdonképpen gyilkosnak neveztem a férjemet. – Te is választottál egy életet és én is, nem téged bírállak felül, csupán én így döntöttem.
- Megértem, bár sosem értettem, hogy hogyan lehet úgy kibírni. Carlisle-t sem tudtam megérteni soha.
- Ő merre él?
- Amerikában, Forksban – felelte, és olyan furcsa érzésem támadt, de gyorsan elhessegettem. – Heten vannak, van egy felesége és hat örökbefogadott gyereke.
- Ők vámpírok?
- Naná, mit gondoltál? Azért annyira nem sikeres, hogy emberekkel éljen együtt, bár orvosként dolgozik.
- Orvosként? De hisz a sok vér…
- Carlisle-nek hatalmas önuralom adatott meg, amit mindannyian értetlenül fogadunk, mivel mi erre képtelenek vagyunk, és talán már nem is akarunk megváltozni.
- Nem sajnálod azokat, akiket megölsz? – kérdeztem kiváncsian, és leültem egy farönkre.
- Nem. Kezdetben igen, de már egy cseppet sem zavar. A halál az élet rendje, Fabi. Ha én nem ölöm meg őket, akkor másnap meghalnak egy autóbalesetben, vagy egy gyilkos öli meg őket, aki mellesleg nincs is rászorulva a gyilkolásra.
- És ha az az ember megérné az agg kort? Ha a családja tönkremegy a halála miatt?
- Fabi, túl sokat aggódsz. Ez nem egy film, se nem egy könyv. Ez a rideg valóság.
- Tényleg… nekem van családom?
- Már nincs. Csak szüleid voltak, de egy éve meghaltak autóbalesetben, akkoriban ismerkedtünk meg – felelte, de az arcán nem láttam érzelmeket, mintha egy szöveget olvasna fel, mintha hazudna… De miért találna ki meséket? Hiszen szeret. Nem, biztos vagyok benne, hogy igazat mond, még ha a viselkedése ellent mond neki, akkor is.
- Hogy hívták őket?
- Fabi… ne bolygasd a múltat, egy napon emlékezni fogsz rájuk… talán…
- Talán? Nekem ez nem elég, Aro! Tudni akarok valamit a múltamról! Te biztos sokat tudsz rólam, hiszen a férjem vagy! Még sem mondasz semmit! Még az esküvőnkről sem! – kiabáltam feldúltan.
- Csak a te érdekedben nem mondok semmit…
- És ez a fapofa! Nincs benned semmi érzelem?
- De van, de az évszázadok alatt megtanultam leplezni az érzelmeim és a gondolataim. És te nagyon különleges vagy. Nem látok bele a gondolataidba… és ezt nem értem.
- Te szegény… én senkinek se látok bele a fejébe – mondtam, de elmosolyodtam. Ismerős érzésem támadt, megint…
Aztán megint érezni kezdtem a hasamban lévő különös érzést és összegörnyedtem a kíntól. Mintha valami mozogna bennem és utat akarna törni a csontjaim között.
- Fabi?! Mi a baj? Jól vagy?
- Nem – ziháltam. – Valami baj van velem – estem pánikba.
- Nincs semmi baj, biztos csak…
- Van bennem valami! A hasamban…
Aro bár vámpír volt és hófehér, mégis láttam, ahogy elsápad. Kezét a hasamra tette és az arca a semmibe meredt. Aztán egyszer csak lehullott róla az érzéketlenség páncélja, olyan zaklatott lett, mint még soha.
- Uram, segíts! Ez lehetetlen! – nyögött fel, és a kezét úgy rántotta el, mintha égő parázshoz nyúlt volna. Nem értettem a viselkedését, hiszen annyira szörnyű nem lehet. Érzem, hogy akármi is van velem, azaz bennem, az csak jó lehet.
- Mi az? – kérdeztem ijedten, de válasz nem érkezett. – Aro?
- Lehetetlen, ilyen nem létezik! – csattant fel hirtelen és járkálni kezdett körbe-körbe.
- Ilyenről még életemben nem hallottam, Fabi. Te tényleg különleges vagy, egyedülálló.
- Mond már el, hogy mi van velem!
- Terhes vagy – lehelte Aro feldúltan, én pedig döbbenten meredtem rá. Az anyaság gondolata letaglózott, hiszen hogyan tudnék felnevelni én egy gyereket? Nincsenek emlékeim, nincsen múltam, nem vagyok képes egy gyermek nevelésére, bármennyire is szeretném.
- Tessék? – kérdeztem vissza, hátha csak rosszul hallottam és csak a képzeletem játszik velem alattomos tréfát.
- Jól hallottad – felelte fagyosan.
- Ez lehetséges? Lehet egy vámpírnak gyereke?
- Mondom, hogy lehetetlen. Egy vámpír nemzésképtelen, de úgy látszik, hogy te vagy a kivétel, mely erősíti a szabályt.
- Szent ég! – nyögtem fel, és a fejemet a tenyerembe temettem. Ezer érzelem sújtott le rám hirtelen, és nem tudtam, hogy most mihez kezdjek.
- Fabi… melletted vagyok – suttogta Aro gyengéden. Talán egy év alatt nem volt annyi érzelem az arcán, mint ez alatt a pár perc alatt. – Vigyázok rád… Szeretlek – suttogta végül, és ajkai megízlelték a számat, majd egy csókban forrtunk össze.
Élveznem kéne? Igen. De nem élvezem. Miért van ez? Én miért nem szeretem őt? És ha nem szeretem miért mentem hozzá?
Vagy csak az emlékeim elvesztése miatt érzek így? Csak azért van, mert össze vagyok zavarodva?
- Azt tudod, hogy fiú vagy lány? – kérdeztem, miután szétváltunk. Ha már gyerekem lesz, akkor jobb, ha tudom, hogy mire számítsak. Talán a lánnyal könnyebb dolgom lenne…
- Igen.
- És?
- Fiú. Még szerencse, hogy vámpír vagy… emberként képtelen lennél megszülni őt.
- Mennyi ideig leszek terhes? – tettem fel hirtelen a kérdést, mert a gondolat hirtelen fészkelt a fejembe. Hiszen alig pár hete lehetek várandós, és normális helyzetben még nem lehetne megmondani a baba nevét.
- Nem tudom, édes. Az emberek kilenc hónapig, de én kötve hiszem, hogy ez rád is igaz lenne. És mivel erre még nem volt példa… Nem tudhatjuk. De szerintem jobb, ha elkezdesz gondolkodni a nevén, mert nem tudhatjuk, hogy mi vár ránk.
- Edward – feleltem hirtelen, de úgy, hogy magam is meglepődtem magamon. A testemen hirtelen borzongás futott végig, és valami pozitív izgalmat éreztem a név hatására. Nem tudtam felidézni semmit a névvel kapcsolatban, csak azt, hogy ez egy nagyon jó név, és a viselője csak jó ember lehet. Vagy a legjobb?
- Mi?
- A fiú neve Edward legyen – feleltem, és olyan furcsán távolinak éreztem magam, mintha lebegnék valahol, de mégis a földön állok az erdőben Aro mellett.
- Miért pont Edward? Nem is olasz név…
- Ez ugrott be… Nem tudom, hogy honnan. De érzem, hogy ezt a nevet kell adnom a fiamnak.
- Rendben, legyen Edward. Edward Volturi. Végül is a vezetéknevét én adom, te adhatod a keresztnevét – vigyorgott Aro. – De hogy adom be a többieknek, hogy gyerekünk lesz? Ezzel romba döntjük az összes vámpírokról szóló fizikai törvényt. De miért is panaszkodom? Szeretem a meglepetéseket…
- Aha, végül is – nevettem el magam, de boldogságom nem volt felhőtlen. Nem értettem semmit. Az emlékeim nélkül bénultnak éreztem magam, és sebezhetőnek. Nem tudtam, hogy ki vagyok én, hogyan várhatnám el, hogy bárki szeressen, ha én sem ismerem magamat?
Miért érzem úgy, hogy én mindenben kivétel vagyok? Tényleg terhes lennék? Én lennék a csoda arra, hogy egy vámpírnak lehet gyereke? Miért pont én?
És ki az az Edward? Mert az biztos, hogy nem magamtól ugrott be a neve. Mi van, ha nem leszek jó anya? Ha nem éli meg a születését se? Ha se nem ember, se nem vámpír lesz? Mit kezdek akkor én, ha egy új teremtményt hozok a világra?
Nem. Az én fiam az élet legnagyobb ajándéka, és biztos vagyok benne, hogy be fogja aranyozni az életemet az örökkévalóságig. Érzem… Miért pont Edward?
- Edward – suttogtam még egyszer, de a megváltó felismerés nem szánt meg, maradtam továbbra is tudatlanul és védtelenül.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés