Amikor a szakadatlanul rám zúduló megnyugtató szavaknak köszönhetően hisztériámat sikerült halk hüppögéssé lefokoznom elkezdtem mesélni az indítékomat. A régi-régi kellemetlen történetet, aminek - jól láttam a felismerést az arcán - Reneé számára bizonyos részletei már ismerősek voltak. Alice azonban feszülten figyelve, ám megfejthetetlen arckifejezéssel hallgatott. Beszéd közben döbbentem rá, mennyire felszabadító érzés, ha elmondhatjuk valakinek a problémáinkat. Azt hiszem, ilyesmit nagyon régen tettem, hiszen a problémáim nagy része kicsit nyakatekertebb volt, semhogy anyámmal, vagy egy csajos estén valamelyik barátnőmmel osszam meg. Edwardnak pedig csak igen ritkán meséltem a gondjaimról, Ő anélkül is túl sokat aggódott, ráadásul hajlamos volt mindenért magát hibáztatni. Alice-t bátran beavathattam a titkaimba, néha fordult csak elő, hogy segítség helyett sejtelmes megjegyzésekkel próbált vigasztalni, amik elég bosszantóak voltak. De magamban be kellett vallanom, hogy nem ez volt az igazi visszahúzó erő. Hiszen, még ha Alice utalgatásai zavaróak is, akkor is beszélhettem volna Esmével. Mindig lett volna valaki, akitől éppen lelki segélyt kérhettem volna. Az igazi probléma az volt, hogy nem akartam beszélni a problémáról. Attól féltem túlságosan egyszerűnek, gyengének látszanék, Cullenék nyavalygósnak tartanának, ha minden ügyes-bajos dolgomról beszámolnék nekik.
Most azonban nem tudtam, és nem is akartam visszafojtani a kitörésem. Elmeséltem hát az egész történetet, amely valamivel kevesebb, mint négy éves volt, ám az emlékezetemben úgy élt, mintha csak tegnap történt volna. Sok megaláztatást szenvedtem el, de legtöbbnek saját ügyetlenségem volt az okozója, önmagam tettem nevetség tárgyává... Akkor ez nem így történt, bár közvetetten ebben az ügyben is benne voltam.

A tizenötödik születésnapomra kaptam anyámtól, egy igazán szép felsőt. Barna volt, a kedvenc színem, ujjatlan, és elég mélyen dekoltált. Mivel épp akkortájt értem el a kort, amikor ez a fazon már értelmet nyer, örömmel vettem fel az első melegebb napon. Nem mintha különösebben tetszeni akartam volna bárkinek is, úgy volt, ahogy Edwardnak is mondtam: előtte senki sem kellett. Egyszerűen csak úgy véltem egész elfogadhatóan festek benne, és addigra már bőven megtanultam azt is, hogy az emberek hajlamosak a külsőségek alapján ítélni. Arra a következtetésre jutottam hát, hogy önkéntelen két ballábasságom, és általános ügyetlenségem majd ellensúlyozhatom ezzel a felsővel. Valódi megrázkódtatásként ért, hogy olyasvalaki fintorgott, amikor meglátott, akiről azt hittem, legalább kicsit kedvel. Elvégre Sandy-vel kétutcányira laktunk egymástól, és gyakran együtt mentünk suliba. Nem voltunk kifejezetten barátnők, de eszembe sem jutott, hogy egyenesen ellenségek is lehetünk. A mai napig tisztán emlékszem undok megjegyzésére:
- Bella, Bella! Igazán, néztél te ma reggel már tükörbe? Borzalmasan fest rajtad ez a felső! Tudod, az ilyen kivágásokat olyan embereknek tervezik, akik jól is mutatnak benne, van, ami jól mutasson. Rajtad viszont egészen kiábrándító. Azt javaslom, tedd vissza a fiókba még pár évre, amíg belenősz! - fintorgott.
Ráadásul mindezt a folyósón mondta, mások füle hallatára. Szerencsémre, ott jóval kisebb, szinte nullával egyenlő figyelem övezett, a legtöbben nem ismertek, vagy csak ügyetlen lánynak hívtak, így aztán a gonosz megszólalásra is csak tíz-tizenöt ember figyelt. Azonban ez is bőven elég volt, hogy az egész hátralévő napomat tönkre tegye, és hogy megállás nélkül átkozzam magam, amiért nem hoztam még egy kardigánt sem. Persze mindezt csak az órákon, a szüneteket előrelátóan a lányvécében töltöttem.

Habár anyám általában nagyon szórakozott, az igazán fontos dolgok mindig feltűnnek neki, így történt ez aznap is. Addig faggatott, hogy miért vagyok ilyen rosszkedvű, míg egy-két dühből és megalázottságból fakadó könnycsepp kíséretében el nem meséltem neki az egész történetet. Hosszan fejtegette nekem, hogy mennyire jól áll a felső, és hogy szerinte Sandy is pont ezért, féltékenységből piszkált engem. Győzködött, hogy ne hagyjam magam, hordjam bátran a topot, elvégre senkinek sincs joga megmondani nekem, hogy mit vehetek fel. Még azt is felajánlotta, hogy veszünk egy halom hasonlót, hogy minden nap ilyen ruhákban menjek iskolába. De én makacsul hajtogattam, hogy többé nem veszek fel az átlagnál akárcsak egy kicsit is mélyebben dekoltált ruhát. Reneé a mai napig azt hitte, ez volt a történet vége.
A folytatás már annyira megalázó volt, hogy soha ezelőtt nem meséltem el neki. Igazából a mai napig sem tudom, miért hallgattam végül rá. Kétségkívül tanultam az esetből, és nem hagytam többé, hogy befolyásoljon, de mindez már késő bánat volt. Két héttel az incidens után úgy döntöttem megfogadom a tanácsát. Talán azért, mert tudtam, hogy pocsékabb hazudozó, mint én, és ezért kezdtem újra elhinni, hogy mégiscsak jól áll az a ruha. Azt is hihetőnek láttam, hogy Sandy talán csak féltékeny. Visszaemlékezve eszembe jutott, hogy talán hallotta, amikor az egyik osztálytársnőnk - akiről később kiderült ugyan, hogy a nevemet sem tudta - megdicsérte a felsőmet. Sandy kigúnyolt, én pedig bosszút akartam állni. Furcsa, mert én már akkor is jóval meggondoltabb, és felelősségteljesebb voltam anyámnál, az efféle forrófejű kamasz bosszúk inkább voltak jellemzőek rá, mint rám. De akkor valamiért megtettem, és egyik reggel bizarr jókedvvel vettem fel újra a topomat. Annyi józan eszem szerencsére még akkor is maradt, hogy ezúttal vittem magammal egy kis kardigánt is - később hatalmas hasznát vettem.

A harmadik óráig minden rendben ment, persze csak azért, mert nem találkoztam Sandy-vel. Megint megdicsérte valaki a felsőmet, és azt is megkérdezte, hol vettem. Igaz, ugyan, hogy a nevemet ő sem tudta...
- Hé! Te... ööö, te! Tök jó ez a top, nekem is kell egy! Hol lehet ilyet kapni? - mondta a copfos lány, emlékeim szerint Johanna.
Amikor éppen beléptem volna a terembe, ahol a negyedik órám volt, akkor jött szembe Sandy. Megint csak kigúnyolt, de alig egy-két ember hallotta, és én sem törődtem vele.
- Nekem tetszik - vontam vállat, és besiettem a terembe. Roppant büszke voltam magamra, különösen, mert úgy tűnt, sikerült felbosszantanom. Eszembe sem jutott, hogy megástam a saját síromat.
Az ebédlőben ültem, az egyik nagyobb asztalnál, pár osztálytársammal. Egyikükkel sem voltam különösebben jóban, még csak annyira sem, mint Sandy-vel korábban, de ők udvariasan befogadtak. Vagyis inkább tudomást sem vettek rólam, de nem zavarta őket, hogy az asztaluknál ülök. Szerettem ott ülni, a zsúfolt ebédlőnek szinte a közepén volt az asztal, így jól láthattam mindent, és mindenkit. Érdekes volt figyelni az embereket... Egyszer csak Sandy ült le velem szemben. Minden szóra és mozdulatra tisztán emlékszem. Szőke haját válla mögé söpörte, aztán egészen kedvesen megszólalt:
- Bella, ugye nincs harag? Nem akartalak megbántani, csak baráti jó tanácsnak szántam!
Ez a fordulat annyira meglepett, hogy csak hebegtem, habogtam, hogy nem haragszom, felejtsük el. Nem is nagyon szólt utána hozzám, inkább a többiekkel beszélgetett. Ösztönösen menekülni akartam, ezért aztán a fele pizzámat meghagyva felálltam az asztaltól, hogy még időben lelépjek. Azonban abban a pillanatban ő is felpattant, és az asztalt megkerülve hozzám sétált. Kezemből kivette a tálcát - nem volt nehéz dolga, mert egészen megkövültem - és meglepő módon átölelt.
- Jaj, Bella! Ugye tényleg nem haragszol? Komolyan nem bántani akartalak! - Kissé eltolt magától, én pedig továbbra is földbe gyökerezett lábbal bámultam rá. Komolyan attól féltem, hogy megbolondult. Ennyire puszipajtások sohasem voltunk!
Hirtelen elengedett, és mosolyogni kezdett, de már korántsem tűnt barátságosnak. Tudtam, hogy most kéne elmenekülnöm, míg még lehet, de nem tudtam mozdulni. Mikor újra megszólalt, valamiért igen hangosan kezdett beszélni.
- Tulajdonképpen egészen jól áll ez a felső... Bár, egy kis igazítás el kéne! - nevetett fel. Mielőtt észbe kaphattam volna, két kezébe markolta a kivágás két oldalát és erősen megrántotta. A könnyű anyag reccsenve szakadt szinte teljesen ketté.
- Na, igen! Ez már a dekoltázs! - kiáltotta kacagva.
Igaz, hogy újra jótékonynak bizonyult ismeretlenségem, azért így is elegen voltak, akik bámultak, és még többen, akik nevettek rajtam. Vittem ugyan magammal kardigánt, de a szekrényemben hagytam... Addig pedig el kellett jutnom valahogy. Szerencsére az ebédre való tekintettel kevesen lézengtek a folyósón, de könnyeim mindent elhomályosítottak, ezért nehéz volt a szekrényemig botorkálnom. Egész nap sértegető, és piszkálódó megjegyzéseket kellett hallgatnom…
Mikor aznap hazaértem Reneé még bőven dolgozott. Bevágtam a kukába a topot, aztán kivittem a szemetet. Mire hazaért, már sikerült annyira összeszednem magam, hogy ne vegye észre zaklatottságom. Egészen a mai napig képtelennek éreztem magam arra, hogy beszéljek erről.

Alice és Reneé némán hallgattak végig. Anyám csak ült a mosdó szélén, és a számára ismeretlen folytatást hallva arca egyre döbbentebbnek tűnt. Alice figyelme is törtetlennek tűnt, habár időközben elkezdte előpakolni a sminkkészletét. Vetettem egy gyors pillantást a tükörképemre, és bár nem vagyok szakértő, azért tisztában voltam vele, hogy az egészet újra kell majd kezdenie. Utólag már az egész hisztériám nevetségesnek festett, és borzasztóan szégyelltem magam miatta, na meg a tönkre tett sminkem miatt.
- Bella, nyugodj meg! Itt nincs semmiféle Sandy! Senki sem fog bántani, kritizálni vagy ilyesmi. A ruhámra esküszöm, hogy gyönyörű vagy! - próbált meg vigasztalni a barátnőm.
Nem volt teljesen igaza... Talán igazságtalan voltam, de Rosalie nekem némiképp hasonlított Sandy-re. Mindketten szépek voltak (jó, Rose gyönyörű) és irigylésre méltóak, valamiért azonban ok nélkül utáltak. Rose-nak ugyan volt rá némi oka... De mégis! Akaratlanul is Sandy jutott róla az eszembe. Ezt persze nem oszthattam meg Alice-szal, még akkor sem, ha tudtam, ő sincs olyan jóba nővérével, mint mondjuk Edwarddal.
Ekkor halk kopogtatás törte meg a percnyi csendet. Választ sem várva Esme dugta be a fejét az ajtón.
- Minden rendben? Hallottuk, hogy Bella kiabál és sír, és aggódtunk! Különösen persze Edward, Jasper és Dan próbálják visszatartani, de nem lehet vele bírni. Mindenáron meg akarja nézni, hogy minden rendben van-e. Megígértem, hogy megkérdezem, bejöhet-e?
- Nem - vágtuk rá egyszerre hárman.
Szegény Esme kicsit hátrahőkölt a nagy tiltakozás láttán.
- Esküvői babona, nem láthatja a menyasszonyi ruhában még! - sopánkodott Alice.
- Nem volt ugyan rendes esküvőnk, de attól még számít: Charlie látott engem a ruhámban a szertartás előtt, és meg lehet nézni hova jutottunk! - helyeselt anyám is.
- Nem láthat engem ilyen állapotban! - jajgattam. Kettős érzelmeim voltak: valóban nem szerettem volna, ha Edward ilyen szétcsúszottan lát engem, amint egy apróság miatt, egy régi, jelentéktelen emlék miatt hisztizek. Ugyanakkor úgy éreztem, ahhoz, hogy sikerüljön teljesen összekaparnom magam, és zokszó nélkül túlélni egy újabb sminkelést, feltétlenül szükségem van rá.

Szerencsére Alice nem hazudtolta meg magát, és megint talált egy mindenkinek megfelelő megoldást. Elővette a délelőtt használt kendőket, és kiment Edward elé. Kettesben maradtunk Anyával.
- Bella, sajnálom, hogy eddig nem mondtad ezt el nekem! Bár a véleményem nem változott még így sem, biztos vagyok benne, hogy Sandy csak féltékeny volt. És Alice-nak is igaza van, ez már nagyon régen történt, itt pedig nincs senki, aki bántana. Ráadásul tényleg, teljesen komolyan és őszintén mondom, a legkisebb anyai elfogultság nélkül, hogy gyönyörű vagy! Nem tudom, hogyan néztél ki a zártabb ruhában, de nem hiszem, hogy az túlszárnyalta volna ezt. Olyan ez a ruha rajtad, minden öltésében, mint amit egyenesen rád álmodtak.
Elmosolyodtam, egyrészt, mert megint hinni akartam Reneé őszinteségében, és igazában. Másrészt pedig, mert fogalma sem volt róla milyen közel járt az igazsághoz, ezt a ruhát Alice valóban szinte rám álmodta. Sőt, annál még pontosabban is látta...
- Alice, ez nem lehet igaz, a végén még vakulok! - hallottam meg Edwardot.
Hihetetlen, hogy pusztán a hangjával mekkora változást ért el bennem: a rosszkedvem villámgyorsan kezdett elillanni.
A következő pillanatban Edward belépett a fürdőszobába, és féloldalasan elmosolyodott. Újra és újra hálát kellett adnom az égnek, hogy jó ideje nincs már szükségem az oxigénre, különben most nagy bajban lettem volna.
- Jó napot, asszonyom! - köszönt Ő.
- Tegezz csak, Edward, hiszen nem sokára egy család leszünk! Annyira még öreg sem vagyok... - Mindketten visszafojtottunk egy kuncogást: ha Reneé tudná, mennyivel fiatalabb, mint Edward! - Örülök, hogy újra találkoztunk! Hát, akkor én magatokra is hagylak benneteket.
- Hamarosan találkozunk! - biccentett Edward udvariasan, bár láthatóan feszélyezte, hogy nem lát. Meg tudtam érteni, de az önbizalmamnak nem tett volna túl jót, ha így lát. Jobban sajnáltam volna magam akkor, mint Őt most, szóval nem állt szándékomban megszabadítani a kendőjétől.
- Szia, Anyu! - köszöntem én is. Az ajtó halkan becsukódott mögötte.

Edward mélyeket szippantva a levegőből, megfontoltan elindult felém. Kivárhattam volna, amíg magától talál rám (és ezzel megkímélhettem volna a büszkeségét), de nem bírtam magammal, sokkal hamarabb volt rá szükségem. Két lépéssel megszüntettem hát a távolságot, valósággal rávetettem magam, és arcomat mélyen a mellkasába fúrtam. Átváltozásom újabb pozitív előnye volt, hogy miután egyenlők voltunk, kevésbé éreztem már Őt hidegnek, és keménynek. Fél kézzel szorosan átölelt, másik kezével pedig a hajamat simogatta. Nem kérdezett semmit, nem sürgetett, csak próbált megnyugtatni. Ez is az bizonyítja, hogy nem érdemlem meg Őt: Edward mindig pontosan tudja, mire van szükségem, és mindent megtesz, hogy jobban érezzem magam. Most is jól tudta, hogy nem akarok beszélni még erről az egész cirkuszról, csak hozzábújni, és türelmesen várt. Ellenben én sosem jöttem rá egykönnyen, hogyan is segíthetnék rajta, mit szeretne. És itt szó sem volt, arról, hogy ki gondolatolvasó és ki nem, hiszen csak az utóbbi időben kezdett erőfeszítések nélkül a fejembe látni. De az a különös együttérzése, az, hogy teljesen kiismert, már sokkal korábban képessé tette, hogy tökéletesen kiigazodjon rajtam.
Most azonban nem akartam arra gondolni, hogy a sors egy véletlen tévedésének köszönhetem, hogy együtt vagyunk... Nem engedhettem meg magamnak, hogy azon rettegjek, mikor veszítem el Őt, amikor kiderül ez a tévedés. Elvégre az esküvőnkre készülünk, nem üldözhetem el magam mellől; meg kell nyugodnom, és az negatív gondolatokkal telve nem megy.
Hiába volt azonban végtelenül türelmes és megértő, azért tudtam, hogy vár valami magyarázatot. Mivel már tudtam egyenletesen lélegezni - ha nem, akkor az csak a közelsége miatt volt, nem a hüppögéstől - jobbnak láttam a kérdése elébe menni, és nekiállni a mentegetőzésnek.
- Ne haragudj az egész cirkusz miatt! Nem akartalak megijeszteni, vagy ilyesmi... Tudom, hogy még egy csomó dolgod van, nem akartam még én is növelni ezeket, feltartani.
- Az egész nem ér semmit, ha te szomorú vagy! A boldogságod a legfontosabb! - sietett biztosítani.
- De én feleslegesen bömböltem, és még azt is hagytam, hogy ide gyere, pedig tényleg biztos sok dolgod van, szóval ez nem volt túl szép tőlem. Nem is értem, miért csináltam az egészből ekkora balhét...
- Talán a hormonjaid - szúrta közbe. - Egyébként pedig, már készen voltam, és egyáltalán nem hibáztatlak!
Óvatosan kicsit eltolt magától, talán ösztönösen az arcomat akarta megvizslatni, a szemembe nézni. A kendő miatt ez persze nem volt lehetséges, de Edward elég találékony volt: addig hajamat simogató kezével simított végig az arcomon, hogy letapogassa az érzelmeimet. Aggodalmasnak tűnt ugyan, de hangjában vidámság bujkált, amikor folytatta.
- Úgyhogy a teljesen felesleges magyarázkodás helyett sokkal jobban érdekelne a valódi probléma! Elmeséled, mi is volt, ami így megríkatott? Ha... ha nem én magam tehetnék róla, hogy az vagy ami, nem hinném el, hogy nem ember vagy! Tudod, a sírás úgy tűnik, még jól megy neked!
- Remélem, ha megszületik a kicsi, akkor végre teljes értékű vámpír lehetek! - morogtam. - Igazából tényleg semmi nagy dolog... Csak arról van szó, hogy Alice, puszta jóakaratból, nagyobb... dekoltázst vágatott a ruhára Esmével, és mikor megláttam... hát, kiakadtam egy kicsit.

Kénytelen voltam neki is elmesélni a kellemetlen incidenseket Sandy-vel kapcsolatban. Kicsit azért rövidítettem, és cenzúráztam a történetet, bár igazából nem tudom, mi értelme volt... Edward is türelmesen végig hallgatott, csak akkor kezdett dünnyögni, mikor már elhallgattam.
- Ne aggódj, többé senki sem bánthat! Vigyázok rád, mindig, ahogy megígértem! Aki csak egy rossz szót is mer gondolni rólad, azt meginvitálom egy after party-ra az esküvő után. Csak ő, és néhány emberi kajától rosszul lévő, éhes vámpír... Ha pedig csak egy ujjal is hozzád mernek érni, semmi mást nem fognak meg többé, ezt garantálhatom! Ha kell, egyesével... Ó, ne haragudj, nem akarok kegyetlennek tűnni a szemedben! - értette félre a hallgatásomat. Megráztam a fejem, és csak utólag jöttem rá, hogy ez semmit sem használ, hisz a szeme még be van kötve.
- Nem ijesztettél meg, vagy ilyesmi! Sőt, igazából egészen... szórakoztató volt az elképzelésed - nyugtattam meg ezúttal hangosan.
Nyugtatásomtól fellelkesedve folytatta.
- Ha gondolod, akkor a jövő héten elugorhatunk ehhez a Sandy nevű boszorkához, és kipróbálhatjuk a terveimet élesben is...
- Ennyire azért nem vicces! Elméleti szinten teszik a dolog, de nem szeretném, ha meg is valósítanád - visszakoztam.
Edward egy darabig elgondolkodva hümmögött, én pedig kihasználva az alkalmat újra mellkasának dőltem, és beszívtam kellemes illatát.
- Csak ennyiről van szó, a régi sérelemről, vagy jól sejtem, hogy van még valami oka a kiborulásodnak? - kérdezte később tétovázva.
Nem akartam elismerni, hogy megint ráhibázott. Nem féltékenységből, már megszoktam, hogy ragyogó elméjének köszönhetően mindent kitalál, és gondolatolvasás nélkül, bekötött szemmel is átlát rajtam. Azért nem akartam bevallani, hogy így van, mert akkor evidens módon megkérdezte volna, hogy mi még a probléma. Amiről viszont nem akartam beszélni. Talán örültségnek hangzik, de nem akartam elmondani neki, hogy szerintem volt is és van is igazság abban, amit Sandy mondott. Talán tényleg nem áll jól nekem ez a ruha, nevetségesen, szánalmasan festek benne. Ő pedig mindig úgy figyel rám, és udvariasan megfontolja, átgondolja, amit mondok. Mi lenne, ha ezen is elrágódna, hogy ronda vagyok? És aztán később az oltárnál mikor már lát majd, ennek fényében vesz szemügyre és rájön, hogy tényleg egy szánalmas senki vagyok. Azt nem élném túl, ép elmével semmiképp! Ezért aztán csak hallgattam.
Megtanulhattam volna már, hogy Őt nem lehet így lerázni. Érezte, hogy még mindig bánt valami, és mint mindig, most is eltökélte, hogy felvidít. Ezt azonban nem tehette anélkül, hogy tudná, mi a baj. Titkos fegyveréhez folyamodott, mikor látta, hogy szépszerével nem tudja kiszedni belőlem: elkápráztatott.

Korábban azt hittem, hogy perzselő pillantásától olvad el az akaratom, amiatt nem tudok neki ellenkezni, de most bebizonyította, hogy anélkül is eléggé el tud bűvölni. És miért is tiltakoztam volna? Hiszen igazából szeretem, mikor ezt teszi velem, szeretem, ahogy mindent bevetve levesz a lábamról, csak azért, hogy valami apró bolondságot kiszedjem belőlem. Most sem volt ez másképp...
- Kérlek, mondd el, mi bánt - lehelte.
Keze, ami az "érzelem letapogatás" óta az arcomon pihent, most lágy mozgásba kezdett. Eleinte csak az arcomat simogatta, aztán egyre nagyobb utat tett meg, le a nyakamig, majd a kulcscsontomig. Ezzel egy időben másik kezével folyamatosan végigsimított a gerincem, fel és le, fel és le, fel és le...
- Nem fogok nevetni, vagy megsértődni, vagy haragudni, semmi ilyesmi - folytatta. Volt egy külön hangszíne erre, az utóbbi időben már biztos tudatosan alkalmazta, hogy korábban is így volt-e azt nem tudom. Nem sok esetre emlékeztem azonban, amikor ennek a hangnak ellent tudtam volna mondani. Konkrétan egyre sem... Volt benne valami könyörgő is, és azt hiszem ez volt az egész kulcsa. Voltaképp ezzel ravasz módon kihasználta, hogy mennyire szeretném én is megadni neki, amire vágyik, kezembe adta a megoldást erre a problémára, és én mindig örömmel dőltem be neki. Ki volna hajlandó megtagadni ettől az isteni lénytől azt, ami boldoggá teszi? Pláne, ha így kéri!
Ezúttal is bevetette minden fegyverét, hogy kellően elgyengítsen, nem hagyta magát eltántorítani a kezdeti sikertelenségtől. Tudta, hogy előbb-utóbb beadom a derekam, és én szerettem arra gondolni, hogy Ő is élvezi ezt az egészet, nem csak én. Mert hogy az általános zsörtölődés ellenére élveztem, ezt nem is tagadhattam volna. Olyannyira, hogy már odáig mentem, direkt nem adtam meg magam, csak azért, hogy tovább puhítson, fantasztikus kínzóeszközeivel.
A nyakamon keze helyét átvette a szája, lassan, kínzóan lassan csókolgatta végig. A felszabadult kéz sem maradt tétlen, derekamra csúszott, hogy szorosan magához húzzon, és én felsóhajtottam. Meg akartam csókolni, és ezzel kezébe adtam az aduászt. Ahogy megmoccantam, hogy terveimet megvalósíthassam, Ő is változtatott helyzetén. Ajkai most a fülemnél voltak, és beszélni kezdet.
- A-a... Nem, Bella! Előbb mondd csak el szépen, hogy mi a baj! - Még szinte be sem fejezte, folytatta gyötrő tevékenységét, ezúttal a fülemnél...
A vágy újra és újra végighullámzott rajtam, már-már remegtem, és tudtam vesztésre állok. Túlságosan vágytam már Rá, akárcsak egyetlen csókjára, hogy tovább hadakozzak. Megadtam hát magam.
- Elmondom, ígérem - nem voltam többre képes, mint rekedt suttogás, de hogy is okozott volna neki ez gondot!
Csibészesen elmosolyodott, aztán még gondolkodni sem volt időm, ajkai már birtokba vették az enyéimet. Szájának édes íze teljesen elkábított, képtelen voltam akár egy értelmes gondolatot is összehozni. Ha valaki akkor megkérdezi tőlem, hogy hívnak, valószínűleg arra sem tudtam volna válaszolni.
- Te jössz - húzódott háttrébb.

Valamennyire tisztában kellett lennie saját bűverejével, különben nem várta volna olyan türelmesen, hogy összeszedjem magam. Igazából rosszabb lett a helyzetem, mikor a tudatom kezdett kitisztulni, mert nem akartam elmondani. De megígértem, és Ő megelőlegezte nekem a bizalmát, nem titkolózhatok hát. Eszem racionálisabb felének véleményével nyugtattam magam, miszerint megint felfújom az ügyet. Ha igazán szeret, teljesen mindegy ez az egész hogyan áll rajtam a ruha dolog. Ha pedig nem is szeret, akkor... Abba jobb, bele sem gondolni! Ezt próbáltam fejben tartani, és uralkodni a hangomon, miközben elmondtam kételyeimet neki.
Azért biztos, ami biztos alapon nem részleteztem túlságosan, mi az, ami szerintem ronda rajtam, nem akartam mindenáron eltaszítani magamtól. Furcsa vagyok talán, de bolond azért nem.
Mialatt beszéltem, arcán a figyelmet fokozatosan váltotta fel a bűnbánó vigyor.
- Bella, szerelmem, kérlek, hogy ne haragudj nagyon! Esküszöm, hogy nem direkt volt, de anyukád... hát szóval neki fogalma sem volt, hogy nem elég, ha bekötik a szememet, hogy gondolnia sem szabadna rád.
Némán hápogtam, mikor összetettem magamban a szavakat... Még ha csak közvetetten is, de Edward meglátott engem az esküvői ruhámban? Ez a rossz ómen már egyáltalán nem hiányzott nekem.
- Ne aggódj, nem láttam sokat! Pont csak a kérdéses területet, és őszintén mondom neked, hogy gyönyörű vagy, Édes! Tényleg ne haragudj, tudom, hogy neked fontos volt ez a dolog, ezért nem is kutakodtam senki fejében emiatt. Most is csak a sírásod okát kerestem, és azért... Véletlen volt, bocsáss meg.
Ijedten vettem észre, hogy mindjárt megint elkezdi hibáztatni magát. Igyekeztem idejében megállítani a bűntudat-lavinát.
- Semmi gond! Igazából az én hibám, nem kellett volna hisztiznem. Meg talán ezt a babonát is túl komolyan vettem... De azért remélem, hogy tényleg nem láttál többet a ruhából!
- Nem, esküszöm, hogy nem! De amit láttam, az is elég meggyőző volt, tényleg gyönyörű, káprázatos vagy! Kezdem is magam kényelmetlenül érezni... Túl szép vagy hozzám!
Csuklós nevetést hallattam. Egészen biztosan valami Cullen-poén lehet, hogy ma mindenki azt hajtogatja, mennyire szép vagyok. Eddig azt hittem Alice reggeli bókja viszi a pálmát, de az, hogy Edwardnak kényelmetlenül kéne éreznie magát mellettem, hogy szép lennék hozzá...! Vajon mennyit agyalhattak, míg ezeket a képtelenségeket kitalálták?
- Emiatt egy pillanatig sem kell aggódnod! Te úgy festesz, mint egy filmsztár... sőt, mint egy görög isten! Nem csak a babona miatt van ám rajtad kendő. Katasztrofálisabban nem is nézhetnék ki!
Edward a szemöldökét ráncolta, az egyik oka valószínűleg az lehetett, hogy utálta, ha a külsejét dicsértem. Ilyenkor mindig azt mondta, ez csak csalétek, csak átverés... A másik okot pedig hamar meg is osztotta velem.
- Nem értem! Nem láttam sokat, ahogy már mondtam, de komolyan mondom, gyönyörű vagy ebben a ruhában! Persze, mindig gyönyörű vagy, de erre már szavak sincsenek.
- A ruhámat láttad csak, az arcomat nem. Szegény Alice egy csomót dolgozott vele, és aztán tönkretettem a munkáját! Ha helyre akarjuk hozni, szerintem hamarosan jön is vissza, és én egy rossz szót sem szólhatok majd.
Újra pimaszul vigyorgott.
- Hát, nem muszáj ám ez az egész. Szeretnél megszökni inkább? Vegas? Vagy egyáltalán nem is kell papír, elég lesz Carlisle esketése?
- Nem, nem. Úgyis idő előtt, nagyon hamar el kell majd szakadnom a szüleimtől, barátaimtól. Nem mintha bánnám, úgy értem nyilván hiányozni fognak, de te és a kicsi, az új, saját családom sokkal fontosabbak vagytok! De ezért jövök nekik ennyivel, nem igaz? Szeretném is ráadásul, megosztani velük az örömömet, akkor talán egy nap az elválás is könnyebb lesz!
- Oké! Ebben az esetben azt hiszem, nekem kell elválnom tőled, még egy rövid időre. Hogy addig se felejts el... - lehajolt, hogy újra szenvedélyesen megcsókoljon.

Ha nincs az a halk kopogtatás, egészen biztosan lekéstük volna a tulajdon esküvőnket. Alice kétségkívül megtalálta a legrosszabb időzítést. Vagy a legjobbat, nézőpont kérdése...
- Rendben, Edward, most már nincs sok hátra! Bírd ki egy kicsit Bella nélkül! Pár óra, tizenkettőnél szerintem nem több, és kettesben lehettek...
Módszeresen kezdte kituszkolni bátyát az ajtón.
- Rendben leszel, Édes? - kérdezte Ő aggódva. A kis Alice hiába erőlködött, úgy lecövekelt, hogy nem bírta igazán megmozdítani sem.
- Persze, menj csak nyugodtan! Nem sokára találkozunk - feleltem mosolyogva. Kezdtem magam egyre ostobábbnak érezni a korábbi kirohanásaim miatt...
Tim sietett barátnőm segítségére, együttes erővel kivonszolták Edwardot.
- Megszöksz velem, Bella? Elképesztően jól nézel ki - füttyentett Tim, mielőtt az ajtó becsukódott volna.
Egy perccel később, amikor Alice már lemosta az összes elkenődött sminkemet, Anya tért vissza.
- Valóban, tényleg nagyon szereti! Még senkit sem láttam, aki így aggódott volna, egy terhes menyasszony apró kis kiborulásán - motyogta, inkább csak magának. - Kell valamit segíteni, Alice?
- Azt hiszem, megleszünk. Szerencse, hogy előrelátóan, hamar nekiálltam az egésznek, még nem vagyunk késésben. Ne mocorogj, Bella! - pirított végül rám.
Pedig igazán nagyon igyekeztem, de nem sikerült jobban uralkodnom magamon, az előrelátóan szófordulat hallatán.
- Reneé, várj csak! Mégis lenne itt valami - kapott észbe Alice. - Meg kéne keresned Esmét, és szólni neki, hogy...
A folytatást már nem hallottam, olyan közel hajolt anyám füléhez, és olyan halkan suttogott, hogy szerintem még Anya sem érthette tisztán. De azért bólogatott, és kiment az ajtón.

Abban a pillanatban, hogy újra kettesben maradtunk, Alice a maga követhetetlen sebességével kezdett festeni engem. Ezt eddig sosem alkalmazta szépítkezéskor, szerette minden percét kiélvezni, és nem sietni, úgyhogy azért valamennyire mégiscsak meg voltunk csúszva...
- Bella, kérlek, ne haragudj rám, az egész miatt. Annyival jobb így a ruha, és láttam, hogy neked is, meg mindenkinek sokkal jobban fog így tetszeni! Esme is csak azért ment bele, mert én úgy láttam, hogy minden oké lesz, egy kicsit zsörtölődsz, aztán annyi. Most az előbb meg is kaptam a magamét, pedig esküszöm, hogy így láttam. Nem tudom, mitől változott meg így az egész, nem akartalak megbántani vagy ilyesmi. Persze igazából, ha elmondtad volna, hogy miért nem szeretnél ilyen kivágást, akkor talán... Nem, nem akkor is pontosan így viselkedtem volna. Bocsánat, most meg még a végén téged kezdelek hibáztatni. Na, jó, kiborító vagyok, tudom... - Amikor Alice ilyen gyorsan beszél, és ilyen sokat, akkor szinte mindig bosszantja valami. Mikor folytatta, kiderült, most miről is van szó.
- Tényleg, azt meg végképp nem értem, hogy miért nem úgy történtek a dolgok, ahogy láttam, hiszen senki sem befolyásolta a jövőt, délelőtt még minden úgy tűnt, rendben lesz. Aztán egyszer csak minden megváltozott. Talán kezdek megőrülni?
- Talán a hormonjaim - ismételtem meg Edward felvetését.
Alice-nek szemlátomást tetszett ez a magyarázat, mindenképpen jobban, mint az őrültség alternatívája.
- Bár, az sem kizárt, hogy azért van így, mert kicsit túlhajtottad magad. Tudom, hogy nincs szükséged alvásra, meg semmi ilyen, de akkor is, nagyon keményen dolgoztál az esküvőn! Lehet, hogy időnként, vagy inkább nagyon is gyakran nem látszott, és kibírhatatlan voltam, de végtelenül hálás vagyok neked, Alice! Mindenért, amit értem tettél, persze különösképp a délelőtti esküvő meglepetéséért! Ha bármikor meg tudom valahogy hálálni, akkor feltétlenül szólj! És szerintem nem kell aggódnod, csak egy kicsit pihenned, tényleg nagyon sokat gürcöltél, hogy ez a nap ilyen szép legyen - hálálkodtam, bár szavaimat most sem éreztem elég kifejezőnek érzéseimhez képest.
Alice csak legyintett, mint akinek meg sem kottyant az egész, de azért láttam, jól esik neki hallani.
- Ha már a meghálálásról van szó, akkor valóban szeretnék kérni valamit! - jegyezte meg.
- Bármit, örömmel!
- Nem túl nagy dolog, igazából ez a ruha is bőven elég kéne legyen, de lenne még egy apróság. Nem érzem azt, hogy akárcsak egy kicsit is megterhelő lett volna számomra ez az egész. Pont ezért! Szívvel-lélekkel, minden szeretetemet beleadva szerveztem meg, mert nagyon-nagyon szeretlek titeket. És borzasztó élmény lenne, ha ez az egész kudarcba fulladna. Sosem tudhatom milyen érzés volna, de talán ahhoz hasonlíthatnám a gondolatát, mintha elütnék a nem létező kiscicámat. Emiatt szeretnélek megkérni, hogy tedd tökéletessé ezt a napot! Csak ennyi. Hogy legfeljebb az oltárnál ejts pár könnyet, amik még nem kenik el a sminkedet, és hogy érezd nagyon jól magad!
- Ennyi? - kérdeztem hitetlenkedve. - Hiszen ezzel megint csak nekem lesz jobb, neked nem adok semmit!
- Ó, dehogy nem! Elsősorban a legfontosabbat: azt, hogy sikerült örömöt szereznem. Pluszban pedig azt, hogy megkoronázod a munkámat. Mert semmit sem ér egy jól megszervezett esküvő, amíg a menyasszony nem érzi jól magát. Teljesen felesleges a sok szép dísz és virág, ha a fénypont nem mosolyog! Köszönöm, Bella!
Válasz helyett arra koncentráltam, hogy elkezdjem teljesíteni a kérését. Még közel sem jártam az oltárnál, úgyhogy most vissza kellett tartanom a könnyeimet... Pedig nagyon meghatódtam.

Hála Alice gyors, ám ettől még tökéletes munkájának pár perccel később újra szalonképes állapotban voltam. Kétkedve méregettem magam a tükörben.
- Alice, ez mind gyönyörű, de én nem vagyok hozzá megfelelő modell. Senkinek fogok tűnni melletted és Rose mellett.
- Bella, ne feledd, mit kértem! Egyébként én azért ezt a ruhát választottam, mert önmagában elbűvölő, de a tied mellett elhalványul ez, és ma erre van szükségünk - mutatott végig a ruháján. Egészen szűk darab volt, fekete-fehér, akárcsak Alice, de ezt itt-ott egy-egy piros minta törte meg. Nem éreztem, hogy én jobban néznék ki, sőt!
- Rosalie miatt se főjön a fejed, mert direkt megkértem, hogy fogja vissza magát. Nem volt nehéz dolgom, amúgy sem akart a feltűnés középpontjában lenni. Már csak irántad érzett tiszteletből sem, meg szerinte úgy kevésbé lesz nehéz elrejtenie a fintorait, amikor eszik. Szóval nyugodtan higgy nekem, káprázatos vagy! Csak mosolyogj!

Észre sem vettem, hogy elszáguldott az idő, amíg barátnőm be nem jelentette, hogy ideje indulnunk. Kezembe adta a csokromat, ami ezúttal fehér és vörös rózsákból állt; tökéletesen passzolt a ruhám színeihez. Gyorsan igazított még egy kicsit a hajamon, aztán mély levegőt vett, és az arcom előtt legyezgetve próbálta magára felhívni a figyelmem.
- Oké, most mindjárt mi jövünk! Amikor elkezdődik az új dal, lassan leindulsz a lépcsőn. Az utolsó fokon vár rád Charlie, megfogod a kezét, és együtt vonultok az oltárig. Ne rohanj, de ne is torpanj meg, rendben? A kedvemért ne ijedj meg a sok tátott szájtól!
Kábán bólogattam. Eddig azt hittem, hogy mivel délelőtt már volt egy esküvőm, ezen nem is fogok izgulni, minden teljesen felkészülten fog érni. De aztán rá kellett jönnöm, hogy nem így van. Ott kimaradt az izgulás, mert nem is tudtam róla, hogy esküvőm lesz, most viszont igen. Ráadásul itt többen vannak... Arra gondoltam, hogy még mindig kevesebb ember van itt, mint egy átlag esküvőn. Próbáltam megnyugodni: sem Alice-nek, sem magamnak nem akartam tönkre tenni ezt a napot. A lépcsőn már nem eshetek el, vámpír vagyok. Aztán ott lesz Charlie és figyel rám. A végén pedig elérünk Edwardhoz, és akkor már minden rendben kell, hogy menjen.
Újból bólintottam, ezúttal kicsit biztosabban.
- Remek! - ujjongott Alice, látva, hogy magamhoz tértem. Kivonszolt a szobából. - Most nézz körül, innen, a házban, azt szeretném, ha a következő percekben nem a dekorációra, hanem a vendégekre és Edwardra néznél.
Utasítását követve kicsit kihajoltam a korláton, hogy körülnézzek. Már értettem, miért kellett olyan gyorsan közlekednem az elmúlt időben a házban: jóval több díszítés volt, mint amiről én tudtam.
- Újabb meglepetés - kacsintott rám Alice.
A korlátot selyemszalagok, masnik és rózsák díszítették. Odalent is minden hasonló díszekben pompázott, ezeket én csak részben láttam. A csillárra tekert, és finoman lelógó szalagok például teljesen újak voltak számomra. A két rövidke széksor között futó aranyszínű szőnyegről sem mesélt nekem senki, mint ahogy a jelképes oltárról sem. Persze, sejtettem, hogy lesz valami, épp csak azt nem, hogy... Ennyire gyönyörű valami lesz. Egy szimbolikus oltárkép tette teljessé, alaposabban szemügyre vettem, és láttam, hogy a fehér és vörös rózsák mintát adnak ki: egy szívet.
- Indulok is, tudod: amikor az új zene jön, elindulsz lefelé. Minden rendben lesz, meseszép vagy! - szorította meg a kezem. Elrendezgette a fátylamat, aztán kihajolt a korláton.
- Jazz! - suttogta. A szólítotton kívül senki sem hallhatta ezt meg a lentről hallatszó beszéd kavalkádban.
De Jasper, aki a zongoránál ült szerencsére meghallotta, és tudta a dolgát: elkezdte játszani a könnyed, játékos dallamot a zongorán. Alice lesietett a lépcsőn, és megállt a széksor hátuljánál. Észrevétlenül felkapott egy kis kosarat.

A beszéd pusmogássá halkult, majd teljesen elhalt. Ezzel egy időben a zene finoman, gördülékenyen, de mégis érezhetően új irányt vett. Vagyis elérkezett az én időm. Vettem egy mély levegőt, és elindultam lefelé a lépcsőn. Először Alice-t pillantottam meg, aki rám kacsintott. Igyekeztem mosolyogni, ahogy kérte, tényleg meg akartam hálálni a sok mindent, amit értem tett, és ha neki ez kell...
Az utolsó előtti lépcsőfokon aztán kezdtem megnyugodni, ennek három oka is volt. Az első természetesen az, hogy sikeresen, minden apró baki nélkül leértem, és már velem van Charlie, biztosítva, hogy rendben elérjek az oltárig. A második ok az lehetett, hogy közelebb kerültem Jasperhez, és érezni kezdtem a belőle áradó varázslatos nyugalmat. De a harmadik volt az igazi, a legfontosabb: megpillantottam Őt, tudtam, hogy már csak pillanatok kérdése, és mellette állhatok, és onnantól kezdve semmi nem fog számítani. Charlie belém karolt, és együtt tettük meg az utolsó lépcsőfokot. Alice eközben kecses lépésekben haladt előre az oltárig, és közben szaporán hintette a rózsaszirmokat. Természetesen vörösek és fehérek voltak.
A dal újra más irányt vett, a hagyományos esküvői indulóét. Felmerült bennünk az ötlet, hogy az altatómra vonuljak be, de Jasper nem vállalta, szerinte az a dal megszentségtelenítése lett volna. Meg sem próbálta megtanulni, Edward pedig logikus módon nem játszhatta, így maradtunk a hagyományos Wagnernél.
Lépésről lépésre haladtunk előre a rövidke széksorok között. Nehezemre esett elszakítanom a tekintetemet a célról, Róla, de Alice kedvéért vetettem egy-két pillantást a vendégekre is.
Anyám és Esme már most szipogtak, igaz előbbi a könnyeit is törölgette. Phil fülig érő szájjal vigyorgott, akárcsak Tim. Emmett és Dan éppen összesúgtak, mikor odanéztem.
Fellélegeztem, amikor megláttam Jacobot, hát mégis eljött! Túlzás volna azt állítani, hogy vidám volt, de összehozott egy mosolyt, amikor a tekintetünk találkozott. Csak Angela bíztató kacsintását volt még időm észlelni, mert időközben elértünk az oltárhoz.
Edward rám nézett, és a csontjaim olvadásnak indultak a pillantásától. Éreztem, hogy a lábam megremeg, ahogy megfogja a kezemet. Apám Carlisle mellé állt. Egy pillanatra nevethetnékem támadt: két egészen külön világ voltak, semmi hasonlóságot nem láttam eddig köztük. A ragyogó elméjű, filmsztár külsejű, fiatal orvos és az elvált, magányos, lassan idősödő rendőrfőnök. Most azonban az érzelmek egyenlővé, egyformává tették őket: mindkettejük arca büszkeséget tükrözött, ahogy ránk néztek.

Dominic atya pedig elkezdte az esküvői szertartást. A korábbiakkal ellentétben ez egy teljesen hagyományos esküvő volt. Kivéve persze a jelenlevők körülbelül felét... Edward közelsége megnyugtatott, csak Rá koncentráltam, így az ideges remegés a gyomromban szűnni kezdett.
Aztán elérkeztünk az eskükhöz. Ijedten próbáltam meg uralni az arcizmaimat. Féltem, hogy a míg a halál el nem választ résznél, jelenlegi instabil lelkiállapotomat tekintve netalán vihogni kezdek, és olyasmit mondok, hogy:
- Ezen már rég túl vagyunk, és még mindig együtt....
Végül nagyon is jól jött arcom fegyelmezettsége, mert így talán nem tűnt fel a meglepettségem. A szokásos jóban, rosszban; egészségben, betegségben rész után ugyanis Dominic atya így tette fel a kérdést:
- Mindörökké?
Kellett egy fél másodperc, míg a hangomon is úrrá lettem, hogy kimondjam a választ, igen. Edward pillantottam, az arcvonásai teljesen rendezettek voltak. Észrevette, hogy Őt nézem, és finoman felhúzta az egyik szemöldökét, tehát Ő sem tudta, mi ez a változtatás.
Eredetileg egyébként arra gondoltunk, hogy lesz olyan saját fogadalom tétel is, saját szavainkkal. Ahogy ezen elkezdtünk gondolkodni, rájöttünk, hogy nem fog sikerülni. Hiszen olyan sok minden volt, amit az emberek előtt nem mondhattunk volna ki, ha pedig ezeket a részeket kihagytuk volna, az egész hagyományos, elcsépelt maszlagnak tűnne. Hiába bírt az örökké tartó szerelem nekünk valódi jelentőséggel, mások csak egy csöpögős szófordulatot hallottak benne. Ezért maradtunk a hagyományosnál. Ami már nem is volt olyan megszokott.
Időközben Edwardra került a sor.
- Igen - felelte magabiztosan, a szája sarkában mosoly bujkált.

A szertartás ezt követően rövidesen véget ért, minket pedig kezdett elözönleni a nem egészen húszfős násznép. Mindenki gratulálni akart.
Alice ezúttal is a nyakunkba borult. Nála hosszabban csak anyám csimpaszkodott a nyakamba, akinek megállíthatatlanul ömlöttek a könnyei. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy egy-két forró csepp az én arcomon is legördült. Sorban jöttek a családtagok, Charlie a szokásosnál is szótlanabb volt, arra gyanakodtam, ő így fejezi ki most az érzelmeit. Jasper és Emmett most is szélesen vigyorogva ölelgettek, és csaptak Edward tenyerébe. Rosalie egy szót sem szólt, de mosolya őszintének tűnt, és ez tőle minden gratulációnál többet ért. Aztán a család elfogyott, és jöttek a barátok. Tim és Dan fittyet hányva az udvariasságra betolakodtak Angelaék elé, és hosszan gratuláltak, miközben folyton arra célozgattak, hogy szívesen megszöktetnének. Edward végül kénytelen volt, kicsit helyre tenni őket.
- Tudod Tim, nálam nem sokat segít a helyzeteden, ha csak a szelídebb részét mondod ki a piszkos gondolataidnak... - suttogta a fülébe.
Nem úgy tűnt, hogy túlságosan megszeppent volna, de azért rövidesen továbbálltak. Angela most is nagyon kedves volt, akárcsak Ben, akivel szerintem két mondatnál többet életemben nem beszéltem. Mike és Jessica következtek, mindketten furán viselkedtek, de ezt lassan kezdtem megszokni. Mike-nak nem igazán sikerült egy értelmes mondatot sem összehozni, és végig engem bámult; hogy ennek mi lehetett az oka, arra csak Edward hűvösen udvarias modorából következtettem... Jess szeme pedig folyton a ház berendezésén cirkált, mindent alaposan szemügyre vett.
- Pletykálni valót keres - hajolt oda hozzám Edward, amikor hátat fordítottak.
Jacob maradt utoljára. Edwarddal épp csak köszönésre méltatták egymást, aztán Jake csak hozzám beszélve gratulált.
- Izé... Remélem, boldog leszel... Meg, hogy a kisb... szóval egészséges lesz, meg minden - motyogta.

A valójában nem is nagyon létező sor ezzel véget is ért, és én vártam a folytatást. Kérdőn néztem Edwardra, de Ő csak vállat vont.
- Talán akkor invitáljuk ki őket, és...
- Nem, még nem! - lépett elénk Alice. - Előbb szeretném odaadni a nászajándékotokat!
Meghökkentem. Ajándékokról szó sem volt! Alice-től pedig különösen nem vártam semmit, hiszen ő szervezett meg egy csomó mindent, és segített a házban is, nélküle nem tartanánk most itt.
- Igazából még nem tudom az egészet odaadni, mert nincs kész, még nem lehet kész. De nagyon jó lesz - kacsintott ránk.
A kezünkbe nyomott egy nehéz, fehér papírba csomagolt tárgyat, talán könyvformája lehetett. Tétován Edwardra néztem, ezt most kéne kibontanunk, vagy, majd később? Mi a nagyobb udvariatlanság?
Alice persze - szokása szerint - megoldotta a problémát; egy kis asztalt gurított mellénk.
- Mielőtt bontani kezdenétek, hadd jöjjünk mi! - szólt közbe Esme. Mögötte zsongás támadt, ahogy mindenki az ajándéka után nyúlt. Az előző csomagot letettem a kis asztalkára.
- Csak egy kis segítség - mondta Carlisle. Ez egy könnyű kis csomag volt, ezüstszínű papírba csomagolva.
A sor újra felállt, és mindenki átadta az ajándékát. Voltak kicsik és nagyok, könnyűek és nehezek, dísztasakosok épp úgy, mint rózsaszín csomagolópapírosok. Most Reneé ás Phil maradtak utoljára.
- Ne haragudj, kicsim, nem volt idő becsomagolnom - nyújtott át egy kis dobozkát. Phil egy papírt adott Edwardnak.

Neki láttunk a bontogatásnak, és az ajándékok épp olyan különfélék voltak, mint a csomagolások. Némelyik hasznos volt, mások szép emlékek, voltak sajátkészítésűek és olyanok, amiket láthatóan az utolsó pillanatban szereztek be. A legelső ajándék Alice-től, egy fényképalbum volt. Az első pár oldalt már megtöltötte az eljegyzés képeivel, és járt hozzá egy ígéret is, miszerint az esküvőről is bőven készít majd képeket. Az album igazi különlegessége az volt, hogy Alice maga készítette, az E és B betűt kiadó bőr kötéstől kezdve, a festett és apró mintákkal díszített lapokig. Meghatódottan öleltem újra magamhoz, mikor sikerült elkapnom, ugyanis ő közben már italokat kínált körbe. Carlisle és Esme ajándéka egyelőre szintén ígéret volt, prospektus formájában: egy legmodernebb készülékekkel ellátott orvosi felszerelés, csecsemőkhöz. Örültem, hogy ha ez - Esme apró, gyöngybetűkkel írt megjegyzése alapján - két hét múlva valóban megérkezik, akkor nem kell többet a kórházba mennem. Nem szerettem a bámuló embereket, és a vér mindent betöltő szagát is nehéz volt emberi viselkedéssel kibírni. Szerencsére senki sem figyelt ránk az ajándékozókon kívül, nem így szerettem volna közölni, hogy terhes vagyok. Persze igazából csak négy barátom nem tudott még róla, azt pedig én nem tudtam, hogy Edward elmondta-e már az örömhírt Timnek és Dannek...
Aztán volt ott még egy kenyérpirító Angelától és Bentől, egy Swan nagymamám által hímzett régi takaró Charlie-tól, egy furcsa váza Jessicától és Mike-tól. Emmett, Rose és Jasper közös ajándékot vettek, egy gyönyörű festményt. Én csak azt tudtam megállapítani, hogy nagyon-nagyon szép, és hogy a színvilága illik a nappalinkhoz, de a festészetben jártasabbak megjegyezték, hogy ez egy nagy, kortárs festő munkája.
- Festegetés közben jött az ötlet - kommentálta Emmett. - Gondoltam, hogy passzolna.
- Ne higgyetek neki - vihogott Jasper. - Lepacázta egy helyen a falat, még mindig látszik, és csak el akarja tűntetni a hibáját.
Ezért a megjegyzésért kapott egy hatalmas ütést a tarkójára bátyától. Ha Esme nem szól rájuk, még a végén bunyózni kezdtek volna az esküvőmön!
Tim és Dan ajándéka egy utazás volt, Svédországba.
- Edward későn szólt, hogy már van nászutatok, de azért remélem valahogy sikerül felhasználnotok. Sajnos csak egy hónapig érvényes - magyarázkodott Dan.
Edwardra néztem, mire Ő hamiskásan vigyorgott. Nekem persze senki nem szólt róla, hogy nászútra is megyünk! Azt hittem, elég az esküvő, meg a ház, álmomban sem gondoltam, hogy még ez is belefér.
Jacobtól egy könyvet kaptunk, a quileute legendákról. Úgy láttam, érdekelnek..., állt az első oldalon Jake kusza kézírásával.
Melegen rámosolyogtam, és megköszöntem neki, de úgy tűnt nem is figyel. Mindesetre nem viszonozta, ám nem hagytam, hogy ez kedvem szegje, ma nem.
Anyám ajándéka egy karkötő volt, rögtön felismertem a gyöngyöket rajta, de ő azért buzgón mesélni kezdett.
- Emlékszel arra a karkötőmre, amit kiskorodban mindig el akartál kérni tőlem? A kedvencemre? A minap beleakadt egy szögbe, amikor barkácsolni próbáltam, és elszakadt. Sok gyöngy elgurult, és nem találtam őket, így nem volt elég egy egész karkötőhöz. Aztán eszembe jutott, hogy amikor arra a kézműves szakkörre jártam, akkor tanultunk egy ilyen fonást, gyöngyöket is lehetett belefonni. Sikerült visszaemlékeznem a technikára, és megcsináltam neked! - Szemlátomást büszke volt magára.
Én pedig tudtam mennyire fontos volt neki az a karkötő, nagyanyámtól kapta, utólagos születésnapi ajándéknak, amikor az megbocsátott neki a szökése miatt... Újra elmorzsoltam egy könnycseppet. Komolyan mondom, vámpírként többet sírok, mint régen emberként.
Phil ajándéka egy baseball arany-bérlet volt, ami korlátlan ideig érvényes, és a világ bármely pontján használható.
- Tíz belépőre jogosít fel. Szóval lehet tíz meccs neked, de ha többen mentek, akkor egyszerre is felhasználható - fordult Phil Edwardhoz. - Reneé és Charlie azt mondták, szereted a baseballt.
Meglepetten bámultam a szüleimre. Ők mióta beszélgetnek hármasban, különösen arról, hogy mit szeret a fiú, aki teherbe ejtette a lányukat?

Alice már elkezdte kifelé terelni a tömeget, amikor anyám felkiáltott.
- Jézusom, micsoda bolond, feledékeny, csapnivaló anya vagyok! - visítozott. - Boldog szülinapot, kicsim!
Újra mindenki gratulált, és megszorongatott engem, ezúttal születésnapom alakalmából. Feszengve szabadkoztak, amiért megfeledkeztek erről. Cullenék is így tettek, talán, hogy ne bántsák meg a többieket, pedig ők még délelőtt felköszöntöttek. Elsőként Edward, a kocsiban ülve, amikor túl voltunk az első örömünkön, hogy ha vakon is, de újra együtt vagyunk. Azt suttogta akkor a fülembe, amit most megismételt, hogy este kapom meg az igazi ajándékomat. Izgatottan vártam már...
Senkire sem haragudtam, amiért elfelejtette a szülinapomat, igazából én is teljesen megfeledkeztem róla.

A kert még szebb volt, mint bent a ház, és ahogy sötétedett, egyre varázslatosabbá vált. Az ezernyi apró lámpás között az ember tündérországban érezhette magát.
Eldobtam a csokromat, és a hatalmas hajadon tömegből (Alice maga is beállt, és Rose-t is berángatta, így négyen voltak) Angelának sikerült elkapni. Pironkodva nézett Benre, aki rákacsintott. Később kiderült, hogy már megvolt az eljegyzés.
A vacsora hosszúra nyúlt, több mint három órásra. Esme rengeteg fogást készített, sok olyat is, amiről én nem is tudtam. Mind nagyon gusztusosan festett, és a jelenlevő kevés embernek úgy tűnt ízlett is. A többséget alkotó vámpírok pedig nagyon igyekeztek úgy tenni, mintha ízlene. Észrevétlenül ledobtak egy-egy falatot, vagy nagylelkűen felajánlották a maguk részét Phil-nek vagy Mike-nak, akik csak tömték magukat, de a nagy részét maguk gyűrték le, ezzel a legszebb ajándékot adva nekem. Lehet, hogy ez is volt az oka annak, hogy a vacsora ilyen hosszúra nyúlt, mert míg mindent leküzdöttek a torkukon, az bizony nem kis idő volt. Tapasztalatból tudom, milyen nehéz ezer fogást elfogyasztani, úgy, hogy mindnek ugyanolyan furcsa íze van…
Na és persze ott voltak egyes fogások között a pohárköszöntők. Ahogy Alice is megjósolta apám említést tett a kicsiről, de szerencsére nem követte botrány. Figyeltem a meglepett arcokat, Jess szája tátva maradt, aztán arca megvillant, nyilván az új pletykatémának örült. Ben és Angela összenéztek, de úgy tűnt, ők őszintén tudnak osztozni a boldogságomon. Nem úgy Jacob és Mike, előbbi már tudta ugyan, de keze görcsösebben kezdte szorítani az evőeszközöket. Mike pedig jó öt percig fuldoklott még a félrenyelt falat miatt... Danék sem tudhatták, mert jóval később odajöttek, hogy újfent gratuláljanak.

Alice a torta előttre időzítette az első táncunkat. Jó volt úgy a parkettre sétálni, hogy már nem kell az eleséstől rettegnem. Vártam, hogy felcsendüljenek kedvenc Debussy dalunk első hangjai, de ehelyett, egy másik, sokkal szebb szám kezdődött: Edward nekem írt altatója szólt a hangszórókból. Megnyugodva láttam, hogy Ő is pont annyira meg van lepődve, mint én. Aztán már semmi sem érdekelt, csak hozzábújtam újdonsült férjemhez, és együtt ringatóztunk a zenére.
Nem kellett sok idő, hogy rájöjjünk, Alice változtatta meg a zenét, épp csak ezt nem tudtam, honnan szerezte. Mielőtt Esme elindult volna a tortáért, barátnőm odalibbent hozzánk.
- Felvettem Edwardot a minap, amikor eljátszotta Jaspernek. Tudod, mikor meg akarta neki tanítani. Úgy gondoltam, ez mégiscsak jobban illik ide. Na, és hogy tetszett az eskü megváltoztatott szövege? - vigyorogott.
Finom kifejezés lenne a meglepettségemre, ha azt mondanám, leesett az állam. Percekig nem tudtam megszólalni. Az esküvő szervezését, és irányítását Alice teljesen magához ragadta Edwardtól, de tökéletesen csinálta, ezt még Ő is elismerte. Valahogy minden apróságra, amit még jobbá, még ránk jellemzőbbé tehetett rájött, és meg is valósította.
Aztán megérkezett a torta, egy zsúrkocsin tolták ki. Nem értettem, miért van letakarva, de mikor levették a finom kendőt, még inkább megijedtem. Persze, nagyon aranyos torta volt, pici, kerek, és zöld marcipánnal beborított. A tetején pedig két figura állt, egy marcipán oroszlán és egy bárány, köztük egy szívecske. Tényleg édesen festett, és jobban kapcsolódott hozzánk, mint az, amit kiválasztottunk, de... Egy esküvőhöz nem sok köze volt. Alice gyorsan kattintott egyet a fényképezőjével, aztán csilingelő nevetésben tört ki.
- Nyugi, ez csak egy vicc volt, hozom az igazit! - Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
- Ennyi meglepetés elég volt nekem mára - suttogtam Edwardnak, míg az igaz tortánkra vártunk.
- Ó, pedig fiatal még az idő! Sok minden vár még ma rád - kacsintott. Az Ő meglepetéseitől kevésbé féltem...
Fellélegeztem, amikor megérkezett a valódi torta, a maga három emeletes gyönyörű valójában. Én kisebbet akartam, hiszen alig van vendég, és még kevesebb, aki érzi az ízét is, de Edward ragaszkodott ehhez.
Közösen vágtuk az első szeletet, és vidám vámpír négyesfogat lelkes unszolására, végül bele kellett mennünk, hogy egymás kezéből együk meg...
- Oké, akkor most csak az ujjaidra figyelek, nem a maszlagra - suttogta Edward, hogy csak én halljam.
Mit ne mondjak, nagyon jó volt a koncentrációja irányításában... Nem hiszem, hogy a torta ízlett neki annyira, hogy mind az öt szeletet tartó ujjamról lenyalogassa az utolsó morzsát is. Ebből erőt merítve vágtam neki én is a saját adagomnak. Valóban, ha csak az ételt tartó kellemesen hűvös, hosszú ujjaira gondoltam, sokkal könnyebb volt legyűrni. Ezt előbb is kitalálhattuk volna, és nem kellett volna megküzdenem minden falattal.
Az ötletgazdák hangosan kurjongatva, nevetgélve díjazták a mutatványt.
Amikor mindenki elfogyasztotta a saját szeletét - vagy egyes esetekben szeleteit -, akkor aztán újra a táncé lett a főszerep. Alice felhangosította a zenét, én pedig kézről kézre jártam...
És valóban, akkor még csak a felénél jártam a meglepetéseknek!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés