18. fejezet – Titkok, titkok és megint csak titkok

Miközben Silvia egyre jobban távolodó lépteit hallgattam, Renesmee megölelt, kizökkentve engem a gondolataimból.
Vajon ki lehet az apja? – kérdeztem magamban, miközben az aranyos kis arcát néztem.
Ekkor eszembe jutott valami, bár egyáltalán nem volt valószínű, hogy sikerül, de gondoltam megpróbálom…
- Edward – szólítottam meg, mire a fejét felém fordította. – Nem beszélhetnénk négyszemközt?
- De, persze… Szólok Esmének, hogy vigyázzon a kicsire.
Bólintottam.
Ekkor Edward kivitte a lányunkat a nappaliból, én pedig nyugodtan gondolkozhattam. Addig is elterelem a figyelmem arról, amit most tenni készülök, mert nem éppen valami nagyon jó cselekedet…

Renesmee… Megvan… Ő majd eltereli a figyelmem…
Egyébként az elmúlt idő alatt is rohamosan nőtt. Alig volt nálunk két hete, de már tudott menni, sőt még mondani is tudott néhány szót. Ámulatba ejtett, hogy ilyen „kis” korában mi mindent tud. De féltem is. Féltettem Renesmee-t…
Ki tudja, hogy nem káros-e a szervezetére ez a gyors fejlődés.

Nem sokáig gondolkozhattam, mert ekkor Edward visszajött a nappaliba, immár egyedül.

- Nos, mit szeretnél? – kérdezte értetlen tekintettel.
- Hát, szóval… - kezdtem, de nem igazán tudtam folytatni, végül összeszedtem a gondolataimat és megpróbáltam ismét beszélni – Azt akartam kérdezni… illetve megkérnélek rá, hogy nézz bele egy kicsit Silvia fejébe – nyögtem ki végül. Ha ember lennék már biztos, hogy fülig vörösödtem volna ekkorra.
- De mégis mért kérsz tőlem ilyesmit? – kérdezte, miközben felhúzta szemöldökét.
Nem tudtam, hogy erre mit válaszoljak.
Áruljam el neki, hogy azt sejtem, Silvia titkol előlünk valamit?
Vagy inkább mondjak valami más indokot rá?
De nem akarok neki hazudni – döntöttem el végül.
- Azt hiszem, hogy Silvia valamit tud Renesmee apjáról, de nem mondja el.
- És ezt miből gondolod?
- Mert mielőtt még bejöttetek volna, beszélgettünk Silviával és én megkérdeztem tőle, hogy Renesmee apja nem mondta-e meg neki, hogy hova ment.
- És mit válaszolt?
- Pont ez a baj, hogy semmit. Nagyon zavart lett és nem igazán akart válaszolni. Ezért is szeretném, ha belenéznél a fejébe. Talán onnan megtudhatjuk a választ.
- De ezt nem tehetem… Bella, attól még, hogy te azt hiszed, titkol valamit, nem biztos, hogy igaz.
- Mért, nem szoktál amúgy is belehallgatni Silvia gondolataiba?
- Nem – jelentette ki határozottan, majd folytatta. – Mivel őt még csak nemrég ismertük meg, ezért még nem ismerem annyira a hangját, hogy nagyobb távolságból is halljam és egyébként is kizárom a gondolatait a fejemből.
Néhány másodpercnyi csend után könyörgőn néztem a szemeibe.
- Kérlek.
Sóhajtott egyet.
- Na, jó. De csak egy gyors bepillantás – egyezett bele.
Edward egy pillanatig elhallgatott, majd ismét beszélni kezdett.
- Lehet, hogy tényleg titkol valamit.
- Mért, gondolt valami titokra?
- Nem, de folyton azt hajtogatja kétségbeesett hangon, hogy „Ez nem lehet”.
- Hát ebből még nem derül ki, hogy tényleg elhallgat-e valamit. De kezdetnek megteszi.
- Talán beszélned kéne vele – javasolta Edward.
- Nem hiszem, hogy bármit is elmondana – ellenkeztem.
- Azért csak próbáld meg! – unszolt tovább.
Bólintottam, majd felsiettem a lépcsőn és bekopogtam abba a szobába, ami most már Silviáé volt.

(Silvia szemszöge) *

Miután feljöttem a szobámba a nappaliból, folyamatosan gondolkoztam.
Mégis, hogy tehetett ilyet?
Ez nem lehet!
Mért csinálta?
Csak úgy cikáztak a fejemben a kérdések, de választ nem kaptam rájuk…
Viszont, talán jobb lenne, ha inkább ezek a kérdések megválaszolatlanok maradnának, hiszen leginkább csak ő adhat ezekre válaszokat, de vele nem akarok többet sem találkozni, sem pedig beszélni.
Ezt egyszerűen nem hiszem el.
Lefeküdtem az ágyra, összekuporodtam és csak egy gondolat járt a fejemben…
Ez nem lehet! – hajtogattam magamban, egyre jobban kétségbeesve.
Aztán arra gondoltam, hogy mi van, ha idejön és elviszi… Pláne most… De, mivel rájöttem kilétére, nem fogom elengedni vele Renesmee-t… Még a végén valami baja esne…. Ilyen „emberek” között.
Végül visszatértem az előző kis mondatomhoz…
Ez nem lehet! – győzködtem magam, kevés sikerrel…
Ekkor valaki kopogtatott.
Hirtelen kizökkentem a gondolataimból és felültem az ágyon.
- Szabad – mondtam és máris megláttam a látogatómat.

(Bella szemszöge)

Kinyitottam az ajtót, majd láttam Silviát az ágyon ülni, de nem volt valami jó állapotban.
- Szia – köszöntem.
Ő csak intett a kezével és mutatta, hogy üljek le mellé.
- Mit szeretnél? – kérdezte lágy hangon, bár teljesen nem tudta elrejteni a hangja remegését.
Láttam rajta, hogy nem szeretne Renesmee apjáról beszélni, hiszen valószínűleg ez borította ki ennyire, csak azt nem tudom, hogy mért… Inkább valami másról kezdtem el beszélni, ami legalább ennyire kellemetlen volt, de ez miatt – legalábbis remélem – nem süllyed vissza abba az önkívületi állapotába, amiben látszólag eddig volt.
Láttam rajta, hogy még most sem képes teljesen rám figyelni…
- Arról akartam veled beszélni, hogy mikor legyen a vámpírráválásod? – kérdeztem, mire szemét rám emelte.
Elég bugyuta kérdés, de nem akartam megint felzaklatni azzal, amiről nem akar beszélni, így inkább eltértem az eredeti szándékomtól, miszerint megtudom Renesmee apjának a kilétét.

(Silvia szemszöge)

Nem értettem, mit akar a vámpírráválásommal.
De annyira azért nem foglalkoztatott az ok kiderítése, ezért inkább válaszoltam valamit.
- Mivel…  - Mi is volt a neve annak a vámpírnak? Nem jut eszembe… Áh… megvan. – Aro azt mondta, hogy hamarosan ideküld egy vámpírt, aki leellenőriz, úgy gondolom, hogy minél hamarabb túl kéne ezen esni… Talán holnap…
- Rendben – bólintott, majd egyszer rám mosolygott, én pedig egy erőltetett mosollyal válaszoltam, ami nem hiszem, hogy túl hitelesnek tűnt volna, viszont Bella nem szólt semmit emiatt.
Kisétált a szobámból…
Én viszont ismét elzártam magam a külvilágtól és csak egy „ember” járt az eszemben… Ő…

(Bella szemszöge)

Megint furcsán viselkedett… Olyan nyugodtan beszélt a vámpírráválásáról, pedig őt tényleg kényszerítették… Én ettől eltérően, akartam, hogy vámpír legyek, mert a szerelmemmel akartam lenni az idők végezetéig…

Lementem a lépcsőn, ahol rögtön Edwardba „botlottam”.
Kérdő tekintettel nézett végig rajtam, majd beszélni kezdett.
- Hogy ment? – kérdezte.
- Szóval… hát… izé… nem beszéltem vele…
- Hogy mi?! De azért mentél föl, hogy fény derüljön erre az egész titokra és még csak nem is beszéltél vele?! – Felemelte a szemöldökét.
- Igazából… beszéltem vele… csak nem erről.
- Hát akkor mégis miről beszéltetek?
- A vámpírráválásáról – válaszoltam.
- És mit kérdeztél?
- Azt, hogy mikor szeretné…
- Elég furcsa kérdéseid vannak, most úgy őszintén… Ilyet kérdezni… - mondta és féloldalas mosolyra húzta ajkait.
Ekkor már én is nevettem, mert igaza volt… Ilyet nem kéne kérdeznem, de más nem jutott eszembe.
- Egyébként mért nem kérdezted Renesmee apjáról? – folytatta néhány másodpercnyi csend után.
- Láttam rajta, hogy nagyon zaklatott és nem akartam még jobban felizgatni. Valamiért ez a téma most nagyon nem tetszik neki. Pedig, mikor először beszéltünk vele még olyan kedvesen elmesélt mindent… Elisabeth-ről, Benedictről és a szerelmükről…
Talán mégis tudja, hol van ez a bizonyos Benedict – gondoltam magamban.
De, ha mégsem ezt tudja, akkor mi a titka?
Valamit titkol, ebben biztos vagyok, de, hogy mit, azt nem tudom…
- Talán próbálj meg beszélni Silviával egy kicsit később – javasolta Edward.

- Miről akarsz velem beszélni Bella? – jött egy hang a hátunk mögül… Silvia volt az.
Úgy el voltunk merülve abban, hogy megfejtsük ezt a rejtélyt, hogy észre sem vettük, amikor lesétált a lépcsőn…
Vajon mennyit hallhatott?

(Silvia szemszöge)

Miután kikecmeregtem a valóságba, lementem a lépcsőn és ekkor beléptem a nappaliba.
Megláttam Edwardot és Bellát, akik szemmel láthatólag nagyon el voltak foglalva valamivel, mert nem is figyeltek jöttömre.
Ekkor meghallottam valamit… Edward szólalt meg…
„Talán próbálj beszélni Silviával egy kicsit később.”
De mért akar velem beszélni Bella… ezt meg kellett kérdeznem…
Először csak egy zavart pillantást kaptam válaszként, majd végül Bella elkezdett beszélni…
- Nos… csak arról szerettem volna beszélni, hogy elmondtam Edwardnak a beszélgetésünk témáját…
- Oh. – Csak ennyit bírtam mondani.
És ezért akart volna velem beszélni?
Elég furcsa…. Először a vámpírráválásom időpontjáról kérdez, aztán meg arról akar beszélni, hogy elmondta Edwardnak…
Ennek egyre kevesebb értelmét látom…
Mi van, ha nem is erről akart beszélni?
- Biztos, hogy csak ezt akartad mondani? – kérdeztem, mire Edwarddal váltottak egy pillantást, de utána mindketten ismét felém fordultak.
Edward ekkor mondott valamit, de nem értettem, viszont a szája mozgott, szóval biztos beszélt.
- Igazából Renesmee apjáról szeretnék beszélni veled…

(Bella szemszöge)

Mikor Silvia rákérdezett már nem tudtam hazudni, így kénytelen voltam elmondani, ami igazán foglalkoztatott.
- Mondd el az igazat – suttogta Edward, mire kimondtam az eddig annyira nehéznek ítélt beszélgetés kezdőmondatát…
Ekkor azonban Silvia arca elsötétült és kábán nézett maga elé.


*Tudom, hogy elvileg úgy volt, hogy csak Bella szemszögéből lesz, de így legalább megértitek egy kicsit Silvia helyzetét is és mehet a találgatás Renesmee apjának hollétét illetően… De gondolom, már van, aki ki is találta… Valamint így kitalálhatjátok Silvia titkát is…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés