2.fejezet  /Veszteségek/

Mély álmomból egy sikítás rángatott ki. Cassie volt az, amint tudtam szaladtam át a másik szobába. Cassie a nevemet kiabálta, mikor benyitottam csak a vértócsát láttam, amely a fürdőszobából folyt ki. Cassie az ajtó előtt állt.

- Serena, apa bent van.

Próbáltam kinyitni az ajtót, de az zárva volt. Lelkem mélyén éktelen sikítás hagyta el a számat. Rugdostam az ajtót, amely végül megadta magát. Apám a fürdő közepén feküdt, egész testét vér borította be. Cassiet elküldtem, hogy hívja a mentőket. Éreztem, hogy késő, apám szeme lecsukódott, a teste pedig kihűlt; már nem volt az élők soraiban. A mentők pár percen belül megérkeztek. Cassie a karjaim ölelésébe bújt, tudtam, hogy most el kell őt vinnem innen. A karomban vele leszaladtam a nappaliba. Láttam a mentősök arcán, hogy nincs remény, ezt még jobban megerősítette, mikor megláttam a házunk előtt Dr. Blackwall kocsiját. Sikítani akartam, de tudtam, hogy Cassie miatt nem tehetem. Apát hordágyon lehozták az emeltről, Cassie a vállaimba bújt, miközben én csukott szemmel próbáltam visszatartani az indulataimat. Ekkor jött le Dr. Blackwall. Kivette a kezemből Cassiet és miközben fél kézzel Casst fogta, simogatta a hátamat, és próbált megvigasztalni.

- Serena, kérlek, menj és pakold össze a holmitokat, addig én beültetem Cassiet a kocsiba. Alig bírtak a lábaim engedelmeskedni. Gyötört valami belül, valami más érzés, amit nem tudtam beazonosítani. A szemeim előtt végig Cassiet láttam, tudtam, hogy szüksége van rám. Felszaladtam az emeltre, nem is néztem arra a bizonyos szobára, csak szaladtam. Magamra kaptam egy topot és egy farmer nadrágot, összepakoltam a cuccaimat, aztán Cassiét is. Dr. Blackwall ekkor lépett be és segített levinni a dolgainkat a kocsiba. Mikor leértem Cassie a kocsiban volt, muszáj volt megvigasztalnom, de nem volt erőm hozzá. Beültem hozzá hátra, ő pedig az ölembe hajtotta fejét. Azt csináltam, mint mindig, amikor bánatos volt; simogattam a fejét és vártam, hogy az álom elringassa őt egy olyan helyre, ahol valószínűleg minden rózsaszín, ahol ő a kishercegnő, és együtt repül a madarakkal. Ő ilyennek mesélte álmait.

Dr. Blackwall beült a kocsiba, bátorítóan simított végig a kezemen; éreztem, hogy jó helyre visz minket. Próbáltam mindent kizárni a fejemből, de nem sikerült. Apa, miért tetted ezt? ! A fejemben százezer kérdés, és mindegyik ugyan azzal kezdődik: Miért? Nem nagyon figyeltem az útra, mikor kinéztem az ablakon, gyönyörű tisztást láttam, azután pedig egy keskeny útra kanyarodtunk, amit beborított az erdő. Mindenhol csak nagy lombkoronájú fák voltak. Egy ideig egy ilyen útszakaszon mentünk, majd hirtelen megállt a kocsi. Egy hatalmas házat pillantottam meg a másik oldalon. Nem volt erőm kiszállni, és ezt Dr. Blackwall is észrevette. Hirtelen harag lett rajtam úrrá, amint Cassiere pillantottam. Dr. Blackwall kinyitotta az ajtót, majd a kezébe akarta venni az alvó kis tüneményt, de nem engedtem, tudtam, hogy neki most rám van szüksége. Kiszálltam Cassievel a kezemben, haragos pillantásokat vetve Dr. Blackwallra, bár nem értettem miért, de dühöm mérhetetlen volt.

- Édesapátok jó barátom volt, úgy tudom nincsen rokonotok, akihez mehetnétek, így a családom és én szívesen látunk titeket.

Nem tudtam mit mondani, ezért inkább csak könnyeimmel küszködve bólintottam, jelezvén, hogy egyetértek. Mikor beléptünk a nappaliba, csak egy gyönyörű nő állt, szomorú tekintettel, aztán anyai gondoskodással karjaiba font. Melegséget közvetített, és ez jól esett.

- Serena, Ő itt a feleségem; Anne.

- Gyere kedvesem, megmutatom a szobátokat.

Derekamra helyezett kezével irányított a lépcső felé, a második lépcsőforduló után egy hosszú folyosóra érkeztünk.

- Itt van, Liliam, Coco, és a mi szobánk Maxxal. A legvégén, közvetlenül mellettünk van Cassie szobája. Ne aggódj, gondját viseljük majd.

- Én igazán köszönöm, amit értünk tesznek. Nem tudom, hogy meghálálni.

- Ugyan kedvesem, gyere, menjünk tovább.

Cassie szobájában hatalmas ágy volt, így előtte még letettem őt, majd Anne-nel tovább mentem a második emeltre.

- Itt van Josh és Missy szobája, valamint Adamé. Tudod, ragaszkodott hozzá, hogy a közelében legyél.

Anne csak mindentudóan mosolygott. Vigasztalt az érzés, hogy valakim talán még nekem is van, bár nem voltam meggyőződve Adamről a múltkori mogorvasága miatt, azonban tény, hogy ennek ellenére elvarázsolt.   

A szobám egyszerű volt, mégis modern és a maga módján tágas. Saját fürdőszobám volt, elmerengtem, majd hirtelen kitört belőlem a sírás. Lekuporodtam az ajtó tövébe, aztán csak két erős kezet éreztem a hátamon. Megnyugtató érzés volt mellkasára hajtani a fejem, igen, az ismerős mellkasra, amelyet tegnap lefejeltem, és most megnyugvást adott. Halkan csitítgatott az Angyalarcú hercegem. Felkapott és lerakott az ágyra, odafeküdt mellém, és elnyomott az álom.

Mikor felébredtem, nem volt mellettem. Mikor kinéztem már sötét volt, az óra 11-nél járt. Kimásztam az ágyból, majd elindultam a lépcsőn, miközben a hasam hihetetlen nagyokat korgott. A konyhában síri csönd volt, mellesleg tök sötét. Kinyitottam a hűtő ajtaját; igazából nem voltam éhes, kivettem egy pohár tejet, aztán kis híján hülyét kaptam. Adam halkan kuncogott a hátam mögött, látszólag nagyon jól szórakozott rajtam.

- Elárulnád, mi olyan vicces?

- Édes…

- Micsoda?

- Édes vagy.

Lassan végigsimított arcomon, én meg csak olvadoztam, mire ő megint összerezzent.

- Ne haragudj.

- Ne kérlek - szinte már könyörögtem, annyira szükségem volt valakire. A könnyeim patakokban folytak le. Ő nem tántorodott meg, arcomat két keze simítása közé vonta, majd lassan magához húzott. Szoros volt az ölelése, de jól esett.

- Visszakísérlek a szobádba.

- Ne, még ne.

- Pihenned kell, utána jobb lesz.

- Nem akarok egyedül maradni.

Mély csen következett, majd megszólalt;

- Ne félj, kicsi lány, veled leszek.

- Ígéred?

- Ígérem.

Felsegített a lépcsőn, aztán pár perc múlva már a szobámban is voltunk, ott feküdtem a mellkasán. Megint jó érzés volt. Álmomban egy különös helyen jártam, tele virágokkal és cukorkákkal, de az álom hamar vége szakadt, halottam, hogy veszekszenek. Adam már megint nem volt sehol. Odaosontam az ajtóhoz.

-… távol kell tartanod magad tőle.

- Nem tudom, egyszerűen nem tehetem.

- Veszélybe sodrod.

- Tudom, de fontos nekem. Missy is megmondta, ő az a lány, akire vártam, már nagyon régóta, nem engedhetem el őt.

- És ha nem fog téged elfogadni, mondd Adam, akkor mit teszel?

- Érzem, hogy szeret, Liliam. Kínoz minden érintése, de nem érdekel, szükségem van rá, mert kell nekem. Senki más, csakis ő.

- Látom, nem tudlak jobb belátásra bírni. Kockára teszed az életed, az életünk, az egész család életét.

- Bízom benne.

Hosszú csönd állt be a beszélgetésbe.

- Mikor mondod el neki?

- Majd ha készen áll.

Liliam cipőjének kopogását hallottam, Adam pedig az ajtóm felé közeledett. Gyorsan visszaszaladtam az ágyamba, aztán úgy tettem mintha aludnék. Adam megpuszilta a homlokom, és kiment. Kételyek közt vergődve aludtam el, és legbelül éreztem a gyász kínzó szomját.

Megint reggel, megint ébredés. A nap száz ágra sütött be az ablakon, elő kotortam valamit, a táskámból aztán lementem a nappaliba, ahol már szemmel láthatólag vártak.

- Serena, bemutatnám a családom. - Dr. Blackwall megszorította a kezem, és közelebb vitt a nagytagú családhoz. Adam bátorítóan mosolygott.

- Ő itt – mutatott a kis manó termetű lányra – Missy, a lányom.

Missy széles mosollyal köszöntött.

- Adamet már ismered, Josh és Liliam az örökbefogadott gyermekeim.

Josh elég tartózkodó volt, de azért egy „helót” megejtett. Liliam kevésbé volt szimpatikus, mint a többiek, de ő is szélesen mosolygott. És végül, a másik fiam, Coco.

Coco csak kimérten biccentett. Elég fura egy család, az már biztos.

A kínos csendet, kis húgom, Cassie halk pityergése zavarta meg.

- Cass, semmi baj. Shh…

- Felébredtem, de nem voltam az ágyamban.

- Ne sírj drágám, semmi baj nem lesz.

Cass vállaimba fúrta kicsi fejét. Dr. Blackwall pedig a hátát simogatta.

- Cassie, kicsim, kérsz valamit enni? - kérdezte Anne.

- Persze, hogy kér - szólt közbe Liliam. – Serena, ideadod őt nekem?

Figyeltem Cassie arcát, majd mikor láttam, hogy megnyugodott, akkor odaadtam őt Liliamnak, akinek csak úgy csillogtak a szemei. Adam átkarolta a vállamat, majd az ajtó felé terelt, azonban Max megszólalt:

- Serena, tudom, hogy nehéz, de az édesapád temetése holnap reggel lesz.

- Értem.

Adam, szorosan fogta a kezem; és csak ez éltetett, látni a mogyoró barna szemeit, az erős izmos testéhez simulni. Kimentünk, egy tisztásra, gyönyörű volt. Lélegzetelállítóan, szinte minden bánatom eltűnt egy percre.

- Na, tetszik?

- Meseszép.

- Én is így gondolom. Tudod, amikor valami miatt aggódok, kijövök ide és felejtek. Aztán, visszamegyek, és újra szembe nézek a félelmeimmel, de erőt ad nekem, hogy tovább küzdjek, mert tudom, hogy megvan az a hely, ahol megtalálom a nyugalmat.

- És most megosztottad velem.

- Igen, most már a tiéd is.

Az egész napot átbeszéltük. Szinte már egynek éreztem magam vele.

   Másnap reggel, szomorkásan ébredtem. Próbáltam elfojtani a bennem élő indulatokat. Segítettem Cassienek öltözni, aztán Adammel elindultunk apa temetésére. Sírni akartam, igen, de a dühöm egyre nagyobb volt; itt hagyott minket… Adam ölelésében sírtam, szinte már hisztérikus volt, nem bírtam tovább. El kellett menekülnöm, ki kellett törnöm. A temetés közepén kibontakoztam Adam öleléséből, és elkezdtem futni. Nem érdekelt merre, egyenesen mentem az erdő felé. Hallottam, hogy Adam egy ideig fut utánam, de aztán már nem követett.  Órákig bolyonghattam így, nem találtam értelmet az életemnek, végül visszamentem a házba.

- Jól vagy, Serena? - kérdezte Missy.

- Igen, azt hiszem.

Láttam Adamet a fotelben ülni, kezét oldalra helyezve dobolt az ujjaival. Mogorva tekintete volt, megint egyedül éreztem magam. Felszaladtam a szobámba, bevettem a nyugtatóimból egy párat és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Hideg vízre volt szükségem, levetkőztem és beálltam a jéghideg víz alá. Szépen lassan csúsztam le a márvány csempén. Ülő helyzetben voltam, és a lábaimmal takartam magam. Szinte már nem is érzékeltem semmit, a nyugtató bódító hatása, és a jéghideg víz elvették az érzéseim. Már nem éreztem semmit, nem hallottam semmit, a fény csak pislákoló lámpaként volt jelen. Láttam Adamet még utoljára, aztán beborított a sötétség.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés