Bellát reggel meleg fények keltették fel álmából. Eltartott egy darabig, mire felfogta, hogy a napsütés miatt van ez. Mikor ez tudatosult benne, szemei kipattantak és olyan hirtelen ült fel az ágyában, hogy a padlóra esett párnája.
– Jó reggelt, Bella!
Edward lágy hangja elterelte a lány figyelmét a napsütésről. A fiú kezében a párnája volt, amit előtte vett fel a padlóról. Bella mosolya egy cseppet sem hervadt le.
– Jó reggelt neked is! Gyönyörűen süt odakint a Nap.
Edward kitekintett az ablakon, szemei megállapodtak a ragyogó égitesten.
– Igen. Bár így kissé körülményesebb lesz kijutnom, persze, de megoldható. Szerintem kezdj el készülni, Bella. Alice kissé türelmetlen, és már tegnap este óta alig várja, hogy elinduljunk és kezdetét vegye a kempingezés. Úgyhogy jobb lesz, ha sietsz!
Mielőtt még Bella bármit is válaszolhatott volna, Edward kisétált a szobából.
A lány felkelt az ágyból, bevette gyógyszerét, bevonult a fürdőbe, rendbe szedte magát, felöltözött, majd negyed óra múlva már lent a nappaliban kereste Edwardot.
– Edward? Merre vagy?
A fiú hirtelen hátulról megölelte őt, mire a lány összerezzent.
– Itt vagyok – csókolt bele a nyakába.
– Azon tűnődtem, míg készülődtem, hogy vajon mit fogok enni, míg veletek leszek? Vagy esetleg tábortűzt fogunk csapni és nyárson megsütünk, mondjuk egy őzet?
Edward kuncogott. Majd hirtelen sóhajtott egyet és komolyan Bella szemeibe nézett.
– Te komolyan azt gondoltad, hogy Alice és Esme mellett éhezni fogsz? – mosolygott.
– Miért? – nézett értetlenül a lány.
– Bella, ezt ők már éjjel elintézték. Csomagoltak neked elegendő ételt és italt, nem lesz semmi bajod. És még nyárson sütött őzikékre sem kell vetemedned – kacsintott rá.
– Hú, pedig már kezdtem megijedni – mosolygott Bella.
– Mond csak… Ugye nem lesz gond, hogy futni fogok veled?
Bella elsápadt, a mosoly lefagyott arcáról.
– Nyugodj meg, kérlek! Most egyelőre csak addig, amíg a háztól az erdőbe érünk. Tudod, a szomszédok nem biztos, hogy elfelejtenék azt az élményt, amit én nyújtok napfényben.
– Felvágós – mormolta halkan Bella, mire Edward nevetni kezdett.

Bella bezárta a házat, majd a hátsó udvarba sietett.
Úgy beszélték meg, hogy Edward az egyik hátsó udvarra néző ablaknál fog kiugrani, majd ott találkoznak és befutnak a rengetegbe. Pontosabban Edward felkapja Bellát és befut vele az erdőbe.
A lány nem lelkesedett túlzottan az ötletért, de végül beleegyezett. Tudta, hogy máskülönben szerelme nem tudna kijutni a házból, anélkül, hogy nem kockáztatná a lelepleződését.
Mikor Bella odaért az ablak mellé, körül nézett; szemeivel a fiút kereste. Pár másodperccel később már csak azt érezte, hogy a szél az arcába süvít és ő szélsebesen halad az erdő fái közé.
Miután Edward beért az erdőbe, nem tette le a lányt. Helyette tovább futott, cikázva az erdő fái és növényei közt. Bella szorosan Edward mellkasába fúrta arcát, szemeivel görcsösen kapaszkodott annak ingjébe.
A fiú akárhányszor rápillantott a karjai közt cipelt lányra, szélesen elmosolyodott. Próbálta, de mégse tudta megállni ezt. Ahogyan Bella összekuporodott a karjaiban… ahogy szorosan lehunyta szemét, hogy semmit se láthasson… ahogy száját egy vékony csíkká préselte össze… ahogy ujjai egyre erősebben, görcsösebben fogták az ing finom szövetét… ahogy arcán látszódott minden érzelme. Látszott, hogy ez a fajta utazás egyáltalán nincs az ínyére. Hogy legszívesebben most rögtön kiugrana a karjai közül és inkább gyalog tenné meg a távot.
De ezt mégse tette. Tudta, hogyha gyalogol, úgy csak hosszabb és fárasztóbb lesz. Így hát csendesen szenvedett, miközben azzal küzdött, hogy ne legyen hányingere, hogy ne lássa viszont reggelijét.

Mikor megérkeztek a Cullen házhoz, Edward letette őt, bár karjával szorosan ölelte derekánál.
Bella hálás volt neki ezért, ugyanis amint földet ért, úgy érezte, hogy lábai menten összecsuklanak a zsibbadtságtól.
– Bella, Edward! Éppen ideje, hogy megérkeztetek – köszöntötte őket Alice, aki a garázs felől bukkant fel, már amennyire a lány látta.
Közelebb „táncolt” hozzájuk, majd széles mosollyal megállt előttük. Mikor meglátta Bella fakó arcát, mosolya kisebb lett.
– Jól érzed magad, Bella? Kissé sápadtnak tűnsz.
– Nyugi, Alice. Bella jól van, csupán nem nagyon bírja a futást, amint látod.
Alice nyugtalanul pislogott a lány felé.
– Biztos csak ez a baj? Még eltörölhetjük a kempingezést, ha rosszul vagy…
Bella meghallotta a lány hangjában felcsendülni a szomorúságot, mire hevesen megrázta fejét.
– Nem, nem, szó sem lehet róla! Tudom, mennyire sokat jelent ez neked. Jól vagyok, Alice, csak adj pár percet. Felőlem indulhatunk, velem nem lesz semmi gond. Rendben vagyok – erősítette meg Bella Alice-t, mikor meglátta annak gyanakvó tekintetét.
– Rendben. Ha úgy érzed, jól vagy, akkor induljunk. Bár azt mondtam, nincs messze, azért mégis idő, mire odaérünk.
– Ez alatt mit értesz?
– Majd meglátod. Gyerünk, indulás!
Azzal Alice már ott sem volt. Útját a garázs felé vette. Edward és Bella csendesen követte őt.
Mikor megérkeztek a garázshoz, már mindenki ott volt, csupán Rosalie nem. Esme segített Alice-nak ellenőrizni, hogy minden megvan-e. Jasper és Emmett izgatott, pörgő stílusban beszéltek egymáshoz, mikor Bella érezte, hogy Edward megfeszül mellette. Szemeivel a fiú arcát kutatta, de annak tekintete a sarokban levő párosra figyelt. Bella ránézett Jasperékre, mire látta, hogy azok befejezték a beszélgetésüket és Edwardra sandítottak.
– Ó, hello Bella! – mosolyodott el szélesen Emmett.
– Szia – mondta Jasper.
– Sziasztok.
Edward még mindig feszülten fürkészte párosukat.
– Ugyan, Edward. Ez csak egy egyszerű fogadás – kuncogta Emmett, mire Jasper hevesen bólogatni kezdett.
– Egy újabb fogadás? – kérdezte Bella.
– Igen.
– És most miről szól?
Emmett és Jasper habozni látszódtak. Edward dühödten morgott egyet, majd beszélni kezdett.
– Éppen arról, hogy vajon hányszor fogsz elesni a kemping során az erdőben.
Bella először meglepődötten pislogott a fiúra, majd szemeivel újra Jaspert és Emmettet fürkészte. Mikor tekintete találkozott Emmettével, elnevette magát. Mindhárman furcsán meredtek rá.
– És ezen húztad fel magad? Ugyan, Edward! Hiszen te is tudod, mennyire kétballábas vagyok. Hagyd, hadd szórakozzanak!
Kezével megsimogatta Edward arcát, mire az sóhajtott egyet és elmosolyodott.
– Bella, hogy érzed magad? Jót tett a gyógyszer?
Carlisle lépett oda párosukhoz.
– Igen. Köszönöm, Carlisle még egyszer. Ha nincs az a gyógyszer, akkor szerintem én még mindig csak köhögnék meg tüsszögnék. De most már semmi bajom – mosolygott a lány.
– Ennek örülök – mosolyodott el melegen Carlisle.
A következő pillanatban kivágódott a garázs ajtaja és Rosalie lépdelt sebesen Emmetthez. Mikor odaért, a fiú átkarolta derekát, majd halkan suttogott valamit a fülébe, mire a lány kényszeredetten elmosolyodott.
Bella egy óvatos pillantást vetett Rosalie-ra, majd mikor látta, hogy az már mosolyog, úgy döntött, nem fordít különösebb gondot a lány megérkezésének.
Mikor már három hátizsák is tele volt tömve, Esme megszólalt csengő hangján, hogy ideje indulniuk. Erre Emmett, Jasper és Carlisle felkaptak egy-egy hátizsákot és elindultak az erdő felé a többiekkel.
Bella eleinte nyugodtnak látszott, mikor észrevette, hogy az utat a tisztáshoz gyalog fogják megtenni. Végig Edward kezét fogta, hogyha esetleg elbotlik egy kiálló gyökérben vagy kavicsban, akkor a fiú megfoghassa őt és ne szenvedjen el sérülést.
Két órán át folyamatosan haladtak egyre beljebb az erdőbe, mialatt egyfolytában csevegtek. Bellának úgy tűnt, Rosalie nem tulajdonít különösebb figyelmet annak, hogy ő is velük jön. Sejtése be is igazolódott volna, ha el nem kapja a szőke hajú lány dühödt arcát. Ezután lehajtotta fejét, de még mindig érezte, hogy Rosalie figyeli őt.
Egy hideg kéz érintését érezte arcánál, mire felnézett Edward szemeibe.
– Rose csupán azért dühös kissé, mert nem úgy megyünk, ahogyan ő szeretné. Semmi különösebb oka nincsen, hidd el. Ne foglalkozz vele, hogyha ennyire bánt!
Bella bólintott egyet, de szeme sarkából még egyszer rápillantott a lányra, aki immár Emmettel folytatott beszélgetést.
A „kis” csapat egészen addig ment, míg meg nem hallották a patak lágy csobogását. Akkor Alice feltartotta kezeit, mire mindannyian megtorpantak. Egész úton ő vezette a többieket, Jasper mellett. Majd tett előre pár lépést és kiért arra a tisztásra, ami a célpontjuk volt. A kisebb rét egy része tele volt virágokkal; a Nap már-már melegen sütötte a tisztást. Mire Alice körbenézett, már a többiek is csatlakoztak csendes szemrevételezéséhez.
Mikor Bella meglátta a tisztást, ledöbbent. Nem a látvány okozta sokktól, sokkal inkább attól, hogy ez a kisebb rét mennyire hasonlít Edward kedvenc rétjéhez. A rétjükhöz.
Éppen, hogy körülnézett, mikor érezte, hogy Alice mellette terem és izgatott, kíváncsi tekintettel fürkészi őt.
– Tetszik? Ez a hely számomra sokat jelent.
– Ez gyönyörű, Alice – suttogta a lány.
Alice egy sugárzó mosolyt villantott fel, de ez csak pár pillanatig tartott. Szemeivel gyanakvóan figyelte Bellát.
– Komolyan gondolod, vagy csak azért mondod, hogy ne sérts meg?
– Őszintén így gondolom.
Alice újból mosolyogni kezdett, majd hirtelenjében megölelte őt. Bella nevetve viszonozta ölelését. Pár percig hangos nevetésüktől visszhangzott a kis rét; majd még mindig mosolyogva szétváltak.
– Gyere, sétáljunk egy kicsit Rose-zal és Esme-vel, míg a fiúk felállítják a sátrakat!
– Menjünk!
Bella boldog mosollyal arcán várta, míg Alice ráveszi Esme-éket, hogy tartsanak velük. Esme lelkesen beleegezett, míg Rosalie már kevésbé örvendezett a hír hallatán. Végül ő is belement, mire Alice őt is egy meleg ölelésben részesítette, ami mosolygásra késztette a lányt is.
Mindhárman elindultak Bella felé, emberi tempóban, míg a barna hajú lány azon töprengett, hogy Rosalie csupán azért egyezett-e bele a sétába, mert nem akarta elrontani Alice kedvét, vagy tényleg kedvet kapott hozzá. Amikor már csak pár lépés választotta el őket, elhessegette negatív gondolatait, és úgy döntött, ad egy esélyt Rosalie-nak is.
Ki tudja? Talán most minden másra fordul és hajlandó lesz beszélgetni is velem. Talán ha látja, hogy én is nyitottan állok hozzá, könnyebb lesz neki velem valamiféle kapcsolatot kialakítania. Végülis miért ne?
– Indulhatunk? – lépett közelebb Alice, majd belekarolt Bellába és indulásra késztette őt.
Mind a négyen az erdő fái felé indultak el, miközben egy aranyló szempár minden lépésüket boldogan figyelte.
Végül Emmett megelégelte Edward figyelmetlenségét, és szemét forgatva megszólalt.
– Hé, Edward! Nézd, tudom, hogy Rose mennyire ellenállhatatlanul tud lépkedni, de azért igazán hálás lennék, ha ide tudnál figyelni.
Jasper Carlisle-lal együtt dolgozott egy másik sátron, arrébb Edwardtól és Emmettől, viszont így is mindent hallottak.
Edward csak a nevetésükre lett figyelmes, mire megfordult és zavartan nézett rájuk.
– Micsoda? – kérdezte.
Jasper és Carlisle még hangosabban kezdtek nevetni. Ellenben Emmett karba tette kezeit, kis terpeszbe állt, majd dühösen, szikrákat szóró szemekkel nézett rá.
– Tudnál elég figyelmet szentelni esetleg annak is, amit éppen csinálsz?
– Ó, elnézést. Csak tudod, örülök, hogy úgy látom, kezdenek kijönni egymással.
– Igen, azt látom, hogy valakik elvonják a figyelmed. De pontosan kikre is gondoltál?
Miközben beszélgettek, mindketten visszatértek a sátor felállításához.
– Bella és Rose.
– Gondolhattam volna – mormolta Emmett. – Egyébként jól látod. Rose beszélt velem erről tegnap, miután elmentetek.
– Tényleg? Mit mondott? – kérdezte mohón Edward.
– Mintha te nem tudnád.
– Tényleg nem tudom. Rose egyfolytában arra gondol, hogy mikor lesz elég szabadideje arra, hogy elmenjen Seattle-be vásárolni. Szeretné, ha vele tartanál.
Emmett vágott egy fájdalmas fintort.
– Nos? – sürgette Edward.
– Hé, nyugalom! Nekem csak azt mondta, hogy megváltozott a véleménye Belláról. Most már nem úgy gondol rá, mint egy betolakodó idegenre, hanem, mint a te párodra.
– Elég sokáig tartott, míg feldolgozta ezt a tényt – kotyogott közbe Jasper, nem törődve Emmettel.
– Mond csak, Edward… Mennyire ismered Rose gondolatait azzal kapcsolatban, hogy nemrég elmentél, majd visszajöttél? – kérdezte Emmett egy hosszabb szünet után.
Edward homlokát ráncolta és gyanakvóan nézett Emmettre.
– Mire akarsz kilyukadni?
– Rose helytelenítette, hogy visszajöttél, miután elhagytad Bellát.
Edward megdermedt, kezeiből kiestek a sátor részei, és dühödten meredt a fiúra.
– Tessék? – kérdezte feszült éllel hangjában.
– Ne légy dühös! Azt hittem, tudod…
Emmett oldalra pillantott; Jasper és Carlisle kettejüket figyelte. Látszólag Jasper megpróbálta bevetni képességét, hogy lenyugtassa Edwardot, de úgy tűnt, mintha ez nem nagyon működne jelen esetben. Így Emmett visszafordult Edwardhoz és megszólalt.
– Elmagyarázom, rendben?
Edward bólintott, majd szemeit lehunyta, miközben megérezte Jasper nyugalom hullámait felé áramlani.
– Mikor elmentél, Rose kiakadt. Félt, hogy a hirtelen eltűnésed pletykákhoz vezet és lebukunk. De nem csak maga miatt vagy miattunk aggódott. Azért is aggodalmaskodott, sőt, rettegett tőle, hogy Bella az irántad érzett harag miatt esetleg elárulja a titkunk. Hiába mondtam neki, hogy ez aligha lehetséges, nem hitte el. Félt, és emiatt dühöt érzett Bella iránt. Hiszen tudod, milyen… De egy nap Bella átjött hozzánk. Rose látta, mennyire ramaty állapotban van, hiszen ki ne látta volna? Úgy nézett ki, akár egy élőhalott, és…
– Emmett – Edward csendes, ám erélyes suttogása miatt a fiú inkább felhagyott a lány leírásával.
– Nos, igen. Szóval Rose akkor elhitte nekem, hogy nyugodtan megbízhatunk benne, és nehezen, de bevallotta, hogy sajnálja őt. Elmesélte, hogy neki is volt egy hasonló esete, még emberként. Bella pedig felébresztette benne a saját érzéseit az emlékével kapcsolatosan. Ekkor Rose eldöntötte, hogy segít a keresésedben, hisz addig sem kell látnia Bellát és nem fog még csak gondolni sem a saját fájdalmaira, míg lefoglalja őt a felkutatásod.
– Várj… azt mondod, hogy Rosalie azért kezdett el keresni engem, mert nem akarta látni Bellát abban az állapotban?
– Lényegében igen. Ezért is vágta hozzád azt, amit, mikor Alice visszahozott téged és újból találkoztatok.
– Akkor miért mondtad, hogy Rose helytelenítette, hogy visszajöttem?
– Mert mint már mondtam, őt bántotta és elhagyta az egykori szerelme és soha többet nem tért vissza hozzá. Féltékeny Bellára – rántotta meg vállát Emmett.
– Még mindig?
– Most emiatt. Bár tény, hogy Bella még ember… de ezzel már egészen megbarátkozott.
– Akkor emiatt változott meg a véleménye? Vagy hogy értetted, mikor ezt mondtad?
– Nem pontosan így. Úgy döntött, hogy ad egy esélyt annak, hogy megismerhesse Bellát közelebbről, megpróbálja megérteni őt, és ne csak a látszat alapján ítélkezzen felette.
Edward arca felderült, szemei csillogni kezdtek.
– Ez komoly?
– Á-á-á – mutatta fel mutatóujját Emmett – Rose sokáig gondolkozott a helyes megoldáson ezzel az üggyel kapcsolatban, és emiatt erős szabályokat is hozott.
– Szabályokat? Csak nem… tesztelni akarja őt?
– Szerintem valahogy úgy. De Bella ebből nem fog észrevenni semmit sem. Rose ezt már előre megtervezte.



***



Esme, Rosalie, Bella és Alice halkan sétáltak az erdő fái között. Még a szőke lány is úgy tűnt, mintha még a tisztás előtt eldobta volna rosszkedvét, hogy a hétvégét csakis jókedvűen „élje meg”. Azóta egyfolytában csak mosolygott, ami Bella szerint még szebbé varázsolta őt.
Mind a négyen egyszerre álltak meg egy patak csendes zúgása mellett, és párosával leültek egy-egy egymással szemben levő farönkre. Alice Bella mellé ült, míg a barna hajú lánnyal szembe Rosalie foglalt helyet, Esme társaságában.
– Nektek is tetszik a rét? – kérdezte izgatottan Alice Rose-tól és Esme-től.
– Nagyon szép – fejtette ki véleményét tömören Rosalie.
– Varázslatos és szép helyet választottál, drágám.
Alice hálásán pislantott Esme-re.
– Köszönöm, anya. Reméltem, hogy tetszeni fog nektek is. Jasper alig bírt lenyugtatni, mikor már a közelben voltunk. Ami azt illeti, nem is nagyon sikerült neki, az erőlködése ellenére sem.
– Alice, kérdezhetek valamit? – fordult felé Bella.
– Persze, nyugodtan.
– Hogy értetted azt, hogy ez a hely sokat jelent neked?
– Tudod, ezt a helyet igazából Jasper fedezte fel. Itt kérte meg legelőször a kezemet is – folytatta élénken csillogó szemekkel Alice. – Azóta már sokszor jártunk itt, kettesben. Most úgy gondoltam, hogy ez a hely megfelelő lesz mindannyiunknak. Edward persze kihallgatta a gondolataimat, azzal kapcsolatban, hogy hová is jövünk. Tudta, hogy ez az a hely, ahol Jasper megkért, viszont mivel még ezelőtt senki se járt itt rajtunk, kettőnkön, kívül, így nem tudhatta, hogy mennyire van messze a háztól. Ez a közös, kedvenc rétünk Jasperrel - és közösen döntöttük el, hogy idejövünk.
Pár pillanatig csak a természet lágy hangjai törték meg a csendet. Végül Bella szólalt meg.
– Azt mondtad, hogy itt kérte meg legelőször a kezed? Vagyis már azóta többször is megkérte?
– Persze! Minden évtizedben egyszer megkér.
Bella döbbenetéből akkor eszmélt csak fel, mikor meghallott egy számára mindeddig ismeretlen, mégis gyönyörű, dallamosan csengő nevetést. Felnézett, mire észrevette, hogy Rosalie nevet. Felhúzta szemöldökét és kíváncsian figyelte a lányt.
– Edward még nem mesélte a Cullenek eljegyzési szokásait? – kérdezte Esme.
Rosalie még mindig nevetett.
– Nem igazán, mivel nem is került szóba köztünk ez a téma – pirult el Bella.
Alice csak egy meglepődött nyögést hallatott, míg Esme elmosolyodott, Rosalie pedig befejezte a lány kifejezésén és tudatlanságán való derülést.
– Nos – kezdte Esme –, mint most már tudod, Alice kezét Jasper minden évtizedben megkéri. Carlisle is ugyanezt a szokást műveli. Minden évtizedben megkér, bár nekünk jóval kevesebb esküvőnk volt, mint Rose-nak és Emmettnek. De még Jasperék is megelőznek minket. Ráadásul az emberek is jobban elfogadják, hogy közülük házasodnak, mint hogy mi házasodunk össze. Különben is, mindig úgy szoktunk bemutatkozni, mint egy házaspár.
– Legalábbis sokszor – helyeselt Alice.
– Igen. Mikor pedig újra vágat érzünk az iránt, hogy újra összeházasodjunk, akkor régi jegyespároknak mutatjuk magunkat Carlisle-lal. Mindenesetre nálunk minden évtizedben van legalább egy esküvő.
– Így igaz. Rose, ti hányszor is szoktatok lagzit tartani Emmettel? – kérdezte ártatlan szemekkel Alice.
– Mivel Emmett minden ötödik évben feleségül kér, így egy évtizedben van, hogy kétszer is.
– Az nem… unalmas? – kérdezte Bella félénken.
Rosalie kikerekedett szemekkel nézett rá. Arca és teste merevsége azt tükrözte, mintha valaki valami szörnyű nagy ostobaságot ejtett volna ki a száján.
– Valami rosszat mondtam? – kérdezte Bella, azt sejtve, hogy esetleg valami olyasmit mondhatott, amivel mélyen megbánthatta a lányt.
– Bella… te már voltál egyáltalán esküvőn? – kérdezte Rosalie halkan, ám feszültséggel hangjában.
Ez a halk, feszült hang semmi jót nem ígért a lány számár. Már többször tapasztalhatta, hogy ha valaki így kezd el beszélni, akkor lehet, hogy az a beszélgetés olyan fordulatot fog venni, hogy az vitával, netalántán veszekedéssel fog végződni.
Végül Bella összeszedte magát annyira, hogy nyugodtan tudjon válaszolni Rosalie-nak. De mikor megszólalt, kelletlenül vette észre, hogy az ő hangja halkabb a megszokottnál.
– Igen, egyszer voltam. Mikor anyu összeházasodott Phillel, én voltam a koszorúslány. Engem pedig nem igazán hozott lázba ez az egész esküvő. Csupán anyu kedvéért nem mutattam ki, hogy valójában mennyire untat.
Rosalie hitetlenkedve hallgatta a lány szavait.
– Hány éves voltál ekkor?
– Tizenegy.
Rosalie diadalittasan elmosolyodott, arca tükrözte, hogy úgy érzi, győztesen kerül ki ebből a beszélgetésből.
– Akkor nem csodálom, hogy ilyen véleménnyel vagy az esküvőről. Tizenegy évesen aligha foghattad fel, hogy mit is jelent ez annak a két embernek, akik esküszni készülnek.
– Miért, mit jelent?
Rosalie arcát földöntúli türelem vette át. Egy pillanatra behunyta szemeit, mintha csak újra akarna élni egy boldog, csodálatos pillanatot. Majd szemeit Bellára függesztette és izgalommal mesélni kezdett neki. A barna hajú lány úgy érezte magát, mintha csak az iskolapadban ülne, és izgatottan várja, hogy a tanár - jelen esetben Rosalie - elkezdjen mesélni egy izgalmas, számára mindaddig ismeretlen történetet.
– Az esküvő a legszebb dolog, ami a szerelem után történhet veled. Két lélek, két test, két szív beteljesedését és egymásra találását fejezi ki. Az a löket pedig, ami miatt ők ketten odaállnak az oltárhoz, az a szerelem. Az az erős érzelmi kapocs, mely a házassággal kiegyenlítve teljessé teszi őket. Egy felfoghatatlan, boldogsággal teli, szenvedélyes érzés ott állni az oltár előtt. Mikor érzed, hogy ott áll melletted az a személy, akivel életed hátralevő részét le akarod élni, szerelemben, és tudod, hogy ő is hasonlóan érez… leírhatatlan érzés! Ez a kívülállóknak csupán egy egyszerű ceremóniának tűnhet. De te tudod, hogy ez jobb, ez szebb, ez valami tökéletesebb. Nagyszerű, kimondhatatlan érzés, Bella!
Bella arcán enyhe mosollyal, csodálkozó, kíváncsi tekintettel figyelte Rosalie arcát, míg beszélt.
Nahát! Igazán nem szeretnék kötekedő lenni, de vajon miért ilyen kedves most velem? Miért avat be saját érzései egy részébe, gondolataiba, tapasztalataiba? Ugyan nem tudom a miértekre a választ, mégis örülök neki. Hiszen mindeddig keresztül nézett rajtam, köszönni se nagyon köszönt. Most pedig éppen azt ecseteli, milyen érzés az oltár előtt állni. Ami pedig a legfurcsább, az az, hogy kedvesen viselkedik velem. Türelmesen magyaráz el mindent, miközben izgalommal beszél. Nem tudom, mi változott meg, de remélem, hogy ez a változás továbbra is fenn fog állni, és ez csak jobb lesz. Hiszen számomra olyan könnyű vele beszélgetni. Én kérdezek vagy válaszolok néha, ő pedig csak beszél és beszél, míg az én kíváncsiságom szinte minden tizedik mondata után megnő.
Mikor Rosalie elhallgatott, Bella kérdezősködni kezdett. Úgy tűnt, a szőke lányt ez egy cseppet sem zavarja. Sőt, mintha örülne is neki, hogy valaki végre figyel rá és meghallgatja gondolatait - tőle, személyesen.
– Ha ilyen sokszor hozzámentél már Emmetthez, akkor egy halom esküvői ruhádnak kéne lennie otthon, nem?
Rosalie nevetni kezdett. Nevetéséhez csatlakozott Alice és Esme dallamos csilingelése is.
– Azért annyira nincs olyan sok esküvői ruhám.
– Ez alatt Rose azt érti, hogy egy egész szekrény csakis az ő mennyasszonyi ruháival van tele – mondta Esme.
– Ez komoly? Egy egész szekrény?
– Egy kisebb szekrény, igen.
– Húha! Akkor minden egyes esküvődre másik ruhát veszel fel?
– Nem, nem mindre. Nagyjából már mindegyik volt rajtam kétszer.
– Csak nagyjából? Akkor mégis hány ruhád van?
Rosalie megrántotta vállait.
– Nem számolom. De majd egyszer megmutathatom neked, ha gondolod.
Bella szája kissé nyitva maradt a döbbenettől. Rosalie boldog szemei magabiztosan nézték a lány reakcióját, miközben finom mosolyra húzódtak tökéletesen ívelt ajkai.
– Szívesen megnézném őket – egyezett bele Bella, mikor észbe kapott.
– Helyes. Majd ha egyszer huzamosabb ideig nálunk tudsz lenni, akkor megmutatom. Ugyanis elég sok ruhám van, és én nem szeretek kapkodni, ha az öltözködésről van szó.
– Rendben – bólintott Bella.
– Nos, talán ideje lenne visszamenni a fiúkhoz – kezdte Esme –, ugyanis dél körül értünk a tisztásra, és szerintem hamarosan alkonyodni kezd.
Alice akár egy táncosnő, olyan ruganyosan és kecsesen állt fel Bella mellől. A barna hajú lány viszont már jobban megérezte az idő előre haladtát, a több órás mozdulatlanságot, mivel a lábai elzsibbadtak. Nehézkesen felállt és négyen indultak vissza a kempingező helyükre.
Mikor kiértek az erdőből, észrevették, hogy Esme-nek igaza volt. A Nap már olyan alacsonyan járt, hogy csupán egy egészen kis része látszódott már csak ki a fák közül.
Carlisle, Emmett, Jasper és Edward külön farönkökön ültek, közel a sátrakhoz. Ahogy egyre közelebb lépkedtek hozzájuk, Bella egyre jobban meg volt róla győződve, hogy mikor ideértek a tisztásra, akkor semmilyen farönk nem volt megtalálható a közelben. Most viszont már négy is volt. De nem csak ez vonta el figyelmét: észrevette, hogy egy nagyobb halom farakás van egymásra rakodva a farönkök mellett.
Kérdő tekintettel nézett Edwardra, aki kíváncsian figyelte őt. Kissé arrébb csúszott a farönkön, hogy helyet csináljon a lánynak, aki leült mellé. Edward átkarolta őt derekánál, még közelebb vonva magához. Bella továbbra is kérdőn nézett rá, és már éppen hangot adott volna kérdésének, mikor Edward egyetlen figyelmeztető pillantással beléfojtotta a szót. Így csupán ráhajtotta a fejét a fiú vállára és csukott szemein keresztül mélyen beszívta annak illatát.
– Fáradt vagy, Bella? – csendült Carlisle nyugodt hangja.
Bella kinyitotta szemeit.
– Nem, nem mondanám.
Bella körbepillantott. Velük szembe Carlisle és Esme foglalt helyet. Tőlük jobbra Rosalie és Emmett ült, hasonló pozícióban, mint ők ketten Edwarddal, csak míg Bella csendben pihent, addig Rosalie élénken magyarázott valamit Emmettnek, olyan pörgő és halk hangon, amit nem értett. Velük szembe pedig Alice és Jasper pihent, egymás hátának dőlve, miközben lehunyták szemüket. Bella megmosolyogta párosukat.
– Biztos minden rendben? – kérdezte Bella fülébe suttogva Edward, miközben végigsimított hátán, mire a lányon jóleső borzongás futott végig.
Bella csendesen bólintott, mire a fiú elmosolyodott és egy puszit nyomott annak feje búbjára.
Emmett hangosan felnevetett, mire minden szem rá szegeződött. Bella kábán figyelte a fiút, aki szinte kétrét görnyedt a nevetéstől. Mindenki más kíváncsian fürkészte, kivéve Rosalie-t, aki bosszankodva nézte. Mikor ezt Emmett is észrevette, abbahagyta a röhögést és bocsánatkérően nézett rá.
– Sajnálom, kicsim. De most komolyan… ez döbbentett meg leginkább?
– Miről beszéltek? – kérdezte Alice kíváncsiskodva.
– Nocsak, hát nem ott voltál te is? – kérdezte Emmett.
– Ha tudnám, miről van szó, biztos tudnám azt is, hogy jelen voltam-e.
– Rose elmesélte, mikről beszélgettetek négyesben.
Alice értetlenül csillogó szemei hirtelen felragyogtak, majd olyan gyorsan nézett Bellára, majd vissza Emmettre, hogy az fel se tűnt neki.
Emmett viszont újra kuncogni kezdett, ami felkeltette Bella kíváncsiságát.
– Elmondanád, mi ilyen vicces? – kérdezte.
Bella még be se fejezte kérdését, mikor érezte, hogy Edward mellette remegni kezd. Odakapta fejét, és látta, hogy a fiú szorosan összepréseli ajkait, ami által kikövetkeztette, hogy az elfojtott nevetéstől remeg.
A lány bosszúsan felsóhajtott, majd figyelmét újból Emmettre irányította, várva, hogy az feleljen a kérdésére. De ezt helyette Rosalie tette meg.
–Elmeséltem neki, hogy mit is gondoltál mindeddig az esküvőről, és azt is, hogy hogyan reagáltál, mikor megtudtad az eljegyzési szokásainkat.
Bella zavartan nézett rá.
– Ezért nevetnek? – mutatott Edwardra és Emmettre.
– Miután megtudták, hogy mit gondolok… – rántotta meg vállát Rosalie, majd kecsesen felállt és bement az egyik sátorba.
Bella összezavarodva nézett utána, de mindenki arcán nyugodtság és boldogság honolt. Így csak kifújta a levegőt, majd fejét ismét Edward vállára hajtotta. Bár nem érezte magát fáradtnak, szemei mégis le-lecsukódtak. De mikor ez megtörtént, mindannyiszor újból kinyitotta őket.
Bár Bella csendben volt, a többiek élénken társalogtak. A lány is megpróbált összpontosítani arra, hogy miről is van szó, de kísérlete kudarcba fulladt. Így beletörődötten sóhajtott, amit Edward megérzett és fejét megpróbálta úgy fordítani, hogy rálásson arcára. Félig sikerült is neki.
– Bella? Álmos vagy? – kérdezte csendes gyengédséggel.
A lány suttogva válaszolt neki.
– Nem, csupán kimerítő volt ez a nap. Egész délelőtt sétáltunk.
– Mondtam, hogy majd én viszlek. Úgy gyorsabb is lett volna.
– Mindegy most már. Azt hiszem, szomjazom.
Edward kuncogni kezdett, mire a lány is elmosolyodott, mikor eszébe jutott, mennyire kétértelműen is hangzott a válasza.
– Esme, hová is tetted az üdítőket? Bella szomjas – kérdezte hangosabban Edward, miközben még mindig szélesen mosolygott.
– Ott vannak abban a hátizsákban mögötted.
Edward már épp nyúlt volna érte, mikor Alice megszólalt.
– Bella, ha szomjazol, akkor mutathatok neked egy egészségesebb módot is a szomjad csillapítására.
Bella felkapta a fejét Alice hangjára. A fekete hajú lány kimutatva tökéletes fogsorát mosolygott rá. Majd felpattant, megfogta őt karjánál és felhúzta.
– Ugye nem gondoltad komolyan? – kérdezte Edward, miután kiderítette a lány terveit.
– Edward, hiszen te is meggyőződhettél róla, hogy igenis komolyan gondoltam. Na, gyere, Bella, menjünk!
– Hova is? – kérdezte, miközben Alice belekarolt és elkezdte húzni őt az erdő felé.
– Csillapítani szomjad – válaszolt tökéletes nyugodtsággal.
– Csak nekem tűnik úgy, vagy Alice direkt fogalmaz kétértelműen? – kérdezte Emmett.
– Nekem is úgy tűnik, nyugi – válaszolta Jasper.
Mikor már Alice és Bella az erdő szélénél jártak, a barna hajú lány megdermedt, mire Alice is megtorpant mellette.
– Na, nem vagy szomjas?
– Nem lenne gond, ha Edward is jönne? Nem szeretek sötétben az erdőben mászkálni – pirult el Bella.
Alice szemeit forgatta.
– Ugyan már, hiszen itt vagyok én is!
Még be sem fejezte válaszát, mikor Bellát egy hideg kar ölelte át derekánál. Odakapta fejét, mire Edward huncutul mosolygott rá.
– Na, akkor most már mehetünk?
Bella bólintott, mire mindhárman beléptek az erdő fái közé.
A barna hajú lány a sötétség ellenére is felismerte az utat, ami a délutáni beszélgetésük helyszíne volt. De most nem álltak meg a farönköknél, hanem tovább haladtak egy keskeny, bozótokkal benőtt ösvényen. Már legalább negyed órája sétálhattak, mikor Bella megszólalt.
– Alice, most már, kérlek, mond el, hogy hova is megyünk pontosan!
– Nemsokára meglátod.
– De…
– Nyugalom, Bella. Nem lesz semmi baj – csitította Edward.
Bella még szeretett volna valamit felhozni mentségére, de mikor felnézett Edwardra, arcán nyugodtság honolt. Így felhagyott tervével, hogy minden áron kiszedi Alice-ból, hogy hova is tartanak és csendesen baktatott Edward oldalánál, míg előttük Alice szelte át az utat.
Pár perc múlva azonban Alice megtorpant, megfordult, szemeit pedig Bellára függesztette.
– Megérkeztünk – mosolygott szélesen.
Majd megfordult és egyet előre lépett. Bella követte őt, miközben érezte, hogy Edward a háta mögé lép és mögötte halad tovább.
Mikor a lány kiért az erdőből, egy széles patak terült szeme elé. Legalább öt méter széles volt, ember nem tudta volna átugrani.
Alice már ott állt a patak mellett, csupán pár centire a víztől. Bella mosolyogva odaszaladt hozzá, majd a lány mellett lefékezett. Azonban egy kissé belegázolt a vízbe, aminek következtében nemcsak ő, de Alice is vizes lett. Bella bocsánatkérően nézett fel Alice-ra, miközben a háta mögül Edward csendes nevetését hallotta.
– Sajnálom, Alice! Nem akartalak lefröcskölni.
Alice azonban csilingelően nevetni kezdett.
– Ugyan már! Na, még mindig szomjas vagy? – kérdezte.
– Igen, de jól sejtem, hogy ezzel azt akarod mondani, hogy azért jöttünk ide, hogy patakvizet igyak?
Alice továbbra is csendesen kuncogott. Bella érezte, hogy Edward mellé lép, majd leguggol, miközben kezeivel megérinti a vizet.
– Hmm… Melegebb, mint hittem… – mondta.
Ekkor a patak túloldalán, Belláékkal szemben az egyik bokor megrázkódott. A barna hajú lány érezte, hogy Edward és Alice is megdermed, majd szemeikkel a rázkódó bokrot figyelik feszülten. Így Bella is odafordította fejét, szemeivel pedig hunyorítani kezdett, mivel az erdőben immár olyannyira sötét volt, hogy alig látott valamit. Hiába próbált kivenni bármilyen alakot is, nem sikerült neki. Edward és Alice még mindig a távolt fürkészték, mikor egyszerre csend lett. Edward nagyon lassan felállt, fokozatosan, majd Bella mögé lépett, karjaival pedig átölelte derekánál, és elkezdte visszahúzni őt az erdő fele. Bella megfordult, tekintetével Edward arcát fürkészte; onnan már eltűnt a nyugalom, helyét valamiféle harag vette át. Bella kérdőre akarta vonni őt, de inkább letett eme szándékáról. Úgy érezte, hogy a fiúnak nyomós oka van ennyire csendesen lépkedni és ilyen lassan haladni, ahelyett, hogy futni kezdene.
Bella fejét visszafordította Alice felé, aki még mindig dermedten állt a patak szélénél. Majd egy szempillantás alatt szemeivel Bella íriszeit fürkészte. Olyan gyorsan fordította meg fejét, hogy a lány elvesztette a bizalmát abban, hogy a fiú mindaddig a távolt fürkészte, nem pedig őt.
Majd hirtelen újból megrázkódott a bokor, most újult erővel, mire Edward megdermedt, közelebb hajolt Bella füléhez, majd suttogva megszólalt.
– Fuss vissza a tisztásra a többiekhez! Nem lesz semmi gond, ígérem, és később mindent el fogok magyarázni. De most siess, szaladj, és ne nézz hátra, kérlek!
Bella éppen, hogy felfogta Edward szavait, mire az megfordította, majd egy erőteljes mozdulattal az erdő felé taszította őt, a következő pillanatban pedig már Alice mellett állt, szemeivel a bokorra fókuszálva, ahonnan mostanra már morgások zajai is kiszűrődtek.
Bella megértette, hogy jobb lesz, ha most azonnal eltűnik onnan. Bár féltette mindkettejüket, tudta, hogy nem olyan könnyű legyőzni a fajtájukat, a vámpírokat, és Edward is biztosította arról, hogy nem lesz semmi gond. Így hátrálni kezdett, majd beszaladt az erdőbe. Szemeivel még párszor visszanézett; ilyenkor pedig mindig lassított. Hiszen nem akarta, hogy elessen vagy bármi baja legyen, csupán el akart onnan menni. De ez most hirtelen nem tűnt annyira jó ötletnek. Egyedül, este egy ismeretlen, sötét erdőben senki se tartózkodna szívesen.
A távolból egy mély morgást hallott, majd egy üvöltést, mire összerezzent és megtorpant. A hang irányából arra következtetett, hogy afelől a patak felől jött, ahonnan idáig futott, így visszanézett.
Ez meg mi volt? Talán megsebesültek Edwardék? Nem! Az nem lehet! Erre nem is gondolhatok. Hiszen Edward megígérte, hogy minden rendben lesz, hogy nem lesz semmi baj, én csak fussak, és ne nézzek hátra. Ehelyett most mit csinálok? Itt állok egy helyben, ennek az erdőnek talán a közepén, és a távolt fürkészem, ahonnan jöttem. Ha most visszafutnék, vajon mi történne? Edward megharagudna rám? Talán igen. Hiszen úgy tűnt, mintha valami nagy és félelmetes lenne ott a bokorban. Vajon mi lehetett az? Egy ellenség? Ha az lett volna, akkor az már rég támadott volna, nem várta volna meg, míg elmenekülünk onnan. Nem adott volna egérutat, hanem azonnal lecsapott volna. Akkor meg micsoda?
Bella még hallott egy utolsó, mély, fájdalmas üvöltést majd újból néma csend lett az egész erdőben. A lány még mindig fürkészte az erdőt, mikor meghallotta saját zihálását. Nem annyira a futástól való kimerültségtől, mint a félelemtől szedte hangosan a levegőt. Minden apró neszre felfigyelt; tőle jobbra egy ág reccsent meg, mire ijedten odakapta fejét, felkészülve a legrosszabbra. Azonban nem látott semmit, mire újra elfogta a pánik és ismét szaladni kezdett. Nem igazán figyelte, hogy merre tart, csupán azt nézte, hogy minél hamarabb kijusson az erdőből. Viszont ez a dolog kezdett kényelmetlenné válni számára.
Nem kellett volna már elérnem a farönköket, ahol délután beszélgettünk? Már legalább tíz perce futok, nem hiszem, hogy annyira messze lennének. Hiszen mikor a patakhoz mentünk, akkor is elhaladtunk mellette, és nem kellett ilyen sokat gyalogolni, hogy elérjük a patakot. Igaz is! Akkor gyalog jöttünk, nem pedig futva. Ez pedig csupán azt jelentheti, hogy eltévedtem… Hát ez igazán pompás! Már csak ez hiányzott. Mikor már így is félek, most még el is vesztem. És ha kiabálnék Edwardért? Vagy Alice-ért? Vagy csak simán segítségért? A többiek a tisztáson talán meghallanák, ha nincsenek olyan messze és elég hangosan kiabálok. De mi van akkor, ha ezzel csak felhívom magamra a figyelmet, és az a valami a bokorból nem csak az egyetlen volt és rajta kívül többen is vannak?
Bella most már határozottan pánikba esett. Próbálta beazonosítani a helyet, ahonnan jött, de nem nagyon sikerült neki. Bármennyire hunyorított, vagy próbált eligazodni a sok fa közt, annál kevesebb önbizalma maradt afelé, hogy kijut az erdőből.
Megfordult, majd ismét futásnak eredt. Bár nem igazán értette, miért teszi ezt, miért szalad vagy egyáltalán, hogy merre tart, csupán rohant.
Bella hátranézett, mire neki futott egy kemény valaminek. Ijedten előre kapta fejét, felkészülve a legrosszabbra és arra, hogy sikítson. Ám mikor rámeredt az ütközésének okozójára, hatalmas megkönnyebbülés lett rajta úrrá; ezer arc közül is felismerné ezt az ábrázatot, amit maga előtt látott: a csillogó arany szempárt, a tükörsima, tökéletes arcot, azt az égnek meredő, bronzvörös frizurát…
– Edward – nyögte elhalóan, száraz torokkal.
– Jól vagy, Bella? – kérdezte aggódástól csillogó szemekkel Edward.
– Most már igen. Mi történt? Hol van Alice?
– Alice még mindig téged keres. Mondhatom, jól elkavarodtál.
– Akkor ez azt jelenti, hogy jól van?
– Persze, nincs semmi baja. Viszont te eléggé ziháltnak tűnsz. Biztos minden rendben?
Bella bólogatott, majd hirtelen megölelte őt. Edward nyugtalanul pislogott rá, karjaival óvón ölelte át a törékeny, remegő testet. Apró puszikat nyomott arcára és hajába, miközben halkan beszélt hozzá.
– Nyugodj meg, Bella! Most már minden rendben van. Ne félj, kérlek! Eddig sem volt semmi olyan dolog, ami miatt aggódnod kellett volna. Hiszen megmondtam, hogy minden rendben lesz. Kérlek, nyugodj meg és meséld el, mitől vagy ennyire kibukva!
– Annyira féltem… – suttogta Bella a fiú mellkasába, mire az szorosabban vonta mellére. – Nem szeretem a sötét erdőket… félelmetes… én pedig csak futottam, ahogy kértél, de aztán meghallottam azt a morgást és azt az üvöltést… majd még egyszer… utána megint elkezdtem szaladni, de nem figyeltem, pontosan merre is tartok… tudtam, hogy eltévedtem! Jaj, Edward! Úgy örülök, hogy nincs semmi bajotok! De mégis mi volt az a valami, ott, a bokorban?
Bella kissé távolabb húzódott a fiútól, hogy fel tudjon nézni annak szemeibe. Edward szemeiben bizonytalanság és féltés csillogott.
– Csupán egy vadállat volt. Egy éhes vadállat. Azért küldtelek el, mert tudtam, hogy kénytelenek leszünk megölni őt, mivel veszélyt jelenthet rád nézve. Arra viszont nem gondoltam, hogy eltévedsz és félni fogsz egyedül. Sajnálom, Bella! Meggondolatlan voltam. Csupán azt akartam, hogy minél hamarabb menj el onnan, én nekem pedig segítenem kellett Alice-nak, mert aztán meghallottam, hogy többen csatlakoznak ahhoz az egyhez. Sajnálom, többet nem teszlek ki ilyennek, ígérem. De miért nem kiabáltál Jasperéknek vagy nekünk, ha tudtad, hogy eltévedtél? – ráncolta szemöldökét a fiú.
– Mert úgy gondoltam, hogy hátha az a valami meghall vagy esetleg több olyan is van az erdőben. Féltettelek titeket.
– Butus Bella – simogatta meg arcát, száján félmosollyal. – Minket sose félts, főleg ne a vadállatoktól. Tudunk vigyázni magunkra, hiszen erősek és gyorsak vagyunk. Inkább magadat féltsd. Gyere, menjünk vissza a többiekhez! Ha jól sejtem, már Alice is ott van.
– Honnan veszed? – kérdezte Bella, mikor elindultak.
– Valószínűleg látta, hogy megtalállak.
Ezután csendesen lépkedtek. Bella meglepetten vette észre, mennyire közel is volt a többiekhez, míg az erdőben futkosott, keresve a „kijáratot”. Legfeljebb csupán száz méterre lehetett tőlük, miközben ő mindvégig attól tartott, hogy az erdő egyre sűrűsödő fái között szaladgál fel s alá.
Éppen, hogy kiléptek az erdőből, mikor egy sötét árny száguldott végig a tisztáson, majd egy szempillantással később öt arany szempár nézett Bellára, akit immár Alice ölelt hevesen. Ugyan a fekete hajú lány örült, hogy Bella épségben előkerült, próbált nem nagyon heves lenni, nehogy még végén ő tegyen kárt benne.
– Jaj, Bella… Hiába, csupán te tudsz eltévedni az erdőben – kuncogta, mikor elengedte a lányt.
– Tudod, nem mindenkinek van olyan éles látása, mint neked, hogy a koromsötét erdőben is megtalálja a helyes utat – morogta a barna hajú lány.
Alice és Edward is elnevette magát.
– Ne haragudj, ez jogos! De most inkább vessünk fátylat az előbb történtekre, és inkább gyere megnézni, mit csináltak a többiek, míg mi távol voltunk.
Bella érdeklődve, és sokat sejtően sandított Alice-ra.
– Míg mi távol voltunk? Vagyis ezt már korábban kiterveltétek, hogy elvisztek valahova, hogy a többiek nyugodtan megcsinálhassák azt a meglepetést?
– Mindig is okos voltál, Bella, és különösen jól megérezted az ehhez hasonló helyzeteket – mosolygott Alice, majd kezeivel letakarta a lány szemeit és elkezdte tolni őt, míg Edward a lány kezeit fogta, hogy maga után húzza.
– Ezt feltétlen muszáj?
– Igen – felelte Edward, akinek a hangján hallatszódott, hogy remekül szórakozik.
Bella lemondóan sóhajtott, miközben óvatosan lépkedett, vigyázva, hogy csakis olyan helyre lépjen, ami biztonságosnak tűnt.
– Bella, bízz jobban Edwardban! Így évek múlva sem fogunk odaérni, ha ennyire a lábad elé akarsz figyelni!
– Könnyű mondani, Alice, mikor azt se látom, hol vagyok, nem hogy hova léphetek. Egyébként pedig tökéletesen bízom Edwardban, sőt, szerinte néha túlságosan is tökéletesen.
– Ne izgulj, nem sokára ott leszünk… remélhetőleg.
– Ne aggódj, Bella! Szerintem neked is tetszeni fog, majd meglátod.
Edward kellemes, izgatott hangja lenyugtatta őt, és teljes odaadással hagyta, hogy a fiú maga után húzza, anélkül, hogy látná, merre is viszi. Tudta, hogy míg ő is jelen van, a közelében, addig nem eshet bántódása, bármit is terveztek a többiek.
– Kinyithatod a szemed, Bella – suttogta Edward, mire Alice hátrébb lépett, levéve kezeit szemeiről.
Bella hunyorítva és kissé pislogva nyitotta ki újra szemeit. Először csupán forróságot érzett, majd meglátott egy több méter magas, fényes dolgot, ami vadul csapkodott az ég felé. Mikor szemei jobban ráfókuszáltak, észrevette, hogy egy nagy tábortűz előtt áll. De nem akármilyen előtt…
Legalább két méter magasnak saccolta meg, körülötte a farönkökön a Cullen család többi tagja ült, mind az ő reakcióját nézve. A lángok hatalmas nyelvcsóvaként csaptak a magasba, a tűz némely helyeken sercegett, a parázs ki-kipattant a fűre, ahol egyből ki is hunyt.
Bella tátott szájjal bámulta a hatalmas tábortüzet, de mikor észbe kapott, becsukta száját, szélesen elmosolyodott és helyet foglalt az egyik farönkön, le nem véve szemeit a tűzről. Továbbra is ámulattal nézte, noha már látott sok-sok évvel ezelőtt egy sokkalta kisebbet. Összehasonlítva az évekkel ezelőtti tábortüzet a mostanival, szóhoz sem jutott.
Szemeit nagy nehezen levette róla, hogy jobban körbenézhessen. Észrevette, hogy az összes Cullen mosolyogva ül, bár tisztes távolságra a tűztől. Ugyan a lány tudta, hogy csupán tűzzel lehet véglegesen elpusztítani a vámpírokat, azt is tudta, hogy azelőtt apró darabokra kell szaggatni őket, hogy valóban elpusztuljanak. Úgy gondolta, jelen esetben nem ártana semmit sem a tűz nekik, pusztán óvatosságból húzódnak ilyen távol tőle. Hiszen jobb félni, mint megijedni.
– Tetszik? – ült le mellé Edward, átkarolva derekánál.
– Még soha életemben nem láttam ilyen hatalmasat és ennyire gyönyörűt – mondta ámuldozva.
Edward elmosolyodott, Bella pedig rádőlt a fiú vállára. A lány szemeivel hol a tüzet pásztázta, hol a többi Cullent.
– Hogy lehet az, hogy most a tűz körül ültök, miközben kizárólag ennek segítségével lehet titeket teljesen elpusztítani?
Bellát kirázta a hideg, miközben nyíltan feltette kérdését. Ezt Edward is észrevette, mire egy hajszálnyival arrébb csúszott a lánytól.
– A tűz csupán akkor árt nekünk, ha darabokra tépnek minket – válaszolta csendesen, elrévedő tekintettel Emmett.
Edward morgott valamit, azon a pörgő beszéden, amelyet Bella sose tudott megérteni, csupán néhány szót volt képes elcsípni minden ilyesfajta beszélgetésből. Emmett kuncogni kezdett, mire Edward is félmosolyra húzta ajkait.
– Mégis távolabb ültök tőle, mint amennyire az emberek szoktak.
– Mivel ez kissé nagyobb az átlagos, emberi tábortüzektől, így szerintem könnyen magyarázható ez a része. Igazán egyikünk sem annyira kíváncsi, hogy közel menjen hozzá, és megpróbálja megérinteni, azzal a szándékkal, hogy így árt-e nekünk valamit – vigyorgott Emmett. – Ha pedig már itt tartunk… megjegyzem, te is távolabb ülsz tőle, mint amennyire a többi ember szokott.
– Bellának sokkalta jobban tudna ártani a tűz, mint nekünk most. Még jó, hogy távol ül tőle, Emmett… – morgott Edward. – Alice nem biztos, hogy meglátná, ha az egyik elégett fa a rakásból úgy döntene, hogy eldől, egyenesen felénk.
Emmett kuncogni kezdett Jasperrel együtt, míg Alice csupán elmosolyodott.
Bella érezte, hogy szemei egyre hosszabb ideig maradnak csukva. A háttérben folytatott beszélgetés egyre inkább egy összefolyt zümmögéssé változott számára. Még érezte, hogy fejjel előrebukik, mire két hideg, kemény kar kap utána, hogy ne bukjon orral előre a földre…



***



Bella álmosan nyitotta ki szemeit. Először azt sem tudta, hogy hol van; minden idegennek tűnt körülötte. Felült, mire észrevette, hogy egy hálózsákban fekszik, letakarva legalább három pokróccal. Mikor szemei már többnyire élesek voltak, rájött, hol is van tulajdonképpen.
Kicipzárazta hálózsákját, magára kapkodta ruháit, majd a sátor kicipzárazása után kilépett a szabadba.
Mélyen beleszippantott a levegőbe, magába szívva annyi friss levegőt, amennyit csak bírt. Bár az éles fény először elvakította, mikor kinyitotta szemeit, mire a kezét a szeme elé kapta és hunyorítania kellett. Pár másodperccel később már egy magas alak takarta el előle a Napot. Levette kezét szemei mellől, látását ráfókuszálta az előtte állóra.
– Szia, Edward – mosolyodott el szélesen.
– Jó reggelt, Bella – viszonozta mosolyát a fiú. – Remélem, kényelmesen tudtál aludni. Bár mondjuk, ha engem kérdezel, szerintem remekül aludtál, mivel ilyen sokáig sose szoktál aludni. Minden rendben?
– Persze. Szerintem a friss levegő lehet ennek az oka…
– Mintha Forksban nem lenne mindenhol friss levegő… – morogta Edward, mosolyogva.
– …meg persze az, hogy tegnap elfáradtam – fejezte be mondatát Bella.
– Igen, ez már sokkal inkább valószínűbb.
Bella még mondott volna valamit, mikor Edward megsimította arcát, majd közelebb húzta magához és megcsókolta. Ezáltal persze rögtön kiment a fejéből, mit is mondott volna tulajdonképpen. Elvesztette józan eszét, nem gondolkodott, csupán cselekedett. Kezével beletúrt a fiú hajába, közelebb húzta magához, majd egy halk, kis sóhaj hagyta el ajkait. Edward megmerevedett, majd finoman, de határozottan eltolta magától Bellát.
Erre már ő is észbekapott, és félénken pislogott Edwardra. Ő viszont csak mosolygott.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy egyél valamit… persze rajtam kívül – tette hozzá kaján vigyorral.
Bella elvörösödött, mire a háttérben egy mély kuncogás csendült fel. Megfordult, hogy megnézze, ki volt az, de Edward átkarolta őt a derekánál és elkezdte maga után húzni. Bella elindult mellette, miközben mindvégig a távolt fürkészte, hátha be tudja azonosítani a hangot.
Amint kiléptek az eddigi árnyékosabb helyről, a lány a szemeit egy pillanatra megint elvakította a napfény. Pislogott párat, majd teljesen kinyitotta őket, hogy ránézhessen a mellette haladó szerelmére.
Tudta, hogy a napfény érdekes reakcióját nem csak Edward vámpír bőrén láthatná meg, hanem az egész Cullen családén. De most csakis és kizárólag a mellette lépdelő fiúra koncentrált. Szemeivel felnézett annak arcába, mire megrökönyödten tapasztalta, hogy az mindvégig az ő reakcióját leste. Pár pillanatig mereven néztek egymás szemébe, majd Edward felvette csibészes mosolyát, melytől még vonzóbb lett a lány szemeiben.
Egy pillanatra Bella úgy érezte, hogy szíve megáll, majd ritmustalanul kezd el dobogni. Hevesebben vert, mint valaha. Ezt Edward is észrevette, mire kissé összeráncolta homlokát és szólásra nyitotta száját.
– Bella, lélegezz – suttogta kedvesen.
Bella vett pár mély levegőt, melynek segítségével újból normális ütemben kezdett verni a szíve.
A fiú megnyugodva tapasztalta ezt, majd hozzálátott, hogy előkerítse Esme-t, hogy megtudja, mégis hova rejtette az ételeket.
A nap hátralevő részét egy kisebb kirándulással folytatták. Bár Bellának nem igen volt ínyére a dolog, bízott Edwardban és Alice-ban, na meg persze a többi Cullenben, akik mind megfogadták, hogy nem lesz semmi baj. Így mosolyogva indult útnak velük, miközben a napfény miatt többször emlékeztetnie kellett Edwardnak arra, hogy hogyan is kell szabályosan lélegeznie. Minden ilyen alkalomkor Emmett kuncogását vélte felcsendülni. Az utóbbi pár órában így már azt is kiderítette, hogy még délelőtt, mikor felkelt, a nagyobbik fiú sajátos nevetését hallhatta.
Mikor aztán elkezdett alkonyodni, mindannyian úgy döntöttek, ideje visszaindulni. Újból Alice és Jasper vezette őket, míg Edward és Bella voltak a sereghajtók. Rosalie is kellemesebb hangulattal viselte a gyalogtúrával egybekötött hazamenetelést, mint mikor a tisztás felé tartottak. Bella majd kiugrott a bőréből, mikor délután a lány saját elszántságából hozzászegődött a kirándulás során, hogy egy pár szót váltsanak kettesben.
Edward kivette Rosalie gondolataiból, hogy egyedül szeretne beszélgetni Bellával, így az egy bíztató mosolyt küldött szerelme felé, majd előreiszkolt, hogy testvéreivel kösse le figyelmét, mindaddig, míg ők beszélgetnek.
Bella ebből a beszélgetésből egy kicsivel többet tudott meg Rosalie-ról, mint például azt, hogy a lány imád vásárolni, és általában ő szokott a legtöbbször eljárni bevásárló körutakra, ahonnan is mindig újabb és újabb ruhákkal tér haza. Bár legtöbbjét már sejtette, hiszen a többiek elmondásából – főként Edwardéból – már valamennyire kikövetkeztette a lány jellemét, de így, mikor a lány a saját szavaival ismertette neki a személyisége egy részét, sokkal könnyedebb volt beszélgetni vele. Bár leginkább jelentéktelen témákat érintettek, akadtak köztük olyanok is, melyek mindkettejük számára érdekesebb volt, mint az előtte levő.
Bella akárhányszor visszagondolt a beszélgetésére a szőke lánnyal, mindannyiszor földöntúli boldogság és vidámság áradt szét testében. Úgy érezte, ez valami újnak a kezdete, valami olyasminek, aminek elég nagy valószínűsége, hogy a végén jól fognak elsülni a dolgok.
Így cseppet sem aggódott akkor, mikor megérkeztek a Cullen házhoz. A visszafele úton már egy másik úton jöttek, nem azon, ahol még előtte levő nap délelőtt igyekeztek a tisztásra, így hamarabb hazaértek.
Miután Bella megköszönte Esme-nek és Alice-nak sok-sok ételt és mindazt, amit ők ketten neki csomagoltak be, mindannyiuktól elköszönt és Edwarddal kettesben hazaindultak, hogy Bella végre láthassa Charlie-t és lepihenhessen.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés