33. fejezet – Vihar egy pohár fehérborban


- Mi ez a nagy vacillálás, kislány… csak nem akarod elbliccelni a hepajt? – Leah szétvetett tagokkal, a kenutúrán hordott bikini-rövidnadrág szettjében hevert az ágyon, miközben töretlen és roppant bosszantó érdeklődéssel azt figyelte, hogy most akkor hálóinget vagy valami „hepajra” alkalmas viseletet öltök.

Öt álló perce szobroztam már az ágy lábánál, egy szál köntösben, a bőrönd nyitott teteje fölé görnyedve, de továbbra sem tudtam dűlőre jutni. Még csak két órája értünk haza, a karizmaim a frissítő zuhany ellenére is sajogtak, a gyomromat pedig elnehezítette a bőséges vacsora. Szóval egy porcikám se kívánta az esti összeröffenést – ugyanakkor a távolmaradás gondolata is megrémített.

- Még nem tudom – dörmögtem az orrom alatt. Még mélyebbre nyomultam a bőröndömbe, és mintegy félvállról odavetve kérdeztem meg: – Na és te? Csatlakozol a többiekhez… vagy inkább idefenn maradsz, és korai takarodót tartasz?

- Asszem, egyiket se – felelte rövid hallgatás után. – Azt a műsort már láttam, ami odalent készülődik, ismétléshez meg nincs kedvem. A korai takarodó pedig soha nem volt a stílusom. Valami hasznosabb időtöltést tervezek…

- Például…? – Talán végigcsimpaszkodsz a tetőszegélyen, hogy kipucold az ereszcsatornát? – akartam folytatni, de mielőtt megtehettem volna, az ajtó kivágódott, és nem minden ricsaj nélkül Claire csörtetett be a rajta.

- Ugye, ti lejöttök velem!? – támadt nekünk a kérésnek álcázott felszólítással. – Nem akarok egyedül szobrozni a szobámban, miközben mindenki más jól elvan odalent! – Dacosan toppantott a lábával. – Alig múlt nyolc óra! Még otthon sem kell ilyen korán lefeküdnöm… de Quil ezt nem képes felfogni. És nem érdekel, mit hadovál összevissza az éjfél előtti alvás szépítő hatásáról, abba még nem rondulok bele, ha egyszer kihagyom. Nessie, ugye leszel a villámhárítóm?

Claire eldöntötte a dilemmámat, öt perc múlva már lefelé tartottunk a panzió keskeny lépcsőjén. Odakinn sötét égbolt és fullasztó nyári éjszaka fogadott. Az alkonyattájt összesűrűsödött felhővonulatok elrejtették a csillagokat, s vastag paplanként szorították le a földre a nappal illanni készülő melegét. Fényforrást csupán az a néhány lampionfüzér szolgáltatott, amit Quil és Seth a passzívan asszisztáló Collin-Brady páros figyelmétől kísérve épp akkor aggatott fel a környező fenyők lecsüngő ágaira.

- Jaj, de nincs hangulatom a dologhoz – bosszankodott mindeközben Quil. – Rachel és az ő üzleti megfontolásai… bah. Néha úgy érzem, túllő a célon. Meg se kérdezi, egyszerűen csak készpénznek veszi azt, hogy mi majd úgyis elszórakoztatjuk az ügyfeleit.

- Mert mi vagyunk az ő titkos fegyverei! – vette közbe nem kis büszkeséggel Seth. – Mi gondoskodunk arról, hogy a vendégek szép emlékekkel térjenek innen haza, meg hogy jó hírünket keltsék a nagyvilágban. Én azon leszek, hogy ez maradéktalanul teljesüljön…

Quil nyögött egyet. – Csak ne legyetek túl nagy ricsajjal! Még a végén felébresztitek Claire-t.

- Ó, én nem aggódnék emiatt – fedte fel magát a nevezett, s engem is magával húzva belépett a fénykörbe.

Némi komplikáció vette kezdetét, melynek során minimum húszméternyi lampionfolyam zúdult alá a fenyvesből, és tekeredett egyenesen az ott állomásozó Collin-Brady páros nyakába.

- Mi a fenét műveltek ti ott…?

Jacob közeledett felénk, féltonnányi kerti bútorral felmálházva, amit az erőfeszítés legkisebb látható jele nélkül tartott a fél karján. A földszintről kiszüremlő fény fokozatosan halványult el körülötte, míg már csak néhány lépés választotta el tőlünk. Már éppen beért volna minket, mikor valami megtorpanásra késztette.

- Na tessék! – szegezte rám megfeszült bicepszű jobb kezét, mire a felhalmozott bútortorony megbillent, és csörömpölve szétterült. Jacob szinte ádáz pillantással meredt rám. – Látom már, hogy az a folyami sztriptíz nem egy elszigetelt eset volt. Mégis milyen nadrág ez rajtad!? És hol a többi része?

Zavarodottan néztem végig magamon – mi a csudáról beszél? Fehérrel szegett fényes-piros rövidnadrágom – ami az idei nyár legnagyobb slágere volt – a nyolcvanas évek „szűkre szabott” divatját idézte, és, igaz, ami igaz, a funkcióját a lehető leganyagtakarékosabban töltötte be, de amit el kellett takarnia, azt maradéktalanul el is takarta.

- Mi a baj vele? – rántottam meg a vállam. Ingerülten böktem az épp csatlakozó Kim-Jared páros felé. – Kimen is pont ugyanilyen nadrág van.

Jacob ezt mindenestől elengedte a füle mellett.

- Hogy mi a baj vele!? – visszahangozta vehemensen. – Hogy kilóg belőle mindened, az a baj!

- …prédikálta a pap, aki bort ivott! – vágtam vissza diadalmasan, és széles gesztussal végigmutattam csupasz felsőtestén.

Jacobot ez se hatotta meg.

- Kész felhívás a szúnyogoknak – zsémbelt tovább; s bal keze már a halántékát masszírozta. – Meg fognak zabálni. Fél órát adok, és úgy össze leszel csipkedve, hogy egy négyzetcentiméternyi ép bőrfelület sem marad rajtad.

A dolog kezdett komédiába fulladni.

- Ezt te sem gondolod komolyan – szóltam visszafojtott nevetéstől elcsukló hangon. – Az egyetlen vérszívó a környéken én vagyok. De tudod mit – nyílt még szélesebbre a mosolyom –, ha majd azon kapom magam, hogy kétrét görnyedve a lábikrámat harapdálom, biz’ isten, önként vonulok fel a szobámba, és húzok fel pantallós nadrágot.

Jacob már épp nekirugaszkodott volna a replikának, mikor éles sárga fény hasított közénk. A vendégeket szállító dzsip fényszórója leselkedő szempárként pásztázta végig mozdulatlanságba dermedt, hunyorgó csoportunkat. A buli szellemi szülőanyja megérkezett.

- Renesmee!? Milyen… mm, bájosan szokatlan név! – Melody arcán az udvariasnál egy fokkal szívélyesebb mosoly terült szét, miután kezet ráztunk. – És Nessie-nek becéznek? Hát az sem mindennapi.

Jacob, aki a bemutatást celebrálta, öntudatosan kihúzta magát.

- Tőlem kapta. És szerintem nagyon kedves… Igaz, Kölyök? – bökött oldalba játékosan. – Az egész családod átvette. Sőt, végül még anyád is megbékült vele.

Kölyök!? – visított fel bennem egy újszülött hang. Hirtelenjében végtelenül irritálónak találtam ezt a szót. Talán, mert épp Melody előtt szólított rajta – aki pedig egyre leplezetlenebb kárörömmel nézte nyilvánvaló kínomat.

- Szóval, ti ketten – ingáztatta köztünk kinyújtott mutatóujját – amolyan távoli rokonfélék lennétek? Te, Jacob, nyilván a keresztapja vagy Renesmeenek.

Visszafojtott lélegzettel vártam Jacob válaszát – vajon miként fogalmazza meg kettőnk kényes viszonyát?

- Nem a szó hagyományos értelmében – felelte sietve, s az arca magába zárt minden árulkodó érzelmet. – A születésétől fogva ismerem Nessie-t. Gyakorlatilag vissza sem tudok emlékezni azokra az időkre, amikor ő még nem létezett.

- Jaj, de édes! – csapta össze a kezét elragadtatottan Melody. – A nagyfiú, aki húgaként szereti a totyogós-pelenkás kislányt! Szinte látom magam előtt, ahogy kézen fogva botladoztok valami idilli kis réten. Ez olyan megkapóan… vidéki. De ne tartsuk fel tovább a sort, Jacob – volnál szíves bemutatni a többieknek is?

Így aztán az elkövetkező tíz percben Melody hiánytalanul be lett mutatva a komplett társaságnak – ahogy egy-egy futó névcsere erejéig én is megismerkedtem a többi újonnan érkezettel. Összesen öten jöttek át a szomszédos panzióból: négy, többnyire kedves és érdeklődő nő, valamint az egyértelműen alfanőstényi rangot bitorló Melody, aki a beszámolók szerint ugyanúgy a munkahelyükön is (egy bostoni pénzintézet portfoliókezelési osztályán) a közvetlen felettese volt a lányoknak.

- Hát akkor, kedves mindenki – kezdte nagy hangon, miközben jól látható helyre pozícionálta magát a lampionfényes körben. – Ürítsük első poharunkat a nap három hősére. Jacob… Embry… Seth – nézett külön jelentőséggel mindegyik megszólítottra –, fantasztikus bátorságról tettetek ma tanúbizonyságot. Azt hiszem, valamennyiünk nevében mondhatom, hogy hősiességetekért egy emberként vagyunk hálásak! Köszönjük!

Szinkronban lendültek a könyökök, s csaptak magasba az érzelemnyilvánítás összemosódó hangjai. A négy női munkatárs tudta, mi a dolga, és buzgón éljenzett, miközben a többiek inkább a nevetésüket igyekeztek visszafojtani e lehetetlenül patetikus köszöntő hallatán. Ami engem illet, én csupán egy megvető szemforgatást iktattam közbe, mielőtt minden további lacafacázás nélkül egy kortyban felhajtottam volna a kitöltött félpohárnyi fehérbort.

Meg se kottyant a dolog. Arra a keserű szájízre, amit Melody gonoszkodó megjegyzései okoztak, akár petróleumot is ihattam volna, azt se érzem meg. Így amikor a második körre került a sor, szemrebbenés nélkül álltam be a sorba.

- Hékás! – nyúlt ki elém egy hosszú, izmos kar abban a minutumban. Jacob sorompóként állta el az utamat. – Egy pohár bőven elég lesz egyszerre.

Emelt hangú kirohanása persze rögtön felénk terelte a főfigyelmet. Az arcomon forróléptű hangyák kezdtek masírozni a szégyentől és az egyre erősödő indulattól.

- Engedj tovább mennem…! – sziszegtem összeszorított ajkakkal. A szemem keskeny réssé szűkült; hunyorognom kellett, hogy visszatartsam a megalázottság könnyeit. – Légy szíves, Jacob!

- Felejtsd el – rázta meg a fejét. Arca maga volt a konokság áttörhetetlen maszkja. – Nem fogsz többet inni! Nem engedem. – Megpróbált csuklón ragadni, de én gyors félfordulattal kipördültem előle, széles ívben kerülőt tettem a székek között, s Kim és Jared közé beékelődve álltam vissza a sorba.

Majd’ szétvetett a tehetetlen harag. Hogy lehet Jacob ilyen lekezelő velem? Miért gondolja úgy, hogy minden lépésemet felügyelnie kell? És ami a leginkább bántott: Miért akkor viselkedik így velem, amikor ezek a nők is láthatják? Szánalmas kis csitrinek éreztem magam előttük, aki még a cipőfűzőjét sem kötheti be szülői felügyelet nélkül.

- Nessie! – Már a poharamat tartottam a kínáló borospalack fölé, mikor Jacob újból a közelembe tolakodott. – Ebben alkohol van, nem is kevés, amihez nem vagy hozzászokva. Arról nem is beszélve, hogy a nagykorúságig még jó pár éved hátravan, úgyhogy utoljára mondom…

- Hagyjál – söpörtem le magamról a kezét. Dacosan felvetettem az állam, és megpróbáltam annyi nagyvilágias tapasztalatot sűríteni a pillantásomba, amennyit csak bírtam. – Elég nagy vagyok már hozzá, hogy eldöntsem, mit akarok. Nem fogok várni a jóváhagyásodra …Kérek még egy pohárral – fordultam vissza Melodyhoz, aki kaján érdeklődéssel figyelte az orra előtt zajló szócsatát.

- Lehet? – nézett kenetteljes aggodalommal Jacobra. – Tényleg túl fiatalnak tűnik ehhez…

- Nincs szükségem engedélyre, köszönöm! – Azzal kinyúltam, és az üveg nyakát megragadva úgy billentettem a palackot, hogy a kifolyó bor egyenesen a poharamba csorogjon.

A rám szegeződő tekintetek végig ott bizseregtek a hátamban, míg a telitöltött poharat kézigránátként szorongatva átvágtam az összeforgatott bútorokon, s nagy lendülettel belevetettem magam az egyik félreeső kovácsoltvas székbe. Duzzogó kis kortyokban kezdtem nyelni az édes italt. A torkom feszült és küzdött az ivás ellen, de én konok eltökéltséggel leerőszakoltam az utolsó cseppig.

Jacob lassú léptekkel tört magának utat a kavargásban; két rám szegeződő szeme obszidiánként fénylett a lampionvilágítás sokszínű derengésében. Lendületből megragadott egy keze ügyébe eső nehéz széket, és mély árkokat szántva vele a puha földbe odahúzta mellém a fénykör peremére.

Hosszan ültünk néma szótlanságban, csak a lélegzetünk feleselő kánonja árulkodott róla, hogy egyáltalán ott vagyunk, egymástól karnyújtásnyi távolságra. Tőlünk alig néhány méterre mind vidámabban folyt a társalgás, helybeliek és turisták jókedvű tereferét folytattak rendszeresen újratöltött poharaik felett.

- Mire volt ez jó? Hm, Nessie… – Puhán, majdhogynem esdeklőn hangzottak a szavak. Jacob teljes felsőtestével felém fordult; a szemem sarkából lehajtott fejjel is láttam széles vállának sötét sziluettjét. – Miért kellett ilyen nevetségesen viselkedned?

- Hogy mi!? – Úgy kaptam fel a fejem, mintha egy összeszorított rúgó egyszeriben kipattant volna a nyakamban. – Nevetséges!? Egyedül neked köszönhetem, ha annak tűntem! Ha te nem állsz az utamba, a műsor sem pattan ki. Te vagy a nevetséges, nem én! Se keresztapám, se apám, se a bölcs idősebb fiútestvérem nem vagy, Jacob, úgyhogy ne is próbálj úgy viselkedni!

Mintha ezernyi miniatűr villámcsapás sújtott volna le rá, Jacob arca olyan hevesen rándult össze.

- Nem értelek téged – csóválta a fejét; a jogosnak érzett megbántottság szinte tapinthatóan áradt belőle. – Mintha kicseréltek volna, mióta visszajöttél. Új külső, új szokások, új meggyőződések. És az egyik érthetetlenebb, mint a másik. Áruld már el, mi történt ott veled Dél-Amerikában? Magadat kerested, az életcélodat, meg az identitásod gyökereit, eddig értem – bár nem látom be, hogy ezért minek kellett mérföldezreket utaznod… de mindegy. Azt viszont áruld már el, légy szíves, hogy a mértéktelen italozás hogyan jön a képbe? Vagy Nahuel szerint ez is része az életcélkeresésednek? A drágalátos, bölcs tanítómestered talán úgy gondolja, hogy az emberi étrend nem elég, s neked részegre kell innod magad ahhoz, hogy a jövő útjai feltáruljanak a lelki szemeid előtt?

Tucatnyi ingerültebbnél ingerültebb válasz csatázott bennem a beszéd előjogáért, ám a gombóc a torkomban blokádként állta el a szavak útját.

- Te tényleg nem értesz engem – préseltem ki magamból remegve, és már nagyon kellett vigyáznom, nehogy a könnyek elmossák maradék önuralmamat. – Annyira a saját fejeddel gondolkodsz, hogy még csak észre sem veszed, milyen otromba, fölényes és sértő vagy velem! …És lekezelő is! – fejeltem meg a jelzősort. A gombóc összébb zsugorodott a torkomban; kezdtem belemelegedni. – Nem vagyok már az a kislány, akit hat és fél hónapja elbúcsúztattál a reptéren. Időközben felnőttem, és elkezdtem máshogy látni a világot… benne téged is. A külsőm megváltozott, igen – de hát mi mást vártál? Ez benne volt a pakliban. Az új szokásokról pedig… – itt egy pillanatra elnémultam; ez rázós terep volt, amit nem feltétlenül úgy kezeltem, ahogy az a legdiplomatikusabb lett volna. – Nos, elismerem, hogy lehettem volna gyorsabb is a beismeréssel, és nem kellett volna addig várnom, amíg a saját szemeddel döbbensz rá, de értsd meg, én sem tudtam pontosan, mi történik majd velem. Nahuel nem készíthetett fel mindenre. És ha már nála tartunk – vettem nagy levegőt –, vedd tudomásul, hogy ő semmi rosszba nem vitt bele, ahogy azt te feltételezhetően képzeled. Nem volt célja, hogy elzüllesszen, vagy hogy bármilyen kedvfokozó szerre rászoktasson. Néha megkínált szeszes itallal, bevallom, de csak az újdonság és a próba kedvéért – innen tudom, hogy semmi bajom nem lehet tőle. Most pedig, ha megbocsátasz…

Ahogy elrugaszkodtam a széktől, Jacob tett egy ösztönös kézmozdulatot felém, ám még mielőtt megmarkolhatta volna a csuklómat, meggondolta magát, félúton leállította a kezét, két mély lélegzetet vett, és némán hagyta, hogy felkeljek a helyemről.

A pillantása súlyos kőként nyomta a tarkómat, miközben a magamra erőszakolt komótos tempóban visszasétáltam a kecskelábú asztalhoz, és Jacob figyelő tekintetének teljes tudatában újfent kiszolgáltam magam az egyik felnyitott palackból. Hogy mit akartam ezzel bizonyítani, nem tudom; az ösztön (vagy inkább a dac?) több körrel megelőzte bennem a józan észt. Ajkamhoz emeltem az újratöltött poharat, és a perem felett kihívó pillantást vetettem Jacobra. Észreveszed-e már végre azt, ami ki kellene, hogy szúrja a szemed: hogy többé nem vagyok már kislány!?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés