35. fejezet – Vérző csók


Jacob az utolsó szóig komolyan gondolta, amit mondott. Fel akart kelni és ölben becipelni az erdőbe, hogy ott egyetlen kikényszerített harapással tönkretétesse velem mindazt, amit eddig elértem. Nem tudtam eldönteni, hogy bosszantson, vagy mulatasson a dolog – mindenesetre eszem ágában sem volt hagyni magam. Megfeszítettem minden izmom, és erőnek erejével az ágyhoz préseltem magunkat. A fejtámla szerencsére épp a kezemre állt, így bele tudtam kapaszkodni, és Jacob – aki ülő helyzetéből kifolyólag kezdeti hátránnyal indult – nem tudott miről lendületet venni. Illetve tudott volna, csak nem akarta megkockáztatni azt, hogy ezzel esetleg sérülést okozzon nekem. Mondjuk, hogy beletörjön valamelyik körmöm a kárpitozott fába.

- Engedd el szépen a fejtámlát, Nessie…! – szólított fel nyomatékosan, és fojtott hangjából kitaláltam, hogy összeszorított fogakkal igyekszik nyugalmat erőltetni magára. – Most nincs hangulatom ehhez… úgyhogy vedd el onnan a kezed, és engedj felkelni.

- Nem – ráztam meg a fejem, és még erősebben kapaszkodtam a fejvégbe. – Megpróbálhatsz felkelni, és magaddal rántani, de figyelmeztetlek, a fél karom bánná. A jobbom ugyanis könyékig be van ékelve a támla és a fal közé.

Aljas húzás volt, de bejött: Jacob rögtön ellazult alattam. Csak a rekeszizma maradt megfeszítve; éreztem az oldalamon, ahogy egy nagy korty, mélyre szívott levegő tettre készen vibrál odalenn.

- Semmi trükk, rendben? – Óvatos lassúsággal hátrálni kezdtem, centinként fordulva vissza korábbi kényelmes pozíciómba, és onnan néztem fel rá, keményen bele a két szemébe. – Most kihúzom a karomat, de te nem élsz vissza a helyzettel, oké? Ha megteszed, soha többé nem fogok bízni benned.

Jacob fancsali képet vágott, és tett egy suta fejmozdulatot, amit akár beleegyezésnek is lehetett venni.

Elengedtem a támlát, s a karomat illedelmesen az ölembe vontam. Most már minden további nélkül felkaphatott volna, de Jacob, ahogy abban bíztam is, mozdulatlan maradt.

- Az őrületbe kergetsz – mondta, és minden pillantások legszemrehányóbbikát vetette rám. – Ha önszántadból kínozni akarod magad, hát rajta. Fájdalomból, fáradtságból és sajgásból túlkínálat van az életnek ezen az „új” szintjén.

- De, Jacob, ez jó dolog! – Nem bírtam magammal, a fancsali kép, amit vágott, kirobbantott belőlem egy kósza kis nevetést. – Ezektől nem leszek gyengébb. Sebezhetőbb igen, de gyengébb semmiképp.

Felhorkantott. – Mintha az nem ugyanaz lenne!

- Mert nem is! – heveskedtem. – A sebezhetőség csupán azt jelenti, hogy több szépséget fedeztél fel a létezésben, amiről fájna lemondanod. A kontrasztok döbbentenek rá erre. Például ott van a fáradtság – aki nem ismeri ezt az érzést, az nem tudja azt sem, milyen érzés a pihenés. Felfogod, hogy számomra most először van értéke ennek a szónak? És az alvás! – sikoltottam fel szinte kéjesen. – Az is más lett. Korábban csak a fejemre koncentrálódott, olyan volt az egész, mintha az eszméletemet veszteném el, de most már az egész testemre kiterjed, minden csontom és izmom elkényelmesedik benne. És ha azt hiszed, hogy a diéta eltompítja az érzékeimet, akkor hatalmasat tévedsz! – Most már egyenesen lelkendeztem; a visszamaradt alkoholos kábulat és a mámorosító tudat, hogy végre ráleltem a kifejező szavakra, gőzhengerként hajtott előre. – Jaj, Jacob, el se tudod képzelni! Sokkal gazdagabb és színesebb lett az érzékelésem. Úgy képzeld el, mint egy… mint egy fény útjába tartott prizmát, igen! A prizma a láthatatlan fényt alkotóelemeire bontja, és csodás szivárványpompává változtatja azt, amire korábban színtelenként gondoltál! Pontosan ez történik most velem is.

- Hihetetlen vagy, tudod? – Jacob bosszankodva csóválta a fejét. – Tiéd lehetne az eszményi világ – fájdalom és minden testi gyarlóság nélkül –, de te lemondasz erről olyan apró kis előnyökért, ami a legtöbb embernek fel sem tűnik.

- Persze, mert hozzászoktak! – vágtam rá diadalmasan, hisz megerősítve éreztem magam igazamban. – De nekem mindez vadiúj! Az ízek, a viszketés, a fintorgató érzés az orrodban, mikor tüsszentened kell, és a csodás felszabadulás, amikor kirobban belőled a levegő! Na és az illatok! Korábban is jól működött a szaglásom, de a diéta óta mintha felturbózták volna! Istenem, ha tudnád, hogy milyen intenzíven érzem most is az illatodat!

És ahogy kimondtam, az egész valahogy még valóságosabb lett. A Jacob felől tekergőző illatfonalak egyszeriben megsokszorozott erővel robbantak bele az orromba, szinte hátratántorodtam tőlük. Érzékszerveim négy kapuja bezáródott, hogy az ötödik, a mindent felülmúló szaglás vegye át a fő ingerszállító szerepét. Megadva magam a kísértésnek nagyot szippantottam a csodás levegőből. Mintha egy miniatűr eufória-töltet robbant volna fel a fejemben; nem lehetett küzdeni ellene, torkomból abban a pillanatban az elragadtatás pogány sóhaja tört fel.

- Ó, édes istenem – nyögtem, nem tudván parancsolni a nyelvemnek.

Jacob átható pillantással fürkészett. Levegőtlen, fojtott hangon kérdezte meg:

- Ennyire jó?

- Azt te el sem tudod képzelni! – Kínlódó kis nevetés szakadt ki belőlem. – Egyszerűen őrjítő!

- Tényleg? – kérdezett vissza tágra nyílt szemekkel, s a következő pillanatban szédítően édes mosoly ragyogott fel az arcán. Támaszként szolgáló bal karja, ami már ki tudja, mióta tartotta mozdulatlanul a súlyomat, egy árnyalatnyival szorosabbra fonódott, míg szabad párja egy merész mozdulattal felemelkedett a takaróról, és óvatos araszolással megindul felfelé behajlított lábaimon. – Azt azért tudnod kell – mondta felém hajolva –, hogy te is elég finoman illatozol ám! És akkor még nem is a legmegfelelőbb szót használtam.

- Eh! – intettem le türelmetlenül; Jacobnak fogalma sincs. – Az nem ugyanaz, nem lehet ugyanaz! A te illatod sokkal intenzívebb! Egy vérvörös sikoltás a fejemben… bársonycsiklandás a torkomban… és kínzó szomjúság mindenhol másutt. Egyetlen apró korty belőle olyan nekem, mintha a világ összes szirénje egyszerre kezdene közvetlen közelből a fülembe dalolni. Odüsszeusz odaköthette magát az árbócrúdhoz – de én nem tarthatom vissza örökké a lélegzetemet. És te sem változtathatsz rajta. Úgy vesz körül, mint valami eleven burok, mintha az egész testedből ragyogás áradna. Pulzál körülötted, van, ahol erősebb, van, ahol gyengébb, néhol pedig lávaszínnel gomolyog – ott a legintenzívebb. Nézd!

Hezitálás nélkül érintettem arcához a tenyeremet; nem maradtak bennem összefüggő gondolatok, így nem is kellett attól félnem, hogy féltve őrzött titkokat herdálok el egy óvatlanul elküldött gondolatimpulzussal. Csak az illat korbácsolta vörös örvénylés létezett – azt is csak távolról éreztem, hogyan merevedik meg Jacob az érintésem nyomán.

- Ó, te jó ég…! – hallottam elakadni a lélegzetét. Tudtam, hogy most már kívülről látja önmagát, pontosan úgy, ahogy én látom őt az érzékelés vad kaleidoszkópján át. Látja, ahogy az egész valóság újraformálódik körülötte, ahogy a szilárd formák helyét átveszi az illat szüntelen gomolygása. Ahogy a vörös ezernyi árnyalatában játszó impulzustömeg tölt be mindent, bonyolult színalakzatokkal cirógatva a bőrét. Ahogy ütközik, vörösbe lobban, felszikrázik és remeg körülötte a létezés minden részecskéje…

Ennyi bőven elég lesz egyszerre! – figyelmeztetett egy óvatos hang, és én azon nyomban visszahúztam a kezemet.

Jacob a fejét rázta, és még sokáig pislogott.

- Na mit gondolsz? – kérdeztem kis idő múlva. – Ugye belátod már, hogy az érzékeim semmivel sem lettek tompábbak?

- Ez felfoghatatlan volt, Nessie – felelte kábán –, szürreális és zavaros, mint egy álom. A szagokat nem volna szabad látni, ez nem természetes. Én… én… Mutasd csak még egyszer! – Azzal megragadta a csuklómat, és finoman visszafektette arcát a tenyerembe.

Automatikusan állt el bennem a lélegzet, az önvédelem parancs nélkül mozgósította magát.

Jacob oda-vissza csúsztatta arcát a tenyeremben, nem értette, miért nem jönnek a színek.

- Csak magamat látom – panaszkodott. – És azt is csak fényképszerűen. Mintha valami albumban lapozgatnék.

Erre egyszerű volt a magyarázat: annyira igyekeztem elfojtani minden önként felbukkanó gondolatot, hogy a puszta látvány képein túl nem volt mit átküldenem. De még így is kínosan árulkodónak találtam a végeredményt. Jacob arcának és testének részletei diafilmszerűen váltogatták bennem egymást: a fényes, fekete haja, amibe aranyló sávot fest az éjjeli lámpa sárga fénye; a mélyedés a vállán, ahol feszülő tömbben futnak össze az izmok, mikor megemelkedik a karja; a lámpafénytől érintetlen, sötét gödör a nyaka tövében, ami az illatok titkos fészke; a kulcscsont alatti terület, ahol a mellizmok rostjai vibrálnak, akár a játékban tartott húrok; a mellbimbó sötét és feszes foltja; a dinamitköteg szerű hasizmok duzzadó hatosfogata.

És a szabad asszociációk dominósora feltartóztathatatlanul dőlni kezdett, többé nem volt uralmam a folyamat felett. Az emlékezetem felszikrázott, ontani kezdte a közelmúlt képeit: a folyón haladunk, s én a távolból figyelem Jacobot a kenu elejében. Lassított képekben jut el hozzám a látvány, ahogy a hátán ritmikusan megfeszülnek és elernyednek a dolgozó izmok… Majd új szín: Jacob Melody ernyedt teste fölé hajol, ajkát az övére tapasztja, és a szájába fúj…

A féltékenység romlott epezöldje abban a pillanatban átitatta a rosszemlékű látványt. Túl árulkodó! – sikoltott fel bennem a pánikhang, és azonnal mozgósította önvédelmi reflexeimet. A rekeszizmom kiengedett, az eltorlaszolt levegő berobbant a tüdőmbe, és az érzéki vörös robajló színorkánként söpörte félre az árulkodó zöldet. Cseberből vederbe kerültem.

- Oh… – Jacob felől elhaló nyögés érkezett. Minden egyes idegszálam felszikrázott a tenyerem felszínén, kommunikációnk bizarr csatornája megtelt az illathullámhosszon közvetített képekkel.

Csakhogy ez most valami más volt. A nézőpont megváltozott, mintha egy kívülálló harmadik perspektívájából tekintettem volna le önmagunkra. Már az előtt láttam magam cselekedni, mielőtt annak tudata az izmaimból eljutott volna az agyamig. A sorsom megpecsételődött, az illat bűverővel ragadott el, s én vérszomjtól bódult féleszméletlenségben néztem végig saját magamat: ahogy a jobb kezem felnyúl, és izgatott türelmetlenséggel félresöpri azt a néhány tincset, ami a copfba kötött hajból Jacob nyakába lóg; ahogy felsőtestem felemeli, és nekipréseli magát Jacob mellkasának.

Az arcom már mélyen a vállgödrében pihent, mohó szippantásokkal zsákmányolva az illatot, én mégis láttam – láttam, és nem csak éreztem –, ahogy Jacob tenyeremet tartó keze lehanyatlik, széles ívben végigsimít a hátamon, majd nagy lendülettel hátrahúzódik, s birtokló szorítással a térdhajlatomra feszül, hogy onnan lassú, masszírozó mozdulatokkal haladjon felfelé a combom fedetlen bőrén, be egészen a rövidnadrágom fehér szegélye alá.

Az illatáradat felkorbácsolódott Jacob alakja körül. Narancstűzzel kezdett égni az illataura, minden korábbi kihívást felülmúló őrjítő kísértéssel. Láttam az arcomat a nyakbőréhez dörzsölni, oda, ahol a vér pulzálása olyan szikrázó narancsíveket lövellt, akár valami napkitörés; láttam magam szívni az őrületesen édes illatot, nyelvemmel, ajkammal ízlelni a bőr harmatcseppjeit…

De a kielégítetlen mohóság még többet akart. Feljebb, egyre feljebb húzott a nyak és az áll vonalán, oda, ahol az illatkoncentráció a legsűrűbb volt, ahol a Jacobot burkoló illatfelhőn a legtömörebben örvénylett a vérbőség vörös színe, fel egyenesen a telt ajkakhoz.

Önkívülettel határos izgalmi állapot vett rajtam erőt. Szédítő, szinte fojtogató hullámokban remegtetett a vágy. Úgy éreztem, a józan megfontolások utolsó szikrája cseppenként párolog el felhevült testemből, miközben odalent, a két combom között sajogva gyülekezik az emésztő vágy; az érzés szinte fájdalomba hajlott, az intim forróság pedig terjedt és követelődzött, hiába préseltem össze minden erőmmel a lábaimat.

Szégyen keveredett érzelmeim kavargásába. Ez messze túlmegy a kontrollálhatatlan vérszomjon, döbbentem rá, ez nagyon is emberi és vadul ösztönös. Elhúzódni mégsem tudtam, hisz Jacob acélbilincsként szorított két karjába; bal kezének szétterpesztett ujjai felkúsztak a tarkómra és mélyen beleszántottak a hajamba, míg jobbja olyan hévvel markolta a combom tövét, hogy a bőr kivörösödött és verejtékezni kezdett alatta. Felajzott íjként szorult körém erős teste, mindenütt ott volt, nem hagyva kiskaput: a bőrömön, az orromban, a fejemben és minden idegvégződésem kielégítetlenül szikrázó hegyén.

Mielőtt kihunyt volna, a józanész egy utolsó, kétségbeesett cselekedetre szánta el magát: lerántotta kezemet Jacob arcáról, hogy megbontsa a mentális kapcsolatot, és begörbített ujjaimat belemélyesztette vállának kemény húsába.

Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta; szorítottam, mintha a fogásából visszanyerhetném az önuralmamat, miközben az arcom továbbra is ott remegett az övé előtt, a szám csókközelben hívogató ajkaihoz, szédítő magjában az örvénylő illattölcsérnek.

És ami elkerülhetetlen volt, egyszeriben bekövetkezett. Görcsösen szorító kezem elvesztette ereje feletti uralmát: öt éles körmöm végigszántott a bőrön, és mély árkokban felkarmolta Jacob vállát. A hosszú sebekből gyöngyözve buggyant elő a vér, érzékbújtó rubinpermettel hintve tele a levegőt.

Több kapkodó, majd egy hirtelen elakadó lélegzetvétel, s a kísértés túlnőtt minden tűréshatáron. Mohón vetettem előre magam, bele a kavargó vörösségbe, az illat szertefröccsenő impulzusai közé. Nem tudtam, mi történik velem, hogy mit teszek; a pillanatok önkívületben követték egymást. Gyönyörédesen csorduló ízkavalkád töltötte be a szám, forró simogatás incselkedett az ajkaimmal, s a vörösség már kívülről tartott befelé, egyre mélyebbre és mélyebbre.

Rádöbbentem, hogy nem csak csókolok, hanem ízlelek is. Hogy tucatnyi tűhegyes harapással ejtett sebből szívom a sűrű vért, miközben a csókunk kapkodó zihálását a fájdalom rövid felszisszenési központozzák. Lényem egyik fele még mindig menekülni akart, kibontakozni Jacob engesztelhetetlenül szoros öleléséből, ám a másik felem – az, amelyikben a szégyent felülírta a követelődző vágy – tovább hagyta sodortatni magát az érzéssel.

S már az egész testem lángolt belülről. Mintha a lefelé szivárgó vér a vörös soha nem látott eksztatikus árnyalataival itatott volna át: duzzadó bíbor és vonagló kármin kergették végig egymást a bensőmben, és olvadtak össze egyetlen forrongó pontban a testem közepén, miközben én még vadabb erővel préseltem rá számat a mámor forrására, és kortyoltam az ajkak és a nyelv ezerszer felsebzett kútjából.

A lüktető pont a testem mélyén duzzadni kezdett, a begyűrűző vörösség összeszorult és ellazult, rándult és engedett, újra és újra, olyan izmokat mozgatva meg a testemben, melyek létezéséről korábban nem is tudtam. A vér táplálta vágy még egy utolsót lángolt, a tüzeit kioltani készülő naplemente perzselő vörösében csapott bennem magasra, s ahogy a gyönyör elérte hiánytalan teljességét, a testem megfeszült, remegő mozdulatlanságba merevedett, egy végtelen hosszú, fénysebességgel száguldó pillanatig csak vibrált önmaga roppant erejétől sokkosan, aztán elernyedt, és a megszakadt áramkör letaglózó ürességével kihunyt bennem minden szín.

Elomló sóhajjal távozott belőlem az eszmélet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés