36. fejezet – Eszmélés


Akár a vékonyjégre tévedt gázlómadár, zavart elmém úgy igyekezett megmaradni az eszmélet sérülékeny felszínén. A testem minden porcikájában sajgott, zsibongott és bizsergett, a számat édes utóíz bélelte. A csontjaim mélyén rettentő kimerültséget éreztem, ugyanakkor meleg simogatással nehezedett rám valami, amit egy hideg, téli éjszakán talán könnyű pillepaplannak neveztem volna… de jelen körülmények között semmilyen névvel nem tudtam illetni ezt a példátlan benyomást.

Kába agyam lassan lendült működésbe, mintha a fogaskerekeket hajtó erő egy kritikus szint alá apadt volna. Ez sem volt feltétlenül kellemetlen érzés, épp csak zavart, hogy nem tudom az okát, hogy fogalmam sincs, mi vezetett idáig. Ami a jelen idejű valóságból rendelkezésemre állt, az mindössze ennyi volt: a buli már véget ért, de a reggel még nem jött el, hisz körülöttem sötétség honol; én magam az oldalamon fekszem, hisz érzem a hátamhoz simuló fal hűvösét. Ez pedig jólesik, olyannyira, hogy igyekszem minél nagyobb felülettel rátapadni, hadd hűtse a bőröm hevét… A bőröm hevét?

A megértés villanófénnyel sújtott le rám, hogy a megidézett alak képe szinte látható vonalakkal körvonalazódott ki előttem a sötétben. Azon nyomban vad tapogatózásba kezdtem magam körül… De üres, persze, hogy üres, senki más nincs itt rajtam kívül. Mégis…

A takaró mellettem tagadhatatlanul őrizte még az idegen test melegét, ráncai között ott volt annak kiterjedt lenyomata. Jacob idefeküdt volna mellém? – morfondíroztam. Vagy rögtön fogta magát, és visszament a helyére, miután én…?

A gondolat félúton elakadt bennem. A tudatomba berobbanó emlék csípős szégyennel áradt szét az egész testemben. Elkínzottan felnyögtem – tényleg az történt, amiről hiszem, hogy történt? És ha ez igaz, akkor most mitévő legyek? Hisz én – ó, a magasságos ég összes szentjére! – én megbocsáthatatlan dolgot műveltem!

Az önutálatba csapó szégyen görcsbe húzta a testemet, s a következő pillanatban már görnyedten, arcomat két tenyerembe temetve ültem az ágy szélén. Kíméletlen memóriám egyre-másra böfögte fel a kínos részleteket, egyre elevenebb és egyre pergőbb képsorokban emlékeztetve a gyötrelmes valóságra. A vér édeskés aromájának maradványa megkeseredett a számban, elnyomta a zavar, a bűntudat és a szégyen rettenetes keverékíze.

Ha az első hasonló incidens kínos baklövés volt (amit nem mellesleg Jacob külön felszólítására és csupán a nyakán követtem el), akkor ez a mostani egy egetverően nagy blama! Hogyan történhetett meg egyáltalán? Hogyan művelhettem ilyen beteges és perverz dolgot!?

A kétségbeeséstől sírni tudtam volna. Úgy éreztem, a testem elárult, prédájául szolgáltatott ki a megszégyenülésnek. A százszor elképzelt és végigfantáziált első csók ártatlanságát vérrel és erőszakkal szennyezte be, és valami ésszel felfoghatatlan, őrjöngő-tobzódó erkölcstelenségbe fullasztotta.

Mégis kit akarsz becsapni, kislány? – hallottam felcsendülni a cinikus kis hangot, ami távolról Leah-éra emlékeztetett. Még a fejem is felkaptam, hátha meglátom őt belépni a szobába – de az ajtó persze nem mozdult, a folyosó felől egy pisszenés sem hallatszott.

Lecsüggesztett fejjel dörzsölni kezdtem a halántékomat, s közben egyre a csúfondáros megjegyzésen járt az agyam. Igaza lenne? Csak áltatom magam ezzel az önsajnáló tipródással? Hevesen próbálok megfeledkezni valamiről, ami amellett, hogy elborzaszt, tagadhatatlan erővel okoz ugyanúgy jóleső borzongást is?

Mindhárom kérdésre igenlő volt az őszinte válasz. Kórósan felfokozott szaglás és vérszomjra hárított felelősség ide vagy oda, be kellett látnom, hogy maga az élmény nagyon is kellemes volt – sokkal kellemesebb, mint hitem szerint bármi, amit egy emberi test megtapasztalhat. Egészen mostanáig nem gondoltam volna, hogy létezhet ilyen intenzív, minden mást kirekesztő érzés, hogy a bensőm egyetlen pontjára ennyi koncentrált energia összpontosulhat, s hogy az ilyen észbontó gyönyörrel robbanhat fel odabent.

Csak remélni mertem, hogy közben semmilyen cikis (pontosabban: ennél is cikisebb) dologra nem ragadtattam magam. Például nem akadt fel a szemem, és kezdtem el sírós hangon fohászkodni, az édes jelző kíséretében felemlegetve az összes szenteket.

Újabb elkínzott nyögés szakadt fel belőlem. Reménytelen, gondoltam, akárhogy nézzük is a dolgot, a helyzet kínossága letagadhatatlan marad. Amit én csók címén műveltem, azt horrorfilmben lehetne mutogatni. A végkifejletet pedig egy egészen másfajta, de nem kevésbé szélsőséges műfajban.

És mindezt csak fokozta a tény, hogy Jacob szőrén-szálán eltűnt a szobámból. Mert bármennyire nehezemre is esett volna most a szemébe nézni, a bizonytalanság, az, hogy nem tudtam, mit gondol mindeközben rólam, ezerszer elviselhetetlenebb volt. Meg kell magyaráznom, azonnal el kell mondanom neki, hogy én nem így akartam!

És mielőtt meggondolhattam volna magam, már talpon is voltam. Lassú léptekkel, hogy az amúgy is recsegő parkettát ne hergeljem még tovább, odaóvakodtam az ajtóhoz, kinyitottam, és egy filigrán mozdulattal kislisszoltam rajta.

A folyosón zavartalan csend uralkodott, se az emeleti hálók, se a földszinti helyiségek felől nem szűrődött semmilyen zaj, még csak horkolni sem hallottam senkit. Ez a nagy csönd óvatosságra késztetett, így a szükségesnél jóval kimértebb tempóban indultam meg lefelé a lépcsőn.

A forduló felé közeledve egyre sötétebb lett, az éjszaka fényei a szűk kanyarulatba már nem férkőzhettek be, így hát, hogy egy óvatlan és vak mozdulat közben le ne bucskázzam, keményen megmarkoltam a korlátot.

És milyen jó, hogy így tettem! A következő pillanatban ugyanis éles, az éjszaka nyugalmához képest bántóan nagy robajlással kivágódott a bejárati ajtó, én pedig ijedtemben megcsúsztam, a sarkam ledöccent két vagy három lépcsőfokot, s ha nem markolom a korlátot, nagy valószínűséggel fenéken szánkázom le a földszintre – pontosan oda, ahol az ajtórésen beáradó holdfény legyezőmintát rajzolt a diófaparkettára.

Két alak (egy magas, vállas és egy alacsonyabb, kecses) árnyéka vetült a holdfénytócsa közepére. Nyúlni kezdtek, a lábuk árnya jól kivehetően mozgott, aztán az ajtó becsukódott mögöttük; az ezüst fényt mindenestől felitta a sötétség. Szapora nyikk-nyikk hang, a padló hosszú zajvonalban verte vissza lépteik dübbenését, s bár semmi okom nem volt a bujkálásra (elvégre miért ne kóricálhatnék éjnek évadján a földszinten?), reflexszerűen mégis összehúzódtam, s a lépcsőkanyarulat mögé tolatva erősen hozzápréseltem magam a falhoz. Innen is tökéletesen hallottam a fojtottan induló párbeszédet.

- Igazad volt – szólt Jacob. – Halvány ugyan, de érezhető… és valahogy mégis friss és olyan erőszakos. – Élesen reccsent alatta a parketta – nyilván nagy erővel vett róla lendületet. S amikor folytatta, a hangja már érezhetően más irányból érkezett. – Mi a fene lehet ez? Mi a fészkes fene hagyhat ilyen nyomot?

- Halvány gőzöm sincs róla – felelte rá ugyanabból az irányból egy női hang. Leah volt az. – Este se tudtam rájönni, én… – hirtelen torpant meg a beszédben, mintha elszóláson kapta volna magát.

És ez nyilván így is lehetett, mert Jacob rögtön felcsattant.

- Már este is érezted!? – sziszegte, és szinte láttam magam előtt, hogyan keskenyedik el a szeme az ingerültségtől. – Miközben mi kint szórakoztunk a ház előtt, alig néhány méterre… attól? Hogy juthatott eszedbe, hogy nem szólsz nekem rögtön?

Jóllehet a vita témája máris felvetett bennem néhány nyugtalanító gondolatot, bizsergő kárörömmel konstatáltam a Leah-ra zúduló alfahími haragot. Na ebből vajon hogyan magyarázza ki magát? Nyilván kénytelen lesz töredelmesen vallani, és alázatos hangon szabadkozni…

- Szállj le rólam, Jake! – vágott vissza Leah, én meg csak tátottam a szám – na de ilyet! – Nem számoltam be neked róla, mert nem tartottam fontosnak. Ennyi, téma lezárva.

- Nem tartottad fontosnak!? – Jacob fojtott hangja sistergett a levegőben. Ha torkaszakadtából üvölt, az sem lehetett volna hatásosabb. – Ezt most józan ítélőképességed birtokában jelented ki, vagy annyira megbuggyantál a féltékenységtől, hogy már azt sem tudod, miket beszélsz?

Éles, visszhangzó csattanás követte a provokatív kérdést, s én döbbentem ismeretem fel a zajban a hirtelen felindulásból lekevert pofon hangját.

- Elég lesz!? – sziszegte Leah – Vagy akarod, hogy megint összekarmoljam a képed? Nem kell kétszer kérned.

- Állj már le, te buggyant nőszemély…!

Mintha dulakodás vette volna kezdetét: a padlódeszkák kánonban nyikorogtak, éles karistoló hang hallatszódott, mint mikor egy nehéz tárgy odébb csúszik, majd tompa puffanás és szapora lihegés következett. Majd az is elhalt, és kivehetetlen, torokhangú mormolás vette át a helyét, aminek talán hangosan sem lett volna értelme – s én elszörnyedve ébredtem rá, hogy egy simogató-ringató vigasztalás képeit képzelem e hangok mögé.

- Jól van – szólalt meg Jacob, s a hangja ezúttal már nyugodt, szinte gyöngéd volt. – Kezdjük elölről: mikor érezted először a szagot, és milyen volt?

Leah-nak néhányszor meg kellett köszörülnie a torkát, hogy válaszolni tudjon.

- Amikor a buli elkezdődött – mondta, és a hangjában alig volt erő, erély meg aztán egy csepp sem. – A szaga pedig ugyanilyen: tompa, kivehetetlen, de valahogy mégis fenyegető. Mintha álcázni akarta volna magát, vagy magukat, csak nem sikerült volna teljesen.

- Hol? – vetette közbe a kérdést Jacob; türelmetlenség vibrált a hangjában. – Hol érezted meg?

- Jaj, hát ugyanott! – vágta rá Leah. – Mégis mit gondolsz, miért szaglásztam körbe épp annál a fánál?

- Honnan tudhatnám!? – Jacob kérdése szinte csattant. – Nehezen ismerem ki magam a kacifántos észjárásodon. Azt például továbbra is rejtély, hogy miért esett nehezedre beszámolni róla. Épp csak félre kellett volna vonnod…

Leah prüszkölő hangot hallatott. – Elvártad volna tőlem, hogy végignézzem a műsorotokat!? Kösz, épp elég nekem az, amennyit kénytelen vagyok végigszenvedni! Elhúztam szépen a csíkot, és vissza sem jöttem fél órával ezelőttig, amikor is megint beleütköztem abba a nyomorult szagba.

Jacob felől furcsa, szaggatott kis torokhangok érkeztek. Nevetett? Káromkodott? Nem tudtam eldönteni. És a következő mondatának feszes intonációja sem segített eldönteni a dilemmát.

- Elmentél, ja. De nem azért, hogy kihagyd a műsort. Épp ellenkezőleg. Leselkedtél, igaz? – Rövid csend. Aztán: – Te jó ég, Leah, ez már beteges…

Mire Leah vehemensen: – Nem betegebb annál, ami veled történik. Sőt! Ami az én bajom, az legalább természetes, de a tiéd… – gúnyosan szusszantott. – Látod egyáltalán, milyen vagy mostanában? Ha a First Lady nem létezne, téged sem aggasztana annyira egy letört fenyőág.

- De bizony aggasztana! Nagyon is aggasztana, ha pont az ablakom alatt tört volna le, és bűzlene a vámpírszagtól…! – Jacob hangja beszéd közben „elcsúszott”, amiből arra következtettem, hogy talán lehajtotta a fejét, vagy a kezét tette a szája elé. Hasonlóan lefojtott hangerővel folytatta: – Valami van odakint, és rá vadászik. Sőt, úgy is fogalmazhatjuk, hogy megfigyelés alatt tartja. Leselkedik rá, ha a letört faágból jól következtetek, márpedig ez igen valószínű… A bétám mégis azzal tetézi a helyzetet, hogy készakarva magasról tojik az egészre. Mégis mi ütött beléd, Leah?

- Addig sanyargatott az élet, amíg ez lett belőlem. – Leah keserű kis nevetést hallatott. – Talán csodálod?

Hosszabb csendszünet következett, én pedig veszettül hegyeztem a fülemet. Apránként tudatosulni kezdett bennem, hogy igazi „zárt ajtós” beszélgetés fültanúja vagyok; hogy olyasmit hallgatok ki, ami engem is érint ugyan, mégsem az én fülemnek szánták. A pulzusom már így is szaporán és hangosan vert, ám attól, ami a következő pillanatban elhangzott, majdhogynem megduplázódott.

- Az az este hiba volt, Leah… – Jacob csendesen szólt, alig lehetett kivenni a szavait.

Nem úgy Leah-ét, aki szinte visította: – Mi!? Korábban nem így gondoltad! Épp azt mondtad, hogy…

- Nem az az este – felelte rá Jacob erős nyomatékkal. – Nem az első. Hanem a rákövetkező, amikor megbolondultál.

- Még csodálod!? – Leah indulatosan felhorkantott. – Azok után, amin…

- Css… – pisszegett Jacob. – Vegyél vissza a hangerőből. Nem kell, hogy felverd a fél házat…

Mintha statikus elektromosság járta volna át a fojtott csendet. Én pedig, aki már fél perce keményen haraptam a nyelvemet, sikítani tudtam volna a döbbenettől – ők ketten… mindvégig… a hátam mögött!

- Menj a fenébe, Jacob… – fakadt ki Leah, de a szavai gyámoltalanul hangzottak. – Te, különösen te megérthetnél. Azok után, ami Sammel történt, egy porcikám sem kívánja az ismétlést… De te csak örülj! A te jövőd el van varrva az utolsó szálig. Légy boldog… a First Ladyvel minden rendben lesz. Az én problémám ne okozzon felesleges fejtörést, elboldogulok vele egyedül is.

Jacob hosszú hallgatás után válaszolt. – De igenis fejtörést okoz. A „minden rendben lesz” dologban meg egyáltalán nem vagyok biztos. – Szünetet tartott, aztán nagy lendülettel így szólt: – Ah, hagyjuk ennyiben mára, eredj fel aludni. Én összeszedem a többieket – már amennyit el tudok érni –, és együtt átfésüljük a környéket. Igen, tudom, hogy valószínűleg tök felesleges, árkon-bokron túl járhatnak már, de… hátha.

Mozgolódás támadt, én pedig halálra rémültem. Döbbenetsokkos tagjaim lemerevedtek, úgy éreztem, mozdulni sem tudok. Csak valami bizarrul nevetséges rákjárást sikerült produkálnom, ahogy fenekemet a fokokon végighúzva felnégykézlábaztam a lépcsőn. A folyosó vízszintes padlójára érve aztán menetirányt fordultam, félegyenes majompózban bemenekültem a szobába, és pánikszerű kapkodással elfészkeltem magam a takaró alatt.

Dübörgő szívem visszhangjai át hallottam, hogy kisvártatva Leah is csatlakozik, és némi szöszmötölés után (nyilván levetkőzött) bebújik az ágyába. A fejem tele volt a hallottakkal, szinte feszítettek belülről. Nem és nem tudtam megszabadulni tőlük, a súlyos jelentést hordozó szavak egyre újabb és egyre felzaklatóbb értelmet nyertek a tudatomban. Ami eddig elképzelhetetlennek tűnt, most valószínűséggel telt meg, és a közelmúlt furcsaságainak kézenfekvő magyarázatát szolgáltatta.

Valahol, valamikor az elmúlt hat hónapban ezek ketten összeszűrték a levet. Feszültség-levezetés, egy testi szenvedélybe torkolló kisebb vita, vagy csak egy szimpla fékevesztett éjszaka… ki tudja, hogyan kezdődött, már nem számít. Megtették, ez a lényeg, és most titkoktól és feszültségtől terhesen nyögik a következményeket. Jacob összekarmolt képe… Leah indokolatlan, legváratlanabb pillanatokban kitörő dühe… és a lesújtó vélemény, amit kettőnk megbonthatatlan végzetéről hangoztatott. Ez az egész rémálom hányingert keltően egységes egésszé állt össze.

Magzatpózba kuporodtam a takaró alatt, hasztalan igyekezve leplezni tagjaim vad remegését. A sírás méreggel teli buborékként dagasztotta a mellkasomat, úgy éreztem, menten szétfakad bennem, s én üvölteni fogok, artikulálatlanul prüszkölve a fájdalom velőtrázó hangjait. Hogy valaki odakint szemmel tart és vadászik rám, annyira sem érdekelt, mint az, hogy ezek ketten First Ladynek szólítanak a hátam mögött.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés