19. fejezet – Renesmee apja és a vámpírrá válás

(Silvia szemszöge)

Számítottam erre a beszélgetésre, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar fog eljönni. Először nem is tudtam megszólalni, csak meredten bámultam magam elé…
Elmondjam nekik az igazat? Elmondjam, hogy Renesmee apja becsapott engem is és a testvéremet is?
Csak úgy cikásztak a fejemben a kérdések, melyekre csak én magam voltam képes válaszolni…
Nem… Még nem mondom el – döntöttem el magamban.
- Erről nem szeretnék most beszélni, sajnálom – mondtam, mikor végre megtaláltam a hangom.
Bella csak bólintott egyet, mire én felsiettem a szobámba…
Hirtelen azonban sötétség vett körül és nem láttam semmit.

(Bella szemszöge)

Nem hittem volna, hogy így reagál… Láttam rajta, hogy zavarba ejti és kínozza ez a beszélgetés, de azt hittem, talán elmondja az igazat…
Gondolataimba mélyültem, miközben Silvia felrohant a lépcsőn… Majd egyszercsak egy tompa puffanás hallatszódott az emeletről…
Edwarddal gyorsan felmentünk, hogy megnézzük mi volt a zaj oka.
Miután nem találtunk semmit, benyitottunk Silvia szobájába, hátha onnan jött a hang… Megláttuk Silviát, amint ájultan fekszik a padlón… Ez egyre rosszabb… Valamit titkol, de ha nem mondja el, nem tudunk segíteni.
Odahívtuk Carlisle-t, aki ismét a stresszt mondta az ájulás okának…
Egy kicsit hagytuk pihenni Silviát, de eldöntöttem, hogy amint felébred, tapintatosan kikérdezem Renesmee apjáról…
Viszont ki kellett mennünk a szobából, így nem tudom meg, hogy pontosan mikor kel fel.

(Silvia szemszöge)

Mikor felébredtem az ágyamban találtam magam.
A fejem fájt, a fülem pedig zúgott és még mindig csak egyvalakire tudtam gondolni… Arra, akit jobb lett volna elfelejtenem, de nem sikerült…
Próbáltam a gondolataimat más irányba terelni, így a vámpírráválásomon gondolkoztam…
Holnap… holnap megtörténik az, amit nem én akartam, de szükséges… Ráadásul legalább Renesmee-vel lehetek és most már van egy teljes családom, akik befogadtak maguk közé, pedig én számukra csak egy idegen voltam… Mégis olyan kedvesen bánnak velem, de ez nekem akkor is rossz… Én nem akarom ezt, viszont holnap mégis megtörténik… Tényleg azt még meg sem kérdeztem, hogy hogyan is történik ez a vámpírráválás…
Megyek is és megtudakolom… Addig se gondolok rá.

(Bella szemszöge)

Silvia lejött a lépcsőn már egy kicsit jobb állapotban.
Odajött hozzám és még mielőtt feltehettem volna neki a kérdésem, ő kezdett el beszélni.
- Bella, megmondanál nekem valamit? – kérdezte akadozva.
- Persze – válaszoltam talán egy kicsit elhamarkodottan, hiszen még nem is tudtam, hogy miről akar beszélgetni.
- Arról szeretnélek kérdezni, hogy… Milyen a vámpírráválás? Hogyan zajlik?
Hát erre most mit feleljek? – kérdeztem magamban.
- Azt hiszem, nem a megfelelő személytől kérdezed – szabadkoztam.
- Én viszont tőled szeretném tudni – akadékoskodott.
- Rendben – adtam meg magam, majd belekezdtem a magyarázatba.
- Tehát, valaki meg kell, hogy harapjon téged és így lehetsz vámpír. A másik dolog az, hogy a harapáskor méreg jut a szervezetedbe, amitől a végén leáll a szíved és akkor már vámpír vagy…
- És milyen érzés? – kérdezte félbeszakítva engem.
Megdöbbentem, hogy ilyeneket kérdez.
Ekkor eszembe jutott az a mérhetetlen fájdalom, amely akkor járt át, mikor én változtam vámpírrá. Ezt mégis hogyan kéne elmondanom neki finomam?! Nem mondhatom azt, hogy pokoli kínokat kell majd átélnie, hiszen nem akarja ezt az egészet és így még rosszabb lesz neki elfogadni.
- Én már nem emlékszem rá – hazudtam, de ezek szerint még vámpír létemre se tudok rendesen hazudni, mert Silvia kétkedőn méregetett.
- Igazán?
- Igen – mondtam határozottan, de neki még ez sem volt elég.
- Pedig Benedict – a név kimondása után megmerevedett, de viszonylag gyorsan rendezte arcvonásait és folytatta – azt mondta, hogy az emberi életéből a vámpírráválására emlékszik a legjobban.
- Ha mesélt neked róla, akkor meg minek kérdeztél engem? – értetlenkedtem.
- Mert nem mesélt róla semmit, csak ennyit mondott róla és mást nem – mondta.
- És nem mesélt neked a hollétéről Benedict? – kérdeztem, mire Silvia összerezzent.
- Nem… öööh… nem mesélt – mondta ki szaggatottan, szinte már kínosan ügyelve arra, hogy kerülje azt a bizonyos nevet.
Tudom, hogy valamit tud Benedictről, hiszen azért viselkedik így… Már csak meg kéne tudnom, hogy mit, de ahogy így elnézem, nem fogja egyhamar elmondani.
Inkább nem faggatom tovább.
- Akkor váltsunk témát – javasoltam, mire Silvia felém fordította fejét és a szemembe nézett, majd úgy kezdett el beszélni.
- Mondd meg kérlek az igazat! Milyen érzés? – tette fel újra a kérdést, amire most már muszáj volt válaszolnom.
- Fájdalmas – mondtam tömören, mert idegesített a tehetetlenségem… Nem akartam, hogy Silvia is átélje azt a borzasztó fájdalmat.
Csak bólintott, hogy megértette, aztán néhány másodpercig idegesen nézte a padlót.
- Most én azt hiszem, megyek – mondta, majd már indult volna, mikor Alice odalépett hozzánk és megfogta Silvia karját, maradásra kényszerítve őt.
- Még ne menj el! – mondta Alice.
- Mi történt? – kérdeztem rémülten.
- Látomásom volt és azt láttam, hogy Aro már hamarosan ideküldi a megbízottját, szóval még ma át kell változtatnunk Silviát.
Silvia nyelt egyet, de aztán beleegyezően bólogatott.
Azonban engem nem hagyott nyugodni valami…
- Hogy volt most látomásod?
- Én… nem… tudom… - mondta Alice szaggatottan.
Ezután nem kérdezgettem őt, inkább Silvia átváltoztatására koncentráltunk, ami a szobájában történik majd meg.
Carlisle fogja átváltoztatni, ezért őt is behívtuk Silvia szobájába.

Mielőtt megkezdődött volna az átváltozása, megkérdezte tőlünk, hogy mennyi ideig fog tartani. A választ hallva azonban elsápadt… Megértem… nem könnyű arra gondolni, hogy három napig fog kínok közt vergődni…
Miután ezt megbeszéltük, Carlisle megharapta Silviát, aki ekkor felsikított, mire kimentem a szobából. Egyszerűen nem bírtam hallgatni, hogy fáj neki. Eszembe jutatta az én fájdalmamat is, amit bár elrejtettem mások elől – különösen Edward elől -, de mégis szinte éreztem, ahogyan Silviát égeti a méreg…

Eltelt az első nap… a második nap… és az átváltozás utolsó napjához értünk. Ekkor már nem sikított annyira, mint előtte, de még mindig lehetett hallani egy-egy halk sikolyt, mely elhagyta a száját. Egyre jobban viselte a fájdalmat…

(Silvia szemszöge)

A méreg borzasztóan égetett és sikítoztam is… Egyszerűen nem bírtam ki… Folyamatosan arra gondoltam, hogy mikor lesz már vége. Soha nem éltem át még ekkora kínt. Azonban az időpontot, amikor a fájdalmam megszűnni látszik, csak találgathattam, mivel az időérzékemet a külvilág érzékelésével együtt elvesztettem. Legtöbbször csak a saját sikolyaimat hallottam, de néha-néha bekúszott elmémbe egy-egy mondat, mely az új családomtól származott. Ezek a hangok az idő múlásával egyre jobban befészkelték maguk a fülembe és egyre élesebben hallottam mindent. A fájdalom szűnni kezdett és azt hittem már vége. Ekkor, mintha egy tüzes nyíl ment volna át a szívemen, égni kezdett. Egyre jobban dobogott és csak remélni tudtam, hogy ez normális és az átváltozás része, mivel ilyenről egy szót sem ejtettek. Azonban, mivel senki sem volt túl ideges, ezért arra gondoltam, hogy biztos az átváltozásom velejárója ez az egyre gyorsabban verő szív, mint, ahogy a mérhetetlen fájdalom is volt. A fájdalomra felkészültem – legalábbis megpróbáltam felkészülni – lelkileg, hogy jobban viseljem a kínokat, de ezt sajnos kevés sikerrel tudtam megvalósítani… Amikor már csak a szívem égett, akkor már egész jól eltűrtem azt a szorító, égető érzést, ami ekkor már nem járta át testem, hanem megragadt a szívemnél. Azt vettem észre, hogy a szívem kezd lassulni, végül csak egy utolsót vert és már nem hallottam dobogását. Furcsa volt, hiszen ez azt jelentette, hogy már én is vámpír vagyok.
De vajon ezzel vége? Már nem lesz több fájdalom? Vagy alattomosan fog rám törni, mikor már azt hiszem, hogy nem tér vissza?
Csak úgy váltogatták egymást a fejemben a kérdések, de egyelőre nem tudtam rájuk a választ. Amikor azonban meghallottam, ahogy felém lépked valaki, a kétségeim elpárologtak, mivel gondolom, hogy csak akkor jönnének ide, ha már vége az átváltozásnak…
Lassan nyitogatni kezdtem a szemem. Először nem is hittem el, amit látok… A látásom élesebb volt, így a szobám minden zugát át tudtam tanulmányozni részletesen. Ekkor azonban beszökött a látóterembe egy „ember” arca, aki igen kedves volt mindig hozzám, leszámítva a folytonos kérdezgetését…
- Silvia, végre felébredtél! – lelkendezett Bella, majd megölelt.
Most láttam csak meg Edwardot, aki boldogan nézte feleségét.
Valami viszont megzavarta a helyzetet.
- Valami… öhm… égeti a torkom… - nyögtem ki végül.
Bella és Edward összenéztek, majd vissza rám és ekkor Edward beszélni kezdett.
- Szomjas vagy… majd valaki elkísér vadászni.
- Hogy mi?! De én nem tudok… szóval én nem… nem tudom… hogyan kell… - ellenkezem.
- Semmi gond, majd segítünk – válaszolta nyugodtan.
- És ki jön velem… vadászni? – kérdeztem, de a végét már csak halkan suttogtam.
- Alice! – kiáltott Edward. Illetve csak a vámpírok hallották kiáltásnak, én meg pláne, mivel még nem szoktam hozzá az újdonsült és kifinomult hallásomhoz.
Alice szinte egy pillanat alatt ott is volt a szobámban.
- Mit szeretnél? – kérdezte Edwardot, de közben engem figyelt és mikor látta zavartságom, rám mosolygott.
- Elkísérnéd vadászni Silviát? – kérdezte Edward.
Ekkor Alice rám nézett ismét és még szélesebben elmosolyodott.
- Természetesen – mondta határozottan, majd megfogta a karom és az ablak felé húzott. Hiába ellenkeztem volna, hiszen Alice - ahogy eddig hallottam róla - nagyon makacs, szóval nem lett volna értelme. Alice kiugrott előttem az ablakon, majd intett, hogy ugorjak utána. Először megráztam a fejem, mire Alice csípőre tette a kezét és sértődött arcot vágott. Megadóan sóhajtottam, majd megpróbáltam elrugaszkodni, de aztán mégsem tettem. Alice már ekkor eléggé türelmetlennek látszott, szóval inkább úgy döntöttem, hogy kiugrok.
Nekirugaszkodtam mégegyszer, majd már csak azt vettem észre, hogy Alice után rohanok szélsebesen az erdőben.
Hirtelen megéreztem valami csábító illatot. Egyre közelebb és közelebb mentem, de Alice csak távolról figyelt engem. Hamarosan megláttam egy csorda szarvast. Ekkor azonban elgondolkoztam, hogy most mit is kéne csináljak. Feladni nem akartam, ha már ilyen közel vagyok a táplálékot adó forró nedűhöz, mely ekkor még a szarvasok ereiben futott. De egyszerűen azt sem tudtam, hogy hogyan is kéne megszereznem a szomjúságomat oltó édes folyadékot. Azonban hirtelen rám tört egy érzés és rávetettem magamat a szarvasokra, egyenként szívva ki vérüket. Miután az a szúrós érzés elhagyta a torkomat, már sokkal jobban éreztem magam. Viszont szokatlan volt, hogy már nem vagyok ember, vért iszok, jó a hallásom, a látásom és a szaglásom is. De ezekkel a dolgokkal meg kellett békélnem, hiszen én döntöttem így, bár nem akartam, de a Volturi miatt muszáj volt. Erre a gondolatra összerezzentem. Hamarosan ideküldenek valakit, aki leellenőrzi a vámpírságom.
Elmélkedésemből Alice hangja ébresztett fel.
- Hahó! – lóbálta a kezét a szemeim előtt - Ez egész jól ment.
- Oh, köszönöm. És te nem vadászol? – érdeklődtem.
- Nem, most nem. Majd a többiekkel eljövök holnap és… - Nem fejezte be a mondatot, hanem a szemei egy távoli pontot néztek. Nem tudtam, hogy mi lehet a baja.
- Alice? Jól vagy? – kérdeztem aggódva.
- Persze, nincs semmi bajom, hiszen látod – válaszolta mosolyogva.
- De akkor mi volt ez? – értetlenkedtem.
- Csak egy látomás – mondta, mintha nem is egy ilyen különleges dologról beszélt volna.
- És mit láttál? – kérdeztem.
- Azt, hogy már elindult a Volturi küldöttje, de úgy láttam, hogy még van két egész napunk, mire ideér. Szóval, mint már mondtam, holnap eljövünk vadászni. Az egész család, hogy utána melletted tudjunk maradni, mikorra már ideér az a megbízott. – Bólintottam.
- Akkor holnap egyedül leszek, igaz?
- Igen, de már nem eshet bántódásod. Vámpír vagy. És egyébként sem hagyom, hogy baj legyen, ha látok valamit, azonnal hazamegyünk.
- Rendben – mondtam, majd azon gondolkoztam, hogy vajon mit rejteget számomra a holnap…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés