xxx

Rettenetes ürességet éreztem, mikor eljutott a tudatomig, amit tettek. Mióta itthon voltam, a szobámban kuporogtam, és tisztán láttam magam előtt Edwardot. Borsos árat kellett fizetnem azért, hogy újra emlékezhessek arcának minden részletére. Hát nem ezt kívántam? Ma nem homályosította el semmi ezt a képet, nem fakította. Árulón is pont ugyanolyan volt: sugárzó és csodálatos. A napnál is világosabb volt, amit véghez vitt. Összeborzongtam, és kiűztem az agyamban kiélesedő képet. Láttam Ethan láztól felhevült bőrén lecsorduló izzadságcseppeket. Talán a teste sírt az életért? Elrejtőzve a szobám sötétjében, sosem érezve magam magányosabbnak már túl gyenge voltam vádolni Edwardot, s könnyebbnek tűnt Mrs. Colle-ra kivetítenem csillapíthatatlan vádjaimat. Csakugyan engem szánt a fiának? Egy vámpírt? Eddig nem játszhattam a gondolattal, hogy megérdemlek még egy esélyt, és most, hogy a kárhozottak sorsára ítélték Ethan-t, fel kell majd vállalnom a hóhér szerepét, ahhoz, hogy legalább egy fél életet biztosíthassak neki... El fog jönni a pillanat. Miként fogjuk megmondani neki, hogy ezt a sorsot szánta neki az édesanyja?

A folyosóról bekúszott a fény az ajtóm alatti résen, s hallottam Carlisle cipőjének koppanásait a padlón. Bekopogott.

- Gyere be! – mondtam halkan.

Carlisle leguggolt mellém, és szorosan magához vont. Államat a vállának vetve megláttam a küszöbnél az orvosi táskáját. Az arcom megrándult.

- Mrs. Colle-t a sürgősségire kellett vinni. Be kell mennem a kórházba. Mit szeretnél? Itthon maradni, vagy inkább elkísérnél? – Tudtam, hogy már nincs mit titkolnom apám elől. Arcomon elterült a rémület.

- Inkább maradnék – suttogtam.

Ahogy eltűnt a látómezőmből Carlisle, testem kimerevülten maradt ugyanabban a testhelyzetben, egészen addig, míg annyira el nem zsibbadtam, hogy nem éreztem semmit. Ez volt az egyetlen, amit nem bírtam elviselni. A semmi.

Miután az itt töltött fél év alatt kiismertem az erdő minden rejtett csapását, úgy döntöttem, egyenesen afelé tartok, ahova apám: a sürgősségire. Jól esett a futás. Mikor kiértem a fák közül, rövidebbre fogtam a mozdulataimat, de igyekeztem minél gyorsabban beérni Carlisle-hoz. Körülnéztem, nincs-e valaki a sürgősségi előtt, akit ismernék, de csak egy ápoló lézengett hátát a korlátnak támasztva. Óvatos képet vágott, mikor megszólított.

- Segíthetek valamiben?

- Bella Cullen vagyok. Apámhoz jöttem.

Odabenn rettentő világos volt, és a váróteremben úgy festett, nincs senki. A fogasokon nem lógott kabát, az ajtó mögül nem hallottam fájdalmas kiáltásokat. A kávégép morajlása törte meg csupán a csendet.

- Bella. – A hang a helyiség túlsó végéből jött, egy eldugott sarokból. Csodás illatok szálltak felém irányából. Ethan viaszfehér arca nézett vissza rám, és fekete szeme mélykék árnyalatban csillogott a neontól. Szinte beleolvadt a korallszínű háttérbe. Már-már emberfeletti volt, ahogy vonzotta a tekintetemet.

- Mit keresel még itt? – kérdeztem habozva, miután a térdeire hajtotta fejét, s én kelletlen lassúsággal tudtam csak közeledni felé, hogy legyen időm megszokni őt a közelemben. Tompán szállt felém az ajtó mögül Carlisle hangját. – Hallottam, mi történt.

- Épp indulni készültem, csak még beszélni akartam a doktorral. Aggódok anyámért. – Szemöldöke fájdalmasan egymásba ért, mikor vissza kellett emlékeznie Mrs. Colle-ra. Féltem, ha most megszólalok, hangomat túl durvának találná, ezért egyszerűen csak bólintottam egyet, és magamban levontam a következtetéseket a boszorkány gyengélkedésének valódi okairól. – Te miért jöttél ide?

Pár percig csendben ültünk. Nem akartam, hogy Carlisle együtt találjon minket, ezért le sem ültem Ethan mellé. Tettem egy lépést távolabbra, mire váratlanul felkapta a fejét.

- Nem szabad tudnod – feleltem.

- Ez nem a te hibád, Bella. Mindig kimerül a jóslástól. – Könnyed nyugalommal ejtette ki a szavakat.

- Nem értem, miről beszélsz, Ethan – feleltem, levegővétel nélkül.

- Ne akarj olyasmit jóvátenni, amiről nem te tehetsz. Anyám elmondta.

- Mit? – most már érezhetően remegett a hangom.

- Hogy tudod, miért nem haltam meg leukémiában. Tudom, hogy nincs sok időm hátra. A vakcina, amit akkor beadott az orvos, egyszer elpusztítja a szervezetemet. Csak idő kérdése. – Szeme keményen csillant meg.

- Rengeteg időd van még, Ethan. Csak el kell hinned nekem – kockáztattam meg.

- Hét évet nem neveznék soknak. – Vállat vont, de nem tűnt szomorúnak, csak egy sajátos mosoly mélyítette el a szája sarkában lévő apró gödröt.

- Mennem kell – motyogtam. Ami sok, az sok. Egy napra főleg.

Elsőként csak annyi jutott el a tudatomig, hogy felállt. A következő pillanatban láttam elmosódva magam előtt kekiszínű kabátját, amint állig felhajtott gallérral egyre közelebb került hozzám. Majd megéreztem alabástrom vállaimat átkaroló karját, és öntudatlan állapotban lépkedtem mellette az áldást hozó friss levegőre.

Ami azt illeti, az ápoló arckifejezéséből megállapítottam, hogy nem találja természetesnek kettőnk látványát – együtt -, mégis türelmetlenül vártam a pillanatot, hogy már ne legyen senki más a látómezőmben Ethan-en kívül.

A Hold fénye csillogón borult kettőnkre, s az éjszaka fekete vásznán Ethan hófehér arca még titokzatosabban festett. Óvatosan kicsúsztam kezei alól, és elhúzódtam tőle. Hátranéztem, s láttam Carlisle-t közeledni az ajtó felé. Aranysárga írisze rám fókuszált. Szégyenkezve néztem vissza, tudva, hogy Ethan jelenlétéről nem feledkezhetek meg. Carlisle mindig jóságos arca most sem mutatott meglepődést.

- Ezzel meg is volnánk! Adtam édesanyádnak altatót. Kicsit túlhajtotta magát. Bárkivel megeshet – mondta óvatosan Carlisle a tőlem alig néhány centire álló Ethan-nek.

- Köszönöm, Dr. Cullen.

- Jó éjt, Carlisle – mondtam csendesen.

Apám kérdezés nélkül beszállt a kocsiba, és elhajtott. A csend még sokáig ott lebegett a levegőben.

- Te merre állsz? – kérdezte Ethan, miközben kereste az aktuális sportkocsit a környéken.


A tudat, hogy rossz ötlet volt kikísértetni magam vele egy nem létező autóhoz kezdte pirosra festeni az arcomat.

- Szóval – kezdtem az erdőt fixírozva -, én sétáltam. Nem kocsival jöttem ide.

- Hogy jutott eszedbe ilyen butaság? – Szemlátomást, jól szórakozott az éjszakai sétámon.

- Már megbántam – sütöttem le a szememet, hadd lássa, hogy normális emberi lényként röstellem, amiért éjszaka magamban mászkálok az erdő sötétjében.

- Nem vigyázol magadra eléggé – felelte reflexszerűen. Talán más szólalt meg helyette…

Későn vettem észre, hogy a házuk felé vettük az irányt. Amint befordultunk az utca sarkán, kitisztult előttem a kép. Elhatároztam, hogy a lehető leggyorsabban elköszönök tőle. Csakhogy Ethan nem így gondolta az éjszaka folytatását.

- Csak kérdeznék még valamit, mielőtt hazamész. – A lábam önkéntelenül megremegett. Mit akarhat tudni? – Üljünk le a padra.

Óvatosan, a kellő távolságot megtartva elhelyezkedtem mellette a padon. A fák fölénk görnyedve suttogtak a metsző forksi szélben.

- Mire vagy kíváncsi? – kérdeztem, s majdnem melegem lett a fagyos éjszakában.

- Arra, amit múlt éjjel álmodtam. – Rettegtem a gondolattól, hogy mi lehet az. Vajon Edward melyik emlékét égette bele Ethanbe az örökkévalóságra?

- Mi volt az? – Suttogtam, s legszívesebben elmenekültem volna előle.

- Egy íz. Egy illat. Ez. – Összenéztünk.

Felemelte a kezét, majd hüvelykujját végighúzta az alsó ajkamon. Aztán valami forró rajzolta lágyan körbe jéghideg arcom merev kontúrját. Tényleg megbolondultam, ha hagyom, hogy befejezze, amit elkezdett, de sóbálvánnyá váltam az érintésétől. A szeme fekete örvénnyé kavarodott előttem, s le kellett hunynom egy fél pillanatra a szememet ahhoz, hogy kitisztuljon a kép. Mikor megint kinyitottam a szemem, már csak néhány centire volt arca az enyémtől, és önkéntelenül is hátrébb húzódtam, de két keze közé fogta az arcomat, és ügyet sem vetve harmatgyenge tiltakozásomra a következő pillanatban ajka forrón az enyémre tapadt, s képtelen voltam küzdeni ellene. Visszacsókoltam.

Sosem éreztem magam ennyire emberinek, mint ebben a pillanatban. Mintha márványkemény testemben újra vér lüktetett volna, mintha ajkaim élettől duzzadtak volna… Kábultan vettem észre azonban, hogy orromat valami csiklandozza. Egy illat. A szomjúság. Be kell fejeznem. Azonnal. Megölöm. Nincs. Akaraterőm. Ehhez.

Ujjaim határozottan tolták el őt tőlem, bár nem tudtam, hogyan lehetek ennyire erős valahol nagyon mélyen. Még mindig szédültem a csóktól, és ziháltam, akárcsak ő.

- Finomabb, mint álmaimban. – Megnyalta száját, és tovább ízlelgette a csókomat.

- Nem az vagyok, aminek hiszel. Ezt nem szabadna – suttogtam elhalt hangon.

- Ez lenne az, amitől más vagy? – És forró tüdejéből fémesen csillogó felhőt bocsátott ki. A lehelete látszódott a hűvös levegőben.

A számra szorítottam a kezemet, és szédülni kezdtem. Visszagondoltam a napra, mikor átsétáltam a napfényen. Talán mégis meglátott? Ismét ziháltam, de már nem a csóktól. És tüdőmből semmi nem tört fel. Nem volt bársonyfelhő a levegőben. Hogy is lehetne, ha vámpír vagyok, és majdnem olyan hűvös, mint a levegő?

xxx

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés