(Silvia szemszöge) Ebben fejezetben csak az ő szemszögéből lesznek leírva a dolgok…

Először a férfi, aki az ágyamon ült, nem válaszolt semmit, de utána gúnyosan elmosolyodott.
- Csak meglátogatni jöttelek – mondta.
- De miért Benedict? Vagy szólítsalak inkább Rogernek? – kérdeztem a haragtól szinte szikrázó szemekkel.
- Köszönöm, a Roger tökéletesen megfelel, hisz’ ez a nevem.
- Nekem nem ezt mondtad, ahogy Elisabeth-nek sem – mondtam, majd egy szemrehányó pillantást vetettem rá.
- Ugyan már, Elisabeth-nek?! Mért mondtam volna el pont Elisabeth-nek?! Hiszen téged szerettelek – mondta, majd közelebb lépett hozzám és meg akarta simítani az arcom, de mire odaért én elkaptam a fejem és a szoba másik oldalába ugrottam át. - Nocsak, nocsak! Vámpírképességek… szép, mondhatom nagyon szép…
Legszívesebben kinyújtottam volna rá a nyelvem, de ebben a helyzetben nem lett volna ésszerű, szóval inkább egy darabig álltam némán, amíg végül meg nem értettem mondandójának értelmét.
- Egyébként meg nem szerettél, sem engem, sem a testvérem. És különben is, ha szerettél volna, akkor mért hagytál el? – kérdeztem egy kis éllel a hangomban.
- Tévedsz, igen is szerettelek, de nem akartam, hogy bajod essen, így inkább elhagytalak – válaszolta lehajtott fejjel.
- Akkor meg miért jártál a testvéremmel?
- Mert rájöttem, hogy nem tudok nélküled „élni”, viszont azt gondoltam, hogy nem bocsájtanál meg nekem, így inkább Elisabeth-tel voltam, hogy addig is a közeledben legyek.
Én csak meredten bámultam magam elé. Eddig soha nem volt velem ilyen őszinte.
- És miért nem mondtad meg az eredeti nevedet? – kérdeztem kíváncsian.
- Mondtam már, hogy nem akartalak veszélybe sodorni és, ha megmondom a nevem, akkor rád találhattak volna.
- De kik? – kérdeztem rémültem. Azonban mielőtt még válaszolt volna, megértettem.
Bár, mivel már vámpír voltam, nem lehettem fáradt, de a beszélgetés és a tudat miatt, hogy ő azért hagyott el, mert a Volturitól akart megvédeni, teljesen kikészített lelkileg, és ezért leültem az ágyam szélére.
Roger látta rajtam, hogy már magamtól is rájöttem a válaszra, ezért inkább nem szólalt meg…
Lehajtottam a fejem és gondolkoztam… Azonban egyszercsak ujjak érintését éreztem meg az arcomon. Felpillantottam és egyenesen belenéztem Roger szemébe, akinek az arca fájdalmat tükrözött.
Először hagytam, hogy ujjai végigsimítsák arcom, de aztán eszembe jutott valami… illetve inkább valaki, aki lent ült a nappaliban.
- Renesmee – suttogtam, de Roger természetesen meghallotta.
- Biztos, hogy nincs baja – mondta.
- De én nem erre gondoltam, hanem arra, hogy vele mi történt? Ha engem szerettél, akkor mért lett gyereked Elisabeth-től?
- Renesmee nem az én gyermekem… Nem akartam neked elárulni, de most már úgyis mindegy.
Ledermedtem a hallottaktól.
Renesmee nem az ő gyereke? De akkor mégis kié? És ezt eddig mért nem mondta?
Tódultak a fejembe kérdések hadai, melyek még nem kaptak értelmet.
- Tényleg nem a tiéd? – Kérdésemre csak egy fejrázást kaptam. – De akkor mégis kitől van? – kérdeztem még mindig döbbentem az új fejleményektől.
- Az egyik barátomtól… A neve Caleb. Ő is vámpír. Illetve volt, mert amikor megtudta, hogy Elisabeth… – kezdte, majd elhallgatott és arca elsötétült – szóval, mikor meghalt, akkor ő… Caleb… megölette magát… - mondta ki keservesen a szavakat. Úgy láttam, hogy sokat jelentett számára ez a bizonyos barát. És a testvérem miatt is szomorkodott.
- De, mégis hogy ismerték meg egymást? – kérdeztem, mikor végre a hallottak után szóhoz is jutottam, mivel eddig egy hang sem jött ki a torkomon, bárhogyan is igyekeztem.
- Egyszer elkísért engem a barátom, mikor idejöttem, akkor valamiért Elisabeth követett minket, így kénytelen voltam őket bemutatni egymásnak… Aztán én is csak később tudtam meg, mikor elmondták, hogy lefeküdtek egymással – Ha lehetséges, akkor még jobban elsápadtam ezekre a szavakra.
- És akkor te nem is feküdtél le a húgommal?
- Nem. Semmi nem volt köztünk csak a látszat miatt. Ő Caleb-et szerette én pedig téged.
Annyira jólestek a szavai, főleg ennyi kétség, bizonytalanság és választalan kérdések után, hogy szinte a nyakába ugrottam volna örömömben. Ezt azonban nem tehettem meg, de szerintem ő is ugyanígy repesett az örömtől, mint én, hogy végre megint együtt lehetünk, mert odahúzott magához, szorosan átölelt és megcsókolt.
A csók után eszembe jutott egy másik kérdés, amire még nem kaptam választ.
- A Volturi hogy engedett el?
- Nem engedtek el, csak annyiról volt szó, hogy valaki eljön és leellenőrzi a vámpírságod és én vállalkoztam rá, ennyi.
- De akkor hogyan akarsz ittmaradni?
- Visszamegyek… - kezdte és lehajtotta a fejét, majd felnézett a szemembe, de kétségbeesett tekintetemet látván újra beszélni kezdett. – Nem megyek el örökre, de egy időre vissza kell mennem, de ígérem, hogy sietek vissza.
- És mégis mennyi ideig leszel távol?
- Talán egy hét, de lehet, hogy kevesebb – válaszolta.
Hirtelen eszembe ötlött valami.
- Ugye nem fognak bántani? – kérdeztem aggódva, mire csak egy mosolyt kaptam válaszul.
Roger egy darabig csak ált és engem nézett és mikor már azt hittem, hogy nem fog válaszolni, megszólalt.
- Nem fognak bántani… Tudok én vigyázni magamra… Te csak ne aggódj.
- És mi lesz ezzel az egész üggyel miután visszajöttél?
- Mármint milyen értelemben? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Hát… úgy értettem, hogy mi lesz velünk miután visszajöttél? És mit fogunk csinálni? Ittmaradunk vagy elköltözünk? És… - Folytattam volna a kérdésözönömet, de ekkor Roger a számra tette az egyik ujját, hallgatásra kényszerítve engem, aminek én nem nagyon örültem, de biztos, hogy oka volt rá, hogy félbeszakítson.
- Mi együtt leszünk. És, ha nem bánja ez a család, akikkel most laksz, akkor nem költözünk el.
- Szerintem nem fogják bánni. De azt hiszem, hogy most már vissza kéne mennem Renesmee-hez, mert nem akarom sokáig egyedül hagyni… Már így is elég sokáig beszélgettünk.
- Én is megyek, már ha szabad – nézett rám kérdő tekintettel, mire én csak bólintottam és elindultunk lefelé a lépcsőn.
Renesmee még mindig ott ült a kanapén. Csak meredt maga elé, de mikor odaértünk hozzá, ránk emelte tekintetét és mosolygott.
- Szia Silvia néni – köszöntött úgy, ahogy még eddig sosem tette és nem értettem, hogy most mért mondta ezt, de határozottan tetszett, hogy a nénikéjének hív, hisz’ eddig akárhányszor beszéltem vele – ami nem volt túl gyakran, de azért túl ritkán sem -, mindig csak Silviának szólított, mivel a család többi tagja is így nevezett. Azonban tegnap azt hiszem Bella mondta Renesmee-nek, hogy szólítson engem a nénikéjének, de akkor még nem sikerült vele kimondatni… Most viszont teljesen magától mondta és ez olyan örömmel töltött el…
- Ki ez a bácsi? – kérdezte ekkor Renesmee, felébresztve engem gondolkozásomból.
Én azonban egyelőre még nem tudtam, hogy mit is válaszoljak neki…
- Öhm… nos… szóval… ő itt Roger – mutattam be.
- Szia – köszönt Roger Renesmee-nek, majd viszonzásképpen integetést kapott.
- És mért van itt? Olyan ismerős az arca…
Ismerős? Oh, tényleg… ők már látták egymást, amikor Roger múltkor ott volt az erdőben a Volturi érkezését követően. De akkor most mit mondjak Renesmee-nek? Azt mégsem mondhatom, hogy ő az egyike azoknak, akik legutóbb bántani akarták őt is és engem is… Illetve ez azért nem teljesen igaz, de ez már csak részletkérdés, hiszen ő még egyelőre mindig a Volturi mellett áll. Bár azért már lenyugodtak a kedélyek, mivel Renesmee nem halhatatlan gyerek, én pedig már vámpír vagyok, így nincs indokuk az újabb „látogatásra”. Persze előtte még meg kell mondania Rogernek, hogy vámpír vagyok, majd eljön onnan és velem lesz…
- Silvia néni? Válaszolnál? – zökkentett ki Renesmee a gondolataimból.
- Oh… mi? Ja… persze… Szóval, ő itt a család egyik barátja… Biztos már láttad és ezért ismerős az arca…
- De én nem emlékszem rá, hogy találkoztam volna vele, csak ismerős az arca.
- Hát akkor meg lehet, hogy nem találkoztatok. De az a lényeg, hogy csak beköszönni jött ide. Nemsokára elmegy.
- És nem várja meg, amíg a többiek visszaérnek? – kérdezte oldalra hajtott fejjel kíváncsian.
Összenéztünk Rogerrel…
- Hát, ő most nem tudja megvárni a többieket, de nemsokára visszajön, ha minden jól megy, és akkor elméletileg többet fogod látni.
- Mért csak elméletileg? – kérdezett vissza.
- Mert lehet, hogy el kell intéznie valamit és én pedig segítek neki ebben – mondtam, majd bíztatólag rákacsintottam Rogerre, jelezve ezzel, hogy minden rendben lesz.
- És akkor mi nem fogunk találkozni? – kérdezte szomorú hangon.
- Jaj, dehogynem… Majd teszek róla, hogy így legyen… Mindenképpen fogunk még találkozni – mondtam, majd rámosolyogtam, mire egy kicsit felderült az arca.
- Akkor jó – mondta, majd átöleltem.
Roger csak nézte, ahogy Renesmee-vel beszélgetünk, de nem igazán szólt semmit… legalábbis eddig…
- Hamarosan visszajönnek a többiek – súgta a fülembe úgy, hogy Renesmee még véletlenül se hallhassa. – Nekem lassan mennem kéne – mondta, de arcán tükröződött, hogy nehéz neki az elválás.
Ekkor azonban elkezdte az ajtó felé venni az irányt… De eszembe jutott valami, amit még muszáj volt megtudnom…
- Várj! – kértem – Valamire még válaszolj, kérlek!
- Rendben – mondta, majd visszalépdelt hozzám.
Mikor odaért, mélyen a szemébe néztem és alig tudtam elkezdeni a mondatomat, mígnem megláttam, hogy Roger rajtam nevet…
- Mi ilyen mulatságos? – kérdeztem.
- Áh, semmi, csak az arckifejezésed – válaszolta, de azt hiába kérdeztem, hogy miért volt olyan vicces számára az arckifejezésem, nem akarta elárulni, így inkább megkérdeztem a másik dolgot, mely fontosabb volt ennél.
- Alice mért nem látta, hogy idejössz? Pont ezért mentek el vadászni ma, mert azt hitték, hogy mára még nem várható senki – mondtam, majd összeráncoltam a szemöldököm.
Renesmee ekkor már ismét a kanapén ült és ránk nem is figyelt igazán…
- Nos, az a lényege, hogy ez alatt a néhány nap alatt egy új „tehetségre” tettünk szert.
- És mit tud? – kérdeztem rémülten.
- „Csak” annyit, hogy össze tudja zavarni a képességeket… Mint például Alice-nél… Szerinted mégis mért nem látott engem? – kérdezte költőien, de én mégis válaszoltam rá.
- Mert összezavarták a képességeit és nem azt látta, amit kellett volna – suttogtam.
- Pontosan – mondta. – Tehát, Greg bárki képességeit össze tudja zavarni. Kivéve, akinek már fizikai képességei vannak, mint például tárgymozgatás vagy ilyesmi. – Én csak elképedve álltam… ez azért már furcsa volt… Remélem, hogy nem fogják ezt sokat alkalmazni… Roger meglátva a döbbenetemet folytatta. – Ezt a képességet azonban nem tudja nagy távolságra is kiterjeszteni… Néhányszáz méter kell hozzá, hogy a kívánt hatás sikerüljön… - Még folytatta volna, de én félbeszakítottam.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy ez a Greg is itt volt veled? – kérdeztem már egy kicsit kétségbeesetten.
- Nem, itt nem volt, csak a közelben… és nem lesz semmi baj. Többet nem jön ide – nyugtatgatott.
Bólintottam, de megszólalni nem bírtam egy ideig.
- Most már igazán mennem kéne – mondta és lehajtotta a fejét, de mielőtt még ismét elindult volna, megszólítottam.
- Roger! Még valami – mondtam, mire arcát felém fordította – Azt akartam kérdezni, hogy… Honnan tudod, hogy Alice-ék nemsokára hazajönnek?
Elmosolyodott… úgy látszik, hogy valamiért tetszenek a kérdéseim neki. Talán csak azért, mert így tovább ittmaradhat velem… De miket isképzelek?! Inkább hagyjuk…
- Onnan, hogy Greg azt a képességet, amit összezavart le is tudja másolni magának, de csak néhány perc erejéig van a birtokában. Azonban ezt a pár percet kihasználta arra, hogy megnézze, hogy mikor jönnek vissza. És mivel Alice úgy tudja, hogy csak holnap jövök, ezért nincs oka előbb hazajönni, ahogy a többieknek sem… Hát, innen tudom.
- Így már világos – mondtam.
- Nos, játszunk még „kérdezz-felelek-et” vagy inkább mehetek, hogy minél előbb visszajöhessek?
- Maradjunk a másodiknál – mondtam határozottan.
- Akkor, szia – mondta, majd látványosan elkezdett kifelé menni a nappaliból, mire én utána mentem és mielőtt meg kimehetett volna, megcsókoltam, de Renesmee szerencsére ezt nem láthatta, mivel ő bent maradt a nappaliban.
Miután elváltunk csak ennyit suttogtam: - Szia – majd mikor ezt kimondtam már ott sem volt előttem, hanem már úton volt a Volturihoz.
Visszamentem az unokahúgomhoz.
- Renesmee, kérlek, ígérj meg nekem valamit. – Bólintott. – Azt szeretném, ha Rogerről senkinek sem szólnál egy szót sem.
- De miért? - kérdezte értetlenkedve.
- Mert… mert… majd meglepetés lesz a többieknek, mikor ismét eljön, de most sietnie kellett.
- Értem. Rendben, nem fogok szólni – Ezt a mondatot még épp időben mondta ki, mert, ha egy kicsivel később mondja, akkor már a többiek is hallották volna, mivel néhány percen belül megérkeztek a házba.

- Sziasztok! – köszönt Bella mosolyogva, amint belépett az ajtón.
- Történt valami érdekes? – kérdezte Alice.
- Ezt neked kéne tudni – kacsintottam rá, de az igazságot nem akartam elmondani, legalábbis még nem… Elég lesz, ha akkor megtudják, mikor már Roger is visszajött.
- Nos, akkor történt valami? – faggatott tovább Alice, mikor elsőre nem válaszoltam.
Na, most mit mondjak? – kérdeztem magamtól.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés