Elment. Ennyi idő után eltűnt. Lelépett. Felszívódott. Egyetlen szó nélkül itt hagyott. Esme azzal vigasztalt, hogy jön majd másik fiú. Ő is tudja, hogy még egy nem lesz olyan, mint ő volt. Egy se.
Ami pedig a legrosszabb, nem tudom miért hagyott el. Talán mert… ember vagyok? Vagy mert már nem szeret? Lehet, hogy csak dolga akadt és gyorsan kellett távoznia… Nem, nem, ezt csak megpróbálom elhitetni önmagammal, hogy ne bántson annyira. Bár úgy tűnik, a veszteségeket már megszoktam: az édesanyám, apám szülei, az apám, a barátok, New York. Talán ezekhez képest Claude már nem is számít, nem érzek különös sajgást a szívem tájékán, nem akarok egy sötét sarokban összekuporodva túlélni. Ez azt jelentené, hogy nem is szerettem igazán? Vagy csak annyira erősen koncentrálok, hogy ne fájjon, hogy nem érzem?
- Lisa! Lisa! Bess! Bessa! Mitől vagy ennyire zombi? – kiáltozott hadonászva Lola. Milyen jó találós kérdést tett fel.
- Elhagyott. Elment. Csak úgy eltűnt – motyogtam válaszul.
- Ki? Amúgy nem furcsa, hogy Claude Cullen majdnem az évközepén elhagyja a sulit?... Várj csak… Jaj… Ugye ez nem komoly? Ő…? Ő volt az a pasi, igaz? – Hajrá, Lola, hadd hallja az egész suli! – Miért nem voltál hajlandó kibökni?! Jártál egy Cullennel!
- Nem Cullen. A valódi neve Claude von Castell. És már elhagyott. Vége – felálltam az asztaltól. Az asztalunknál Lola összes haverja engem bámult, de ez most nem érdekelt. A tekintetem összetalálkozott Edward Cullenével. Talán…
" HOL VAN?" – sikoltottam amilyen hangosan csak tudtam gondolatban. A teste összerándult, de a szemkontaktus megmaradt. " MIÉRT MENT EL? MIÉRT, EDWARD? Nem szeretett engem eléggé?"
A fejével az ajtó felé intett, majd elindult a kijárat felé. Letettem a tálcát és odaballagtam hozzá, amit megint egységes csodálattal díjaztak a többiek. A vámpír pedig zavarba jött. Milyen ironikus…
- Nem tudjuk hová tűnt, Lisa. Összeszedte a cuccát és eltűnt. Carlisle szerint Jonathannel már rég eltervezték, de sajnos én nem töltöttem otthon elég időt ahhoz, hogy ezt észrevehessem. Sajnálom.
- Nem a te hibád – azt hiszem kicsit rekedt volt a hangom, mert lassan nem éreztem a számat. Mindenem elzsibbadt. Senki nem tud már segíteni a tudatlanságomon. Nekem kellett volna észrevennem, hogy valami nincs rendben. Vagy csak Claude nem akarta, hogy észrevegyem.
Mielőtt még többet is mutattam volna a bennem dúló érzelmi viharból Lola mellém lépett és elvonszolt Ed mellől.
- Bocsi – artikuláltam némán ő pedig csak fáradtan elmosolyodott. Ahogy kiértünk a menzáról Lola visszatért a régi kerékvágásba és újból kedvenc témájával traktált:
- Holnap este lesz egy új bár megnyitója Seattle-ben, esetleg eljöhetnél velünk, olyan keveset szórakozol, folyton otthon ülsz. Meg aztán biztos sok jó pasi lesz…
- Talán elmegyek – vettem fontolóra. Lola már ezt is sikernek tekintette.
- Tök jó! Brandon is ott lesz, tudod az a helyes szőke srác… - a többit már hallani sem akartam. Nincs is rosszabb, mint távolról imádni valakit… Ugyanis Brandon egy huszonöt éves idióta, de ha Lolának ő kell… áldásom rá.
A délutánomat szokatlan magányban töltöttem. Csupán egy hete. Egy rohadt hét egyedüllét ennyire rosszul esik, több év után… Jelentősen megváltozhattam.
Végül úgy döntöttem, igaza van Lolának: nem ülhetek folyton itthon egyedül. Valamit kezdenem kell magammal, különben azon fogok agyalni miért hagyott el, amit ugye nem engedhetek meg magamnak.
De muszáj erre gondolnom, különben felrobbanok. Hazajöttünk Mexikóból és felszívódott. Megszökött, mintha csak az az egy hét bírta volna arra a belátásra, hogy el kell mennie. Hiszen olyan jól éreztük magunk… Kis sajgás hasít a mellkasomba, még ha csak rá gondolok is, milyen boldog voltam akkor és egyben dühös is, mert ennek ő egy pillanat alatt véget vetett.



Az eltelt néhány hétben szabadidőmben, ha jutott időm elmerengeni, akkor ezen gondolkodtam. A Miért?-ek folyton ott keringtek az agyamban, a kémiaképletek, vizsgatételek és magolnivalók mellett. A vizsgadrukk enyhítette valamennyire a feledés fájdalmait, de ha rá-rápillantottam egyes dolgokra, rögtön eszembe jutott ő is. Pedig bulizni is voltam… Bár nem volt nagydolog. Hiába néztem, hogy létezik-e a helyen olyan fiú, aki még nem itta segg részegre magát vagy totál nem az én stílusom, de nem nagyon láttam. Értsd: nem volt egy épeszű hím az épületben.
Vagy lehet, hogy ezek után már senki sem lesz jó nekem? Nem akarok majd egy pasival sem összejönni, mert azt gondolom majd egyik sem olyan jó mint Claude volt? És ha erre gondolok, az már azt jelenti elszalasztottam a Nagy Őt… Claude csak öröklétű és gyönyörű, ez az, amiért azt hiszem ő a Nagy Ő. Azonkívül imádom, és ami a hab a tortán, hogy tökéletesen tökéletes. Úristen, totál belezúgtam ebbe a hol volt, hol nem volt vámpírhercegbe…
Már megint elbambultam, és nem koncentrálok. Szerencsére a telefon csörgése megment a további önvizsgálattól.
- Igen? - kaptam fel a telefont kissé idegesen.
- Lisa? Te vagy az?
- Igen, én. Mi az? – kicsit ingerült voltam, azt hiszem ez lehetett az oka a kérdésnek. Ritkán vagyok igazán ideges, de az utolsó évvége már belőlem is ezt hozza ki.
- Úristen, édesem, azt hittem jobb lesz, ha személyesen mondom el, de sajnos azonnal oda kell utaznom, nincs időm hazamenni.
- Hova mész? És mit akarsz mondani? Ugye…? – gyorsan nyeltem egyet. Ne, Lisa, ne fesd az ördögöt a falra. Nem Tessről van szó, nem lesz nevelőanyád, nem! Felejtsd el!
- New Yorkba utazom, mert ma reggel… szóval ma reggel… holtan találták Clarie-t és Petert a házban. Álmukban haltak meg. Az orvos szakértők nem tudják, mi okozta egyszerre mindkettejük halálát. Sajnálom, kicsim, sietnem kell. – a háttérben a repülőtér gépies hangú bemondója bejelentette a New Yorki járatot – Szeretlek.
Letette. Bár nem is volt értelme tovább tartania, hiszen a telefon a puha padlószőnyegre hullott és számomra néma kattanással darabokra esett.
Nem hiszem el. Nem, ez lehetetlen. NEM HALHATTAK MEG. Nem, az egyszerűen nem lehet, ez csak egy rossz és elkésett áprilisi tréfa. Ez csak apa rossz humora, soha nem volt valami nagy bohóc, de ez aztán tényleg túl van minden határon. Nem. Clarie és Peter, mindketten egészségesek és boldogok, menten fel is hívom őket.
Emberfeletti gyorsasággal rohantam le a lépcsőn a vezetékes telefonhoz, majd szélsebesen tárcsáztam a számot.
Kicsöngött. Végig csöngött, aztán kis kattanással bekapcsolt az üzenetrögzítő.
- Ön a Lordes lakást hívta, úgy tűnik, pillanatnyilag nem vagyunk itthon, vagy nem tudunk a telefonhoz jönni, ha akarsz, a sípszó után hagyj üzenetet… - hangzott a kagylóban a nagymamám, kedves hangja, mire nekem peregni kezdtek a könnyek a szememből. Apa soha nem viccelne ilyesmivel, és a nagyszüleim tényleg meghaltak.
Másik számot tárcsáztam, azt hiszem, szükségem van most valakire, aki együtt érez velem és megvigasztal. És minden tekintetben élő.
- Szia, Lola, itt Lisa… Figyelj, nem tudnál kicsit átjönni? Meghaltak a nagyszüleim és szükségem volna egy kis vigasztalásra… Átjössz?
- Persze, azonnal indulok! – Talán ez volt az első igazán komoly mondat, amit valaha hallottam tőle, de abban a pillanatban ez mindegy volt. Ha válságba kerülök, többé nem hívhatom fel Clarie-t… Mert most épp miatta kerültem válságba…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés