37. fejezet – Három nap múlva

Az ötödik panzióban töltött nap lassan haladt a vége felé. A földszinten voltunk; a majd’ teljes létszámban jelenlévő társaság egymáshoz préselődve ülte körbe az ebédlőasztalt, a levegőben evőeszközcsörgés, pohárcsilingelés és a habzsoló evés különféle hangjai kavarogtak. Valahol ebben a zsongító zsinatban ott ültem én is, nagyjából középütt, s lehajtott fejjel bámultam a tányéromat, a lassan fogyó marharagut, amit labilis gyomrom hol kívánt, hol berzenkedve elutasított, miközben nem és nem értettem, miért nem menekültem el innen akkor, amikor jó alkalom kínálkozott rá.

- Nessie…?

Lassan emeltem fel a pillantásomat, időt hagyva magamnak előkészíteni az arckifejezésemet: a szenvtelen és lezserül érdektelen álarcot, amit az elmúlt három napban önvédelemből tartottam a vonásaim elé.

- Miért nem eszel? Nem ízlik? – Jacob számonkérés nélkül érdeklődött, lazán, miközben az arcán végtelen gyöngédséggel párosult a kedves mosoly – az ő elmúlt három napjának állandósult arckifejezése.

- Eszem. És ízlik. – Kimért válasz a morgás határán – hogy szigorúan tartsam magam a közelmúlt színvonalához.

- Oké – mondta ő, és az arcán még szélesebbre nyílt a türelem mosolya. Jacob nem vette zokon a dolgot, nem, mert az elmúlt három napban semmit sem vett zokon. Az első reggel, mikor aggodalomtól remegve hajolt fölém, és megpróbált végigsimítani verejtékkel lepett, forró homlokomon, én olyan hévvel ütöttem felé, hogy kis híján csontját törtem. Segítő kezét durván félretaszítva, önerőből vergődtem ki az ágyból, hogy aztán a mosdóig fussak versenyt a hányingerrel.

Jacob, ahogy akkor, úgy most sem adta jelét a megbántottságnak. Némi aggodalom rezdült ugyan az arcán, mégis szó nélkül visszahajolt a tányérja fölé, és rendületlenül folytatta az evést.

Megpróbáltam én is a marharagura összpontosítani, de a figyelmem minduntalan kiszökött az ellenőrzésem alól. Két lassú falat között egyre Jacob arcát fürkésztem, vérző csókunk árulkodó jelei után kutatva a mozgó ajkak rózsaszín húsán.

Egyetlen apró sebhelyet sem láttam. Egyetlen halvány kis forradásnyom sem volt ott, hogy tanúskodjon az éjszakáról; Jacob gyorsan gyógyuló bőre elfedte a közelmúlt árulkodó nyomait. Talán meg sem történt, gondoltam, talán minden, amit aznap valósnak hittem, csupán alkoholos képzelgés volt, egy merész ábránd, ami aztán rémálomba fulladt.

Jacob nyilván megérezte, hogy nézem, mert hirtelen felkapta a pillantását, gyorsan lenyelte az aktuális falatot, és egy szédítően édes mosolyt ragyogtatott rám. Erősen kellett kapaszkodnom a villámba, hogy ellen tudjak állni a viszonzásnak; az ösztönös erő, ami át akart törni hideg közönyöm jégburkán, egy pillanatig erősebb volt sértett fájdalmamnál.

De a késztetés azon nyomban szertefoszlott, amint Jacob asztalszomszédjára esett a pillantásom. Leah ott ült mellette, feszesen, fenyegetően és sötéten, akár egy képregény-buborékba satírozott fekete felleg, ami a rajzolt alak füstölgő haragját hivatott jelképezni. Az elmúlt napokban alig láttam őt, szinte minden idejét őrjáratban, a házon kívül töltötte, ám amikor visszatért, mindig ugyanilyen savanyú volt a képe; szünet nélkül zsörtölődött, és abba rúgott bele, aki épp az útjába akadt.

Most is látszott rajta, hogy magában dúl-fúl, s hogy csak egy vékony határ választja el a haragos kitöréstől. S a következő pillanatban az ürügy is felbukkant: ő és a balomon ülő Embry épp egyszerre nyúltak át az asztalon, és csaptak le nagy svunggal a kosárban árválkodó utolsó zsömlére.

- Vidd csak – kapta el a kezét rögtön Embry. Az utóbbi időben ő is épp eleget kapott Leah vaktában kilőtt harag-nyilaiból ahhoz, hogy kellőképpen beijedjen, s most meghunyászkodva, szemét fel sem emelve fújjon visszavonulót.

- Milyen kedves – mosolygott rá Leah egy vipera szívélyességével. – De ne strapáld magad a felesleges lovagiassággal. Ma te vigyázol a szomszédokra, ahhoz meg kell az energia.

Embry megfeszült mellettem, éreztem, hogy a csípős visszavágás már nyelvén van, de félúton meggondolhatta magát, mert nem szólt semmit, csak meredt maga elé némán, és finoman vibrált a visszafojtott dühtől.

Teltek a szótlan percek, és egyikük sem vette el a zsömlét. Eközben a hangulatszabályzót mintha egy láthatatlan kéz félfordulattal lejjebb tekerte volna; a vidám zsivajgás elültével az evőeszközök zaja egyszeriben bántóan élesnek és karistolónak tűnt az összesűrűsödött levegőben. Olyan érzésem volt, mintha az elmúlt napok minden, gondosan leplezett feszültsége most együttes erővel uralkodna el a társaságon.

Mert akármilyen érthetetlen és bosszantó is, a fiúk egyszer sem mondták ki, mire fel a fokozott óvatosság, hogy miért vagyunk mi, lányok valósággal vesztegzár alatt, s hogy egyszeriben miért olyan fontos a szomszédos panzió védelme is. Nyíltan ijesztgetni tabunak számított, Claire-rel, Kimmel és velem csupán annyit közöltek, hogy veszélyes lenne most messzire elkóborolni a szállótól, hogy egy ideig, amíg meg nem győződnek a fenyegetés elmúltáról, inkább maradjunk a házon belül.

Én persze tudtam, hol van a kutya elásva, így nem is feszegettem tovább a témát. Legalábbis szemtől szembe. De már rögtön másnap, amint az állapotom engedte, első dolgom volt leellenőrizni azt a letört ágú fenyőt, amiről a kihallgatott párbeszédből értesültem.

A fenyő a hátsó kertet szegényező erdősáv szélén állt, és pontosan az ablakomra kínált rálátást. Amint rádöbbentem erre, rögtön bevillant az esti beszélgetés egy másik foszlánya: „te leselkedtél”, mondta akkor Jacob, s bennem nyomban felidéződött a bizarr kép, ahogy Leah szoros combfogással ott kuporog a vaskos törzsön, és bámul befelé az ablakomon, miközben mi…

De aztán eszembe jutott, hogy ez így nem stimmel. Leah szimatolni ment ahhoz a fenyőhöz, az igazi leselkedő nyomát kereste, azét, amelyik felmászott oda, és letörte róla az ágat. De akkor mire vonatkozott Jacob megjegyzése? Nem értettem, s mivel esélyt sem láttam a megvilágosodásra (pláne, mert szagot sem fogtam a fenyő körül), takarékra tettem a témát, és megpróbáltam olyan keveset gondolni rá, amilyen keveset csak tudtam.

A tányérokról már az utolsó falatok fogytak, a társaság kedélyállapota mégis messze elmaradt az ilyenkor szokásos oldott, telt hasú vidámságtól. Kivételt ez alól csak Jaredék képeztek: ők felváltva etették egymást szaftban tunkolt kenyérhéjjal, miközben gőgicsélve becézgették a másikat. Különböző alapanyagok felhasználásával ugyan, de mindig ez csinálták, hangjuk mégis most először tűnt illetlennek.

- Abbahagynátok már végre ezt az ízléstelenkedést!? – fakadt ki Leah, és olyan dühvel csapta le a villáját, hogy a rátűzött húscafat lerepült, s egyenesen Jared kenyérpapit váró arcába csapódott. – Az embernek felfordul tőletek a gyomra! De komolyan! Nem elég, hogy szünet nélkül enyelegtek, még az asztalnál sem bírtok magatokkal!?

Láttam, hogy Kim szégyenében elpirul, ám Jared nem jött zavarba: az ő arcára restelkedés helyett az indulat csalt vörös foltokat.

- Vegyél vissza magadból, Leah! – szólt emelt hangon, és vöröslő arca már-már fenyegető lett volna, ha a saját szaftját pillanatragasztóként hasznosító húscafat nem tapad meg a homloka közepén. – Kibírhatatlan vagy mostanában, és ezt nem csak én gondolom így. Mindenki torkának nekiugrasz, aki az utadba kerül… és ne csitítgass, Kim – húzta el a fejét a lány felnyúló kezétől –, mert úgysem fogom hagyni, hogy így beszéljen veled!

Leah gúnyosan forgatta a szemeit. – Na, még egy lovagias gavallér! Már csak ez hiányzott…

- Ja, te csak szeretnél egy ilyet – vágott vissza Jared, és, félreértve a kézmozdulatot, megint nem hagyta, hogy Kim lepöckölje róla a húscafatot. – Nem, olvassunk csak be neki, ne is próbálj nyugtatgatni! Egész héten szenyózik velünk, mi meg birkaként tűrjük. De most betelt a pohár! – Kinyújtott mutatóujját mereven előreszegezte, s a vendégdudor valósággal lüktetni kezdett a homlokán, ahogy folytatta: – Ha valami bajod van, akkor azt azzal beszéld meg, akire tartozik, s ne a többieken vezesd le! És pláne ne Kimen! Ha csak egy görbe pillantást is meglátok, amit felé vetsz, én esküszöm, grabancon ragadlak, és nem fog érdekelni, hogy lány vagy, én…

- Te szánalmas, hülye barom! – tajtékzott Leah; az inak vészjóslóan kidagadtak a nyakán. – Nézz már magadba! Ez a nagy, világmegváltó szerelem egy nyáladzó pincsikutyává alacsonyított! Nevetségesek vagytok. Igen, azok, ahogy egymást nyaljátok-faljátok, mint két eszetlen kamasz…

- Talán savanyú a szőlő, mi? – ingerkedett Jared, és ezzel mintha elevenébe talált volna ellenfelének.

Leah elsápadt, két keze, mintha valami lassú görcs húzná össze, apránként ökölbe szorult. – Szemét…!

Jared bosszúszomjas örömmel nézett rá. – Szóval igaz: az irigység beszél belőled. Szegény Leah ezt elpuskázta… az a fene nagy rátartisága megbosszulta magát. Nem akart hasonszőrűt szeretni, derogált neki, s most hoppon maradt.

Csak akkor döbbentem rá, milyen keményen harapom belülről a szám, amikor az első vércsepp kiserkent, és saját keserűségem émelyítő ízével itatott át. A szívem vad erővel kezdte püfölni a bordáimat, ahogy apránként tudatára ébredtem az elhangzott szavak mögöttes értelmének. Hisz Jared előtt nem lehet titok Leah magánélete – egyik vérfarkas előtt sem lehet az –, s most, talán szándékosan, talán véletlen elszólásból, olyan mélyre kapart a gondosan elásott és több réteg hallgatással védett igazsághoz, hogy csak egy hajszálon múlik, mikor kerül az egész napvilágra.

Nem akarom megtudni! – jött a pánikszerű felismerés. Amíg nem hallom más szájából, amíg egy hiteles forrás nem erősíti meg a gyanúmat, addig él a remény is, hogy mindez talán nem igaz, csak az én betegen kombináló agyam torz szüleménye.

Visszafojtott lélegzettel néztem végig a környező arcokon. Leah sápadtabb volt, mint valaha, szavát vette az övön alulinak érzett ütés… Jared mélyeket és hangosan lélegzett, a düh még mindig dolgozott benne… Kim lesütött szemmel fürkészte az asztallapot, s már meg sem próbálta leszedni barátjáról a húscafatot, ami egyre inkább egy önálló testrész benyomását keltette a maga külön vibrálásával.

A másik oldalamon Embry ugyanakkor bőszen lapított, úgy tűnt nekem, még levegőt venni is alig mer mellettem. Talán attól félt, hogy valami önkéntelen hanggal elárulja magát. És ebben lehetett valami, mert még a szüntelenül ökörködő Collin-Brady páros is feszültnek tűnt, gyanúsan sokszor tekingettek az irányomba, csak úgy, mint Quil, aki szintén az asztal túlsó végében, az értetlenül pislogó Claire mellett ült.

Egyedül Jacob arckifejezése maradt fegyelmezett. Ő higgadt figyelemmel nézte a két agresszor arcát, s mikor Leah fojtott hangú kijelentésére, miszerint esze ágában sincs a saját fészkébe rondítani, amikor épp elég férfi van a nagyvilágban is, Jared valami csípőst választ készült adni, sztentori hangon így szólt:

- Most már elég legyen! – Mindkettejükre vetett egy-egy jelentőségteljes pillantást. – Maradjatok veszteg, ha az asztalnál akartok enni a desszertből. Ha nem, úgy is jó. Odakint, hallótávolságon kívül folytathatjátok.

Leah sziszegő hanggal fújta ki magából a levegőt. – Csak ne legyél velem ilyen magasról lekezelő, Jake! A te főnökségednek is megvan ám a határa, s ha én jónak látom betörni Jared orrát, akkor nem fogok előtte engedélyt kérni tőled… Na, beijedtél, Mr. Hősszerelmes? – vetett kihívó pillantást Jaredre.

- Beijedni!? – kacagott fel az; a húscafat a homlokán kétakkorára dagadt harcias kedvében. – Nem fogok beijedni tőled, Miss Szájhős. Úgy látszik, te direkt keresed magadnak a balhét! Kárpótlásul, mi, amiért a havibaj ideggörcse nem jöhet rád!

Ha egy üstökös csap be közénk, s kezd el lángolni földöntúli színekben, az sem kelthetett volna nagyobb felbolydulást. Az asztal túloldalán mindhárom fiú heves köhögő rohamot kapott, Embry élesen felszisszent mellettem, és Kim is nagyot mordult a jobbomon. Hegyes könyökét precíz mozdulattal belevágta Jared oldalába, aki ettől panaszosan feljajdult, megütközve Kimre nézett, aztán végighordozta pillantását a többieken, s csak ezután kezdett ráébredni, mit is ejtett ki a száján meggondolatlanságában.

- A francba, Leah, ne haragudj… – motyogta bűntudatosan, s a húscafat, mintha igazolni akarná szavait, egyszeriben levált a homlokáról, az orrhegyének ütközött, ott gellert kapott, s bőszen pörögve alábucskázott az asztallapra. – Annyira sajnálom…

- Azt jól teszed, Jared, rohadtul jól!

Meglepve kaptam fel a pillantásom a szétplaccsant húsról – ez nem Leah hangja…

- Tudod, haver – folytatta Jacob, s az arca sötét volt az indulattól –, én mindig azt hittem, Paul köztünk a legbunkóbb, de ezzel a húzással most beelőzted. Mit a fene ütött beléd, mi!?

Paul nem volt köztünk, hogy kikérje magának, s nagyon úgy látszott, Jared sem fog tiltakozni a dicstelen előléptetés miatt. Megszeppenten bandzsított át az asztal felett Leah-ra, akinek még mindig vadul emelkedett és süllyedt a mellkasa, és, mintha egy parányi földrengés rázta volna, úgy remegett minden ízében. Nem tudott szólni, a szája körül megfeszültek és elernyedtek az izmok, de egy szótagnyi hang sem szabadult ki közülük – s egyszeriben nem bírta tovább. Felpattant, hátrarúgta a székét, tolatva tett néhány lépést, aztán sarkon fordult, és megnyúló léptekkel átviharzott a nappalin, majd ki a bejárati ajtón.

- Basszus, nem tudom, mi ütött belém – magyarázkodott elhaló hangon Jared, s komolyan lesújtottnak tűnt. – Végig sem gondoltam, egyszerűen csak kiszaladt a számon. – Megértést várva körülhordta a pillantását a többieken. – Nem volt szándékos. Én… én… Utána menjek? Szerintetek utána menjek?

- Ha van benned egy kis jó érzés – morogta Jacob, s noha az arckifejezése már megenyhült, a pillantása őrizte még a harag szikráját. – Kérj tőle még egyszer bocsánatot, és ha az sem elég, hát… én a helyedben fontolóra venném, ne engedjem-e orrba vágni magam. Kiérdemelted.

Jared behúzott nyakkal állt fel az asztaltól, s néhány másodperc múlva már mögötte csapódott be az ajtó.

- Oké! – csapta össze a kezét Jacob, mint a ceremóniamester, aki új számot készül felkonferálni. – Két, méretes bödön csokifagyi várja, hogy a fenekére nézzünk, próbáljatok helyet szorítani neki a marharagu mellett. S mivel Jared önként lemondott az adagjáról, csupán Leah részét kell félretennünk. Valaki csináljon helyet gyorsan az asztalon, én meg hozom a desszertet… – És már félúton is volt a konyha felé, onnan kiáltotta vissza hátracsavart nyakkal: – Ja, Nessie, jut eszembe, ma te vagy a témafelelős. Mire végzünk a két bödönnel, gondold ki, mi legyen az esti program. Csak ne vetkőzős póker legyen. Abban elég, ha egyszer vesztek, és máris kiestem a játékból.

Azzal széles vigyort villantott, s eltűnt az ajtó mögött. Én pedig úgy bámultam kihűlt helyét, mint aki gutaütést kapott. Most már biztos, hogy Jacob nem normális! – vontam le magamban a kézenfekvő következtetést. Három napja olyan morcos, tüskés és elutasító vagyok vele szemben, mint egy antiszociális sündisznó, de ő fel sem veszi. Amióta kiderült, hogy nem betegszem bele a másnapba, és anyuék sem visznek haza azonnali hatállyal, egyfolytában virul, mintha billogvassal sütötték volna szájára a bávatag vigyort. És ez az utolsó beszólás is…! Hogy jutott eszébe épp most és épp így megválaszolni azt a félévtizedes, soha nem tisztázott rejtélyt, hogy vajon állandó jelleggel nem hord-e alsót a sortja alatt.

Pitiáner probléma, vagy sem, a megvilágosodás lefoglalta annyira a gondolataimat, hogy amikor Jacob a desszert végeztével rákérdezett esti programjavaslatomra, én nem tudtam mit felelni. Valahogy szívesen adtam volna egy próbát pár kör vetkőzős pókernek…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés