38. fejezet – Bűvös bogyó


Hanyatt fekve hevertem az ágyamon, vacsorától diszkréten dudorodó hassal, és nagyokat lélegezve gyűjtöttem az erőt a kérdésfeltevéshez. Kim, akinek a kérdés szólt volna, Leah helyén feküdt, lazán összegömbölyödve az oldalán, és révedő pillantással figyelte a szaporán hajlongó Claire-t, aki három nap megfeszített expedíció után is töretlen érdeklődéssel böngészte tovább a bőröndöm tartalmát, egyre újabb, „Juj, de szép!”-jelzővel illetett ruhadarabot próbálva fel kislányosan vékony alakjára.

- Jared jó sokáig odavan… – ejtettem el a megjegyezést csendesen, nem tudván tovább ellenállni a rizikós késztetésnek, hogy valami mód szóba hozzam Leah-t.

- Ühüm – mormolta szórakozottan Kim. – Leah biztos jó messzire elfutott. Én… el se hiszem, hogy Jared képes volt azt mondani neki. Ti is láttátok, hogy könnyes volt a szeme? Mármint Leah-nak. Kis híján elsírta magát előttünk.

- Mert nem lehet gyereke? – kottyantotta közbe Claire, és egy pillanatra megvonta figyelmét a bőröndtől.

Kim bizonytalan mozdulatot tett a kezével. – Hát… azért is, gondolom. Ez az életmód, amit ő folytat, nem kedvez a családalapításnak. Amíg a teste nem tud változni, addig teherbe sem eshet. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, öregednie kell.

- Szóval… – kezdtem óvatosan – Leah-nak fel kellene adnia a farkas életét. De ha ez meddőség dolog annyira bántja, akkor miért nem teszi meg?

- De hisz próbálta! – Kim nagy lendülettel feltolta magát ülő helyzetbe, és hátát a falnak vetve nézett rám. – Már a kezdetek kezdetén ki akart szállni, én legalábbis így tudom. De ez eleinte nehéz, sőt jóformán lehetetlen. Meg aztán… – Kim lekapta rólam a pillantását, s halkan, szinte bocsánatkérően folytatta: – Akkoriban ott volt a te ügyed is a Volturival. S amíg komoly fenyegetés sújtja a csapatot, addig egy vérfarkas sem szállhat ki, köti őket az ősi eskü.

- Na jó – tártam szét a kezem –, de azóta nem volt semmi ilyesmi. Egy-két átutazó vámpír, néha-néha látogatók a Denali klánból… komoly fenyegetést egyikük sem jelentett. Akkor miért nem adta még fel? Miért nem vált ki a csapatból?

Kim megvonta a vállát. – Valami oka biztos volt. Talán… talán sajnálta volna feladni hatalmi pozícióját. Hisz tudjátok, milyen becsvágyó és rátarti. A béta poszt pedig nagy presztízzsel bír farkaskörökben.

- Ennyi? – kérdeztem, és nagyon igyekeztem indifferensnek tűnni. – Semmi más oka nem volt maradni?

És a pulzusom emelkedni kezdett, ahogy vártam a választ. Lényem egy része kihegyezett idegszálakkal vágyta az igazságot, bármilyen fájdalmas is legyen, tudni akarta, mi van még a háttérben – s csak a félősebbik felem dugta volna homokba a fejét, s tagadta volna le a nyilvánvalót a saját nyugalma érdekében.

- Valami más oka? – ismételte Kim elmélázva. – Nem, én nem tudok semmi ilyesmiről. Egyszerűen meggondolta magát. Randizni így is randizhat más fiúkkal – és én úgy tudom, ezt számtalan alkalommal meg is tette –, az elmaradt menstruációja miatt pedig, gondolom, egy időre elfelejtett aggódni – egészen máig, persze, mikor is Jared az orra alá dörgölte. Még mindig hihetetlen, hogy ilyesmire vetemedett…

Kim egy darabig még elmorgolódott, de én már nem figyeltem oda. Szóval a fiúk száját megpecsételte a titoktartás, morfondíroztam magamban. Nyilvánvaló… Ha az alfahím kérte, hogy erről hallgassanak, akkor ők nem is tehettek mást, hisz Jared még a tulajdon jövendőbelijének sem súgta meg a csapaton belüli kavarás zaftos hírét. Amit az asztalnál elkottyantott, az teljesen véletlen volt, és egyben annyira homályos, hogy az egyetlen konkrétum, miszerint Leah egy „hasonszőrűt szeretett”, teljességgel elkerülte Kim figyelmét.

Nem úgy az enyémet! Énrám, aki napok óta ezen agyaltam, magamban pro és kontrákat felsorakoztatva a Jacob/Leah elképzelés mellett és ellen, szinte perdöntő erővel hatott ez az elszólás. Alátámasztotta a többi gyanús jelet: hogy Leah szemrebbenés nélkül jelenik meg pucéron Jacob előtt, ahogy azt az erdőbeli ösvényen tette pár nappal korábban; hogy őt is annyira zavarja a szomszédos panzió nővendégeinek rajongása; hogy olyan nyilvánvaló élvezettel okoz nekem fájdalmat, és kelt bennem féltékenységet a célozgatásaival.

Ugyanakkor a tárgyilagosság aláaknázása lett volna, ha nem ismerem be: legalább ugyanennyi érv szól a teória ellen is. Soha, egyetlen alkalommal sem tapasztaltam köztük semmi olyasmit, ami túlmutatott volna a barátságon. Semmi elektromos kisülés, váratlan rándulás vagy önkéntelen lúdbőrzés a másik érintésére, semmi feszengés egymás jelenlétében, nuku bűntudat. Kettejük között nem pattogtak szikrák, Leah és Jacob egyetlen pillanatig sem keltették egy szerelmespár benyomását; minden interakciójuk laza és fesztelenül baráti volt.

Ha nem hallgatom ki azt a beszélgetést, soha fel sem merült volna bennem a lehetőség, hogy ők ketten összeszűrték a levet. Már csak önvédelemből sem, hisz még a barátságukra is féltékenységgel tekintettem. Hogy valami ennél több is lehet köztük, hogy Leah egy alkalmas éjszakán becserkészte és kiélte Jacobon régóta dédelgetett szexuális fantáziáját (mert a csábító szerepében csakis őt tudtam elképzelni), olyan képtelen ötletnek tűnt, amit megemészteni sem tudtam volna. Erre most tessék!

- Hát ez meg!? – Claire magas hangfekvésű kurjantása úgy ért, mint az első falat hideg fagyi a vacsoránál: lefagyott tőle az egész agyam.

- Mi? – tápászkodtam fel fektemből. Összehúzott szemmel próbálta ráélesíteni pillantásomat a Claire kezében fityegő valamire. Mintha egy zacskó lett volna.

- Az egyik túrabakancsodban volt – emelte magasra Claire a szerzeményét. Majd ismét lehajolt, és egy újabb tárgyat bányászott elő – amit viszont rögtön megismertem.

- Jé, a fotóalbumom! – azonosítottam a kisalapú, bőrtokba fűzött fóliagyűjteményt. – Nem is emlékeztem rá, hogy beraktam.

- Muti! – Kim gyorsabb volt nálam: négykézláb végigsprintelt az ágyon, és kikapta Claire lógó baljából az albumot, miközben az beható pillantással már a másik kezében fityegő zacskó tartalmát vizsgálgatta. A bolhairtó port? – találgattam magamban, de mielőtt a végére juthattam volna a rejtélynek, Kim felkiáltott:

- Ez meg ki? – tudakolta, miközben égbe meredő fenékkel hajolt ki az ágyról az albumból kihulló fénykép után. Két ujjal felcsippentette a földről, alaposan megszemlélte, majd elismerően hümmögni kezdett. – Nagyon jóképű fiú. Az ízlésemnek ugyan egy kicsit fiatalka, de tagadhatatlanul megnyerő a mosolya… és igen nagy áléléssel ölelget téged, Nessie. – Kim hamiskás mosolyt villantott rám. – Mire véljem mindezt?

- Ó, az csak Nahuel lehet – kockáztattam meg a tippet; biztosra megint nem mehettem, hisz Claire elmarta előlem a képet, mielőtt azt átvehettem volna Kimtől.

- Tetszik a haja – kapcsolódott be ő is a fotóalak méltatásába. – Én is szerettem volna ilyen fonatokat, de Quil nem engedte. Szerinte túl gettós.

Végre megkaparinthattam a képet, és a gyanúm beigazolódott: valóban Nahuel volt rajta. Egy folyó közepén ültünk, egy apró, hullámoktól ölelt sziklán. Kevés volt rajta a hely, Rosie pedig, aki a felvételt készítette, olyan közel állt hozzánk a vízben, hogy sehogy sem akartunk beférni a képbe, így aztán kettejük javaslatára belemásztam Nahuel ölébe, és ott kucorodtam össze, igyekezve minél kevesebbet kitakarni belőle. A vége egy nagyon kedves és mókás felvétel lett, ahogy szorosan összekapaszkodva és nagyokat nevetve próbálunk egyensúlyban maradni a hosszan exponáló Rosie előtt.

- Igen, ez Nahuel – közöltem a lányokkal. – A kép pedig Dél-Amerikába készült, egy összcsaládi fürdőzés alkalmával.

Hosszan meredtem a képre, és minél többet néztem, annál inkább hajlottam arra, hogy igazat adjak Kimnek. Nahuel tényleg jóképű… és valóban fiatalka. Ami furcsa, mert korábban soha nem tűnt annak. Na persze sejtettem, hol van a kutya elásva: Jacob erőteljesen férfias megjelenése mellett mindenki kisfiúsan hatott. Bizarr módon még aput is fiatalabbnak láttam, mióta hazaérkeztünk, és újból lett kontrasztom.

A mélázásból Claire zökkentett ki, mikor újból összerázta a rejtélyes zacskó tartalmát. Letettem a fotót, és felé fordultam; most már engem is izgatott a dolog.

- Úgy néz ki, mint a szárított nyúlkaka – vélte Claire, és – megrettenve a kilátástól, hogy talán igaza van – sietve a kezembe nyomta a zacskót.

Hát, nem nyúlkaka volt benne.

- A bűvös bogyóim – álmélkodtam. – Amit Nahuel nyomott a kezemben a reptéren. De hogy lehet…? Nyilván benne maradt a cipzáras rekeszben… (Ott volt! – bólogatott bőszen Claire) …mert különben nem hoztam volna el.

- Bűvös bogyó? – Kimet szemlátomást felvillanyozta az elnevezés. – Valami spéci dél-amerikai kedvfokozó szer? Tök jó! Akkor bármilyen esti programot választhatnál – a szórakozás garantálva lenne. Bocs, Claire, de még egy estét a Monopoly felett csakis enyhén bedrogozva bírnék ki… Őrjítő ez a bezártság. Szerintem a fiúk alaposan túlreagálták a dolgot.

- Hát nem is tudom – húztam el a szám. – Nem minősül ugyan kábítószernek, de azért elég rendhagyó hatása van. Én is csak egyszer és szülői beleegyezés nélkül próbáltam ki Nahuellel. És tényleg nagyon fura volt az egész…

- Mennyire fura? – akarta tudni Claire. Mellém kuporodott, és nagy szemeket meresztve várta a választ.

- Hááát… – Vonakodtam kifejteni a témát, hiszen kínosan tisztában voltam vele, hány éves Claire, és hogy ez mennyire nem való az ő fülének. Aztán valami felülkerekedett bennem (a könnyelműség?), és mégis belevágtam. – A bogyó zselés burka, ez itt – vettem ki a zacskóból egyet a szemléltetés kedvéért – egy őserdei rovarfajta hallucinációt okozó váladékából készült, a mag pedig, ami benne van, ott közepén, egy ritka gyümölcs terméséből származik. Annak nincs külön fiziológiai hatása, de amikor a tűzbe dobod – merthogy így működik a dolog –, akkor színesre festi a lángokat, és ködszerű, illatos füstöt termel. A kettő együtt úgy hat, mintha valami új, transzcendentális dimenzióba lépnél. Az agyad elzsibbad, látomásod támad, a gondolataid valósággal kilépnek a fejedből, és a szemed láttára öltenek kivehető alakot. Az álomra hasonlít leginkább, vagy… hogy is hívják azt a kőtálat, amibe Harry Potter hajolt?

- Merengő – segített ki Claire, az elismert Harry Potter szaktekintély. – A bogyó is úgy működik? Beleláthatsz mások gondolataiba?

- Szerencsére nem! – nevettem el magam. – Csak a saját fejedben kóborolhatsz a segítségével. Ebben nincs semmi varázslat. És mindenkire máshogy hat egy kicsit… tulajdonképpen csak az ember időérzékelésére hat ugyanúgy. Valahogy lelassítja. A kábulatban töltött időt megnyújtja, hogy te tisztára úgy érzed, mintha órákig lennél távol, pedig csak pár másodperc az egész, addig tart, amíg a zseléből kiszabaduló hatóanyag el nem oszlik. És ez tényleg csak egy-két szippantásnyi idő.

- Én amondó vagyok, próbáljuk ki! – Kim felkecmergett az ágyról, és átült mellém. Eltökélt arccal méricskélte a bogyókat tartalmazó zacskót. – Mi lenne, ha mind az ötöt bedobnánk a tűzbe? Az felérne egy téli álommal?

- Nem hiszem – ráztam a fejem. – Nem tartana tovább a bódulat, csak a hatás lenne erősebb. De beszélni is felesleges erről, a fiúk úgysem mennének bele.

- Jared még mindig keresi Leah-t – mutatott rá fondorlatosan Kim. – Talán vissza sem jön éjfélig.

- Na és Quil? – csökönyösködtem tovább. – El tudod képzelni, hogy hagyná Claire-t hallucinogén füstöt szívni? Előbb rágná tövig a saját lábát!

- Quil ma a szomszéd panzió körül őrködik Embryvel – jegyezte meg vigyorogva Claire. – És csak reggel jön vissza. Akkor meg már hiába rágná a lábát.

Hosszú, nyavalygó hangot hallattam. – Jóóó… ez így nagyon szépen klappol. De Jacob még mindig itt van, és ez kimeríti az akadály fogalmát. – Nem tudtam megállni, hogy ne eresszek meg egy apró kis kaccantást. Elképzeltem, milyen savanyú és helytelenítő képet vágna a bejelentésünkre. Szinte hallottam a szavait: „Ez felelőtlenség! Csak nem hiszed, hogy engedni fogom, hogy beszipuzzatok!?”

- Ez felelőtlenség! Te komolyan hiszed, hogy engedlek titeket szipuzni!? …És hiába vigyorogsz. Az sem fogja megváltoztatni a döntésemet.

Öt perccel később a nappali közepén álltunk, én néhány lépésnyi távolságra, szemben Jacobbal, a lányok pedig egy-egy karjáról lecsüngve és, ígéretükhöz híven, könyörgő nagy szemeket meresztve a szigorú szobor-arcra.

Az elkövetkező cirka tíz percre felesleges volna néhány mondatnál többet áldozni. Jacob ellenállt, a lányok nyomultak. Jacob még inkább ellenállt, mire a lányok még inkább nyomultak. Változatos torokhangok hangzottak el mindkét oldalon: Jacob jobbára csak nyögött kínjában, a lányok viszont mind nagyobb erőkkel gügyögtek és léééégyszi!-ztek, amihez egy idő után a felcsigázott érdeklődésű Collin-Brady páros is csatlakozott a „naaa, haver, jó bulinak tűnik” jelentéstartalmú szólamok különböző változatainak ismételgetésével.

- Kérlek, Jacob – szálltam be én is csatába az ostromlók oldalán. – Engedd meg a kedvemért. Különben is ma én vagyok a témafelelős. És nem az a szabály, hogy ilyenkor mindenki azt csinálja, amit a témafelelős akar?

És a kapituláció fél percen beül bekövetkezett. Jacob arca még egy utolsót rándult, aztán rezignált sóhajjal így szólt a legyőzött férfi:

- Na jó, egye fene, belemegyek. De stipi-stopi, enyém az erdőre néző ülőhely! Ha már lebeszélni nem tudtak titeket erről az őrültségről, legalább rendes rálátásom legyen a környékre.

Azzal morogva kicsörtetett a kertbe, hogy megrakja a tüzet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés