(Edward szemszöge)

- Bella… ő… leesett a lépcsőn és most nincs magánál – mondta ki végül Charlie.
- És mért nem szállították már kórházba? – kérdeztem kicsit feldúltabban, mint kellett volna.
- Mert nem akartam megmozdítani, mert az nem tenne jót, ha esetleg belső sérülései lennének. Különben meg ezért is hívtalak, mert szeretném, ha Carlisle átjönne és megvizsgálná, ha ráér.
- Persze, hogy ráér – válaszoltam kicsit elhamarkodottan.
De mit csinálok én? Nemrég még úgy volt, hogy elköltözök…
De ilyen állapotban nem hagyhatom itt Bellát… Megvárom amíg felébred, meggyőződöm róla, hogy jól van, és utána elmegyek – állapodtam meg magammal.
- Akkor mikor jön Carlisle? – hallottam meg Charlie kérdését.
- Azonnal szólok neki – válaszoltam, majd letettem a telefont és szinte fejvesztve rohantam apámhoz.

Odaértem a dolgozószobája ajtajához, ahol épp tartózkodott, mivel a holmijait pakolta.
- Gyere! – mondta, amint meghallotta jöttömet.
Benyitottam…
- Mit szeretnél Edward? – kérdezte, majd kezével az egyik székre mutatott, jelezve, hogy üljek le.
Mikor helyet foglaltam, belekezdtem a mondandómba, hogy minél előbb túllegyek rajta és Carlisle hamar odaérhessen Bellához.
- Hát, Bella leesett… a lépcsőn… és eszméletlenül… fekszik – mondtam ki a fájdalmas szavakat kicsit akadozva.
„Oh… És tőlem mit szeretnél?” – kérdezte gondolatban, de érződött a hangján, hogy ő is aggódik Belláért.
- Azt, hogy nézd meg, mi van vele… Kérlek!
„De mért nem vitték kórházba?”
- Charlie nem akarja megmozdítani, hátha belső sérülései vannak – közöltem, és próbáltam nem a szavak értelmére gondolni, mert az túlságosan nagy kín lett volna nekem.
Mi van, ha tényleg belső sérüléseket szenvedett? És ez is miattam van, mert nem voltam ott mellette.
- Rendben, megyek és megvizsgálom. – Bólintott végül, felrázva engem a gondolataimból, majd el is indult Belláék háza felé.

(Bella szemszöge)

Még mindig a sötétségben voltam, de legalább már nem zuhantam… Azonban egyszercsak fény gyúlt és egy ágyon találtam magam. Pontosabban egy olyan kanapén, mint amilyen a nappalinkban volt, de én nem ott voltam, hanem egy furcsa helyen, melyet még sosem láttam.
Aztán újra lejátszódtak előttem a mai nap eseményei és ráébredtem, hogy Edward elhagyott…
Mikor tudatosult bennem ez a tény, ki akartam jönni arról a furcsa helyről, hogy még utolérhessem és meggyőzhessem szerelmemet a maradásról.
De hiába kiáltoztam segítségért... Nem találtam kiutat. Viszont azt sem értettem, hogy mért is vagyok egyáltalán ott…
Ekkor néhány fény ismét kigyulladt és megláttam a családom… Charlie-t, Renée-t, a legjobb barátnőmet Alice-t és az egész Cullen családot, kivéve Edwardot.
- Mi történt vele? – lettem figyelmes ekkor egy hangra, mely nagyon ismerős volt.
Hiába próbáltam meg beszélni, nem sikerült.
- Leesett a lépcsőről, de azt nem tudom, hogy hogyan, mert én már csak azt láttam, amikor a lépcső aljánál fekszik eszméletlenül – válaszolta… Charlie.
De ki az, aki leesett a lépcsőről? Nem értem.
Viszont hiába próbáltam megkérdezni apámat, nem válaszolt.
Miért nem hallanak? – kérdeztem magamtól.
Ekkor azonban hideg kezeket éreztem magamon, de nem nagyon törődtem velük, csak ki akartam jutni erről a furcsa helyről, ahová nem is tudom, hogyan kerültem.
- Nos… jók az életjelei, de, mintha nem akarna felébredni – mondta az a másik illető, akinek ekkor ráismertem a hangjára… Carlisle volt az.
De mit keres itt? És mégis ki esett le a lépcsőről? Egyre jobban kezdek összezavarodni.
- És egyébként mióta eszméletlen? – kérdezte néhány másodperccel később Carlisle.
- Majdnem egy órája. Eddig azért nem szóltam, mert azt hittem, hogy magától is felébred, de egyszerűen nem bírtam magához téríteni.
- Értem… Hát, azt hiszem, ez elég komoly. Ha még egy jó ideig nem ébred fel, akkor szólj és visszajövök ismét, megvizsgálni.
- Rendben – mondta apám, majd hallottam egy ajtócsukódást.
Ezután úgy éreztem, mintha a kanapéra, ahol feküdtem, leült volna valaki.
- Remélem, hamar felébredsz kicsim – mondta aggódóan Charlie.
Hogy mi?
Az nem lehet, hogy én estem volna le a lépcsőn! Én ilyenre nem emlékszem! Nem történhetett meg velem!
De ezek szerint mégis megtörtént…

Teljesen elvesztettem az időérzékem… Nem érzékeltem az idő múlását, így nem tudtam, hogy mennyi ideje vagyok eszméletlen.
Charlie nemrégen – bár nem tudom pontosan mikor – azt mondta, hogy majdnem egy órája vagyok öntudatlan állapotban.
Akkor hamarosan fel kéne ébrednem, sőt már magamhoz kellett volna térnem, de ez részletkérdés. Az a lényeg, hogy végül felébredjek…
Már csak azt kell kiderítenem, hogy azt hogy csináljam…

(Edward szemszöge)

Miután Carlisle visszajött, kikérdeztem Bella állapotáról.
Azt mondta, hogy már egy jó ideje eszméletlen és, ha nem tér magához még egy ideig, akkor be kell vinni a kórházba.
Remélem, erre azért nem kerül sor.
Azonnal oda akartam menni Bellához, de Carlisle nem engedte… Azt mondta, hogy csak akkor mehetek oda, ha már őt felhívták, hogy még mindig nem ébredt fel és akkor elmehetek vele én is.
Bár nem akartam, hogy sokáig ne legyen magánál, de látni is szerettem volna.
Úgyhogy igazából nem tudtam, hogy melyik lenne a jobb.
De mit gondolok én?!
Hát persze, hogy az a jobb, ha Bella minél hamarabb felébred. Nem lehetek ilyen önző, hogy aludjon még egy kicsit, amíg meglátogatom gyorsan és utána már felébredhet…
Ez egyáltalán nem így működik.
Az lenne a legjobb, ha már fel is ébredt volna. De sajnos ezt nem tudom. Viszont Charlie még nem hívta az apámat, pedig már másnap délelőtt volt.
Talán Bella tényleg felébredt – lelkesedtem gondolatban.
Viszont ezt az örömöt, hogy Bella jól van, Carlisle szinte azonnal lerombolta.
- Charlie most hívott, Bella még mindig nincs magánál, úgyhogy indulnunk kell, most – mondta jelentőségteljesen, miután bejött az ajtómon.
Bólintottam és az egyik részem örült, hogy Bellát láthatom, de a másik viszont szomorú volt, hogy még mindig nem tért magához.

Hamar odaérkeztünk Belláék házához, mert sürgettem apámat, hogy minél előbb a szerelmemmel lehessek és láthassam. Meg persze az sem volt mellékes, hogy Carlisle minél előbb megvizsgálja.

Beléptünk a házba és Carlisle egyből a nappali felé indult meg.
Megláttam Bellát, ahogy a kanapén alszik.
Ekkor Carlisle megvizsgálta, de arckifejezése nem sok jót ígért.
- Még mindig nem akar felkelni, ahogy így elnézem – mondta Carlisle és lehorgasztotta a fejét.
- És most akkor mit tegyek? – kérdezte Charlie.
- Azt hiszem, hogy, ha délutánra nem tér magához, akkor be kell vinnünk a kórházba – mondta el Carlisle Charlie-nak is, amit én már tudtam, de reménykedtem, hogy még délután előtt felébred Bella.
- És mitől lehet ez az egész?
Carlisle néhány másodpercig gondolkozott a válaszon, majd megszólalt.
- Nos, az ilyen esetek általában érzelmi sokkon alapulnak, de attól még lehet más is. De a legvalószínűbb az első lehetőség.
Hirtelen elsötétült az arcom. Most már biztos, hogy miattam van. Ha nem mondtam volna Bellának, hogy elköltözök és nem szakítottam volna vele, akkor ez nem történt volna meg.
Carlisle látta rajtam, hogy valami baj van, de nem értette, hogy mi.
Viszont szerencsémre nem kérdezgetett, hanem egészen másról kezdett beszélni, ami most nagyon jól jött.
- Charlie, szerintem hagyjuk őket egy kicsit magukra. Edward biztosan szeretne egy kicsit beszélni Bellához.
- De Bella hallani fogja egyáltalán?
- Ilyen állapotban mindent hallanak az emberek – válaszolta Carlisle.
Charlie bólintott, majd kisétáltak a nappaliból és a konyhába mentek. Bár tudtam, hogy Carlisle még hall, de belekezdtem a mondandómba.

(Bella szemszöge)

Hallottam amint Carlisle és Charlie azt beszélik, hogy, ha nem ébredek fel, akkor kórházba kell vinni, de én utáltam a kórházakat és eszemben sem volt megint odakerülni. Viszont a kiutat, mely a valóságba visz, még mindig nem találtam meg…
Hirtelen hideg ujjakat éreztem meg, ahogy végigsimítanak az arcomon.
Nem, ez nem lehet Carlisle – gondoltam.
De akkor ki?
Majd ekkor az ujjak tulajdonosának a hangját is meghallottam.
- Bocsáss meg Bella! Tudom, hogy ez mind miattam van! Nem akartam, hogy ez legyen! Nem gondoltam volna, hogy miattam leesnél a lépcsőn – mondta Edward bűntudattal teli hangon, mire az összes emlékkép, mely eddig a homályban volt, feltárult előttem. Emlékeztem, hogy akkor estem le a lépcsőn, amikor Edward elhagyott és én utána akartam menni, de megbotlottam és ténylegesen lezuhantan az emeletről, bár ekkor még nem tudtam, hogy valóban zuhanok-e.
- Jaj Bella, fel kell ébredned! Nem hagyhatsz itt! Kérlek! – Edward hangja most még mindig bűntudatos volt, bár már vegyült bele aggodalom és szeretet is.
Tehát tényleg szeret? – kérdeztem magamtól.
De ezt nem tudom elhinni, hiszen elhagyott.
Ekkor abban a képzelt szobában, ahol voltam, feltűnt egy fénysugár és megjelent előttem Edward arca. Fájdalmas arckifejezése láttán el akartam fordulni, de tekintete fogva tartott.
Az a bűntudatos aranybarna szempár…
De nem!!!
Nem akarok többé szenvedni miatta! Nem! Egyszerűen nem akarok rá emlékezni! Elhagyott és én nem bírom ki nélküle!
Ekkor az összes szerettem is ott volt már abban a szobában, egy-egy fénysugárban állva, mely csak az arcukat világította meg. Végignéztem mindenkin, majd megláttam, ahogy Edward arca egyre távolodik tőlem, a többiek maradtak, de Edward fokozatosan eltávolodott, majd egyszercsak eltűnt.
Megszólalt egy furcsa ismeretlen hang a belsőmből.
- Most már ideje felébredned! – mondta visszhangozva, mire a fénysugarak kialudtak és én megint a sötétségben találtam magam, amíg… amíg ki nem nyitottam a szemem és ekkor megláttam Charlie-t, aki először furcsán meredt rám, majd elmosolyodott…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés