40. fejezet – Akkor reggel


Miután minden ilyen élesen a helyére került bennem, a testem valami homályos érzet formájában egy újabb korty levegő magához vételét jelezte felém. A kábulat tovább mélyült, a gondolatok sokkal részletgazdagabb, képszerűbb benyomást keltettek, valósággal kikristályosodtak körülöttem, s a hozzájuk tartozó érzések úgy rohantak meg, mintha mindez most történne meg velem: teljes valómmal belecsöppentem emlékeim jelen idejébe.

Az oldalamon fekszem, felhúzott és átölelt lábakkal. A külvilág valami zöldesszürke homályon át szűrődik be hozzám, s én rádöbbenek, hogy egész eddig fejre húzott takaróval aludtam.

Szörnyen meleg van itt, fullasztó a levegőtlenség, valamiért mégsem akaródzik előbújnom rejtekemből. Különös zsibongásra leszek figyelmes, mintha a gyomromban kezdődne, és onnan terjedne át hullámokban az egész testemre – s ahogy felfogom ezt, már minden porcikám nyilallik.

Ráébredek, hogy nyöszörgöm. Panaszos vinnyogás szivárog a torkomból – s ez már percek óta így mehet, mert a tüdőm fáradt az erőfeszítéstől.

A következő pillanatban bántóan éles fénysáv araszol végig az arcomon. Próbálom megállítani a csúszó takarót, ám azt valami állhatatos külső erő ellentétes irányú mozgásra készteti.

- Nessie… Nessie… – A hangok mintha egy üvegbúrán túlról érkeznének. Rettenetes erőfeszítéssel kifordítom arcomat a párna verejtékes gödréből, s felfelé nézve belehunyorgok a napfényes levegőbe.

És ott vannak ők. Jacob és Leah egymás oldalának préselődve hajolnak az ágyam fölé, s bennem egy felzavart darázsraj gyilkos indulatával kavarodik fel a tegnap este

emléke.

- Igazad volt, Leah – mondja Jacob, s közben engem néz. – Tényleg beteg. Nessie, hé… – Úgy beszél velem, mintha nem hinné, hogy értem a szavait. De téved. Én mindent értek, többet is, mint szeretnék. Most kinyújtja a kezét, s megpróbál végigsimítani a homlokomon, de én mozdulat közben ütöm félre a kezét.

Olyan erővel sújtok le rá, hogy a csont is belereccsen.

- Nessie… hogy érzed magad? – Jacobnak a szeme se rezdül, pedig kizárt, hogy ne fájna az ütésem nyoma. Az arcán nincs neheztelés, minden helyet elfoglal rajta az aggodalom. S amikor megszólal, megint Leah-nak címzi a szavait: – Magas láza lehet. Nézd, csupa verejték a homloka, és az arca is vörös. Hívjuk a dokit.

Leah kétkedő fintort vág, s mond is valamit, de azt már tényleg nem hallom. A fülem zúg; olyan hatalmasnak érzem a bennem dúló indulatot, hogy azon sem csodálkoznék, ha gondolati rezgések formájában kitörne belőlem, tűzzé, szélvésszé és orkánná dagadna, s kettejük fejére szakítaná az eget.

Egész bensőm összerándul… mintha egy teherlift akar felemelkedni a gyomromból… Hirtelen rádöbbenek, hogy hányni fogok.

Takaróstól borítom ki magam az ágyból, s a segítő kezeket félrelökve, úgy küszködöm a padlón, mint egy gubójából önállóan szabadulni igyekvő büszke rovar. Saját nyomoromtól megszégyenülten kecmergem talpra, és fel sem nézve viharzom ki a szobából – a könyököm valaki gyomorszáján keresztül tör utat a folyosó felé.

A két fürdő közül a közelebbikbe rontok be, és térdre hullva, lehunyt szemmel várom, hogy gyomrom a vécékagylóba ürítse fájdalmas tartalmát. De a görcsös öklendezés csak levegőt produkál, semmi szilárd nincs bennem, amit kihányhatnék. S a világ egy lassú félfordulattal sötétségbe billen…

Hűvös kéz simít végig a homlokomon, s amikor kinyitom a szemem, ismét az ágyamban vagyok.

- Csakhogy! A kis lump végre magához tért. – Nagyapa ül az ágyam szélén, s valami halvány bosszús-nevetős kifejezés uralja a vonásait. – Mindenki átesik egyszer a tűzkeresztségen, Nessie, ezért most teszek neked külön szemrehányást… Ugyanakkor – vonaglik meg a szája – apádtól ne is számíts hasonló belátásra. Még azt sem döntötte el, hogy leharapja-e a te Jacobod fejét, vagy inkább hagyja életben, hogy aztán még sokáig gyötörhesse.

- Anyuék is itt vannak? – kérdezem csodálkozva; a hangom nyikorog, akár egy rozsdás zsanér.

Nagyapa bólint, s én egyszeriben meghallom a folyosóról beszűrődő vircsaftot. Mintha egy menyétet dobtak volna a tyúkólba, az éles károgásba szinte beleremegnek a falak.

- Rosie is eljött velük? – meresztek nagy szemeket nagyapára. Mire ő halkan felnevet.

- Mindenki itt van, Nessie. Kihallgattak, mikor értesítettem Bellát és Edwardot, és úgy döntöttek, teljes létszámban képviseltetik magukat. Ha Rosie-n múlik, még erősítést is hoztak volna. Na jól van – paskolja meg a kezemet –, szólok nekik, hogy felébredtél.

Az ajtó kinyílik, s a kinti zsivaj orkánként robban be rajta.

- A beleidnél fogva kellene felakasztani téged, te felelőtlen korcs! – hallom tajtékzani Rosie-t. De a fojtott hangon induló válasz, amit nem tudok kivel beazonosítani, már nem jut be hozzám; a bezáruló ajtó ismét kívül rekeszti a veszekedést. Csupán néhány indulatszó és pár külön nyomatékkal ejtett kifejezés

jut el a fülemig. Aztán, mintha elvágnák a vita fonalát, a folyosó egyszeriben elcsendesedik. Egyszerre induló léptek dobogása hallatszik, az ajtó sarkig tárul, s a családom hemzsegő siserehadként ömlik be rajta.

Iszonyú körülöttem a kavargás, a szoba dugig telik aggodalmas, helytelenítő és kaján pillantásokkal.

- Hogy vagy, szívem?

- Jobban érzed már magad? Istenem, de sápadt vagy!

- Szóval fehérbor, Ness… Legalább márkás volt?

-

tudtam, hogy ez az átkozott négylábú egyszer még belevisz a bajba…

- Mit látsz, Alice? Be fogjuk vinni a detoxikálóba?

- Nem. És az Anonim Alkoholisták Klubja sem ugrott be…

Mindenki egyszerre beszél, s én nem győzőm kapkodni a fejem. Próbálok udvarias mosolyt erőltetni az ajkaimra, és meggyőző hangon biztosítani őket remek, „soha jobban” közérzetemről, miközben a bensőm még mindig kavarog, s lényem egyik fele bosszúsan füstölög magában – miért kell ekkora patáliát csapniuk, az ég szerelmére? Hát nem látják, hogy most ez hiányzik a legkevésbé?

A gondolat kiszökhetett mentális pajzsom alól, mert apu lepisszegi a többieket, odasúg nekik valamit, s mire kettőt pislogok, már csak mi ketten vagyunk a szobában.

- Le akarsz gorombítani? – megyek elébe az apai szigornak. S magamban azt kívánom, bár tenné meg. Addig sem kellene attól félnem, hogy felfedezi rosszullétem igazi okát. Hadd gyanakodjon csak a másnaposságra – én magam is örülnék neki, ha csak az lenne a bajom.

- Hallom, érdekesen alakult az estéd – kezd bele, miközben óvatosan elhelyezkedik az ágyam szélén. – Jacob mm… némi nyomásra elárulta, hogy volt egy kis iszogatás tegnap, s hogy bizony lecsúszott egy-két pohárka fehérbor. Ő persze mindenestől magára vállalta a felelősséget, de én azért kíváncsi lennék a te verziódra is.

- Nem az ő hibája, apu! Jacob próbált lebeszélni a dologról, de én már csak azért is csináltam. Ne rá haragudjatok emiatt, hanem rám. – Úgy hallom magam, mintha lemezről szólnék. Ahelyett, hogy még jobban bemártanám Jacobot (amihez szívem szerint kedvem lenne), minden erőmmel azon vagyok, hogy kimentsem az összcsaládi gyűlölködésből –

Apu komolyan bólint, aztán finom félmosolyt igazít a szájára. – Mindjárt gondoltam, hogy valami ilyesmi történhetett. Mindazonáltal Jacob elég ügyesen tudja már manipulálni a saját gondolatait, hogy ne ezt olvashassam ki belőlük.

Ez a szó felkelti az érdeklődésemet, ám mielőtt rákérdezhetnék, apu folytatja:

- Nem kell szégyellned magad miatta, Nessie. Előfordul, hogy az…

tiltott dologba kóstol bele, elveszti a mértéket, s amikor reggel felébred, szörnyű zavarban van. Tettének emléke iszonyú súllyal nehezedik a lelkére, és el sem tudja képzelni, hogy vetemedhetett ilyesmire; még csak a szemébe se tud nézni a… másiknak.

Apu itt szünetet tart, és jelentőségteljes komolysággal mélyeszti pillantását az enyémbe. Én nagyot nyelek, (sejtve, hogy a sorok között kellene olvasnom), s ő így szól:

- De te semmi jóvátehetetlent nem csináltál, Nessie. Még csak azt sem mondhatnám, hogy valami rosszat – bár jobban örülnék neki, ha még vagy száz évig nem járna ilyesmin az eszed… – Nagyot sóhajt, és egy kényelmetlen kis mosoly jelenik meg a szája sarkában. – De úgy látszik, eljött az idő, s én nem akarlak lebeszélni semmiről. Van, amit már nem tilthatunk meg neked, de azért… Szóval azért szeretném, ha nem vinnéd túlzásba, buksi. Olyan gyorsan eltelt ez a hét év, és te még mindig az én kis csöppségem vagy… Ah, átkozott farkasok, meg az ő furcsa világuk!

Hirtelen kipattant a szemem. Apu arca felolvadt az engem körüllengő ködben, ám a szavai továbbra is ott csengtek a fülemben. Akkor nem esett le a tantusz, hagytam aput kisétálni az ajtón, nem kérdeztem rá, hogyan értette, amit mondott – most viszont ezt is megértettem.

Apu értesült bizarr csókunkról. Jacob manipulációs technikája nyilván ahhoz már nem volt elég kifinomult, hogy ezt az emléket is elrejtse, így az fénylő transzparensként kapta telibe apu érzékeny szenzorait. Az én aggódó szülőm pedig mindebből azt a (csak részben téves) következtetést vonta le, hogy én kizárólag emiatt, szégyenemben, bujkálhatok a takaró alatt, és játszom el a nagybeteget, miközben nagyapa is megállapította, hogy az égadta világon semmi bajom nincs. A hír aztán, gondolom, eljutatta magát az illetékes fülhöz. Jacob ezért nem vett tőlem zokon semmit a rákövetkező napokban, ezért pergett le róla minden bárdolatlan reakcióm. Apu elmondta neki, mire számítson… és nyilván türelemre is intette. „Némi nyomással.”

Apuék egy-két óráig maradtak. Ezalatt egymást váltva jöttek be hozzám, s próbáltak hazacsábítani. Ám én – magamat is meglepve – következetesen nemet mondtam. Fájt ott maradnom, elrettentett a gondolat, hogy éjszakák sorain át egy szobában összezárva kell aludnom Leah-val, hogy a nap minden ébren töltött percében ki leszek téve Jacob figyelmének s talán kérdéseinek is – mégsem tudtam rávenni magam a távozásra. Nem, mert a féltékenység még magasabb hőfokon dolgozott bennem, mint a bánat. Szemmel akartam tartani őket, minden mozdulatukat megfigyelni és kielemezni…

Elképesztő – gondoltam, miközben a szemem még mindig nyitva volt –, hogy mennyi megoldatlanul maradt rejtélyről hullott le a lepel ez alatt a rövid bódulat alatt! Szinte már vártam, hogy újabb, fantasztikus megvilágosodásban legyen részem. Mondjuk, a kínos Leah ügyben. Annak aztán felettébb szerettem volna a végére járni. Ám hiába koncentráltam megfeszített elmével, semmiféle isteni szikra nem érkezett.

Érkezett viszont valami más. Ugyanaz az illat csapta meg az orromat, amit másodpercekkel

korábban is éreztem a levegőben. Horogként akadt belém, szinte húzta maga felé a fejemet. S én ekkor döbbentem rá, hogy nyitott szememmel már a valóságot látom; hogy a körülölelő felhőszerű gomolygás többé már nem az alakját kereső gondolathalmaz, hanem az a bódító füst, ami a barátaim alakját rejti el. Elsőként tértem hát magamhoz a transzból, a többiek még mindig a saját fejükben bóklásznak.

Hátra akartam húzódni, kitolatni a kábító füstből, hogy a gyep tiszta levegőjén nézzem végig, hogyan térnek eszméletre a többiek, ám alig tettem néhány tántorgó lépést, az útvonal máris egészen máshogy alakult öntevékeny lábaim alatt. Az orrom után mentem, az illat szellőháton érkező nyomait követve – s mielőtt ráébredhettem volna cselekedetem furcsa mivoltára, már mélyen az erdőben jártam.

Apró tisztás váltotta fel kisvártatva a sűrű fenyvest, s mikor az utolsó lecsüngő fenyőág is elmaradt mögöttem, én jóleső érzéssel engedtem le a kezeimet; itt már nem volt semmi, amitől védeni kellett volna az arcomat.

És az illat újult erővel vágott belém. Már tudtam, mi illetve

vezetett ide; az orrom nyomban felismerte őt, csupán a szemem erőlködött még kivenni vékony alakját a szurokfekete sötétségben.

Majdhogynem vakon és süketen iramodtam meg felé, rábízva magam legfinomultabb érzékszervem, a szaglásom útmutatására. Óvatlanná tett a viszontlátás ígérete, így a felém rohanó, irdatlan sebességű test hangját csak akkor hallottam meg, amikor már késő volt félreugrani az útjából.

Iszonyatos erejű csattanás hallatszódott, ám én nem éreztem semmit, s már-már azt hittem, megúsztam a dolgot, mikor alig fél pillanat múlva lökés érte az oldalamat, s a becsapódás feldobott a levegőbe. Hosszan repültem, a fénytelen éjszaka a sötét árnyalataival váltogatta szemem előtt az ég és a föld látványát, aztán egy hirtelen rándulással megállt a pörgés, s a kétféle sötétség összeolvadt az eszméletvesztés érzéketlen feketéjében.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés