(Bella szemszöge)

- Végre felébredtél! – mondta izgatottan apám, majd megölelt. – Úgy látom, hogy Edward jó hatással volt az eszméleted visszanyerésére.
- Edward? – kérdeztem értetlenül.
- Igen, most ment ki… Tényleg hallottad, amiket mondott? Carlisle szerint minden egyes szót hallottál.
- Ki az az Edward? – kérdeztem, mire apám furcsán végignézett rajtam.
- Kicsim, ne viccelj, ez nem jó poén – mondta, mire felhúztam a szemöldököm.
- Mért viccelnék ilyen dologgal?! Talán a te egyik barátod? – kérdeztem.
Apám arcán megrökönyödés futott át.
- Itt nagy a baj! Nem emlékszik – suttogta maga elé, de meghallottam.
- Mért lenne baj? Emlékszem mindenre. Arra, hogy leestem a lépcsőn. Emlékszem rád, Renée-re, Philre, Carlisle-ra, Alice-re, Jasperre, Emmettre, még Rosalie-re is, aki utál… Látod, mindenkire emlékszem. Tudom, hogy Bellának hívnak. Minden fontos dologra emlékszem.
- De mi van Edwarddal?
- De ő mégis kicsoda? A te barátod? Valami távoli rokon?
- Nem, dehogy! – mondta, majd a szemembe nézett. – Mondd meg az igazat! Tényleg nem emlékszel Edwardra? – kérdezte jelentőségteljesen.
- Nem! – válaszoltam határozottan.
- Akkor beszélnem kell Carlisle-jal.
- De mégis minek? – kérdeztem, mire nem válaszolt, hanem kiment a szobából és hallottam, hogy telefonálni kezd, de még túl kába voltam ahhoz, hogy értsem is, amit beszél.

(Edward szemszöge)

Miután kimenten a nappaliból azonnal el is akartam menni a házukból és egyben Bella közeléből is. Nem érdemlem meg, hogy vele legyek, hiszen én okoztam a balesetet.
Ezt egyszerűen nem hiszem el! Hogy lehettem ilyen bolond?! Mért kellett nekem egyáltalán beleszeretnem egy emberbe, akibe nem lett volna szabad?!

Carlisle-jal hazamentünk, majd bezárkóztam a szobámba és senkivel se beszéltem.
Egyszercsak azonban telefoncsörgésre lettem figyelmes.
Carlisle-t hívták, aki szinte azonnal felvette.
- Halló – szólt bele a telefonba.
- Itt Charlie. – Mikor ezt meghallottam, azonnal leszáguldottam a földszintre, ahol Carlisle beszélt telefonon.
- Mi történt Charlie? Valami baj van? Bellával van esetleg valami? – Erre az utolsó kérdésre összeszorult a szívem. Remélem nincs semmi baja.
- Nincs semmi komolyabb sérülés, sőt Bella már fel is ébredt. – Hangosan kifújtam a levegőt.
- Akkor mi a baj? Mért hívtál? – kérdezgette tovább Carlisle.
- Nos… azonnal ide kéne jönnöd.
- De mégis mért? – kérdezte apám megdöbbenve – Már felébredt, nem?
- De, viszont van egy kicsi, illetve egy elég nagy probléma, amely téged is és a fiad is érinti.
Ha lehet, akkor még jobban elsápadtam erre a mondatra.
- Mi történt? Mondd már el, kérlek! Így nem tudok segíteni.
- Bella… Bella el… elfelejtette…
- Mit felejtett el?
- Nem mit, hanem kit… elfelejtette Edwardot – mondta ki végül.
- Hogy mi? – kiáltottunk fel egyszerre Carlisle-jal, de szerencsére Charlie csak apám hangját hallotta, mivel nála volt a telefon.
- Úgy van, ahogy mondtam. Mikor megemlítettem a nevét, megkérdezte, hogy kicsoda. Hiába kérdezgettem, nem emlékezett rá. Még azt is megkérdezte, hogy az egyik barátom, vagy valami távoli rokonunk… Nem értem, hogy mi van vele, de elég súlyosnak tűnik.
- És még kire nem emlékszik?
- Na, ez a legfurcsább az egészben… Mindenkire emlékszik, csak Edwardra nem.
Ezt nem lehet! Mért csak engem felejtett el?
- Honnan tudod, hogy mindenkire emlékszik?
- Mert felsorolta… Emlékszik az anyjára, Philre, a legjobb barátnőjére Alice-re, és az összes Cullenre.
- Értem… hamarosan odamegyek, de előbb még meg kell beszélnem Edwarddal ezt a helyzetet.
- Rendben, akkor viszlát! – mondta Charlie, majd letette a telefont.

- Jó lenne, ha megmagyaráznád, hogy mért voltál olyan különös, amikor elmondtam Charlie-nak, hogy mitől lehet Bella eszméletvesztése.
- Hát… mert miattam van az egész… És igazad van, biztos, hogy érzelmi sokk okozta, méghozzá az én hibámból.
- Nem igazán értem, hogy miről beszélsz – mondta, majd kérdően felhúzta a szemöldökét.
- Arról, hogy aznap mondtam meg Bellának, hogy elköltözünk és elhagyom, utána meg leesett a lépcsőn… Ez mind miattam van – mondtam tele bűntudattal, majd lehorgasztottam a fejem.
- Így már világos minden… De most már mennem kell, majd ha beszéltem Bellával, akkor már többet tudok mondani az állapotáról.
Bólintottam, majd néztem, ahogy Carlisle elmegy.

(Bella szemszöge)

Mikor Charlie befejezte a telefonálást, visszajött és leült mellém a kanapéra, de nem szólt hozzám.
Az egész szoba csöndbe burkolózott, amíg meg nem hallottam egy autó zaját, aztán láttam, ahogy az apám feláll mellőlem és ajtót nyit valakinek…
- Carlisle? Mért jöttél ide? – kérdeztem meglepődve, mire ő is döbbent arcot vágott.
- Szóval emlékszel rám – mondta, de én nem értettem, hogy mért beszél ő is emlékekről.
- Hát persze. Mért ne emlékeznék? – kérdeztem kíváncsian, hátha végre megtudom, hogy mért viselkednek ilyen furcsán, amióta csak felkeltem.
- Áh, semmi. Tehát emlékszel mindenre – mondta, de a kijelentése inkább kérdésnek hangzott.
- Igen, mindenre és mindenkire.
- Edwardra is? – kérdezte néhány másodpercnyi csönd után.
- Már megint ez a név. Mégis milyen Edward? Most úgy őszintén, mondjátok meg… Ez valami hülye vicc, hogy olyan emberekről kérdeztek, akiket nem is ismerek, aztán még rám néztek furcsán?
- Nem, ez nem vicc, csak… - kezdte volna Carlisle, de a mondat közepén elhallgatott.
- Csak? – kérdeztem vissza, mire kénytelen volt befejezni a mondatot.
- Csak egy teszt.
- Mégis miféle tesztről beszélsz?
- Hát… semmilyen tesztről… ezt csak úgy mondtam... igazából vicceltünk – válaszolta, mire megkönnyebbültem.
- Akkor ugye nincs semmilyen Edward? – kérdeztem, mire Carlisle és Charlie összenéztek, majd vissza rám.
- Nem, nincs kicsim. Semmilyen Edward nincs – válaszolta végül Charlie.
- Rendben, akkor hagyjuk a vicceket. – Bólintottak.
Carlisle ezután lassan elköszönt, majd hazament…

(Edward szemszöge)

Mikor apám belépett az ajtón, rögtön megrohamoztam a kérdéseimmel.
- Hogy van Bella? Tényleg nem emlékszik rám? És ha nem emlékszik, akkor mit csináljak?
- Héj, egyszerre csak egyre tudok válaszolni.
- Jó – mondtam tömören és sürgetően.
- Tehát, először is, Bella jól van, másodszor pedig, igen, nem emlékszik rád, és egyelőre még fogalmam sincs, hogy mit csinálj. Azt az egyet tudom, hogy nem mehetsz Bella közelébe – mondta határozottan.
- De mért? – kérdeztem.
Az nem lehet, hogy én ne láthassam Bellát!
- Azért, mert valószínűleg amiatt az érzelmi sokk miatt felejtett el, amit mondtál…
- De én még mindig nem értem, hogy mért nem emlékszik rám – szakítottam félbe Carlisle-t.
- Úgy vélem, hogy mivel szakítottál vele, ezért ugye leesett a lépcsőn és elájult. Már akkor is mondtam mikor először megvizsgáltam, hogy úgy tűnik, mintha nem akarna felkelni. És ezt egy bizonyos szempontból meg lehet érteni, mivel nem akart szenvedni. Főként ezért felejtett el téged. Nem emlékszik rád, így nem szenved.
- Értem… De én viszont igen, nagyon is szenvedek – válaszoltam fájdalmas hangon.
- Tudom fiam, de nem tudunk mást csinálni, minthogy elkerülöd egy ideig és talán emlékezni fog rád. De meg kell kérdeznem valamit – mondta, mire ráemeltem tekintetemet – El akarsz még költözni?
Erre a kérdésre még magam sem tudtam a választ…
Ha maradnék, az csak azt bizonyítaná, hogy önző vagyok. De nem akarom itthagyni Bellát. Ráadásul most még nem is emlékszik rám… Vissza kell kapnom. Mindent megteszek, hogy megbocsásson.
- Nos? – kérdezte apám látva tétovázásomat.
- Nem – válaszoltam végül.
- Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. – Elmosolyodott.
Hirtelen eszembe jutott valami.
- De mi lesz holnap? – Carlisle kérdő tekintetét látva folytattam. – Holnap már iskolába kell mennem, mert letelt a szünet.
- Nem biztos, hogy Bella is megy. Nem tudom, hogy Charlie elengedi-e ilyen állapotban.
- Meg kéne tőle kérdezni.
- Felhívom és egyben azt is megkérdezem, hogy Bella átjöhetne-e ide – mondta Carlisle.
- De ha idejön, akkor mégis hogyan kerülöm el? És mért jönne ide? – kérdeztem értetlen arcot vágva.
- Amíg itt van, a szobádban kell lenned és nem jöhetsz ki. És azért jönne ide, mert kíváncsi vagyok, hogy mindenkit felismer-e. Lehet, hogy azt mondta, mindenkire emlékszik, de majd meglátjuk, hogy tényleg megismeri-e őket. – Bólintottam, bár nehézkes volt megemésztenem, hogy nem láthatom Bellát.

Carlisle ezután tárcsázta Charlie számát, aki néhány csörgés után fel is vette. Én még mindig Carlisle közelében álltam, mert mindenről tudni akartam, bár fentről is hallottam volna mindent, mégis a földszinten maradtam.
- Tessék.
- Carlisle vagyok. Sajnálom, hogy zavarlak, de meg kell kérdeznem valamit… Bella megy holnap iskolába?
- Igen, persze. Mért ne menne? – kérdezett vissza Charlie.
- Hát, csak gondoltam, hogy nem engeded el. Tudod, az iskolában könnyűszerrel találkozhat Edwarddal.
- Oh… Igazából, még ha találkoznak is, nem fogja felismerni, mivel Bella nem emlékszik rá, így nem hinném, hogy bármi baj is lenne belőle.
- Jól van… És van még egy kérdésem – mondta Carlisle, majd néhány másodpercre elhallgatott.
- Mondd csak nyugodtan!
- Szóval… arra gondoltam, hogy Bella talán átjöhetne hozzánk, hogy meggyőződjek afelől, hogy ténylegesen emlékszik-e mindenkire, kivéve persze Edwardot.
- És arra vagy kíváncsi, hogy elengedem-e, igaz?
- Igen.
- Nos, természetesen elengedem, hiszen ez még akár segíthet is a gyógyulásában. Egyébként mikor is menne át?
- Amikor csak gondolod. Ha akarod, akár érte is mehetünk.
- Rendben, akkor mondjuk holnap, miután hazajött az iskolából – javasolta Charlie.
- Rendben – egyezett bele Carlisle is.
Gyors köszönés után le is tették a telefont…
Én pedig kíváncsi voltam, hogy vajon mi fog történni holnap. Milyen lesz az iskolában lenni Bella nélkül? Vajon találkozok-e vele? Fel fog ismerni? Vagy tényleg egyáltalán nem emlékszik rám? Majd holnap minden kiderül…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés