41. fejezet – Hívatlan vendég


Hangok törtek át a feketeségen. Mint megannyi éles madárcsőr csipkedték az agyamon terpeszkedő homályt…

A visszatérő eszmélet tompa lámpafénnyel és zsibongó fájdalommal fogadott. A kanapén feküdtem, az oldalamra fordítva, hátamat a támlának vetve. Egy puha párna dúcolta alá a nyakamat, és egy könnyű takaró, aminek a rojtjai csiklandozták az orromat, egészen a fülemig beburkolt.

Félig nyitott szemmel hunyorogtam magam elé, ennél óvatlanabb mozdulatot egyelőre nem szívesebben kockáztattam volna meg. A fejemben körhinták pörögtek, a bal oldalam pedig, amelyik holtteherként nehezedett a jobbra, bénultságig zsibbadt volt. Csak a bal karomban éreztem valami bizarr fájdalmat… mintha egy új csont nőtt volna ki a vállamból.

Újabb réteg kábulat foszlott le az agyamról, s én rádöbbentem, hogy a bántó csőrhangok gazdái nem csak a képzeletemben léteznek: a parázs vita itt zajlik körülöttem, épp a fejem felett. Anélkül, hogy elárultam volna ébrenlétemet, hegyezni kezdtem a fülem.

- Neked, Leah, pedig elment az eszed!? – csattant fel az erőteljes férfiorgánum. Jacob. A hozzá tartozó sötét folt, ami pontosan az orrom előtt mozdult, egészen a plafonig tornyosult. – Ilyen dúvad módon nekirontani Nessie-nek!? Agy helyett mégis mi van a fejedben?

Várakozásommal ellentétben a sértésre nem Leah felelt.

- Nem az ő hibája volt, Jake. Illetve nem csak az övé. – A férfihang a hátam mögül jött, s én csak egy kis fáziskéséssel fogtam fel, hogy Seth az, aki kiállt a nővére mellett. Jacob foltja türelmetlenül mocorgott előttem, mire Seth folytatta: – Írtó fura volt már a kiinduló helyzet is. Most képzeld el, álmomból felébredve kisántikálok a fürdőbe, s miközben könnyítek magamon, mit látok az ablakból? Hogy ti ott ültök egy csokorban, a füst kellős közepén, nem mozdultok, mintha kómába vagy valami révületbe estetek volna, aztán Nessie egyszer csak felkel, és, anélkül, hogy ti reagálnátok rá, elindul az erdő felé. Nyomban utána iramodtam, s az ő csapásán haladva közelítettem meg a tisztást. Leah viszont nyugatról bukkant elő, onnan pedig nem láthatta tisztán. Nyilván csak a szagát érezte – bocs, Nahuel.

- Nem tesz semmit – felelt rá azon nyomban egy új hang. A szívem ujjongó dobbanással üdvözölte a bizonyságot – hát tényleg ő volt az ott, a tisztás közepén!

- Szóval – vette vissza a szót Seth –, mikor láttam, hogy Leah félreérti a helyzetet, és kérdezés nélkül rá akar ugrani Nahuelre, én is berontottam a tisztásra, lesprinteltem Nessie-t, és röptében kaptam oldalba Leah-t. De rosszul jöhetett ki a lépés, valahogy elsodródtunk… a többit meg más úgyis tudod.

Jacob ingerülten szusszantott. – Igen. Volt szerencsém látni, ahogy a falkám két legrégebbi és legmegbízhatóbbnak hitt tagja eszméletlenre gázolja őt! Ha valami baja lesz miattatok, én…!

- Nem lesz semmi baja – szólt közbe nyugodt, szakszerű hangon Nahuel, s én kedves, tapintatos mosolyt képzeltem az arcára. – A látvány ijesztőbb volt a valóságnál. Nessie erős lány. Egy kis ütés a feje búbján meg sem kottyanhat neki. Egy-két perc, és magához tér.

- Imádkozz, hogy így legyen… – morogta az orra alatt Jacob. A hozzá tartozó sötét tömeg közelebb nyomult hozzám, s a következő pillanatban öt forró ujj cirógatott végig az arcomnak azon a felén, ami nem nyomódott mélyen a párnába. Lezárt szemhéjakkal élveztem a kényeztetést; még az egyre nagyobb fordulatszámon pörgő fájdalom is lelassul kissé a fejemben. Aztán a becéző kéz hirtelen eltűnt rólam; Jacob elhátrált, s újból dohogni kezdett: – Egyáltalán miért kellett ilyen radikálisan közbelépni!? Leah, nem lett volna egyszerűbb, ha odakiáltasz Nessie-nek, hogy álljon meg? Feltétlenül szükséges volt kockára tenni az életét?

Na, erre már Leah is felhördült.

- Azt tettem, amit jónak láttam! Nem volt időm egyeztetni, s mert te épp valami hipnotikus bűvöletben révedeztél a tűz mellett, ahelyett, hogy józanul pesztráltál volna, hát vettem magamnak a bátorságot, és magamra vállaltam a gyerekfelügyeletet! – A hadaró szóáradat végén Leah nagyot fújtatott, s némileg lecsillapodva folytatta: – Jake, te nem voltál ott kezdettől fogva. Nem láttad, milyen furcsa volt ez az egész kívülről. Nessie totál ki volt ütve, úgy botladozott előre, mint egy holdkóros. Mint aki nincs józan eszénél, vagy mint akit valami delejes vonzerő húz magához. Ez a fazon meg… – itt kis szünet támadt a beszédben; Leah nyilván rámutatott Nahuelre – ott ült mozdulatlanul a tisztás közepén, mintha csak azt várná, hogy a prédája önként belesétáljon a karjaiba. Na bumm, nem ismertem fel a hátáról – tehet ezért bárki is szemrehányást nekem? És mert a préda nagyon is lelkesen szedte a lábát, gondoltam, nincs vesztegetni való időm, cselekedtem.

Leah szavai hosszan úsztak a levegőben, aztán elhaltak; fojtott csend támadt. Innen-onnan is feszelgő hangok keltek, egy székláb megnyikordult, a padlóban néhány parkettaléc, mintha nyújtózott volna, ütemesen recsegett-ropogott. Tisztában voltam vele, hogy csak arra várnak, hogy végre magamhoz térjek – s már-már felfedtem volna magam, mikor Jacobból kitört a szó:

- Ha már itt tartunk: te mit ücsörögtél ott egyedül? Hullócsillagra vártál?

- Nem hullócsillagra – jött a kimért válasz. Ha a kérdés provokáció volt, Nahuel nem vette fel a kesztyűt. – Csak vártam, hogy végezzetek a tűz körül. Nem akartam rátok rontani addig, amíg vendégfogadó állapotba nem kerültök. Egy kis diplomáciai tapintat a részemről – tudom ugyanis, milyen erős hatással van ez a hipnotikus füst az ember elméjére. Arról nem is beszélve, hogy ha akkor megyek oda, amikor először megláttalak benneteket, engem is ledöntött volna a lábamról a kábulat. S mert nem akartam valamelyikőtök ölében magamhoz térni, inkább visszavonultam, hogy biztos távolban várjam ki az alkalmas pillanatot. Így elég kerek a válasz?

Egy egész picit elfordítottam a nyakam, s óvatosan felbandzsítottam Jacobra.

- Kereknek kerek – ismerte el nagyvonalúan, ám az arcán terpeszkedő szkeptikus fintor megcáfolta a szavait. – Szinte már megható… épp csak van rajta egy apró hézag. Honnan tudtad, hogy itt vagyunk? Erre lennék én pokolian kíváncsi!

- Képzeld, nem tudtam! – vágta rá Nahuel, s a hangja furcsa mód nevetősen csengett. Mintha még élvezné is a helyzetet. – A vakvéletlen sodort titeket az utamba… egy kis engedménnyel, persze.

Jacob torkából figyelmeztető mordulás szakadt fel. – Nem vagyok rejtvényfejtő hangulatomban, úgyhogy hanyagold a rébuszokat!

- Hát persze, ne haragudj, túlfeszítettem a húrt. – Nahuel most már egyértelműen mulatott Jacob rosszindulatán. – Két és fél nappal ezelőtt érkeztem meg. Első utam Carlisle-hoz és a családjához vezetett, de minő balszerencse, vendéglátóim épp akkor távoztak hazulról. Már csak a füstölgő gumikat láttam, ahogy kifaroltak a főútra. Utol nem érhettem őket, az én futóműveimben, bármennyire is sajnálom, kevesebb a lóerő, mint egy Mercedesben, s mert más módon sem tudtam felhívni magamra a figyelmet, visszafordultam a házhoz, és vártam. A türelmem hamarabb fogyott el, mint a délelőtt, így fogtam a cókmókomat, és nekivágtam a környező erdőnek. Halvány elképzelésem volt róla, merre mehettek, nekivágtam hát a kaptatónak. Úgy voltam vele, hogy lesz, ami lesz, legfeljebb túrázom egy kicsit… a látogatásom soha nem volt határidőhöz kötve. Aztán tegnap megtörtént, amire számítottam: megéreztem a szagotokat – bocs, Seth –, és az orromat követve szép komótosan felgyalogoltam ide, bízva benne, hogy a Cullen család is veletek lesz.

Rövid, elgondolkodó csend. Aztán:

- Hazudsz! – A szó úgy hangzott, mint egy figyelmeztető pisztolylövés. Jacob keze ökölbe szorult a combja mellett, karján és vállán kidagadtak az erős izmok, a hasfala pedig kőkemény kockák párjaira osztódott. Skizofrén szerelem ide vagy oda, a látványt mindkét oldalam elbűvölőnek találta. Egészen bele is feledkeztem volna, ha a következő pillanatban Jacob éles szavai fel nem korbácsolják a fejemben hullámzó fájdalmat. – Már négy napja, vagy még régebben itt ólálkodsz! Bűzlik tőled a környék. Egy területmegjelölő bakmacska sem hagyhatna nyilvánvalóbb jeleket maga után!

- Tévedsz. Én…

- Nem tévedek! …Leah! – Jacob hirtelen félfordulatot tett – Te is érezted korábban a szagát. Mondd meg neki!

Habozó csend támadt. Leah hosszas torokköszörüléssel húzta az időt.

- Hát, nem mernék rá mérget venni…

- Mi az, hogy nem merné rá mérget venni!? – fakadt ki Jacob. Duzzadó izomzata még kontúrosabb lett, mintha belülről valaki szteroidokkal pumpálná. – Csak meg tudsz különböztetni két vámpírszagot!

Kényelmetlen feszengés Leah irányából.

- A helyzet ennél komplikáltabb – morogta. – Az orrom be is csaphatott… Tudod, Jake, ha egy félvámpírral alszol egy szobában, a szaglásod önvédelemből eltompul.

Szóval büdös is vagyok! – támadt fel bennem az önérzet. Leah, ha nagyon akart, még belém tudott rúgni egy utolsót.

Megmondom őszintén, vártam volna egy-két jó szót – „Á, hogy mondhatsz ilyet, Leah!? Hisz Nessie illatos, akár egy japán cseresznyevirág-fesztivál!” –, de Jacobot túlságosan lekötötte saját rögeszméje, nem volt arra felesleges kapacitása, hogy felszólaljon az érdekemben.

- Mindegy – legyintette le Leah-t. – Az én orrom tökéletesen szuperál, és pontosan tudja, hogy mit érzett. Épp csak azt nem értem, te miért nem ismered el a dolgot. – Újból Nahuel felé fordult, aki – a válaszok irányából legalábbis ezt vettem ki – valahol a fejem mögött, az egyik karosszékben foglalhatott helyet.

- Mert nincs mit elismernem – szögezte le nyomatékosan Nahuel. – Úgy történt, ahogy mondtam. Én és a Cullen család épp elkerültük egymást. Órákig vártam rájuk a háznál, de ők nem jöttek vissza. Szobrozás helyett nekivágtam hát az útnak, arrafelé, amerre elrobogtak, és tegnap kis szerencsével rátok akadtam. Bárkinek is éreztétek korábban a szagát, az nem én voltam… Senki nem értesített ugyanis róla, hogy itt vagytok.

Jacob gúnyosan felmordult. – S gondolom, eszedbe se jutott, hogy telefonon előbb rákérdezz.

- Telefon nélkül bajosan.

- Azt ne mondd, hogy… – kezdte fogcsikorgatva Jacob, de Seth békítőleg közbevágott:

- Srácok! Most komolyan, nem tök mindegy? Három napja éreztük utoljára azt a szagot, azóta nem volt semmi balhé. Inkább Nessie-t kellene felébreszteni végre… mert elég régóta ki van már ütve.

- Teljesen igazad van, Seth! – Nahuel szinte abban a pillanatban előttem termett, és a meglepett Höah! hangot hallató Jacob elé befurakodva térdre ereszkedett a kanapé előtt. – Menina – szólított meg gyöngéden –, hallasz engem?

Keskeny résű látóterem minden szögletét Nahuel arca töltötte ki: az ő finom-udvarias mosolya és rengeteg-rengeteg barnán hullámzó haj.

- Hova lettek a fonataid? – krákogtam; mintha egy tépőzárat rántottak volna szét a torkomban. – Szétbontottad őket?

Nahuel elvigyorodott, és szándékosan finomkodó kézmozdulattal megigazgatta a haját. – Miért, nem tetszik?

Jacob sajátos gégehangot produkált a háttérben.

- Tetszik – feleltem, és már csak azért sem vettem tudomást az ismétlődő gurgulázásról. Ha kapar a toka, szopogasson mentolos cukrot. Ha meg máshonnan fúj a szél… Mosolyra húztam zsibbadt ajkaimat, és kissé feltupírozott lelkesedéssel jegyeztem meg: – Fogalmam sem volt, hogy ilyen temérdek sok hajad van… Nem semmi teljesítmény egy férfitól, aki elmúlt 150 éves.

Nahuel felnevetett. – Ne is mondd, menina, az elmúlt két este inkább lettem volna kopasz. Ha az ember a szabad ég alatt alszik, számítson rá, hogy mindenféle teremtmény nézi lakhatónak a frizuráját.

- Akkor ezért van tele falevelekkel a hajad… – A jobb kezemet nem tudtam mozdítani, az a testem alá volt szorulva, a bal viszont bevethetőbbek tűnt, így a bizarr fájdalommal nem törődve lendületet vettem, és megpróbáltam felnyúlni vele a takaró alól.

Abban a pillanatban mintha láncfűrésszel téptek volna a vállamba. A felbőszített fájdalom émelyítő erővel terjedt ki az egész bal felemre, s a torkomból, mint egy túlnyomásba hozott parafa dugó, visszafoghatatlan erővel tört ki a száraz nyögés.

A kín sűrűsödő ködén át láttam, hogy Jacob azon nyomban térdre veti magát, és könyökkel durván félrelöki Nahuelt.

- Nessie…! Mi az, mi történt!? Ő bántott? Csinált veled valamit?

Akárhogy kerestem, nem találtam a hangomat. Még csak a szememmel sem tudtam elmondani, mi a baj: a tekintetemet rabul ejtette pólóból kimeredő bal vállam hátborzongató látványa. A csont, amiről ébredéskor úgy éreztem, új a testemben, igazából nagyon is eredeti volt, épp csak új helyet talált benne, valami szörnyűségesen természetellenes új szöget.

- Jacob… – nyöszörögtem. – Nem jó… valami nem… nem jó…

- Semmi baj, menina. – Nahuel már talpon volt, s az értetlenül pislogó Jacob válla fölött áthajolva nyúlt felém. – Csak egy kis rándulás. Figyelsz rám… csak egy kis rándulás, ha pihenteted, gyorsan helyre jön. – Az egyik kezével a könyökhajlatomba markolt, miközben a másikat finoman a fájdalom lüktető gócpontjára, a vállam kidudorodására fektette. – Nézd csak – mutatott valahova fel Jacob feje fölé – ott, menina, nézd…

Nem tudtam, mit kellene néznem, de Nahuel addig erősködött, amíg elfordítottam borzadó tekintetemet az értelmezhetetlen látványtól, s belebámultam az üres levegőbe. A szememet csípte a homlokomról alácsorduló verejték, a tüdőm apró kis kortyokban kapkodta a levegőt, kiszáradt torkom égett… s én ide-oda rebbenő tekintettel továbbra is kerestem azt a valamit, amit Nahuel mutatott.

Viszolyogtató reccsenés támadt, s a világ egy pillanatra kettéhasadt a fájdalom üvegtengelyén. Egy borzasztó, sokkos másodpercig tudatában voltam testem minden rezdülésének: éreztem, ahogy a lábujjam hegyétől a fejem búbjáig görcsbe húz a rándulás; hogy a nyakam hátrafeszül, az állkapcsom szétnyílik, s egy jégcsap keménységű sikoly döfi át a torkomat. Aztán vibráló szürkébe fordult minden, apró fémszikrák tündököltek ott, ahol korábban a valóság széthasadt – majd azok is kihunytak. Forró lávacseppek vették át a helyüket, s én már tudtam, hogy a sebét ily módon behegesztő világ a bal vállam két csontja közt szűnt meg nem sokkal korábban egységes és ép lenni.

A fájdalom szélvészgyorsasággal emésztette fel önmagát. A zsibbasztó forróság, ami elfedte az éles fájdalmat, szinte eufórikus érzéssel töltött el. Mozgatni továbbra sem mertem a vállamat, úgy gondoltam, jobb a békesség, csak a nyakamat billentettem félre, hogy lássam, merre vannak a fiúk.

- Veled meg mi történt? – bukott ki belőlem a kérdés, ahogy a földön heverő Nahuelre esett a pillantásom.

- Egy kis félreértés – felelte Jacob. Némi bűntudat rezdült az arcán, miközben lehajolt, és igyekezett felsegíteni az épp akkor négykézlábra vergődő Nahuelt. – Ha beavatsz a tervedbe, nem hajítottalak volna át a vállamon.

- Ha beavatlak a tervembe – mormolta Nahuel, s csak egy pillanatig habozott, hogy elfogadja-e a segítő kezet –, Nessie nem hagyta volna helyrerántani a kiugrott vállát.

- És én sem! – vágta rá Jacob, s egy inkább dühös, mint segítőkész mozdulattal talpra rántotta Nahuelt. – Elment az eszed!? Egy kiugrott vállat csak orvos ránthat helyre, miután megröntgenezte!

- Nessie kivételes eset… Engedj már el! – Nahuel kirántotta kezét Jacob bilincsszerű fogásából, és öntudatosan kihúzta magát. – A vápából kiugrott csontfej már kezdett új ízületi tokot növeszteni maga köré. Ha még tovább várunk, teljesen rossz szögben regenerálta volna magát. …Menina – fordult felém mosolyogva –, jobb már?

- Sokkal – feleltem hálásan, és az aggódó Jacob felé is vetettem egy biztató pillantást. – Már csak a meleget érzem.

- Úgy sajnálom. – Nahuel kikerülte a még mindig ökölbe szorult kézzel ácsorgó Jacobot, és óvatosan elhelyezkedett a lábamnál. – Hihetetlen, hogy nem vettük észre rögtön, hogy kiugrott a vállad. Addig kellett volna visszarakni, amíg nem voltál eszméletednél. Úgy egyáltalán nem fájt volna.

Jacob apró nyögést produkált a háttérben. Rákaptam a pillantásomat, s láttam, hogy az arca megvonaglik. De nem térdelt le mellém, ott maradt állva, ahol Nahuelt felsegítette, s csak nézett egyenesen maga elé.

Nahuel eközben folytatta: – Ne haragudj rám az otromba módszer miatt. De ha nem terelem el a figyelmedet, biztosan ellenálltál volna. Ez ösztönös vámpír reakció, s csak így lehetett kicselezni.

- Khm-khm – két rövid torokköszörülés érkezett a fejem mögül. – Jake… – kezdte Seth tétova hangon, mintha attól félne, hogy közbeszólásával megzavar valamit (az elmúlt percekben, amennyire vissza tudtam emlékezni, nem is nagyon mocorgott) –, ha már nincs rám szükség, én felmennék horpasztani. Itt jelezném, hogy Leah már a fonat-kitárgyalós fázisnál feladta, és csendben kislisszolt… én is csak azért maradtam, hogy megérdeklődjem, hogyan alakul ezek után a szobabeosztás.

- Hogy-hogy hogy alakul? – vonta össze a szemöldökét Jacob, de nem nézett fel: mellkasa előtt összefont karokkal szobrozott néhány lépésnyire tőlünk, és sötét, latolgató pillantással meredt rám és Nahuelre. – Marad úgy, ahogy van. Vagy inkább lecserélnéd Paul ágyát a kanapéra?

- Ö… nem… – Seth habozott. – Csak gondoltam, Nahuel meg alhatna Rachelén; ő meg Paul gyakorlatilag már átköltöztek a szomszéd panzióba… Már ha neked sem jelent gondot, Nahuel, hogy velem kell egy szobán osztoznod. Jut eszembe: alszol egyáltalán?

Nahuel elmosolyodott. – Szoktam. És persze, hogy nem bánnám a közös szobát, már ha… – futólag felpillantott Jacobra – nem gond, ha maradok.

- Dehogy gond! – vágtam rá gyorsan, mielőtt Jacob valami gorombaságra vetemedett volna. – Természetesen itt maradsz. Végre rendesen is megismerheted a többieket – jaj, úgy örülök! – Jobb karral feltoltam magam, és sután megöleltem Nahuelt. – Biztos vagyok benne, hogy mindenkivel remekül kijössz majd!

Jacob ugyan egy árva mukkot sem szólt, ám konok arckifejezése minden szónál beszédesebben ígérte ennek pontosan az ellenkezőjét.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés