Az út hátralévő részét végigaludtam, és a reptérről hazáig tartó kocsikázást is félálomban töltöttem el. Csak akkor kezdtem magamhoz térni, amikor már ismerős helyeken jártunk. De még mikor bekanyarodtunk a házakhoz vezető erdei útra, akkor is kicsit kábának éreztem magam. Edward a nagy Cullen-ház felhajtóján állt meg, a mienkhez egyelőre nem építettünk utat, csak fontolgattuk a látszat kedvéért. Hiszen egy szempillantás alatt átfutottunk, de kívülállónak talán furcsa lehetette, hogy valahányszor elhagyjuk a házat, vagy épp hazaérünk, jó száz métert gyalogolunk a kocsitól...
Szóval a gyors felfogás, és a logika még nem éppen volt jellemző rám, az agyamra telepedő jótékony tudatlanságot nyújtó pókhálónak köszönhetően. Ezért tűnt fel csak nagyon lassan, hogy az egész Cullen család a verandán áll, de nem úgy tűnnek, mint akik minket akarnak újra itthon üdvözölni. Tulajdonképpen, egy pillantásra sem méltattak minket, Emmett és Rosalie állt az egyik oldalon, és a többiek hozzájuk beszéltek. Mellettem Edward halkan morogni kezdett valamit az orra alatt, de nem értettem. Azt meg különösen nem, hogy mi az oka a bosszúságának. Alaposabban körülnéztem hát, miközben próbáltam magam végleg kiszakítani a kábultságból. Mellettünk Rose piros sportkocsija és Emmett dzsipje parkolt, talán elfoglalta Edward helyét, és ez a baj? De nem, Edward nem szokott ilyeneken bosszankodni, ráadásul Ő meredten a verandán álló családját bámultan, az autóra rá sem nézett.
Kíváncsiságom segített a koncentrálásban, így sikerült észrevennem valami nagyon furcsát. Emmett kezében két hatalmas bőrönd volt. Újra körül néztem, és láttam, hogy az autókban további óriási bőröndök vannak.
- Edward! Mi folyik itt? - kérdeztem. Félelmetes gyanú kezdett megfogalmazódni bennem.
De Ő nem válaszolt, helyette kiszállt a kocsiból, és a házhoz iramodott, én pedig követtem a példáját.

- Biztosak vagytok benne? - kérdezte éppen Esme, amikor odaértük.
- Igen - felelte fáradtan Rosalie. Aztán ránk pillantott. - Jó, hogy hazajöttetek, elbúcsúzhatunk, és elmondhatom személyesen az indokokat.
Talán furcsa, de megtisztelve érezte magam, amikor Rose valóban elmesélte az indítékait. Hiszen ezzel azt mutatta, szeretné, ha én is tőle hallanám; ha nem érdekelné, akkor elég lett volna hagynia, hogy Edward kiolvassa a gondolataiból, és aztán elmondja nekem. Igaz, ha hangosan mondta is, nem célzottan hozzám beszélt.
- nézzétek, elismerem, hogy féltékeny vagyok Bellára, amiért neki lehet babája. És félek magamtól. Akár mennyire is irigylem azt a babát tőle, nem akarom bántani, ha csak képletesen is, de a rokonom. Viszont annak a gyereknek vére van... Én pedig nem szeretném kockáztatni az életét, a féltékenység és a vérszomj nem jó kombináció. Különben is, én voltam itt már egy jó ideje a jégkirálynő, aki csak rontotta a hangulatot... Ideje hát eltűnnöm a színről. A látszat kedvéért is fontos, a magyarázat, hogy miért halasztottunk egy évet az egyetemen hihető volt, de egy újabb már nem lenne az. Lassan tovább kéne állnunk, de még mindenki maradni akar. Én nem bírom tovább, sajnálom.
- Rosalie! Miattam igazán nem kell! Nem akarlak elüldözni innen... - kezdtem, de nem is figyelt rám.
Sorra megölelt mindenkit, hallottam, ahogy Edward fülébe súgja, hogy sajnálja, és vigyázzon ránk. Nekem csak intett egyet, és a következő pillanatban a kocsijában ült. Integetni kezdett, dudált is, aztán a tűzpiros BMW kilőtt és elszáguldott.
- Ne hibáztasd magad, Bella! - dörmögte Emmett. - Nehéz ez most neki, de visszajövünk még. Mindig visszajövünk. Velem egy idő után unalmas neki, nem vagyok jó vitapartner, a legegyszerűbb módon próbálom megoldani a problémákat és elsimítani a nézeteltéréseket - vigyorgott jelentőségteljesen. - Szépen lassan hiányozni kezd neki, hogy veszekedés közben kiolvassák a gondolatait, vagy előre lássák a válaszait...
Emmett ezután minden jellegű finomkodás nélkül behajította a két bőröndöt a dzsipbe, aztán ő is sorra ölelt mindenkit.
- Mosolyogj, Esme! Ne félj, nem lesz üresedés, mi most lépünk, de itt van Bella, meg majd jön a kis törpe, gondoskodhatsz róluk. - Esme szipogva csókolgatta fogadott fia arcát.
- Az nem ugyanaz! Belláékról akkor is tudok gondoskodni, ha ti itt vagytok!
Jasper fancsali képével nem úgy tűnt, mint aki emeli tudná most a hangulatot, őt is megrázta az elválás. Emmett haladt tovább...
- Rendes férj legyél, Edward, ha meghallom, hogy csavarogsz, nem érsz haza időben, akkor meglátogatlak ám! - nevetett fel öblösen. - És vigyáz nagyon a kis családodra! Tudod, ahogy kell: az életed árán is! Remélem, tudod, milyen hatalmas kincsek birtokában vagy!
Már csak én maradtam, és alig láttam a fogadott bátyámat - mert Emmettre én mindig bátyámként tekintettem, ez a természetéből adódott - a szememet elhomályosító könnyektől. Engem is alaposan megszorongatott, a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak az unokaöccsére. Ő is egyetértett Edwarddal, hogy fiú lesz, én pedig abban a pillanatban ahhoz sem éreztem magamban elég erőt, hogy megszólaljak, nemhogy vitatkozni kezdjek. Aztán kicsit lehajolt és a hasamra bökve megkérdezte, hogy szabad-e. Csak bólintottam.
- Na, ide figyelj, öcskös! Nőj szép nagyra, és egészségesre! A kedvemért tedd meg, hogy öröklöd anyukád tulajdonságai közül, hogy nem lehet olvasni a gondolataidban, de azt nem, hogy folyton elesel, nem lehetek majd itt, hogy elkapjalak. Aztán, igyekezz alaposan kikészíteni apukádat, könnyű lesz, ha nem olvashat a gondolataidban. Vesd be az összes trükköt, okés? Jasper bácsit is nyugodtan verd át néha, sose maradj ki egy jó kis bunyóból, de légy mindig udvarias. Vagy legalábbis általában! Örülök, hogy vagy, és majd találkozunk, egyszer.
Fel voltam háborodva Emmett utasításain. Nem azon, hogy fiúként kezelte, de még csak nem is azon, hogy rosszra bíztatta. Az volt a baj, hogy túl sokat mondott...
- Emmett, ilyen hosszú időre mentek? - kérdeztem kétségbeesve.
Megrángatta a vállát.
- Fogalmam sincs, de biztosra akartam menni. Azért majd hívjatok, ha megszületett! - intett. Beugrott a hatalmas dzsipbe, felbőgette a motort és a következő pillanatban már ő sem volt ott.

Egy darabig mind némán bámultunk utána, a csendet csak Esme szipogás törte meg. Aztán Carlisle átkarolta feleségét, és elindultak az ajtó felé. Edward követte őket, és én megértettem, hogy most a családjával szeretne lenni. Leültünk a nappaliban, de továbbra is hallgattunk.
- Rendben oda fognak érni - szólalt meg egyszer csak Alice, aki ezek szerint Rose és Emmett jövőjét figyelte eddig.
Esme egy kicsit jobb kedvűnek tűnt, és bólintott.
- Ne haragudj, Esme, én nem akartam elüldözni őket innen! Ha bárhogy visszacsinálhatnám... - tört ki belőlem. Annyi mindent köszönhetek neki, gyakorlatilag a második anyám volt, és én ahelyett, meghálálni próbálnám mindezt, csak fájdalmat okozok neki.
- Bella, drágám, ez nem a te hibád! Csak én reagálom túl az egészet, pedig már számtalanszor előfordult. Időnként mindig különválnak tőlünk, már hozzá kellett volna szoknom. Csak tudod, olyanok vagytok nekem mind, mint a gyermekeim, és örökké nyugtalan vagyok, ha nem tudom, mi van veletek! Emmett annyira forrófejű, hirtelen tud lenni, ha felmerül egy kis csetepaté lehetősége, Rose pedig elképesztően makacs, és a saját érdekében sem változtat az elhatározásain. De nem te tehetsz róla, édesem, amúgy is lassan újra eljött volna az ideje, hogy egy darabig kettesben maradjanak. Nem is kéne így kétségbe esnem, hiszen manapság csak egy telefon...
Válaszolni akartam, kötni az ebet a karóhoz, hogy igenis, most miattam mentek el, mert Rosalie nem bírta lelkileg elviselni a terhességemet, de Alice észrevétlenül megrázta a fejét. Beláttam, hogy igaza van, senkinek nem használna, ha én itt ostoroznám magam.
Éreztem, hogy Jasper kezdi összeszedni magát, és azonnal igyekszik ezt a többiekre is átragasztani. Edward, hogy segítsen neki, gyorsan témát váltott.
- Egy pillanat és jövök, Bellával hoztunk nektek ajándékot Gold Beach-ről - pattant fel.
Carlisle vette a lapot, és ő is felállt.
- Várjatok egy kicsit! Az esküvő nagy forgatagában el is felejtettük megköszönteni Bellát! - Egy szekrényhez sétált, és kivett belőle egy aranyszínű papírba csomagolt dobozkát.
- De hát már megköszöntöttetek! Igazán nem kell... - kezdtem tiltakozni, de Esme belém fojtotta szót.
- Az ajándékot még nem adtuk át! Muszáj elfogadnod, ez egy hasznos dolog - nyújtotta át.
Motyogva megköszöntem hát mindenkinek a csonka családban, és Jasperé után szabályosan hiányzott Emmett bordaropogtató ölelése...
A dobozka egy parányi ezüstszínű mobiltelefont rejtett, olyat, amilyet a többieknél is láttam mindig.
- Szeretnénk, ha ez mindig nálad lenne, ezen akármikor elérheted mindnyájunkat! Az összes fontos számot beleírtam már - lelkendezett Alice. Valóban hasznos ez a kis kütyü, különösen most, hogy a sajátom egyre gyakrabban rendetlenkedik.
Újra megköszöntem, aztán Edward kiment a kocsihoz, és ajándékokkal megrakodva tért vissza. Mi is kiosztottuk őket, Alice persze már azelőtt megköszönte a helyi babonákon alapuló jóskártyákat, mielőtt megkapta volna.
Rövid élménybeszámoló következett, de mindenki érezte, hogy ez csak a látszat kedvéért van...

Jó egy órát beszélgettünk még, aztán visszamentünk a csomagokért, és hazamentünk. Mivel azon az egy éjszakán nem nagyon volt lehetőségem hozzászokni az újdonságokhoz, most újra elvarázsoltan jártam körbe házat. A nappaliban, a kis dohányzóasztal mellé voltak halmozva a nászajándékok, és míg mi elvoltunk, behozták a zongorát. Szegény Emmett, újra meg kellett szenvednie a teraszajtóval... Soha sem voltam vele annyira jóban, mint Alice-szal, de most elképesztően hiányzott. Még Rose is. Olyasvalaki volt ő, aki talán nem játszott különösebb szerepet az életemben - pozitívat legalábbis -, de most, hogy kilépett belőle, mégis űrt hagyott maga után.
Jobb dolgom nem lévén, elkezdtem kipakolni a bőröndből, és megpróbáltam beindítani egy mosást. Csakhogy a csúcsmodern mosógépen egyetlen ismerős gombot sem találtam, ezért kénytelen voltam Edward segítségét kérni.
- Bella, megtisztelő a bizalmad, de tudod, hogy eddigi létezésem során mennyi közöm volt nekem a háztartási gépekhez? - nevetett. Aztán elrohant és fél perc múlva egy kis füzettel tért vissza. - Ez a használati útmutató... Gondolom, te megérted.
Átvettem a kis könyvet, és valóban, öt percembe sem telt, hogy beindítsam az első mosást. Utólag már bántam, hogy nem tanulmányoztam egy kicsit hosszabban, mert így megint feladat nélkül maradtam. Gondoltam megnézem, mit csinál Edward; a nappaliban bukkantam rá. Éppen a nászajándékokat rakta el.
- Mit gondolsz, hova tegyük a képet? - kérdezte a festményre bökve.
Egykedvűen mutattam meg neki a helyet, fél méterrel odébb, mint eredetileg terveztem. Ott ugyanis valóban megtaláltam egy apró pacát, bár nagyon kellett koncentrálnom, hogy lássam. És noha a festmény is emlékeztet Emmettre, az a kis folt, amit ő ejtett, sokkal jobban. Az valahogy emmettesebb... A festmény persze új helyén is jól mutatott. Edward gyakorlottan vette elő a kalapácsot, a szögeket, és precízen verte be a falba. Én a kanapén ülve néztem, és akárhogy is próbáltam ellene tenni, azon rágódtam, hogy hiába vigasztal mindenki, mégiscsak miattam mentek el. Ebből a perspektívából nézve pedig még kínos is lett, hogy ezek után engem vigasztalnak.
- Tudod, zavaróan kezdesz hasonlítani rám. Már ha igaz, amit folyton állítotok rólam - mondta, amikor kész volt. Természetesen elsőre tökéletesen helyezte fel a képet, szemernyit sem volt ferde.
Értetlenül néztem rá, nem értettem mire is utal. Ha bele gondoltam volna, hogy nyilván egy gondolatomról van szó, akkor már könnyű lett volna kitalálni, de már ehhez sem volt kedvem.
- Mindig azt mondjátok, hogy mindenért magamat hibáztatom, folyton dagonyázom a bűntudatban - mondta olyan megvetően, mintha még az életében nem marcangolta volna önmagát. Á, dehogy, csak kapásból öt esetet tudnék felsorolni... Megint kihallgathatta a gondolataimat, mert dühösen legyintve válaszolt.
- Mindegy, most nem rólam van szó, hanem rólad. Nem hazudok neked, valóban az egyik ok az volt, hogy Rose túlságosan féltékeny volt rád, és félt, hogy nem fogja tudni irányítani ezt. Bár a magam részéről nem értek egyet ezzel, szerintem egyszerűbbnek látta elmenekülni, mint szembenézni egy nehézséggel... De távolról sem ez volt az egyetlen indok. Az is pont ilyen nyomós érv, hogy gyanús lenne, ha egy újabb évet mulasztanának az egyetemen. Persze Alice és Jasper megoldják ezt, azt mondják majd, hogy egyetemre járnak, és hétvégenként hazajönnek. Csak nem szabad mutatkozniuk hét közben, ezt meg tudják valósítani.
Látta, hogy nem igazán sikerült meggyőzni, sóhajtva zuttyant le mellém a kanapéra, és átölelte a vállamat. Fejemet a mellkasára hajtottam, és mélyeket szippantottam fantasztikus édes illatából, mintha ez enyhíthetné a bűntudatomat.
- Bella, ne vádold már magadat! Máskor is elmentek már, de végül mindig visszajönnek! Néha szükségük van egy kis magányra, nekik nincs saját házuk. Majd ha Rosalie feldolgozta ezt az egészet, visszajönnek.
- Miért vagy benne olyan biztos? Emmett annyira... annyira elbúcsúzott, hosszú időre - a hangom elcsuklott, és már hiába lett volna minden küzdelem, keserű könnyeim megállíthatatlanul ömlöttek.
Edward másik kezével is átölelt, szorosan húzott magához, én pedig kapaszkodtam bele, mint fuldokló a mentőövbe, Tulajdonképpen az is volt Ő nekem.
- Hallottam, Bella! Emmett hamarabb is vissza fog jönni, mindenképpen meg akarja látogatni a kicsit. Rose is úgy tervezte, hogy legfeljebb egy évtized múlva újra csatlakozik. Hiszed vagy sem, kíváncsi az unokahúgára - mondta, miközben kezével dörzsölgette a hátamat. - Ne sírj, szerelmem, kérlek, nyugodj meg!

Edward mindent megtett, hogy jobban érezzem magam, és az egész - vagyis inkább a hátra maradt - Cullen család is arról győzködött, hogy nem az én hibám. A bűntudatom ugyan nem múlt el teljes egészében, de azért kezdtem magam sokkal jobban érezni. Ráadásul hirtelen sok dolgom lett, hiszen volt még mit tenni az új házban. Újabban az alvási rendszerem visszaállni látszott, ha elfáradtam, sokáig aludtam, ha nem, akkor kevesebbet. Így aztán próbáltam magam minél jobban kifárasztani, hogy az Edward nélkül eltöltendő idő nagy részét sikerüljön átaludnom. Ez még hétfő éjjel sikerült a legjobban, mert vasárnap nem sokat aludtam, inkább csak sírtam. Vagy épp rémálmaim voltak, amikben mindenki eltűnt innen, előbb Alice Jasperrel, aztán Esméék, végül apám, és a barátaim is. Én mindvégig Edward kezét szorongattam, és örültem, hogy legalább Ő megmarad nekem, de aztán köddé foszlott az ujjaim között. Ekkor ébredtem fel, sikítva, és kezdtem elölről a sírást...

Pont, mire már összeszedtem magam, kezdhettem elölről az egészet, bár ezúttal legalább láttam módot arra, hogy enyhítsek a bűntudatomon. Szombat délelőtt ugyanis Alice és Jasper elindultak a svédországi utazásra. Carlisle dolgozni ment, és én gondolatolvasó képesség nélkül is láttam, hogy Esme szomorú, és magányosnak érzi majd magát a hatalmas házban. Ezért aztán áthívtam magunkhoz, beszélgetni. Szerencsére Edward segítségemre volt, és mikor elkezdte Esme kedvenc dalát játszani a zongorán, fogadott anyja már sokkal jobb kedvűnek tűnt.
Hétfő hajnalban Edward remek ötlettel tért haza. Már ébren voltam, előző nap nem sikerült túlságosan kifárasztanom magam, ezért aztán szórakozottan tettem-vettem; Carlisle otthon volt már, úgyhogy Esme legalább nem volt egyedül...
- Arra gondoltam, hogy erre a hétre elcserélem a műszakomat nappalira... Akkor te meg Esme napközben ellennétek együtt, és egyikőtök sem unatkozna, éjjel pedig itt lehetnék melletted - mosolygott. Leült mellém a kanapéra és kezét a nagyon enyhén dudorodó hasamra tette. - Nem szeretlek titeket egyedül hagyni, még úgy sem, ha a szüleim száz méterre vannak innen...
Tetszett a dolog, és mivel Esme is boldogan beleegyezett, már aznap így történt és egész héten remekül megvoltunk.
Bár babaruhákat venni még nem tudtunk, helyette vásároltunk nekem kismamaruhákat. Ezenkívül elmentem Esmével az ál-bevásárlásra is, aztán onnan az árvaházba is vele tartottam, ahová minden héten leadja a vásárolt ételeket. A nevét nem mondja meg, de amikor a gyerekek meglátják, kiabálva rohannak felé, boldogan nevetve ölelik meg a "kedves nénit". Talán az emberek ösztönösen megérzik, hogy mi veszélyesek vagyunk, ezek a gyerekek azonban láthatóan cseppet sem féltek Esmétől. Könnyen rájöttem, mi lehet ennek az oka: az emberek fokozatosan kinövik, elhanyagolják intuícióikat, de a gyerekek még megbíznak a megérzéseikben. Talán ők is érzékelik, hogy Esme veszélyes is lehetne, de ennél sokkal nyilvánvalóbb, hogy mennyire szeretni a gyerekeket, sosem bántaná őket.
Engem is kedvesen fogadtak, a végére már egészen összebarátkoztam néhányukkal, és kérték, hogy legközelebb is menjek. Kiderült ugyanis, hogy Esme nem csak a vásárolt holmit hozza, hanem ott is marad egy kicsit, játszik velük.
Hazafele mesélte el, hogy hónapokig nem engedték őt a gyerekek közelébe, mert nem bíztak benne, így névtelenül, de aztán látták, hogy milyen rendületlenül hozza a hatalmas mennyiségű élelmiszert, így beengedték.
- Mind olyanok vagytok, mint a gyerekeim, de azért... Ti már felnőttek vagytok, képzeld csak el, ha Emmettet, vagy Jasper akarnám babusgatni - mondta nevetve. Napok óta először mondta ki úgy Emmett nevét, hogy arca nem rándult közben aggodalmas ráncokba. - Azt hiszem, az anyai ösztönöm, ami átmentettem az előző életemből, néha vágyik a kisgyerekekre...

A hét gyorsan eltelt, és Alice-ék rendben hazaértek. Fantasztikus időt sikerült kifogniuk, mindig esett, vagy legalább is borult volt - ez persze nehezen nevezhető meglepőnek, ha Alice választja az utazás időpontját. Rengeteg mesélnivalóval tértek haza, látszott rajtuk, hogy nagyon jól érezték magukat. Esme pedig annak örült, hogy itthon tudhatja őket - és nem is gondolta akkor még, hogy mennyire! Hiszen, ők mostantól elvileg egyetemre járnak, ezért aztán ki sem tehetik a lábukat a házból.
- Svédország fantasztikus, nem is értem, eddig miért nem mentenünk oda! Ha innen elköltözünk majd egyszer, akkor lakhatnánk esetleg ott - lelkendezett Alice. - De ezt nektek is mindenképpen látnotok kell! Kicsit furcsán is néztek ránk, de én már lefoglaltam a szállodában a szállást, három év múlva nyárra... Láttam, hogy a kicsi milyen remekül érezné ott magát. De majd vigyázzatok a lépcső melletti sziklánál, mert le akar róla ugrani, és megbotlik. Ezt Bella régi énjétől örökölhette...
Csak pislogtam Alice-ra, aki azon túl, hogy a jelek szerint már a három év múlva esedékes nyaralásunkat is megszervezte, úgy beszélt a kicsiről, mintha már ismerné. Nem tartottam igazságosnak, hogy ő már ennyi mindent tud róla, én meg még a nemét sem.
- Apropó kisbaba! - kapott észbe Carlisle. - Bella, hétfőn várhatóan megérkezik a teljes felszerelés, kedden megejthetnénk az első vizsgálatot vele.
- Persze! Mikor? - kérdeztem izgatottan. Az, hogy már volt némi látható jele is a terhességemnek, biztosan a baba fejlődését jelenti, talán az is kiderül, vagyis bebizonyosodik végre, hogy lány.
- Hát, Edwarddal arra gondoltunk, hogy ez a rendszer olyan jól bevált, mit szólnál hozzá, ha továbbra is napközben dolgozna?
Az említettre néztem, ami elég nyaktekerő mutatvány volt, tekintve, hogy az ölében ültem. Ő csak a vállát vonta, is várakozóan nézett rám. Igazából tetszett a javaslat, így sokkal jobb volt: nappal eddig sem unatkoztam, de valahogy - azon túl, hogy jól is éreztem magam vele - kötelességemnek éreztem, hogy Esmével töltsek egy kis időt... És lassan kifogytam a házkörüli teendőkből is. Az sem volt hátrány, hogy éjjelente Edward otthon volt, ezért aztán rábólintottam a javaslatra.
- Rendben. Akkor gondolom, mivel Edward is szeretne ott lenni a vizsgálaton, valamikor este... Hatkor?
- Én egész nap ráérek - egyeztem bele.

Hétfőn Edward csak délutános volt, így bementünk Forksba. Előző nap érkezett ugyanis egy hívás a polgármesteri hivatalból, miszerint hiányzik egy adatunk, amit mielőbb pótolni kéne. Gyorsan végeztünk, a sorunkra várni háromszor annyi ideig tartott, mint amennyit bent voltunk az irodában. Kifele jövet éppen a következő kirándulásunkat - vadászatunkat - tervezgettük, ami rövidesen esedékes volt. Így történhetett, hogy csak sokadjára hallottuk meg a kiabálást.
- Bella! Bella, Edward! Hello! - integetett Angela és Ben a parkolóból.
Átsiettünk hozzájuk - a polgármesteri hivatal a főút egyik oldalán van, a parkolója a másikon...
- Sziasztok! - köszöntem, mikor odaértünk. - Mi járatban erre? Csak nem...?
Angeláék boldogan összemosolyogtak, aztán bólintottak.
- Jövő nyárra tervezzük, de anya azt mondta, jobb minél előbb nekiállni, hogy minden jól sikerüljön - magyarázta a barátnőm. - Persze a ti esküvőtök a tökéletes ellenpélda erre!
Gratuláltunk nekik, és ők biztosítottak minket, hogy rajta leszünk a meghívottak listáján, aztán indultak, mielőtt még nagyobb sort kell kiállniuk, mint nekünk.
Edward szélesen mosolyogva indult meg a Volvo felé, és én nem értettem mire fel ez a hatalmas jókedv.
- Hallgasd őket! - súgta.
Úgy tűnik még túl emberi voltam, vagy csak egyszerűen nem figyeltem oda, mert külön kellett koncentrálnom, hogy meghalljam a beszélgetésüket. Arról volt szó, hogy milyen szép is volt a mi esküvőnk, hogy ők is hasonlót szeretnének, Ben azt latolgatta, hogy Alice vajon segítene-e nekik. Angela éppen azt említette meg, hogy már látszik egy picit a hasam, amikor eszükbe jutott, hogy valami papírt az autóban felejtettek, Ben indult vissza érte.
Figyelmem újra Edwardra irányítottam, aki még mindig boldogan mosolygott, és átkarolt engem. Arca egy pillanattal később minden átmenet nélkül váltott rémültre, és egy tizedmásodperc elteltével hallottam a fékcsikorgást, és Angela sikolyát.

Gondolkodás nélkül fordultam meg. A piros színű kocsi sofőrje, egy középkorú férfi, riadt tekintettel pillantott ki a szélvédőn, Ben az autó előtt feküdt. Aztán a gázoló még mielőtt jobban megnézhettem volna tolatott, megfordult, és elszáguldott... Rohanni kezdtem Benhez, Angela már ott volt, és hívta a mentőket, miközben remegve, sírva szólongatta vőlegényét. Nem értettem, Edward miért próbál visszafele húzni, ez vészhelyzet, nem leszek rosszul! Közelebb érve láttam, milyen súlyosak a sérülések, értettem, már, hogy barátnőm miért nem meri megmozdítani. Döbbenetemben én is sikoltani kezdtem.
Abban a pillanatban, amikor önkéntelenül teleszívtam a tüdőm levegővel a sikolyhoz, különösen erős szélroham fújt szembe. A levegővel együtt Ben vérének édesen csábító illata is felém szállt. A szomjúság hirtelen minden mást kitörölt az agyamból, torkomat kínzó tűz égette, és tudtam, csak a vér enyhítheti. Valahol, nagyon mélyen, a ragadozó ösztönöktől eltemetve, tisztában voltam vele, hogy nem tehetem ezt, amire készülök. De ez nem volt elég, hogy megállítson.
Kétszer olyan gyorsan siettem Ben mozdulatlan teste felé, épp csak félvállról figyeltem rá, hogy ne legyen feltűnő a sebességem. A torkomban lángoló szomj azonban még ezt is túl lassúnak találta.
Már az út szélénél tartottam, amikor tudatosult bennem, hogy Edward megpróbál visszatartani. Hihetetlennek tűnt, hogy én képes vagyok Őt húzni magam után, de akkor csak dühös voltam Rá, amiért hátráltat. Izzó pillantással fordultam hátra hozzá, hogy megmondjam neki, eresszen el. Ő nem érzi ezt? Nem akarna inkább segíteni? Nem szomjas?
Megütköztem, annyira kétségbeesettnek tűnt az arca. De, nem. Ez sem volt elég, hogy ne akarjam kiszívni Ben vérét. Sőt, ha kell Angeláét is. Csak annyit ért, hogy egy pillanatra megtorpantam.
- Bella, nem akarhatod! Állj meg! Kérlek! Ne felejtsd el, ki vagy te, kik ők! A barátaid, nem bánthatod őket! - könyörgött olyan halkan, hogy csak én halljam. Mást nem tehetett, valamiért fizikailag erősebb voltam nála, nem tudott megfékezni.
Ez hatott. Még mindig égetett a szomjúság, de a józanság egy kicsit erősödött bennem. Nem szabad! - ordítottam magamban, de közben tettem egy tétova lépést az út felé.
Nem. Tudtam, hogy képtelen vagyok megállni. Korábban nem hittem volna, hogy ennyire vonzó, őrjítő a vér illata, de most megtapasztaltam. És akartam még. A barátaid - visszhangzott bennem Edward hangja. Kevés. Már volt némi akaraterőm, de nem elég, hogy megálljak. Nem akartam megölni őket, de szomjas voltam.
- Segíts! - zokogtam fel. - Állíts meg, könyörgöm, Edward, segíts!
Újra megindultam az út felé, és éreztem, hogy a karja szorítása erősebbé válik. Megpróbált szembefordítani magával, és minden megmaradt emberi akaratomat latba vetve hagytam.
- Erős vagy! - szuggerálta. A szorításán nem engedett, csak egy pillanatra nézett Angelára a válla felett. - Ne mozdulj, jövök!
Aztán megragadott, és keményen a kocsi felé kezdett vonszolni. Akartam és nem akartam. Kétszer is megpróbáltam megállni, visszamenni, de nem annyira, hogy ne tudjon megállítani. Mielőtt befordultunk volna a kocsihoz, hátra pillantottam. Egyetlen másodpercig nem az édesen kínálkozó vért láttam, csak Bent, aki megsérült, és Angelát, aki ott zokogott, és a saját ruháját tépve próbálta elkötni a sebeket. A barátaim. De az újabb fuvallat újra felém fújta a friss vér illatát, és ha Ő nem tuszkol be éppen abban a pillanatban az autóba, akkor biztos, hogy visszarohanok. Egy gyors mozdulattal becsatolta az övemet, a kezeimet a testem mellé szorítva. Aztán becsukta az ajtót, és az autót is bezárta.

Az őrjítő vérszomj lassan enyhülni kezdett. Úgy éreztem magam, mint egy dühöngő örült, akit le kell szíjazni. Tulajdonképpen az is voltam. Ahogy az agyam lassan kitisztult, rádöbbentem, mennyire ostobán, állatian viselkedtem. Észrevettem, hogy azóta is zokogok, de eszembe sem jutott, hogy letöröljem a könnyeimet. Ahhoz ki kellett volna húznom a kezem a biztonsági öv alól, és most, hogy józanodtam, ezt nem találtam túl jó ötletnek. Féltem önmagamtól. Undorodtam. Edward képes megállni, hogy öljön, sőt, most is ott van a liternyi vér mellett, és segít. Ő segíteni is tud, én meg csak még nagyobb kárt tettem volna. Ha Ő nincs velem, akkor... A vér csábító illatától elzárva már belegondolni is borzasztó volt, hogy mit akartam tenni. Eddig annyira jó voltam! Sikerült, nagyon is könnyen irányítanom az ösztöneimet, csak akkor vágytam a vérre, ha vadásztunk, az első naptól emberek közé mentem... Azt hittem, erős vagyok, hogy nem jelentek veszélyt senkire. A hitem most saját magam zúztam porrá. El kéne tűnnöm innen, mielőtt még valóban... De fájt arra gondolnom, hogy itt hagyjam Charlie-t, a gyönyörű házunkat. Viszont, mi lesz, ha pont apám lesz a következő? Meglátogatom, megvágja a kezét, és... Nem akarok gyilkos lenni!
Így, hogy már nem vágytam a vérére, aggódtam Benért. Vajon mi van vele? És hol van a mentő? Hallgatózni próbáltam, és meglepően könnyen sikerült is meghallanom Edward és Angela fojtott hangú beszélgetését.
- Nagyon szépen elkötötted ezt a két sebet, valami elsősegély tanfolyam? - kérdezte Edward megnyugtató hangon. Világos volt, hogy barátnőm figyelmét akarja elterelni.
- Igen. Régen orvos akartam lenni - hallottam, hogy még mindig pityereg, de talán Ben állapota mégsem olyan súlyos... - Bella hogy van? Nagyon felzaklatta?
A bűntudat, és a zokogás újult erővel tört rám, ezért nem is hallottam Edward válaszának elejét. Majdnem elveszítette azt az embert, akit a legjobban szeret, a vőlegényét, és mégis értem is aggódik. Én pedig megöltem volna őket! Pedig csak ők ketten bíztak bennem, és álltak mellettem mindig, rendületlenül, miközben én csak titkolóztam... Nem érdemlem meg őket! Angela annyira önzetlen, és jószívű, én pedig egy gyilkos szörny vagyok! Ha Edward nincs ott, akkor semmi sem állított volna meg.
- ...segíteni akart, de aztán megint rosszul lett a szagától. Ezért vittem vissza a kocsihoz, nem kell, hogy még ő is elájuljon.
- Persze, különösen, most, hoyg kisbabátok lesz, vigyázni kell... - Angela hangját elnyomta a mentő szirénájának zaklató hangja.
Kicsit erősebben kellett koncentrálnom, hogy továbbra is halljam őket. Edward gyorsan tájékoztatta az egyik mentőst Ben sérüléseiről, miközben Angela is beült a kocsiba. Újabb hang zavart be: apám rendőrautójának szirénája. Edward elmondott neki mindent, és Charlie már indulni készült, hogy a kórházban kihallgassa Angelát is, amikor eszébe jutottam. Tőlem is meg akarta kérdezni, mit láttam, de Edward szerencsére lebeszélte.
- Később, Charlie, kérlek! Nagyon megrázta őt ez az egész, és az ő állapotában nem jó ez, nem szeretném, ha neki vagy a kicsinek bármi baja lenne ebből. Hazaviszem, és ha kipihente magát, majd beszéltek, jó?
- Persze, persze. Megyek is, akkor majd hívjatok!

Edward azonnal visszasietett hozzám, kinyitotta az autót, és már ott is ült mellettem. Vártam, hogy indítson, hogy eltűntessen innen, mielőtt még tényleg ölök, hogy haragudjon rám, de semmi ilyesmi ilyesmit nem tett. Helyette két keze közé fogta az arcomat, és aggódva méregetett.
- Jól vagy, Édes? Ne sírj, kérlek, már minden rendben, Ben is jól van!
Meg akartam mondani neki, hogy pocsékul vagyok. Hogy gyilkos vagyok, hogy ne szeressen, és vigyen innen, de a szavak helyett csak zokogás tört fel belőlem. Edward áthajolt hozzám, szorosan megölelt, és közben próbált megnyugtatni.
- Bella, ne ostorozd önmagad. Nem tettél semmi rosszat, annak a lehetősége, hogy embert öljünk minden másodpercben fenn áll, te most csak egy kicsit nagyobb késztetést éreztél! Carlisle volt az egyetlen köztünk, aki ezt önszántából meg tudta állni, Esme csak azért nem hibázott soha, mert tizenöt évig nem engedtük emberke közé. Mi többiek pedig mind megszegtük legalább egyszer a szabályokat. Tőlem is undorodsz? - kérdezte. Azt kívántam, bár ne ismerném már olyan jól. Akkor most bedőlhetnék az ál-megbántott arckifejezésének, és enyhülhetne a bűntudatom. De már átláttam rajta, ezért aztán csak megráztam a fejem.
Hiszen Ő csak rossz embereket ölt meg, nem a barátait, és Alice is csak kényszerből ölt...
- Nincs igazad mindig! - rázta a fejét. Vajon ez a keserűség a hangjában szintén csak megjátszás volt? - És te nem is öltél meg senkit. Erősebb voltál nálam, de hagytad, hogy ide hozzalak. Ez nagy önuralomra vall, Bella, mindent összevetve nagyon jó voltál!
- Nehogy még meg is dicsérj! Majdnem megöltem két ártatlan embert, gyilkos vagyok! - találtam meg a hangom.
Edward ezúttal egészen biztosan valóban megbántódott, csak azt nem tudtam, miért.
- Ne haragudj! - mondta aztán. Miért lenne ez az Ő hibája? - Bocsáss meg nekem, amiért gyenge voltam, amiért nem voltam képes a te érdekedben megfékezni magam, mert önző voltam. Olyanná tettelek, mint én vagyok, és most már te is látod, hogy ez mennyire... Ha vissza csinálhatnám, ha újra emberré tehetnélek, akkor megtenném, már látom, mekkora szenvedést okozok neked ezzel, inkább kibírnám a hátralévő végtelenséget nélküled, minthogy ilyen elkeseredettnek lássalak.

Gratulálok - gondoltam magamban. Sikerült az egyetlen embert, a legfontosabbat, Őt is megbántanom. Hogy magyarázzam meg neki, hogy nem Ő tehet róla, hogy nem az a bajom, hogy vámpír vagyok, hanem, hogy milyen vámpír vagyok!
- Edward, ez... Ne magadra haragudj megint, ez kizárólag az én saram. Nem az a baj, amivé tettél,m én azt soha, de soha nem fogom megbánni! Te is érezted a vér illatát, téged is vonzott, de te meg tudtad állni, te nem viselkedtél vadállatként.
- Dehogynem! A tiednél sokkal több évnyi tapasztalattal is rengeteg embert öltem meg. És hiszed vagy sem, most is erős volt a kísértés, mindig az! Nem vagy rosszabb, mint én, sőt, sokkal jobb vagy! Ennyire fiatalon, az új létedben úgy értem, egyikőnk sem hagyta volna magát megfékezni!
Nem válaszoltam. Ez a vita olyan volt, mint annak idején az átváltoztatásomról szólók. Akkor az idő engem igazolt, és most is így lesz, csak úgy tűnik Edward megvárja, amíg valakit tényleg megölök, addig nem hiszi el, hogy borzasztó szörny vagyok.
- A biztonság kedvéért elviszlek vadászni. - Beindított a motort, és kiszáguldott a parkolóból. - Édes, vedd ki a kezdet nyugodtan az öv alól!
Csak ráztam a fejem, jobb nekem így! Gyanakodva méregetett, az útra csak nagyon ritkán pillantott. Nyilván látta, hogy mennyire mélyen érintett ez az egész; valóban, nem hittem, hogy valaha is sikerül majd megszabadulnom a bűntudatomtól. De nem akartam, hogy túlságosan aggódjon miattam, elég szegénynek, hogy újra felébresztettem az Ő bűntudatát, amiért átváltoztatott. Pedig nem hazudtam: akármennyire is utáltam magam az előbbiekért, azt egy pillanatig sem bántam meg, hogy átváltoztatott. El kell terelnem valahogy a figyelmét, hogy ne rágódjon ezen.
- Edward, elkésel! - pillantottam az órára. Jó jel volt, hogy már nem sírtam, de a levegőt még mindig szaggatottan vettem. Vállat vont. - Nem kell, hogy miattam elkéss, egyedül is boldogulok, csak nem ölök meg egy turistát sem!
Nem értékelte a viccemet, és nem zavarta, hogy ki is rúghatják.
- Jobban szeretnék veled maradni, nem örülnének, ha ilyen lelki állapotban egyedül kóborolnál az erdőben!
Valahogy meg kell győznöm, hogy bemenjen dolgozni. Egyrészt nem tudnám elviselni, ha még az is az én lelkemen száradna, hogy Őt kirúgják a munkahelyéről. Másrészt pedig, jelenleg éppen sikerült összeszednem magam, de egyre nehezebb volt visszafojtanom a kitörésemet, belülről mardosott a bűntudat, égetőbb volt, mint a torkomat kínzó szomjúság. Nem akartam, hogy Edward ezt újra lássa, nem értettem vele egyet, igenis az én hibám, de tudtam, hogy Ő magát vádolná, arra viszont semmi szükségem sem volt.

Második indokomat eszemben sem volt közölni vele, de jobb ötletem nem lévén az elsőt elárultam. Tudtam, hogy bármire képes lenne, hogy felvidítson, és ha én azt mondom, jobb lenne, ha nem kéne az esetleges elbocsátása miatt aggódnom, akkor Ő megy is dolgozni. Nem kellett csalódnom. Legalább benne nem, ha már magamban igen.
- Rendben, de felhívom Alice-t, nem akarlak egyedül hagyni. - Még be sem fejezte a mondatot, a telefonja megcsörrent. Hallottam Alice zaklatottságát, ahogy kétségbeesetten mentegetőzött, és biztosította Edwardot, hogy már úton van felém.
Mosolyogva tette le a telefont.
- Ben teljesen felépül majd - közölte velem, amit egyébként már kihallgattam.
Hiába szerettem Alice-t, jobban szerettem volna most egyedül maradni a bűntudatommal. Tisztábban látni a dolgokat, átgondolni mindent, és megfelelő megoldást találni. Alice mellett esélyem sem lesz elmerülni negatív gondolataimban, igazságos megoldást kiötleni pedig pláne nem. Eltöprengetem az első eszembe jutó ötletemen: eltűnni innen. Ha egyedül lettem volna, talán leléptem volna, hogy mindenki biztonságba legyen. Egyedül bujkáltam volna az erdőkben messze az emberektől. De vajon képes lennék Edward nélkül élni? Az őszinte válaszom természetesen a nem volt. Mint ahogy arra is, hogy fel tudnám-e, fel merném-e nevelni a kicsit nélküle. A másik oldalon azonban volt egy szintén nagy kérdés: Tudnék-e élni azzal a tudattal, hogy megöltem valakit? Mert ennek a lehetősége fennáll, ha maradok. És a válaszom megint csak nem. És most...?
- Ezt azonnal felejtsd el! - Edward egész idő alatt most először tűnt dühösnek. - Eszedbe se jusson elmenni innen! Gondolj rám is, szerinted túl élném, ha elhagynál? Nincs jövőm nélküled és a kicsi nélkül!
Már jó ideje egy göröngyös erdei úton mentünk, és most hirtelen megállt a fák árnyékában. Felém fordult, és amikor megszólalt hangja teljesen őszintén, és váratlanul komolyan hangzott.
- Bella, szerelmem, tudom, hogy min mész most keresztül! Én ennél rosszabbat is átéltem. A bűnöző is ember, és én amúgy sem csak... Szóval megértelek, jobban, mint hinnéd! Sajnálom, hogy miattam ezt az egészet át kell élned, de visszaváltoztatni nem tudlak már... Csak segíteni próbálhatok meg. Ijesztő. Tudom, milyen félelmetes, amikor belül érzed, hogy nem helyes, amire készül, de közben nem tudsz megállni. És őszintén mondom, hogy te nagyon erős voltál, hogy hagytad magad! Mindenki hibázik, de ez még csak nem is volt... Nem lett semmi következménye, csak egy borzasztó tapasztalat, aminek később még hasznát is veheted. Szóval kérlek, nagyon szépen kérlek, ne fontolgass semmi butaságot! Egy ilyen baleset miatt nem szökhetsz meg, ne tedd ezt velem, velünk!
Megdöbbentett ez a szóáradat, olyannyira, hogy még sírni is elfelejtettem. Edward észrevehette ezt, mert kedvesen elmosolyodott.
- Ne haragudj, nem akartak megrémiszteni, vagy lerohanni... Csak azt szeretném, hogy értsd, semmi rosszat nem tettél, és én büszke vagyok rád, amiért volt annyi önuralmad, hogy megállj, és vissza gyere velem a kocsiba. Senki másnak nem lett volna, ennyire kevés tapasztalattal a háta mögött! Tudnod kell, hogy akkor sem haragudtunk volna rád, ha nem sikerül uralkodnod magadon, mindenki hibázik. Még alig pár hónapja vagy ilyen... Sokat kell még gyakorolnod az önfegyelmet!

Bólogattam. A bűntudatom alig érezhetően, de azért enyhült egy kicsit. Edwardnak igaza van, nem mehetek el. Nem futamodhatok meg az első nehézség után! Mégis milyen vámpírra vallana az ilyesmi? Na meg aztán fordított esetben, ha Edwardnak lett volna ilyen nehéz bírnia önmagával, és most Őt emésztené a bűntudat: mit szólnék én, ha el akarna menekülni? Valószínűleg kiborulnék, megsértődnék. Mindenképpen rosszul esne, hogy képes rólam, meg a kicsiről is lemondani, mert egyszer majdnem baj lett.
- Helyes - mondta. Nem tudtam, hogy az újfent kihallgatott gondolatmenetemet díjazza-e a ragyogó mosollyal, vagy csak az arckifejezésem változásából szűrte le, hogy nem szökök meg...
Kiszállt az autóból, szokásos szemfényvesztő sebességével megkerülte, aztán kinyitotta nekem is az ajtót. Mivel nem mozdultam - nem tudtam, vagy csak nem akartam -, Ő hajolt be a kocsiba, és kapcsolta ki a biztonsági övet, majd gyöngéden kihúzott onnan.
Kézen fogva indultunk meg az erdőben.
- Hatalmas a vadállomány errefelé, emberek viszont tíz évben egyszer tévednek ide. Vadássz bátran, mindegy, hogy mit - mondta Edward. - Hidd el, utána, amikor megszűnik a vérszomj a kedved is jobb lesz egy kicsit! Nem érzed majd magad olyan félelmetesnek.
Megálltunk, szembefordított magával, és mélyen a szembe nézett.
- Szeretlek, ugye tudod? - Megint csak bólogattam. Lehajolt, és lágyan megcsókolt.
Minden erőmmel belécsimpaszkodtam, és egyszeriben azt kívántam, hogy bár ne küldtem volna be dolgozni. Csodálkoztam, hogy megfordult a fejemben, hogy elmenjek innen. Hogyan is élhetnék nélküle? Nincs már többé szükségem az oxigénre, helyette Edward lett a létezésem forrása.
A karjai közt kezdtem megnyugodni. Cseppet sem éreztem magam jobb embernek, amire készültem az hatalmas hiba lett volna, és továbbra sem bíztam magamban. De benne bíztam, Ő akkor is képes volt megállítani, és tudtam, hogy Vele mindig biztonságban leszek. Én is, a kisbabánk is, és a környezetem is. Tudtam, hogy el kell lassan engednem, különben nem lesz munkája, és akármilyen jó is most itt, hatalmas böjtje lenne ennek a pár percnyi boldogságnak. Lehet, hogy most nem zavarna, de később csak még jobban emésztene a bűntudat...

- Szólhattál volna, hogy ne zavarjak! - szólalt meg félig bosszúsan, félig nevetve Alice.
Edward elhúzódott tőlem, szélesen vigyorgott a mögöttem álló testvérére, és hasonló hangnemben válaszolt:
- Megnézhetted volna, hogy mikor gyere ide!
Rövid búcsú következett, aztán Ő elindult vissza, én pedig bevetettem magam a sűrűbe.
Igazam volt, Alice mellett esélyem sem volt tovább merülni a bűntudatban. Ha épp nem vadásztam - ami mondjuk ritka pillanat volt, ennyit még sosem ittam egyszerre -, akkor vagy a figyelmemet próbálta elterelni, vagy az ártatlanságomról győzködött.
- De Alice, te is csak egyszer... És Esme meg Carlisle soha! - vitatkoztam, már hazafele menet.
- Persze. Carlisle-lal kapcsolatban nem vitatkozhatok, neki tényleg elképesztő önuralma van. De senki másnak nem. Esme nem volt emberek közelében, és csak fokozatosan szoktatták hozzá. Én magam egyszer hibáztam, és azon kívül úgy tudtam megállni, hogy a jövőmbe tekintgettem, és lakatlan területeken vándoroltam. Elárulok neked egy titkot: olyan helyzetbe, mint te mindnyájan számtalanszor kerültünk már. És pont úgy, ahogy veled most Edward, velünk is mindig volt valaki, aki visszatartott. Ettől leszel erősebb! Anno, Phoenixben is így éreztem, de meg tudtam állni, mert ismertelek. Hiszen te is tudod, Edwardnak milyen nehéz volt melletted, akkor is ha teljesen ép voltál... És ő is ettől lett olyan fegyelmezett, hogy ma már a kórházban dolgozik. Már majdnem olyan jó, mint Carlisle. Te pedig majdnem olyan jó vagy, mint ő.
- Ne túlozz, Alice! - Erről beszéltem, Alice annyira meggyőző tud lenni, hogy már-már enyhülni kezdett a bűntudatom. Nem akartam, hogy elmúljon, akkor nem lesz, ami emlékeztessen, és visszatartson legközelebb. Bár nagyon reméltem, hogy nem lesz legközelebb...
- Jó, jó. De te sem vagy korrekt. Mindig csak Carlisle-lal, Esmével, Edwarddal és velem példázol. Azonban ott van Jasper, Emmett és Rose is! Ők sokkal-sokkal többször hibáztak. Jazz persze egy külön történet, de Rosalie-ék kezdettől fogva ezt az életmódot választották, és mégis... Ne légy igazságtalan magaddal, Bella! Csak gondolkozz el ezen.
- Rendben - morogtam.
Egyszerre haragudtam Alice-ra, és voltam neki végtelenül hálás. Úgy éreztem, a szívemet nyomó többtonnás sziklatömbből újabb darabka szakadt le; a bűntudatom határozottan csökkenni látszott. Féltem, hogy végül én is olyan normálisnak fogom ezt az egészet tartani, mint ők, elintézem egy vállrándítással. Ugyanakkor viszont nagyon jó érzés volt egy kicsit könnyebbnek érezni a lelkemet, kisebbnek látni a bűnömet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés