Furcsa érzés szállt meg, ahogy hazafelé vezettem. Mintha… á, túl sokat jár az eszem Bellán! Nem szabadna. Neki ott van az élete, amelybe én már nem tartozok bele, és mégis… annyit foglalkozok vele, El kellene fogadnom, hogy vége, és nem tudok ellene semmit sem tenni. Hjaj. Ez az új diák… Daniel Scott sem tetszik nekem, érzem rajta, hogy vámpír, bármennyire is próbálja ezt titkolni a kontaklencséjével, és mással. De egy gondolat nem hagy nyugodni: mit akar Bellától? Nem tudom miért, de ez a lány, fantasztikusan vonzza az én fajtámat, amin nem is csodálkozok annyira, hiszen a vére egyszerűen csodálatos. De miért pont most érkezett ide Daniel? Egyáltalán milyen táplálkozási szokásai vannak? Muszáj beszélnem Alice-szal, ő biztos többet tud. Mikor leparkoltam, rögtön a házba siettem, ahol már mindenki összegyűlt.
- Mi történt? – kérdeztem izgulva, talán félve a választól.
- Edward, itt van… - suttogta Alice kétségbeesetten, miközben Jasper simogatta a kezét, hiszen szerelme még a látomás hatása alatt volt. A kijelentésre szörnyű félelem uralkodott szét testemben. Nem lehet…

***

Az első gondolat, ami eszembe jutott, miután beléptem a házba, az volt, hogy milyen kedvesek ezek az emberek. A második már az volt, hogy biztos, hogy van itt valami, hiszen ilyen nem igen létezik. De elhessegettem a gondolatot, miszerint túlkombinálom a dolgokat, rossz hatással van rám rendőrfőnök apám.
- Kérsz esetleg valamit, Bella? – Victoria kedves hangja zökkentett ki gondolataimból.
- Nem, köszönöm – feleltem.
- Hát akkor… - itt szünetet tartott. - Daniel szobája fent van. – Majd széles mosollyal az arcán megfordult, és elment. Én pedig felmentem a lépcsőn, ügyelve, hogy el ne essek, nem jönne jól egy lábtörés. Ez a hely egyre furcsább volt. A falak hófehérre voltak festve, a bútorokon látszott, hogy vadonatújjak. Szinte egy por sem szállt rájuk, és az egész lakáson látszódott, hogy még nem lakták be. Ezek a tények pont az ellenkezőjét bizonyították Daniel mondanivalójának. Nem értem… hazudott volna? Ennyire rossz emberismerő lennék? Ekkor észrevettem, hogy már a fiú szobája előtt állok, így kopogtam.
- Gyere – hallottam belülről egy kissé feszült hangot, ezért kicsit óvatosabban, és lassabban léptem a helységbe. Daniel az ajtó felé fordította fejét, és meglepetten szólalt meg:
- Oh, szia, Bella! Bocsi, nem tudtam, hogy te vagy az, azt hittem, hogy Vic az. Tudod adódott egy kis nézeteltérésünk – szabadkozott.
- Semmiség – válaszoltam mosolyogva, majd közelebb léptem az asztalhoz, ahol ült, és folytattam. - Na, és mit nem értesz?
- Hát az igazság az, hogy szinte az egész tizenegyedikes anyagot nem értem. Tudod a szüleim miatt nem igen tudtam tanulni.
A válasza egy kicsit meglepett, és máris tudtam: a korrepetálás nem egy alkalmat fog érinteni. Sóhajtottam egyet, majd megszólaltam:
- Akkor kezdjük.
Talán életem leghosszabb három óráját töltöttem Daniel szobájában, tekintve arra, hogy a biológia nekem sem tartozott az egyik legkedveltebb tantárgyaim közé, főleg nem a sejtek felépítése. A másik nagy gond a fiúval volt. Daniel nagyon nehezen értette meg dolgokat, ezért volt olyan, hogy néhány anyagot többször kellett neki elmagyaráznom. Mégis… boldogsággal töltött el a tudat, miközben fél hét felé mentük le Daniellel a lépcsőn, hogy közel a felé tananyagot már átvettük, ami azt jelenti, hogy legfeljebb még kétszer kell átjönnöm hozzá. Kedves srác volt, de mégis furcsa volt az egész. Az ajtónál összetalálkoztunk a nagynénjével.
- Oh, Bella! Már mész is? – kérdezte tetetett csalódottsággal.
- Hát igen – válaszoltam egy kissé feszengve.
- Biztos tudsz maradni egy kicsit még, ugye? – hangja megtelt gúnnyal. - Daniel! – Ezután azt éreztem, hogy erősen nekilöktek a falnak, és még hallottam egy hangot:
- Sajnálom. – Azt hiszem évfolyamtársam mondta, majd elmémet elborította az áthatolhatatlan sötétség.
A fejem iszonyatosan fájt, jobban, mint ezelőtt bármikor. Nem tudtam mi van velem. Egyáltalán azt, hogy hol vagyok. Aztán hirtelen elmúlt a fájdalmam, és kellemes érzés szállt meg. Szinte csak lebegtem a tudatlanság édes szellőjén. Valahogy olyan könnyűnek, és boldognak éreztem magam. Ide semmi sem érhetett el. Csak én voltam. Csakis én, senki más. Egyszerűen nem tudtam elképzelni mi lehetett ez, de tetszett; csak lebegni valahol, kötöttségek nélkül. Ám hirtelen, minden ok nélkül, felébredtem, és kinyitottam a szemem, azt hiszem azért, mert rázást éreztem. A szemem először homályosan érzékelte a környezetet, végül csak annyit tudtam beazonosítani, hogy egy kanapén fekszek.
- Végre felébredtél! – hallottam a hátam mögött egy gunyoros hangot, aminek hatására felültem, igaz nehézkesen, majd hátrafordultam. Daniel nagynénje állt ott. Most jut eszembe! Tényleg ő lökött volna a falhoz? Nem értem.
- Mi… történik? – kérdeztem meg dadogva, olyan furcsa érzésem volt.
- Bella, hát tényleg nem emlékszel semmire? – Majd zavart arcomat látva felkacagott. – Így még könnyebb lesz.
Victoria szinte egy pillanat alatt ott volt mellettem, és közrefogott kezeivel, miközben ezt suttogta:
- James-ért… - Majd éreztem, hogy fogai a nyakamhoz érnek, és felsértik a bőrt. Fájt. Nagyon. Mi történik???
- Ááá! – sikoltottam, miközben tehetetlenül vergődtem az erős karokban.
- Azt ígérted, nem esik baja – hallatszott egy hang közvetlenül a kanapé mellől, azután éreztem, hogy Victoria szorítása eltűnik, és egyedül vagyok a kanapén. A nyakam szinte lángolt. Nem tudtam mi történik velem. Égetett belülről, és egyre erősödött, miközben egyre terjedt el a fájdalom. Ekkor megláttam a véremet lecsöpögni a lábamra, aminek következtében visszahanyatlottam teljes testemmel a kanapéra. Tudatom újból kezdett elhomályosodni, de még hallottam beszédfoszlányokat:
- Szerinted olyan vagyok, mint aki betartja a szavát? - kérdezett vissza Victoria, majd újból elájultam.

***

Az egész testem reszketett, miközben futottam Alice-szal Scottékhoz. A többiek pedig a város környékén szóródtak szét, hogyha esetleg megszökik Victoria, vagy a másik, akkor el tudják kapni. Nővérem látta, hogy elegek vagyunk hozzá ketten, sikerülni fog Bella megmentése. Reménykedtem abban, hogy nem téved. A félelem, és az aggódás mellett, dühöt is éreztem, hiszen valahol mélyen tudtam, hogy ez lesz. Hangos morgás szakadt ki ajkaim közül. Nem lett volna szabad bízni a farkasokban.
- Nyugalom, Edward! Minden rendben lesz… tudom – nyugtatott Alice. Én ebben cseppet sem voltam biztos. Mi van, ha már elkéstünk? Mi van, ha már Bella vámpír? Ezt a tudatot sohasem tudnám elviselni. Az egész út szinte végtelennek tűnt. Amikor megláttam a családi házat, mérhetetlen nagy gyilkolási vágyat éreztem, majd betörtem a hátsó ajtót. Intenzíven éreztem Bella vérének illatát, így tudtam nagy a baj, de mégis ami akkor a szemem elé tárult látvány sohasem felejtem el. Már megint szenvedett miattam. Tehetetlenül kiabált a fájdalomtól a kanapén. Victoria újra megindult felé, gondolom befejezni, amit elkezdett. Ezt nem engedhettem. A másik vámpír pedig csak állt, a nappali közepén, ám amikor megpillantott minket, rögtön menekülésre fogta a dolgot.
- Tiéd a másik – csupán ennyit mondtam Alice-nak, majd Victoria felé ugrottam, mire ő szerelmem elé állt.
- Ó, Edward! Jókor érkeztél! Pont láthatod, ahogy Bellácskád meghal – mondta, majd újra Bella felé fordult, mire ráugrottam. Dühösen morogtunk egymásra, miközben én megpróbáltam megharapni. Ő erősebb volt, mint hittem. Bella felé fordítottam a tekintetemet, aminek a következménye az lett, hogy nekivágódtam a falnak. Hirtelen zajt hallottam magam mögül, Carlisle volt az.
- Te intézd el Victoriát, én addig megnézem Bellát. – A körülményekhez képest nagyon nyugodt volt a hangja. Újból nekitámadtam Victoriának, majd rádobtam asztalra, amely alatta széttört. Ezután odaugrottam, de hiába szorítottam nyakát, ő egyre csak mosolygott.
- Most meghalsz! – mondtam neki, mielőtt megharaptam volna.
- Kétlem! – válaszolta, majd megint megrúgott, aminek hatására elengedtem a nyakát, és megtántorodtam. Ő még egyszer ránézett Bellára, majd dühösen morgott egyet, és ennyit mondott:
- Majd legközelebb. – És kifutott. Óriási vágyat, hogy utána fussak, de tudtam, hogy Emmették elkapják, ha már én hagytam, hogy megszökjön tőlem. És ha mégsem? Nagy…
- Edward! – szólított Carlisle, mire újból eszembe jutott Bella. Odamentem hozzá.
- Rossz hírem van – közölte kurtán.
- Ne! Csak azt ne mondd, hogy… - kezdtem kétségbeesetten.
- Sajnálom, de Victoria megharapta, és újból nagyobb mennyiségű méreg került a szervezetébe…
- Nem lehet kiszívni? Hiszen… – szakítottam félbe.
- Sajnos nem. Ennyiszer már nem lehet kitenni annak a testét. Csak megölnéd. Sajnálom.
Ezt nem hiszem el! Hát mégis megtörténik? Megtörténik mindaz, amitől a legelejétől féltem! Hát mégsem tudtam megvédeni. Kudarcot vallottam. Ő, akit a legjobban szeretek, tulajdonképpen meghalt. Egy semmirekellő vagyok. Örökkárhozatra ítéltem.
- Most a legnagyobb segítség számára az lenne, ha mellette lennél – folytatta apám. Én? Mellette? Ezek után? Hiszen még csak megölni sem tudtam Victoriát, egy csődtömeg vagyok.
Carlisle tekintetét látva, viszont megértettem. Ha már így alakult a helyzet, muszáj mellette lennem.
- Rendben – válaszoltam, miközben megfogtam Bella egyre hidegebbé váló kezét.
Pár órával később, még mindig ő mellette ültem, és néztem a fájdalomtól eltorzult szép arcát. Tudtam, hogy milyen érzés. Olyan, mintha belülről égne a test, miközben ez a fájdalom egyre erősödik, és a végén már a test minden porcikája éget, olyan mintha valaki bentről csiholna vasat. A legeslegvégén pedig, amikor már a méreg körbevette a szívet, olyan lesz, mintha menten szétrobbanna a szerv, majd egyszer csak hirtelen vége lesz, és felébred az „ember”. Felébred egy új, de mégis csúf „életbe”. Amolyan átmenet a halál és az élet közt. Fél élet, ami az örökkévalóság kitart. Bella arca újból eltorzult, miközben fájdalmasan nyögött egyet.
- Sss… - csitítottam, miközben simogattam az arcát, ezt csinálom már több órája. Időközben áthoztuk a Cullen-házba. Most itt fekszik a szobámban, a kanapémon.
- Victoriát megöltük, de Daniel elmenekült – közölte nővérem, mikor belépett, majd mellém ült, és megfogta szerelmem másik kezét.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés