(Edward szemszöge)

Charlie eszelős, dühös tekintettel közelített felém, és én azt kívántam, hogy bárcsak tényleg megölhetne, bárcsak vége lenne a kínnak, mely darabokra tép…

Alice felpattant a helyéről és Esmével óvatosan megfogták a dühtől tajtékzó Charlie-t. Jobb is, ha nem Emmett lépett közbe, akkor már Charlie gazdagabb lenne pár töréssel.

A legszomorúbb, hogy mi tudjuk, hogy halvány esélye se volt ellenem, még akkor se, ha nem tiltakozom. És én nem tiltakoztam volna, mert igaza van. Mindenért én tehetek.

- Charlie, kérem! – nyugtatta Alice, és láttam, hogy Jasper feltűnően Charlie-t figyeli, aki egyik pillanatról a másikra lenyugszik. Micsoda véletlen.

Rosalie teste megfeszült, de nem szólalt meg. Ő nem helyeselte, hogy így bánunk vele, ilyen kedvesen, mikor az életemre akart törni. De én tudtam, hogy csak a fájdalom hajtja és a szándékai nem gyilkos hajlamúak.

- Charlie, semmi szükség erre – szólalt meg Carlisle, eddig észre se vettem, hogy ő is itt van. – Inkább mondj el mindent, barátom… Hol van most Bella? Hogy van?

- Legurult a lépcsőn, előtte veszekedtem vele, hogy engedjen felénk egy kicsit. De ő inkább elvonult a szobájába. Egyszer csak puffanást hallottam, majd Bella a lépcső alján feküdt eszméletlenül. Azonnal hívtam a mentőket, és bevitték a kórházba. Az orvosok ajánlották, hogy jobb lenne, ha Washingtonba szállítanák, mert ott fejlettebb az ideggyógyászat, és ott könnyebben gyógyítják a depressziót. Beleegyeztem, mit tehettem volna? Két nappal az esés után ébredt fel, akkor döntöttem el végleg, hogy ez így nem mehet tovább és megkereslek titeket. Nem volt könnyű, de sikerült megtudnom Billy-től, hogy szerettek hideg és esős helyen élni, és hogy ezelőtt Alaszkában, Denaliban éltetek, és valószínűleg ideköltöztetek vissza. Igaza volt.

- Valóban – bólintott Carlisle, én képtelen voltam rá. A testem nem reagált az agyam parancsaira, mintha lebénultam volna, fizikai fájdalmat éreztem.

- Most mi legyen? – tette fel a kérdést Esme.

- Én láthatom? – kérdeztem rekedten, lehajtott fejjel. Charlie mérgesen nézett rám.

- Nem tudom, Edward. Egy biztos, csak te tudsz segíteni rajta, de ha nem szereted felesleges, mert csak rosszabbodna az állapota.

- Szeretem őt, Charlie. Mindennél jobban.

- Hihető, akkor mégis miért hagytad ott? Ráadásul olyan hirtelen?

- Azt gondoltam, hogy nem vagyok elég jó neki, de ez hosszú és bonyolult történet. Szeretem Bellát, és nem hagyom, hogy továbbra is ebben az állapotban legyen…

- Remek! Akkor most szórakozol velünk, Edward? – csattant fel Rosalie.

- Rose! – sziszegte kedvese fülébe Emmett.

- Igaza van Edwardnak – szólalt meg Alice. – Mi okoztuk, nekünk kell helyre hoznunk. Fenébe, Edward! – csattant fel hirtelen. – Én mondtam, hogy ez nem old meg semmit!

- Mit akarsz Edward? – kérdezte csendes szomorúsággal Esme, a szemében bánat csillogott, és aggodalom Bella iránt.

- Látni őt… segíteni, és szeretni – suttogtam halkan.

- Akkor most a következő lesz! Edward elmegy Washingtonba Bellához, mi pedig holnap utána megyünk. Rendben, Charlie?

- De…

- Pihennie kell!

- Rendben, és Edward? – nézett rám, és most először fedeztem fel benne egy kis rokonszenvet irántam. Mégsem utált annyira.

- Én rendben leszek, az első géppel repülök – hazudtam. Eszemben sem volt megvárni egy lassú emberi járművet, a lábaim gyorsabbak, minden járműnél. És minden sebességem beleadom, amivel valaha száguldottam.

Rossz előérzetem van, és minél előbb biztonságban akarom tudni a szerelmemet magam mellett, még ha vissza se fogad, akkor is. Bár szeret, az még nem jelenti, hogy meg is bocsát nekem, és én ezt megértem. De lelket kell vernem belé, mert ahogy Charlie mondta, ez így nem mehet tovább, és ezt az állapotot már én sem bírom elviselni.

Nem vártam meg úgy igazán, hogy ki mit hogyan akar, intettem nekik és miután Charlie nem figyelt rohanni kezdtem. A fák úgy suhantak el előttem, mintha gyorsított felvételen látnám őket. Csak arra tudtam gondolni, hogy mielőbb odaérjek…

(Alice szemszöge)

Szomorúan néztem Edward után, fájt látnom a kínlódását, és ha a Belláról hallottak idéződtek fel bennem, akkor az arcom elsötétült és mérhetetlen kín áradt szét a testemben. Jasper nehezen bírta ezt a hangulatot, és előttem nem tagadhatja, hogy magát okolja a szerencsétlen szülinap miatt. Hiába mondtam neki mindig, hogy nem tehet róla, nem hitt nekem.

És most Bella…

Hogy lehet képes bárki is ennyire összeomolni? Ennyire ronccsá válni? Ennyire… nem is tudom. De azt érzem, hogy ma valami végleg megváltozik, és nem jön a várva várt látomás, hogy megtudjam, hogy negatív vagy pozitív irányba e… Miért nem jön ilyenkor látomás? Miért?

Edward arca fájdalmasabb volt minden szónál, minden kimondott mondatnál… Mert az ő arcán színtiszta szerelem látszott. Végzetes szerelem.

(Bella szemszöge)

A könnyek szépen lassan folytak végig az arcomon, az álmok egyre jobban kikészítettek és nem tudtam velük együtt létezni, mert szépen lassan felemésztenek.

Mit várok a jövőtől? Charlie nem segíthet rajtam, akármit is tesz, és erről ő nem tehet. Senki ember nem segíthet, a vámpírok meg nem akarnak és nem fognak segíteni. Ez a kórház annyira nyomasztó, mindenki őrültként kezel, pedig nem vagyok őrült. Még.

De ha ez így megy tovább, nem tudom, hogy mi lesz…

- Edward – suttogom a szent nevet, és csak most döbbenek rá, hogy egy éve először ejtem ki ajkamon a nevet, ami elviselhetetlen fájdalmat okoz. Még emlékszem, ahogy azt suttogta a fülembe, hogy mennyire szeret, de hazudott.

- Az oroszlán és a bárány – suttogtam, és a kellemes emlék mosolyt csalt az arcomra.

Vagy szeretett, de kimúltak az irántam való érzelmei? Mindig is tudtam, hogy nem vagyok elég jó neki, de reménykedtem, hogy mégis megérdemelhetem őt, és az enyém lehet.

Örökké.

Milyen szó ez? Én nem leszek itt örökké, és a szerelmünk sem örökké tartott. De rengeteg boldogságot adott, annak ellenére, hogy mennyit szenvedek a hiányáért.

Hiányzik… mint a víz… mint a kenyér! De mit csöpögök ennyit? Hiszen a világ nem dőlt össze, csak az enyém.

Hogyan múlhatna el a fájdalom?

Ha meghalnék elmúlna? Charlie és Renée meggyászolna, de senki más, és ők hamar túltennék magukat rajtam. Többet fognak szenvedni, ha tovább élek.

Ez a legjobb, amit tehetek. Véget vetek mindenki szenvedésének, és száműzöm magam egy másik világba, ahol talán boldog lehetek.

Mindenhol jobb, mint itt…

Bárhol jobb…

De mégis hogyan kéne?

- Gyógyszer – suttogtam és felálltam az ágyamról és elindultam a gyógyszeres szekrény felé. Elindultam a végzetem felé.

(Edward szemszöge)

Megláttam a kórházat, le kellett lassítanom, de a gyomrom görcsbe rándult, a torkomat rossz előérzet kínozta, a testem nem hagyta abba a remegést.

Emberi tempóban kellett közlekednem, és ez nem volt egyszerű, legszívesebben rohantam volna, de nem fedhettem fel a fajunk létezését. Nem ítélhettem halálra a családom jövőjét, nem tehettem még Belláért sem… Nem, még érte sem.

Hiszen egy perc mit számít?

Ha akkor sejtettem volna, hogy mennyit, talán nem mondok ekkora őrültséget…

Kínzó lassúsággal haladtam a folyosókon, és az orvosok, nővérek sem voltak túl segítőkészek.

- Segíthetek? – kérdezte egy nővér.

- Bella Swan szobáját keresem.

- Kije neki?

- A vőlegénye – hazudom, és kápráztató hangon beszélek. A nő arca ellágyul, és epekedő kifejezéssel kezdi keresni a szobaszámot.

- 333-as szoba, 3. emelet.

- Köszönöm – mosolygok rá és emberi tempóban kezdek rohanni a lépcsőn felfelé, és hamar megérkezek a harmadik emeletre.

Csak legyek már Bella mellett, könyörgöm…

- 331… 332… 333! Megvan – mormogom, és a kilincsre tettem a kezem, és mély levegőt vettem, majd benyitottam a kórtermébe, a gyomromban furcsa idegesség ült, mintha valami kínozna belülről.

Amint beléptem, tudtam, hogy valami nem stimmel. Az előbb még tisztán hallottam a szívdobogást bentről, de most csend. Ijesztő csend… Nem…

Körülnézek…

Bella az ágyon fekszik, keze ernyedten lóg le az ágyról, hirtelen mozdulattal termek mellette, és gyengéden simítok végig hideg, puha arcán, ami sápadtabb, mint valaha.

A kezem megremeg, nem akarom felfogni, ez csak álom lehet… Nem. Én nem álmodom. Nem tudok aludni évtizedek óta képtelen vagyok rá, ezért ez sem lehet álom.

- Bella… - suttogom rekedten, de válasz nem érkezik. A szíve csendben hever vékony, gyenge kis testében és nem mozdul.

Elvesztettem az eszem, át kell változtatnom! Nem halhat meg, nem, nem….

- Nem – suttogom remegve, és fogaimat a nyakába mélyesztem, de a vére már nem hoz számomra élvezetet.

Elszakadok a testétől, és felkiáltok. A méreg nem terjedt szét az ereiben, meghalt. Meghalt. Meghalt.

- Meghalt… Nem! Bella, nem! – kiabáltam, és valami nedveset éreztem a kezemre csöppeni. Sírtam.

Utoljára akkor ejtettem könnyet, mikor megtudtam, hogy a szüleim meg fognak halni, akkor még én nem voltam megfertőzve.

Azóta nem tudtam sírni, most mégis sikerült. A vámpírok nem sírnak, de talán vámpír nem érzett még ilyen fájdalmat, mint most én. Mintha a lelkemet csonkították volna meg.

- Bella – zokogtam a kedves nevet. – Szeretlek, kicsim… Miért hagytál itt? Miért? Miért? Ne tedd ezt velem!

Magamhoz öleltem, de ettől csak még keservesebbnek láttam a világot, minden sötét volt, a fény számomra nem tűnt fel.

Itt feküdt a karjaimban a szerelmem, akiért bármit megtettem volna… Miért nem változtattam át, akkor örökké velem lenne, és soha nem veszíteném el. Miért hagytam el? Mond, miért?!

- Édesem…

Zokogva borultam hideg testére, és a nevén szólongattam. Hiába. Már soha nem ejti ki gyönyörű ívű szája a nevemet, kívánós ajkai többé nem halmoznak el csókokkal.

- Szeretlek, kicsim. Minden az én hibám, és esküszöm… egy napon utánad megyek, bárhol is légy most, én ott leszek…

Csókot leheltem színtelen ajkaira, és átadtam magam a néma önsajnálatnak, aztán a földre rogytam és felordítottam soha nem látott kínszenvedéssel.

- Már nem félek a haláltól, mert tudom, hogy te ott leszel. Újra érezhetem csókod, érintésed. De menyivel jobb lenne, ha ez mind itt a valós életben lenne. Szeretlek, Bella! Örökké…

Vége..

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés