(Bella szemszöge)

Másnap már iskolába kellett mennem, így miután felkeltem és megreggeliztem, valamint a fésülködésen és a felöltözésen is túl voltam, elindultam az iskolába.
Mint mindig, most is a furgonommal jöttem, és mivel nem akartam egész nap kóvályogni a parkolóban, ezért letettem az első üres parkolóhelyre a kocsimat.
Ezután elindultam az első órámra, mely matek volt…
Ezen az órán Jessicával ülök együtt, aki ugyebár eléggé… beszédes, ezért az egész órát végigfecsegte. Egy ideig csak bólogattam és hümmögtem, de aztán valami furcsát kérdezett.
- És mi van veled és Edwarddal? – kérdezte Jessica kíváncsian.
- Edwarddal? – kérdeztem vissza, mert nem akartam elhinni, hogy jól hallom a nevet.
- Igen, mért mégis kire gondolhattam volna?!
- Nem értem, hogy miről beszélsz – adtam tudtára, hogy fogalmam sincs arról, hogy mégis miről beszél.
- Szerinted mégis miről, vagy inkább kiről beszélek? – tette fel Jessica a költői kérdését, de én mégis válaszoltam rá.
- Hát, szerintem az csak te tudod, hogy kiről beszélsz.
- Ne csináld már ezt! Mondj valamit! De tényleg! Mi van veletek? – kérdezte hirtelen, mire csak egy értetlen arckifejezést kapott válaszul.
- Még mindig nem értem, hogy kiről beszélsz – vontam meg a vállam végül.
- Na, ne legyél már ilyen! Miért nem mondod el, hogy mi van veletek?
- Talán azért, mert gőzöm sincs, hogy ki az a „veletek” – mondtam, majd dühösen fújtattam egyet, végül mielőtt Jessica szólhatott volna még valamit, kicsengettek, mire én hangosan felsóhajtottam és kirobogtam a teremből. Jessica nem jött utánam. Gondolom, hogy most megbántódott, csak azt nem tudom, hogy mért, hiszen ő beszélt érthetetlenül. Valószínűleg csak egy viccnek szánta. Na, de mindenki összebeszélt, hogy ezzel az Edwarddal ugrassanak? Pedig szerintem igazán nem jó vicc, hogy egy olyan ember nevét mondogatják egyfolytában, akit nem is ismerek.
Vajon mért csinálják ezt velem? – kérdeztem magamban, miközben annyira elmerültem a gondolataim és kérdéseim tengerében, hogy nem is figyeltem a külvilágra, így, mikor végigmentem volna a folyosón már csak annyit vettem észre, hogy valami hidegnek és keménynek csapódok, majd mikor felnéztem egy bronzvörös hajú fiú állt előttem, akinek arcán először döbbenet ült ki, majd féloldalas mosolyra húzta a száját. Olyan ismerős volt, de biztos csak képzelődtem. Azonban hirtelen rámtört a felismerés, hogy ő egy… vámpír volt. Egy ideig csak álltunk, aztán hirtelen a lábam csődöt mondott és elkezdtem összeroskadni, azonban mielőtt ez megtörténhetett volna, az a fiú elkapott és megtartott, hogy ne zuhanjak a földre. Megint mosolyogni kezdett, majd a fejét csóválta, amit nem tudtam mire vélni. Aztán felhúzott úgy, hogy én is a saját lábamon álljak.
- Oh… öhm… szia… - köszöntem neki végül, mert rájöttem, hogy még egy kukkot sem szóltam.
- Szia – köszönt ő is.
- Még nem láttalak. - Azt hiszem - tettem hozzá magamban – Új vagy itt? – kérdeztem, mire lehervadt az arcáról a mosoly és a tekintete üres lett, majd felnézett rám és megláttam azokat a gyönyörű aranybarna szemeket. És akkor rájöttem, hogy ő ugyanolyan vegetáriánus vámpír, mint Cullenék. Egy darabig gondolkodó arcot vágott, majd megszólalt.
- Igen, új vagyok – felelte, majd megint elmosolyodott.
- És mi a neved? – kérdeztem.

(Edward szemszöge)

Tehát tényleg nem ismer fel. Sajnos. De így legalább arra sem emlékszik, hogy elhagytam. Talán még helyre tudom hozni a hibám. Eddig nem gyanakodott…
Ekkor Bella a nevemet kérdezte.
Erre mégis mit válaszoljak? – kérdeztem magamtól.
Az igazságot nem mondhatom el, mert Carlisle azt mondta, hogy még csak találkoznunk sem kéne. De amilyen szerencsétlenül vonzza a bajt, a sors már megint az utamba sodorta.
Körbenéztem a folyosón, ahol voltunk. Megakadt a szemem a faliújságon, ahol az egyik hirdetőtáblán egy nagy kastély plakátja kiemelkedett a többi „hétköznapi” plakát közül.
- Castle… - mondtam, majd egy pillanatra megálltam és a keresztnevemen kezdtem el gondolkodni – Anthony Castle – válaszoltam végül.
Ez nem volt teljes egészében hazugság, hiszen az Anthony a második nevem. De Castle… Végül is annyira nem rossz… Anthony Castle… Hmm… Ekkor elmosolyodtam, mire Bella értetlen arcot vágott.
- És téged hogy hívnak? – kérdeztem, bár nagyon is jól tudtam, hogy hogyan is hívják.
- Isabella Swan – válaszolta néhány pillanat múlva.
- Akkor megmutatnád a sulit Isabella? – kérdeztem, de a végénél felkuncogtam, mert tudtam, hogy nem szereti, ha a teljes nevét használják, de akkor nem lett volna hiteles az „idegen karakterem”, ha rögtön azzal kezdem, hogy „Szia Bella”, vagy valami ilyesmivel.
Kicsit letaglózta volna, hogy egy „ismeretlen személy” honnan tudja a nevét. Erre a gondolatra újra felkuncogtam. Bár mikor a rendes nevemen mutatkoztam be, akkor is véletlenül Bellának hívtam, pedig erről akkor még nekem nem szabadott volna tudnom…
Bella ekkor, mintha itt se lett volna csak nézett maga elé, ami történetesen a szemeim bámulását jelentette. Már régebben is mondta, hogy elkápráztatom, de hogy ennyire…
- Akkor megmutatod az iskolát? – kérdeztem ismét, kizökkentve őt az eddigi állapotából.
- Öhm… igen, persze… De kérlek, hogy szólíts Bellának.
- Rendben, Bella – mosolyogtam el magam.
Csak a testvéreim meg ne tudják, hogy mit csinálok és akkor nem lesz semmi gond.
- Alice – suttogtam –, ő biztos tud már mindent. És mi lesz, ha elmondja a többieknek.
- Alice? Te ismered Alice-t? – kérdezte Bella, mire meglepődtem. Ezt ennyire hangosan mondtam volna, hogy meghallotta?
- Hát persze, hiszen ő… az unokatestvérem, aki Angliában él. Én is onnan költöztem ide – hazudtam, mire mintha valami összeszorította volna szívem. Nem szerettem Bellának hazudni, de az igazságot se mondhattam el.
- Oh… Én azt hittem, hogy ismered Alice Cullent – mondta, majd lehajtotta a fejét.
- Nem. Még nem volt szerencsém megismerni – hazudtam ismét.
- Bemutassalak neki? – kérdezte lelkesen.
- Nem kell, köszi. Majd én bemutatkozok, ha szeretnék – utasítottam vissza az ajánlatát.
- Rendben, ahogy gondolod – mondta, majd sóhajtott egyet. – Akkor… mi a következő órád? – kérdezte néhány másodperccel később.
Kicsit gondolkoznom kellett, mert Bella szinte mindent kitöltött a fejemben, így hirtelen nem tudtam, hogy milyen órám lesz. Majd eszembe jutott…
- Biológia – mondtam, majd lehorgasztottam a fejemet. Ez az az óra, amelyen Bella meg én együtt ülünk, de mivel nem emlékszik rám, ezért lehet, hogy nem akar majd velem ülni egy padban.
- Nekem is. – Szemlátomást örült a közös óránknak. – Nem akarsz mellém ülni? Bár azt hiszem már nincs hely más mellett…
- Nem baj. Szívesen melléd ülök – lelkesedtem fel én is, mivel Bella saját maga kért meg rá, hogy üljek mellé. Pedig én ezt mennyire nem érdemeltem meg…

Én úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy merre kell menni, hiszen egy új diák még nem mozoghat otthonosan egy ismeretlen iskolában. Bella persze, amíg el nem értünk a biológia teremhez megmutogatta, hogy mit, hol találok. Bár másról nem is beszélt és ez engem nagyon zavart. Ráadásul nem tudtam olvasni a fejében, ami most csak még jobban frusztrált, mint eddig, hisz’ most még csak nem is emlékszik rám, és ha sikerülne hallanom a gondolatait, talán megtudnám, hogy most mit gondol rólam. Mármint nem egészen rólam, hanem Anthony Castle-ről, de ez végül is csak részletkérdés. Nem a nevünk határoz meg minket, hanem a személyiségünk, és abban nem hazudtam Bellának. Egyedül azt nem mondtam el, hogy ki is vagyok valójában, és hogy eddig is ebbe az iskolába jártam. Persze azért ez is elég nagy dolog volt, de azért nem akkora horderejű, mint az, hogy vámpír vagyok.
Várjunk csak! Bella vajon tudja, hogy vámpír vagyok? Azt gondolom, hogy tudja, hogy a Cullen családból mindenki vámpír, de mivel engem Anthony Castle-ként ismer, nem tudom, hogy a vámpírságomról is tud-e valamit.

Elértünk a biológia terem ajtajához és beléptünk a terembe.
Bella megmutatta a helyét és én leültem a mellette lévő üres székre, mely amúgy is az én helyem volt, dehát, ugye Bella nem emlékszik rá…

Az óra unalmasan telt. Folyamatosan Bellát néztem, mivel ezt az anyagot már többször is tanultam. Persze a szerelmem semmit sem vett észre abból, hogy őt figyelem, mert szorgosan jegyzetelte az anyagot, azonban én egy betűt se írtam le. Egyszerűen nem voltam képes arra, hogy elfordítsam Belláról a tekintetem. Nem is értem, hogy hogyan lettem volna képes ténylegesen elköltözni. Azt nem bírtam volna ki, hogy én Bella nélkül éljek. De most már mindegy, mert én nem költözök el és Bella is elfelejtette, hogy egyáltalán el akartam költözni.
Az óra nagyon lassan telt, bár nekem megvolt az „elfoglaltságom”, mégis olyan hihetetlen volt, hogy még mindig nincs vége. Elmerültem gondolataimban és a külvilágra nem is figyeltem... Elképzeltem, amint Bella emlékszik rám, én bocsánatot kérek tőle és ő meg is bocsát nekem. Aztán együtt leszünk. Azonban azt még mindig nem akartam, hogy vámpírrá váljon, de elvesztését se bírtam volna elviselni.
Na mindegy, ez még a jövő zenéje. Egyelőre még meg sem ismer, legalábbis nem Edwardot látja bennem. Majd ráérek ezen gondolkozni, mikor már felismer és meg is bocsátott, mert ha nem bocsát meg, akkor már nem lesz értelme az „életemnek”. Hogy lehettem ilyen hülye, hogy el akartam szakadni a szerelmemtől?! Bár csak az ő érdekeit tartottam szem előtt, de most már egyszerűen nem megy. Tudom, hogy önző vagyok, de tényleg nem megy. Most már ittmaradok Bellával és remélem, hogy megbocsát.
Ekkor azonban meghallottam valamit, amit a tanár mondott.
- Mr. Cullen? Válaszolna a kérdésemre? – kérdezte Mr. Banner, mire Bella felkapta a fejét és körbenézett a teremben.
Na, ezzel nem számoltam. Bella nem tudhatja meg, hogy ki vagyok igazából… Most ebből mi lesz? Hogy fogom ezt a helyzetet megoldani?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés