Iszonyúan égett a testem, de legfőképpen a szívem tájéka fájt. Olyan érzés volt, mintha fel akarna robbanni. Azon voltam már, hogy bárcsak történne meg, mindennél jobb ez, ennél a mérhetetlen kínnál. Az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam, mikor lesz ennek az egésznek vége. Olyan volt, mint egy film, aminek nem tudom mikor fog elérkezni a vége. A halál sokkal jobb lett volna, amolyan megváltás. Aztán, mintha elvágtak volna a filmszalagot, úgy lett vége a fájdalomnak. Hirtelen csak az ürességet érzékeltem, semmi mást.

***

„Ahogy belépett az ebédlőbe, úgy éreztem, mintha mindenki eltűnt volna, és csak ő maradt volna. Elkápráztattak ragyogó barna szemei, gyönyörű metszésű arca, ami olyan sápadt volt, mint a kréta, és keskeny, szép vonalú ajkai, mely szinte egy vonallá préselődtek össze. Miközben végigment a helységen senkivel sem foglalkozott, úgy látszik magának való volt. Itt volt mellettem pár méterré, mégis olyan távolinak tűnt.
- Ő ki? – bukott ki belőlem a kérdés.
- Ő, Edward Cullen. Iszonyat jó pasi, mint látszik, de sajnos senki sem elég jó neki – mondta epésen Jessica. Savanyú a szőlő, gondoltam magamban. Aztán hirtelen rám nézett, mire leszegeztem a tekintetemet…”

***

„Már több mint 3 napja nem volt iskolába. Nem tudtam, mi van vele, pedig meg akarom kérdezni tőle szemtől-szembe, hogy mi a baja velem. Ahogy beléptem a biológiaterembe, automatikusan a helyem felé vettem az irányt, de észrevettem, hogy Ő is ott van. Ideges lettem. Majd egy mélyet lélegeztem, és leültem a székemre. Nem nézett rám. Most valahogy nehéz volt megszólalnom, pedig elterveztem, hogy…
- Szia! Edward Cullen vagyok… a múltkor nem volt alkalmam bemutatkozni… Te pedig, Bella Swan, ugye? – szólalt meg csendes, bársonyos hangján.
- Igen – válaszoltam tömören, majd belenéztem a szemébe. Olyan tekintettel nézett rám, melyről azt hittem áthatolna még a csontomon is, ha mód lenne rá. Szégyenlősen leengedtem a hajamat, és a könyvet kezdtem el nézni…”

***

„Arca csupán három centire volt az enyémtől, éreztem teste hidegét, két karjával fejem mellett támaszkodott, „csapdába” ejtve engem, mégis most éreztem magam a legnagyobb biztonságban...
- Félsz? – kérdezte suttogva.
- Most már igen – válaszoltam meggondolatlanul, mert úgy vettem észre, hogy félreértett: két karja esetlenül hanyatlott le teste mellé. – Nem, tőled félek, - folytattam. – hanem attól, hogy elveszítelek. – Tekintete és arca hirtelen gyöngédséget árasztott.
- És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba… - Nem is tudta talán, milyen izgalmat keltett bennem ez a mondata.
- Micsoda buta bárány…
- Micsoda beteg, mazochista oroszlán… - Mosolygott. Boldogan.
- Nem tudod, hogy mióta várok rád… - Majd egyik hűvös tenyerét, óvatosan a nyakamra helyezte, miközben jóleső borzongás futott végig a testemen…”

***

Majd tompán érzékelni kezdtem, hogy egy szobában vagyok, egy nagyon finom illatú szobában, és egy kényelmes kanapén. Állj! Én azt mondtam volna, hogy egy finom illatú szobában? Mégis mióta érzem a szobákat finom illatúnak?! Megráztam a fejem. Majd megpróbáltam kinyitni a szemeimet. Csodálkozva vettem észre, hogy sikerült. Először csak halvány foltokat láttam, majd végül teljesen kiélesedett a szoba látképe. Nagy falméretű ablakok, amelyek a tetőre néznek, polcok, ami szinte tele van zenei CD-kel, és az egész helység árasztja azt a kellemes, bódító illatot, ami… Edwardé.
- Ezt nem hiszem el! – kiáltottam fel a kelleténél kicsit hangosabban, miközben gyorsan felültem. Hirtelen két kezét éreztem magamon, amik finoman megérintették vállaim, majd megláttam magam előtt, Edward szép metszésű arcát, és aggódó aranybarna szemeit.
- Bella, nyugalom, nincs semmi baj! Hogy vagy? – Gyorsan beszélt, miközben lágyan simogatta a hajamat.
- Edward, én annyira sajnálom. Nem tudom, hogy tudtam… tudtalak elfeledni. – majd semmivel sem törődve átöleltem, jó szorosan. Testéből egy sóhaj szakadt ki.
- Bella, nem te tehetsz róla – válaszolta, de én mégis úgy éreztem, hogy én tehetek róla. Hogy feledhettem el? Őt, aki maga az életem… Hirtelen egy ismeretlen, égő érzés lepte el a torkomat. Nem tudtam, hogy mi ez, csak azt, hogy egy éltető folyadékra vágyom, ami vörös, mint a lemenő nap sugara; vérre vágytam. A felismeréstől kitágult a szemem.
- Edward… én… - kezdtem, de ő félbeszakított, arca eltorzult a bűntudattól.
- Bella, valamit el kell mondanom. – itt szünetet tartott, majd fojtott hangon folytatta. – Te elmentél Victoriához, akaratlanul, mert nem emlékeztél rá, és ott történt egy-két dolog. Sajnálom Bella, túlkésőn érkeztem… - lehajtotta a fejét, miközben karjai leestek a vállaimról.
- Vámpír lettem? – kérdeztem meg, miközben felemeltem az arcát, szép szeme most az enyémbe nézett; tekintete nem sugallt mást, mint bűntudatot, csalódottságot, és szerelmet. Tudtam, hogy magát hibáztatja, és tudtam, hogy nem örül annak, amiért a dolgok így alakultak… velem ellentétben.
- Igen – válaszolt már-már dühös hangon.
- De hiszen ez nagyszerű! – ugrottam a nyakába, megfeledkezve róla. Pár pillanat múlva gyengéd erőszakkal eltolt magától, majd dühös szemekkel nézett rám.
- Még hogy nagyszerű, Bella?! Kárhozatra lettél ítélve, ugyanúgy, mint én. És ha ez még nem lenne elég, te is egy vár után vágyó szörnyeteg lettél. Mond, tényleg jó ez?
- Bevallom, nem kellemes érzés, ahogy a szomjúság égeti a torkomat, mégis elviselhetőnek érzem, mert itt vagy velem – mondtam el neki az összes gondolatom. Vegyes érzelmek futottak végig arcán: düh, és szerelem. Azt vártam, hogy kiabálni kezd, hogy milyen rosszul gondolom, ám nem ez történt. Ezzel ellentétben szorosan a mellére vont, és gyengéden simogatta a hátamat.
- Bella, kicsim… szeretlek… és ne félj, nem hagylak el… sohasem! – ígérte meg. Ha nem is tud olvasni a gondolataimban, mégis nagyon jól ismer: előrelátja félelmeimet.
- Én is szeretlek – suttogtam vissza. Gyengéden felemelte arcomat úgy, hogy egy vonalba kerüljön az arcunk. Arca lassan közeledett felém, mígnem össze nem értek ajkaink. Ez volt az első csókunk mióta vámpír vagyok. Beletúrtam dús hajába, miközben ő még közelebb vont magához. A levegőt hirtelen magam körül nagyon melegnek éreztem, jó érzés volt. Egy boldog sóhaj szakadt ki a számon, miközben egy pillanatra elváltak ajkaink, majd újra megtalálták egymást. Azt hiszem ez volt az eddigi legjobb csókunk, talán azért mert végre elengedhettük magunkat. Miután elhúzódtunk egymástól, mindketten gyorsan szedtük a levegőt, mosolyogva. Remélem idővel enyhülni fog a bűntudata, de valószínűnek tartottam, most, az előbbi után.
- Bella, el kell mennünk vadászni – szakította meg az idilli pillanatot, de tudtam igaza van, még mindig éreztem a vágyat a vér után.
- Rendben, menjünk. – Majd mindketten felálltunk, én pedig a nyitott ablak felé mentem, most, hogy már vámpír vagyok, könnyűszerrel kiugorhatok az ablakból én is. Hirtelen két kart éreztem derekam köré forogni, majd meghallottam Edward hangját közvetlenül a fülem mellett:
- Hé, csak lassan! Attól még, hogy vámpír vagy, ugyanúgy vigyázok rád, mint eddig, így nem engedhetem, hogy egyedül ugorj ki az ablakomon. – Éreztem, hogy elmosolyodott. Majd választ nem várva a hátára kapott, és máris eltűntünk a fák között.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés