(Edward szemszöge)

A tanár még mindig várta a válaszomat, azonban én nem akartam Bella előtt lelepleződni, így inkább hallgattam és vártam Mr. Banner reakcióját.
- Úgy látszik, hogy Edward nem igazán tartózkodik az órán – jelentette ki Mr. Banner, majd folytatta. – Valaki tudja a választ?
Bella ekkor még mindig a felszólított személyt kereste a szemével, és nem is sejtette, hogy az a bizonyos személy itt ül mellette, ráadásul én vagyok az.
„Mivel Edward a legjobb diákom ezért most ezt elnézem neki, hogy nem figyelt, de azért lesz egy-két szavam hozzá, ha még egyszer előfordul az ilyesmi.” – gondolta Mr. Banner, miközben az osztálytól várta a választ.
Ekkor én azonban már ismét nem figyeltem oda, hanem gondolataim visszaterelődtek Bella felé.
Vajon megsejtett valamit?
Reméltem, hogy nem. Apám megmondta, hogy jobb, ha nem találkozok vele, de mivel ezt nem bírtam elkerülni, akkor legalább egy ideig nem mondom meg neki az igazat…

Az óra hamarosan véget ért és kicsengettek.
Bella és én egymás mellett haladtunk ki a teremből.
Egy darabig mindketten szótlanul mentünk, majd Bella törte meg a csendet.
- Te ismersz valakit, aki biológián van és Edward Cullennek hívják? – kérdezte hirtelen, mire megdermedtem. Nem gondoltam, hogy ennyire feltűnt neki.
- Nem, hiszen még új vagyok itt – válaszoltam, mire elpirult és lesütötte a szemeit.
- Bocsánat, elfelejtettem.
- Semmi gond – mondtam, de ekkor belémnyilallt a felismerés. Azt mondta, hogy elfelejtette. Ez eszembe jutatta azt a tényt, hogy tulajdonképpen nem is emlékszik rám. Ez a tudat borzalmas volt. De minden rosszban van valami jó. Legalábbis ezt mondja egy közmondás. Azt hiszem, hogy ebben a helyzetben is van valami jó. Bella legalább nem emlékszik arra a fájdalmas pillanatra, amikor el akartam hagyni.
- Anthony? – láttam Bella aggódó arcát, mire felocsúdtam.
- Igen?
- Semmi, csak nem tudtam, hogy mi van veled. Talán van valami baj? – kérdezte.
- Áh, nincs baj, csak eszembe jutott valami. – Ez tényleg nem volt hazugság.
- És elmondod, hogy mi volt az a valami? – kérdezte kíváncsian.
- Semmi érdekes nem volt, úgyhogy gondolom, téged úgyse érdekelne.
- De, én szívesen meghallgatom, hogy mi jutott eszedbe – mondta Bella, majd felcsillant a szeme a kíváncsiságtól.
- Én viszont nem szeretném elmondani – utasítottam vissza Bella kérését, miszerint mondjam el, amire gondoltam. Ha tényleg elmondanám, akkor egyrészt nem azt csinálnám, amit Carlisle mondott – bár most se azt teszem –, másrészt pedig magamat is elárulnám vele… Én pedig önző módon, de ki akarom élvezni a Bellával töltött perceket, amíg csak lehet, mert nem tudom, hogy meddig lesz rá alkalmam, mivel Bella vagy megbocsát, vagy nem. Ezt még nem tudom. Ráadásul arról sincsen fogalmam, hogy vajon mikor fog újra emlékezni rám.

Ekkor azonban becsöngettek az órára, és el kellett válnom Bellától egy időre…
A következő órámon is csak a szerelmemen járt az eszem. Nem tudtam másfelé koncentrálni. Viszont néha beférkőzött a tudatomba az a kérdés, hogy vajon mit fognak gondolni a testvéreim, ha kiderül, hogy hazudtam Bellának, álnevet használtam. Bár én tényleg nem akartam megtéveszteni, de nem tehettem mást. Ez az ő érdeke is. Azt csak rontana az állapotán, ha valaki említést tenne rólam. Legalábbis Carlisle ezt mondta nekem…
De Alice egyáltalán tud erről az egészről? Biztos tud, hiszen gondolom, volt látomása ezzel kapcsolatban. Hacsak… hacsak nem Jasperrel volt megint elfoglalva, mert akkor másra nem is figyel. Most kifejezetten örültem volna, ha tényleg így történik, azonban ma nem igazán kedvezett nekem a sors…
Amint vége lett a harmadik órámnak, belebotlottam Alice-be, akinek hatalmas vigyor terült szét az arcán. Tehát tudja… - gondoltam, majd sóhajtottam egyet.
- Szia Edward! – köszönt.
„Vagy szólítsalak inkább Anthony Castle-nek?” – kérdezte gondolatban.
- Szóval láttad, igaz? – Bólintott.
„ De nem láttam az egészet, szóval jó lenne, ha engem is beavatnál, hogy mi történt a beszélgetésetek után.”
- Rendben – adtam meg magam, majd mindent elmeséltem addig a pontig, mielőtt Mr. Banner fel nem szólított biológián.
„És más nem történt?” – kérdezte Alice kíváncsian, majd fürkésző tekintettel végigmért.
Na, ez a baj Alice-szel… túl kíváncsi és átlát rajtam… Hiába próbálok meg elhallgatni valamit, ő akkor is szépen kiszedi belőlem, és ez most is így volt.
Egy darabig nem válaszoltam, mire Alice sértődött képet vágott és csípőre tette a kezét.
- Jól van, elmondom – egyeztem bele végül, mire Alice arca rögtön felderült és ismét kíváncsi lett a tekintete.
- Minden jól ment, amíg Mr. Banner fel nem szólított – kezdtem.
- És mi ezzel a baj?
- Szerinted mégis mi? – tettem fel költői kérdésemet. – Hát az, hogy Mr. Cullennek nevezett, utána pedig Edwardnak – mondtam, mire Alice-nek lehervadt a mosoly az arcáról.
- Bella megtudta, hogy ki vagy? – kérdezte.
- Nem, szerencsére nem. Először nem válaszoltam, aztán Mr. Banner nem erősködött, így inkább hagytam a dolgot.
Alice erre hangosan kifújta a levegőt, bár gyakorlatilag nekünk nem is lett volna szükségünk oxigénre…
„És most mi lesz? Mármint Bellával.”
- Még én sem tudom. Carlisle jobbnak látta, ha nem beszéltek rólam, úgyhogy inkább maradjon meg abban a tévhitben, hogy én egy új tanuló vagyok Angliából és a nevem Anthony Castle. Rendben? – kérdeztem végül.
„Rendben… De előbb-utóbb úgyis el kell majd mondanod neki az igazat.”
- Lehet, hogy magától is emlékezni fog mindenre.
„De mi van, ha mégsem?”
- Akkor majd elmondom neki, ha tényleg nem fog eszébe jutni semmi, ami velem kapcsolatos, de csak akkor, ha itt lesz az ideje.
„És mikor lesz itt az ideje?”
- Jaj, Alice. Neked igazán könnyű erről beszélni… téged nem felejtett el – mondtam, kissé dühösebben, mint kellett volna, pedig nem Alice-re voltam dühös, hanem tulajdonképpen saját magamra, amiért elhagytam Bellát, mivel emiatt esett le a lépcsőn és akkor felejtett el.
- Én… én… sajnálom Edward… Tényleg nem akartalak megbántani, csak segíteni szeretnék. Ráadásul Bella a barátnőm és nem szeretném becsapni.
- Én sem Alice… de nem tehetek mást. Carlisle szerint nem szabad, hogy tudjon rólam. És így legalább egy kicsit a közelében lehetek, legalább addig, amíg ki nem derül az igazság, mert akkor valószínűleg Bella nem fog megbocsátani, amit meg is érdemlek. Bár szívből remélem, hogy az ellenkezője lesz.
- Nincs igazad! Nem érdemled meg! Követtél el hibákat ugyan, de Bella szeret és biztos, hogy meg fog bocsátani. Egyébként mi lesz a délutánnal? – kérdezte hirtelen Alice.
- Nem értem, hogy mire gondolsz – vágtam értetlen arcot.
„Hát arra, hogy Carlisle meghívta ma délutánra Bellát hozzánk.”
Elképedtem... Ez teljesen kiment a fejemből. De így hogyan maradok távol tőle? Mit fogok csinálni?
- Alice… Mit csináljak most? – kérdeztem hátha ő tudja a választ arra, amit én a gondolataim kusza hálójából próbáltam meg kihalászni, de sajnos nem jártam sikerrel.
Alice egy darabig koncentrált… várta a látomását, amit én most kivételesen nem akartam látni, de ebben az állapotban nem is tudtam volna, így csak vártam, hogy megszólaljon…
„Edward, őszinte leszek hozzád… Fogalmam sincs… Annyira összekuszáltad most a jövőt, hogy semmit se látok rendesen.” – Erre elmosolyodtam. Mármint azért rossz volt, hogy Alice nem látott semmit sem. Legalább egy kis apróságot látott volna, ami alapján valamit kitalálok, hogy most mit is kéne tennem. De másrészről pedig olyan vicces képet vágott, hogy nem bírtam megállni mosolygás nélkül.
- És mi lenne, ha én is ott lennék, amikor Bella átjön hozzánk?
„De Carlisle azt mondta, hogy maradj a szobádban, nem?”
- De… Nagyon jól tudom, hogy mit mondott Carlisle, azonban egy kicsit megváltoztak a dolgok.
„Ez igaz, de így az egész családot belekevered a hazugságba. Ráadásul mit mondunk majd Bellának? Hogyan csöppent oda hozzánk egy ismeretlen?”
- Majd azt mondjuk neki, hogy az egyik barátotoknak vagyok a „fia”. Egyébként pedig Bella már ismer.
- De Anthony Castle-ként.
- Ez csak részletkérdés.
- Rendben, én veled vagyok, ezt tudod. Én mindenben támogatlak, de ne hidd, hogy mindenki ilyen segítőkész lesz. – Rögtön tudtam, hogy kire gondolt… Rosalie… Vele még akadhatnak gondok. Bár már kezdte megszokni Bellát és nem is undokoskodott annyit vele, mint, mikor először áthívtam a családomhoz, de azért teljesen még mindig nem fogadta el…
- Ezt majd elintézzük akkor, mikor majd ott tartunk.
Bólintott, majd elindultunk a következő óránk felé.

(Bella szemszöge)

Az órák unalmasak voltak, de aztán jött az ebédszünet, ahol ismét találkoznom kellett Jessicával, akit látszólag jobban érdekelt az, hogy valakinek pletykálhat, mint a reggeli megsértődése…
Leültünk egy asztalhoz, ahol egyelőre csak mi voltunk…
Mikor elmondta a suli összes új pletykáját, engem kezdett kérdezgetni, hogy nem tudok-e valamit esetleg én is. Csak megráztam a fejem, mire Jessica lemondóan sóhajtott, majd néhány másodpercig csak ült és maga elé bámult, ezután ismét felém fordult.
- Tényleg... Mért nem ülsz Edwardékkal? – Már megint ez a név. Egyszerűen nem tudom, hogy mért hozza fel mindig.
- Nem tudom, hogy kiről beszélsz.
- Talán összevesztetek? – ragyogott fel arca, amit próbált elrejteni, de nem igazán sikerült hitelesre az együttérző barátnő szerepe.
- Jess… én tényleg nem tudom, hogy kiről beszélsz, szóval nem is veszhettem egy olyan személlyel össze, akit nem is ismerek – mondtam mérgesen, mire Jessica döbbent arcot vágott. – Sajnálom… én.. én… csak nem értem, hogy mért jön mindenki ezzel a névvel. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy ebben mi a vicces.
- Szóval, akkor összevesztetek – suttogta Jessica.
- Nem, nem vesztem össze senkivel. Pláne nem Edwarddal, akit még csak nem is ismerek. – Ezt a kelleténél hangosabban mondtam, mire mindenki felém fordította a fejét, majd elkezdtek sutyorogni, gondolom, hogy rólam.
- Sajnálom Bella, nem akartalak megbántani… Én csak szerettem volna kideríteni, hogy mi bajod van, és mért nem vagy Edwarddal – szabadkozott Jessica.
- Már megmondtam, hogy ez egyáltalán nem jó vicc – kiabáltam rá Jessicára.
- De mégis mért viccelnék?! Pláne egy ilyen dologban… Sajnálom, hogy összevesztetek. De szakítottatok is? – kérdezte hirtelen.
- Jess… Elmondom mégegyszer utoljára, hogy én nem ismerek semmilyen Edwardot – szűrtem a fogaim között.
- Jól van… Megértelek… most, hogy szakítottatok biztosan el akarod felejteni… Teljesen érthető reakció. – A szívem kihagyott egy ütemet és gyorsabban szedtem a levegőt. Ez valamire nagyon emlékeztetett, csak nem tudtam, hogy mire. Hiába gondolkoztam, nem tudtam felidézni azt, hogy mire emlékeztet, amit Jess mondott az előbb…
Ekkor azonban felpattantam az asztaltól és dühösen fújtatva kimentem az ebédlőből. Jessica csak bámult utánam üres tekintettel és döbbenten, majd mikor megérkeztek a többiek az asztalhoz, elfordította a fejét és velük kezdett el beszélni. Én viszont nem törődtem semmivel…
Azonban a folyosón egy nem várt személyre akadtam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés