(Edward szemszöge)

Hirtelen megdermedtem, amikor válaszolt a kérdésemre.
Emlék? Egy emlék? De az nem lehet! Vajon mit láthatott? Én is benne voltam?
Megrohamozta tudatomat az ezernél is több kérdés, mely választ viszont nem kapott…
- Jól vagy? – hallottam meg Bella hangját, aki ekkor a vállamra tette a kezét.
- Igen, de ezt ne tőlem kérdezd, hanem inkább magadtól… De mégis milyen emlék volt? – tértem rá arra, ami ebben a pillanatban a legjobban foglalkoztatott.
- Hát… Egy kocsiban ültem és… és… Áh, mindegy… Semmi érdekes… Inkább hagyjuk – zárta le és arckifejezéséből és eddig beszédéből ítélve, még nem jött rá, hogy én vagyok Edward.
- De én szeretném tudni – mondtam ösztönözve őt a beszédre.
- Hát… jó… egy kocsiban ültem és ott volt valaki mellettem. – Megmerevedtem. Csak nem látott meg az emlékében?
- És ki volt az? – kérdeztem, félve a választól.
- Nem tudom. – Sóhajtott. – Az arcát nem láttam.
Ekkor megkönnyebbültem. Tehát tényleg nem tudja, hogy én vagyok Edward.
- Van még valami? – kérdeztem, mert láttam rajta, hogy valamit eltitkol.
- Nincs – mondta.
- Nem tudsz jól hazudni – jelentettem ki, majd elmosolyodtam.
- Jó, elmondom… – adta meg magát. – Az a helyzet, hogy ez már a második alkalom, amikor beugrik valamilyen emlékkép.
- És mi volt a másik emlékképed? – kérdeztem nyugodtságot színlelve, bár belül nagyon is ideges voltam.
- Arról... nem… szeretnék… beszélni – mondta ki el-elakadva. – Az túl fájdalmas lenne.
Fájdalmas? Vajon milyen értelemben fájdalmas? Talán arra emlékezett, amikor a balett teremben voltunk? Vagy mire gondolhatott? Bár furdalt a kíváncsiság, de nem akartam faggatni, így inkább nem kérdeztem semmit.

(Bella szemszöge)

Egyszerűen nem bírtam beszélni az emlékképemről. Bár nem emlékszek rá, de biztos, hogy nagyon szomorú lehettem a szakítás pillanatában… Bár, igazából még a volt barátomra sem emlékszem. Vajon most hol lehet?
- Megérkeztünk – mondta Anthony.
Kiszálltunk a kocsiból, majd néhány másodperccel később már a házban voltunk.
Alice egyből odajött és üdvözölt, amint beléptem az ajtón.
- Carlisle is hamarosan itt lesz – mondta, mikor már beléptünk a nappaliba.
- És a többiek? – kérdeztem, mivel csak Esme volt a nappaliban.
- A szobájukban vannak. Majd Alice szól nekik… Bella – kezdte kissé feszengve. –, Emlékszel rám?
- Jaj, persze Esme – mondtam, majd odamentem hozzá és megöleltem. – Te olyan vagy nekem, mint a második anyám. Nem felejtenélek el soha – suttogtam, mire Anthony arcán érzelmek sokasága jelent meg.
Esme meghatódott képpel ölelt vissza, majd ő is beszélni kezdett.
- Téged pedig a lányomnak tekintelek. És még, ha nem is lenne vámpírmemóriám, akkor se felednélek el soha.
- Héj, mi ez a nagy ölelkezős parti? Beszállhatok? – kérdezte Emmett, mikor belépett a nappaliba.
- Szia Emmett – köszöntem.
- Oh. Látom, hogy emlékszel rám.
- Hogyan is felejthetném el azt, aki mindig poént csinál a szerencsétlenkedéseimből?!
- Hát végül is, ez igaz – vigyorgott rám.
- Szia Rosalie – köszöntem neki is, mivel ekkor jött éppen le a lépcsőn és felénk igyekezetett.
- Szia Bella.
- Nézd, én saj… sajnálom azt a legutóbbi beszélgetést. Csak felidegesítettem magam és össze-vissza mondtam olyan dolgokat is, amiket nem kellett volna. – Az arcán igazi megbánás tükröződött.
- Semmi baj. Nem haragszom… Felejtsük el. De egy kérdés… – mondtam, mire rám emelte tekintetét – Alice beszélt veled?
- Mi? Öhm… nem…
- Rosalie, kérlek, mondd meg az igazat.
- Jó… Tényleg beszélt velem Alice, de magamtól is rájöttem már, hogy egyáltalán nem voltak igazak, amiket a fejedhez vágtam… Szóval mégegyszer bocsánatot kérek.
- Alice! – szólítottam meg, mikor láttam, hogy a lépcső aljánál áll.
- Tessék Bella? – kérdezte teljesen nyugodtan, mintha nem tudná, hogy miről lett volna szó.
- Nem abban egyeztünk meg, hogy nem beszélsz Rosalie-val?
- De, igen… Viszont én segíteni akartam – mondta, majd ártatlan képet vágott, én pedig nem tudtam rá haragudni.
- Ez igazán kedves tőled, de, ha egyszer megkérlek valamire, akkor kérlek, hogy azt csináld. Rendben?
- Jó, rendben – mondta megadóan.
- Carlisle jön már? – kérdezte Esme Alice-t.
- Igen, mindjárt.
- És Jasper? Ő hol van? Hátha Bella őt is elfelejtette… – mondta Emmett viccelődve, majd összedörzsölte a két tenyerét, de a kijelentése miatt találkozott a szúrós tekintetemmel.
- Ez egyáltalán nem volt jó vicc Emmett – mormogtam mérgesen.
- Bocsi Bella. Csak oldani akartam a hangulatot.
- Bellának igaza van. Ez tényleg nem volt jó vicc – szólalt meg Anthony is.
- Jaj, ne legyél már ilyen Ed… - harapta el a mondat végét Emmett.
- Mit mondtál? – kérdeztem kíváncsian.
- Oh… semmit… Csak azt, hogy ne legyen már ilyen…
- De utána mondtál valami más is.
- Nem, biztos csak rosszul hallottad. Én csak annyit mondtam, hogy „ne legyél már ilyen”. És ezzel vége is volt a mondatnak.
- Jó, akkor biztos csak én hallottam félre – suttogtam magam elé, bár én nem igazán hittem ebben.
- Sziasztok! – köszönt ekkor Carlisle, majd megjelent előttünk.
- Szia – köszönt mindenki, beleértve engem is.
- Tehát, mind tudjátok, hogy Bella mért van itt. Mert ugye szerettünk volna vele egy kicsit több időt tölteni – nézet végig a családján.
- Carlisle… Már tudok mindenről – mondtam határozottan, jelezve, hogy nem kell tovább hazudnia.
- Mindenről? – kérdezte elképedve.
- Igen… Tudom, hogy valakit elfelejtettem. És azt is, hogy azért hívtatok át, mert lehet, hogy esetleg nem csak egy személyt felejtettem el, de ennek az esélye minimálisra csökkent, mivel eddig még csak Jasperrel nem találkoztam.
- Oh. Akkor talán Jaspert is ide kéne hívni – mondta Carlisle.
- Megyek és szólok neki, hogy jöjjön le – mondta Alice.
Ekkor felszáguldott az emeletre, majd néhány másodperc múlva már Jasperrel az oldalán tért vissza.
- Szia Bella. Tudod, hogy ki…
- Hogy ki vagy? – fejeztem be a kérdését. – Igen, tudom, hogy Jasper vagy. Sajnálom, de ezek szerint csak egy embert felejtettem el.
- Vámpírt – javított ki Emmett vigyorogva.
- Jó, akkor vámpírt. Szerintem ez csak részletkérdés. Az a lényeg, hogy valakire nem emlékszem és azt se tudom, hogy ez mért van, vagy, hogy fogok-e rá egyáltalán valaha is emlékezni.
- Ha nem fogsz, akkor se túl nagy veszteség – mondta Emmett, majd Anthony felé kacsintott, amit nem igazán értettem.
- De én szeretném visszakapni az emlékeimet! – Ezt már egy kicsit túl éles hangnemben mondtam, de a lényegen nem változtatott. Szerettem volna emlékezni…
- Nyugalom Bella, biztos, hogy emlékezni fogsz, csak idő kérdése – mondta Carlisle, mire kicsit tényleg megnyugodtam. – Egyébként, ha már itt tartunk, akkor… Ki is volt az, aki mindent elmondott Bellának? – kérdezte néhány másodperc múlva.
- Hát… szóval... én voltam – válaszolta végül Alice.
- Most nem mondok semmit, de majd elbeszélgetek veled, ha… - A végét nem értettem, mert túl halkan mondta.
- Öhm… lenne még itt valami – mondta Alice feszengve.
- Micsoda?
- Hát… Bella… szóval… látott egy emléket.
- Kettőt – suttogtam magam elé, de természetesen mindenki meghallotta, mire döbbent és kérdő tekintetekkel találtam magam szembe.
- És mi volt az? – kérdezte kíváncsian Carlisle.
- Nem lehetne, hogy ezt ne itt mondjam el? – kérdeztem, mert túlságosan zavarban lettem volna a többiek előtt, főleg Rosalie előtt, és Anthony előtt is, bár az utóbbit nem igazán értettem.
- De, persze. Akkor hazaviszlek hozzátok és közben mindent elmondasz, rendben? – kérdezte.
- Rendben – válaszoltam, majd el akartam köszönni a többiektől, de ekkor megláttam, hogy Anthony arcán fájdalom jelei mutatkoztak meg.

(Edward szemszöge)

Amióta Jasper megérkezett a nappaliba, nem tudtam a beszélgetésre figyelni. Folyton csak a gondolataira koncentráltam, melyek szinte üvöltöttek a fejemben, de csak értelmetlen dolgokat, mint például, hogy Alice mikor megy el vásárolni, meg mikor írunk az iskolában dolgozatot, stb… Úgy tűnt, mintha valamit titkolna, így észrevétlenül odaléptem hozzá, majd a fülébe suttogtam.
- Valamit titkolsz előlem? – kérdeztem kíváncsian, mert meg akartam tudni, hogy, ha valóban titkol valamit, akkor mi az.
Egy-két percig még mindig értelmetlenségeken gondolkozott, de aztán egy pillanatra kicsúszott a kezéből az irányítás, és sikerült néhány másodpercre belepillantanom a fejébe, de nekem ez is elég volt ahhoz, hogy kiolvassam, hogy mit titkol.
„Bella nagyon zavart. Érzi, hogy szeret valakit. De vajon Edward az? Bár őt elfelejtette… Akkor valaki más lenne?”
Valaki más? Ezen a mondaton teljesen elképedtem. Bella beleszeretett volna valaki másba? De kibe?
Talán Mike Newton?
Ekkor lehorgasztottam a fejem és arcomra fájdalom ült ki.
Az nem lehet, hogy elfelejtett és nem is szeret már!
Hiszen nem beszélt egy fiúval se, csak velem…
Várjunk csak! Mi van, ha esetleg mégis engem szeret, csak nem Edwardot, hanem Anthonyt. Edwardot nem igazán szeretheti, hiszen nem emlékszik rá, ahogy ugye Jasper is mondta, azaz gondolta, de ugye Anthony… őt ismeri, és talán szereti is egy kicsit. Erre a gondolatra elmosolyodtam.
Még ha nem is emlékszik rám, de talán Anthonyval új életet kezdhetne. És esetleg élhetnénk boldogan is együtt. Persze, ha ő is akarja.
Már éppen készültek kimenni az ajtón, amikor utánuk szóltam.
- Nem vihetném el én? Vagy esetleg nem mehetnék veletek? – kérdeztem Carlisle-t.
„Beszélni szeretnék vele és nem biztos, hogy a te társaságodban is elárul mindent.”
Bólintottam, majd még odasúgtam Carlisle-nak.
- Nem mehetnék akkor külön kocsival? Én is szeretnék vele beszélni. És utána veled is, mert el kell mondanom valami fontosat.
- Rendben.
- Indulhatunk? – kérdezte Bella, mire Carlisle bólintott, majd még intett egy utolsót mindenkinek, mielőtt kilépett az ajtón.
Én néhány perc múlva indultam csak utánuk, mert meg akartam várni, amíg apám beszél Bellával, hogy utána én is mindent meg tudjak beszélni vele. Útközben pedig azon gondolkoztam, hogy mit is kéne mondanom Bellának. Talán kezdésképpen elhívhatnám valahová, hogy meggyőződjek arról, hogy egyáltalán eljönne-e velem. Talán a rétre kéne elhívnom…
Majd ezek után, gondolataim ráterelődtek a Carlisle-lal történő beszélgetésre, mely nem lesz túl kellemes. Be kell majd vallanom apámnak, hogy másnak adtam ki magam, de mentségemre szolgáljon, hogy Bella miatt tettem, valamint el kell árulnom azt is, hogy szeretnék ismét Bellával lenni, de ha nem megy Edwardként, akkor remélhetőleg menni fog Anthonyként… Ezekkel a gondolatokkal érkeztem meg a szerelmem házához, hogy szembenézzek a jövőmmel, mely remélhetőleg Bellával közös lesz.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés