Olyan hihetetlen tűnt, az a tudat, hogy vámpír lett. Megtörtént az, amitől az elejétől fogva óvni akartam; szörnyeteg lett belőle. Mégis… nem haragszik rám, pedig azt hittem, csak addig nem fog haragudni rám, míg meg nem tudja, milyen érzés annak lenni; milyen érzés az, hogy a torkod szinte minden pillanatban ég a vér után. Talán a szerencsének köszönhető, de jól viseli a helyzetet, furcsa, mert még ilyen újszülöttel nem találkoztam soha. A legtöbbjük már egyből nekitámadott volna valakinek, de Bella nem. Úgy látszik, mint minden dologban, ebben is más, de őszintén megmondva, nem is bánom.
- Edward! – szólított meg, mire arra fordultam. – Most mit csináljak?
Az erdőben vagyunk egy tisztás közepén, de mégis közel a fákhoz.
- Semmit. Csak hallgass az ösztöneidre, és tudni fogod – válaszoltam a legegyszerűebben. Behunyta szemeit, majd mélyeket lélegzett. Pár pillanat múlva újra kinyitotta a szemeit, és futásnak indult, egyenesen a bozót felé, ahol egy őz tartózkodott.
Pár perc múlva már ott volt mellettem.
- Mi történt? – Nem végezhetett ilyen gyorsan. Kérdésemre furcsán nézett rám.
- Végeztem… azt hiszem – válaszolta egy kicsit bizonytalanul.
- Mit érzel?
- Hát… már az égő, szorító érzés alábbhagyott a torkomban, szinte el is múlt.
Hosszú csend következett. Ez… lehetetlen! Nem lehet, hogy… Éreztem, hogy arcom még jobban elsápad.
- Edward, mi a baj? – kérdezte aggódva, mire magamhoz húztam, és a szemébe néztem.
- Bella… én… azt hiszem, hogy neked is van egy különleges képességed…
- Nekem? Mégis mi?
- Már az „előző életedben” is jobban érdekeltek mások érdekei, mint a tiéd. Mindig előbbre tartottad őket, mint a sajátjaidat. Így ezt hoztad át a mostani életedbe.
- De mégis hogy?
- Öhm… ezt még én sem értem nagyon… azt hiszem, sokkal jobban tudsz uralkodni a vérszomjadon, és kevesebbet is kell innod, mint másnak – fejeztem be, mire nagyon csodálkozó arcot vágott.
- Hát akkor… ezért volt furcsa, hogy az őz nem halt meg… - jegyezte meg motyogva.
- Beszélnünk kell… Carlisle-jal. Gyere! – mondtam, majd indulni akartam, de arcát meglátva nem mozdultam, - Bella! Nincs semmi baj! Ez nagyon jó tulajdonság! Bármelyikünk szívesen elfogadná! – Majd szorosan magamhoz öleltem, miközben megsimogattam a haját. Igaz, hogy vámpír, így erős, de belül még mindig olyan törékeny, és gyengéd, amilyen volt. Reméltem ez így is marad, örültem, hogy van, akit megvédhetek; akivel törődhetek. Hirtelen szembejutott valami, igaz, hogy most már nem olyan alkalmas, mint régen, engem mégis boldogítana, és szerintem Bellát is… felidéznénk vele a régi időket… amikor még ember volt.
- Bella, mit szólnál hozzá, ha megint a hátamon utaznál?
- Edward… én nem hiszem, hogy… - észrevettem szemeiben a régi „félelmet” a dolog iránt, ami mosolygásra késztetett. – Meg úgyis… már vámpír vagyok… biztos nehéz vagyok… - Itt halkan felnevettem.
- Nekem sohasem leszel nehéz – válaszoltam hetykén, majd a hátamra tettem, és már futottunk keresztül az erdőn, a Cullen-ház felé, mosolyogva; Bella még most is szorosan szorított. Nem telt bele öt perc már a bejáratnál álltunk.
- Segítsek? – kérdeztem meg szerelmemtől még mindig felfelé görbült szájjal.
- Nem kell – válaszolta egy kis sértődéssel hangjában, majd leszállt rólam, vigyázva el ne essen. Majd meg sem várva előrébb ment, mire újra felnevettem, és magamhoz húztam, derekánál fogva. Alice a nappaliban olvasott egy könyvet, majd amikor meglátott minket, vidáman köszönt:
- Sziasztok!
- Szia, Alice! Nem tudod, Carlisle itthon van? – kérdeztem meg.
- Itthon van, ma este megy csak be a kórházba.
- Oké, köszi. – Majd felmentünk a lépcsőn, egyenesen apám dolgozószobájáig. Kopogtam.
- Szabad – hallatszott odabentről, mire beléptünk.
- Mi újság? Valami baj van? – kérdezte Carlisle, miközben felállt, és odajött hozzánk.
- Igazából… - kezdtem el, de Bella félbeszakított.
- Az az igazság, hogy mikor előbb vadásztam… elég volt pár korty az őz véréből.
- Sejtettem – mondta szűkszavúan apám.
- Mit? - kérdeztük egyszerre.
- Tudod Bella… én már akkor tudtam, hogy más vagy, amikor Edward idehozott. – látva, hogy szerelmem rosszul értelmezte, folytatta. – Nem, nemcsak azért mert ember voltál. Volt benned valami, amire sokáig nem jöttem rá. Igazából csak most állt teljesen össze a kép. Az az igazság Bella, hogy te nem vagy vámpír, vagyis hogy…
- Hogyan? – kérdezte meglepetten Bella.
- Bocsánat kicsit rosszul fogalmaztam. Vámpír vagy, de igazából sohasem leszel teljesen az. Az emberi életedben te túlságosan, hm… önzetlen voltál, így a mostani lelked, nem képes végigcsinálni ezeket a dolgokat, amiket mi csinálunk, legyen szó, akár egy állatról. Így aztán sokkal jobban tudod kontrolálni a vérszomjadat, mint mi, tekintve, hogy neked nem olyan nagymértékű, és ezért sokkal kevesebb is kell innod, mint nekünk. Külsőleg persze teljesen vámpírnak látszol, csak vannak eltérések. – Bella arcát látva hozzátette: - De mielőtt rosszra gondolnál; igaz, még nem találkoztam hozzád hasonlóval, de abban biztos vagyok, hogy ezek csupa jót jelentenek.
- De Carlisle… ha azt mondod, hogy nem vagyok vámpír egészen, akkor én is… meghalok? – kérdezte meg fojtott hangon, mire szorosabban öleltem magamhoz.
- Nem – válaszolta apám, majd folytatta, - Mint mondtam, a tested ugyanolyan, mint a miénk: kemény és erős, sőt te is ugyanolyan erős vagy, és gyors vagy, mint mi. Csak a táplálkozásod, és a vérszomjad tér el. Úgyhogy ilyen téren nincs miért aggódnod – fejezte be mosolyogva.
- Értem. – Azt hiszem én sem tudtam volna többet mondani most szerelmem helyében.
- Bocsánat, de délelőtt telefonáltak, hogy előbb kell mennem. Sziasztok! – köszönt Carlisle, majd kiment a szobából.
„Vigyázz rá, és támogasd, most nagyobb szüksége van rá, mint bármikor máskor…” – tette hozzá még gondolataiban, mielőtt elment volna.
- Tudom, ez most kicsit felzaklatott, de nincs semmi baj… - majd jó szorosan magamhoz öleltem, és megsimogattam a haját. Hirtelen kivágódott az ajtó, és Emmett jött be.
- Bocsi, hogy zavarok, de Alice mondani akar valamit… Aztán mondom, feljövök én, úgyis kíváncsi vagyok, mit csinálhattok – közölte egy kaján mosollyal az arcán.
- Emmett, fogd be! Amúgy meg szerintem foglalkozz inkább most Rosalie-vel… - mondtam egy sejtelmes mosoly kíséretében, majd hangosan felnevettem, mire Bella is elmosolyodott, aztán lementünk a lépcsőn.
- Bella, apukád már nagyon keres, látni akar. Eddig azt mondtam neki, hogy nálam aludtál, mert sok mindent meg kellett beszélnünk, de most már tényleg látni akar. Sajnálom.

***

Amikor megtudtam, hogy Charlie látni szeretne, hirtelen félelem jött rám. Mit fog gondolni? Hiszen már más valaki vagyok, mint három napja. Már vámpír vagyok, és szinte biztos, hogy észreveszi rajtam a változást. A szemem színe is vörös még… de mondjuk erre Alice kitalált egy jó dolgot: kontaklencse. Csak az a baj, hogy azt is időnként cserélni kell, hála testem „befogadó képességének”, miszerint egy-két óra múlva szétmarja a lencsét a szemem. A másik ok az, hogy már nem igen mozgok, sokszor szoktam csak úgy, hosszú ideig egy helyben ülni, mozdulatlanul, ez pedig szokatlan, hiszen az emberek állandóan fészkelődnek, mozgolódnak, tekintve, hogyha nem tennék, elzsibbadna az adott végtagjuk. A többi Cullen, élén Emmett-tel, elmondta mit, hogy csináljak, remélem menni is fog. A másik, amit nem értek az az, amit Carlisle mondott. Hogyan lehet, hogy vámpír vagyok, de mégsem? Ez számomra nagyon zavaros. De remélem, idővel kiderül minden. Nagyon izgultam akkor, talán ennyire még Edwarddal való első „hivatalos” találkozásunknál sem izgultam. Hallottam, hogy Charlie most állt meg a ház előtt, szóval már csak pár pillanat és itthon lesz, ezért előre mentem a bejárati ajtóhoz. Ő meglepődve, de mégis örömmel nézett rám, mikor meglátott.
- Szia, Apa! – köszöntem, majd óvatosan megöleltem, próbálva tartani magam.
- Helló, Bells! Örülök, hogy hazajöttél – mondta őszinteséggel hangjában.
- Én is – válaszoltam, ami részben igaz is, hiszen már hiányzott.
- Most, hogy jobban megnézem, nagyon sápadt lettél! Talán rosszul érzed magad? – kérdezte aggódva, mire hirtelen lefagytam. Most mit mondjak? Ám hirtelen eszembe jutott… az elmúlt időben kénytelen voltam megtanulni hazudni.
- Öhm… az az igazság, hogy már Alice-nél sem voltam nagyon jól. Azt hiszem az elmúlt napokban, kicsit kevesebbet aludtam, hála a „csajos partiknak”, utána meg iskola volt. Sajnálom.
- Semmi baj, csak kérlek, legközelebb, kicsit kevesebbet szórakozzatok. Most pedig menj nyugodtan lefeküdni! – Hát nem éppen erre számítottam, de mint olyan sokszor, újból bebizonyosodott, hogy Charlie mennyire kedveli barátnőmet.
- Oké, köszi – válaszoltam mosolyogva. – A vacsorád a hűtőben van. Jó éjszakát! – Majd felindultam a szobámba.
- Szép álmokat, Bells! – Hát igen... Charlie mindig is ilyen marad. Igazából el sem tudtam képzelni, hogy mit csináljak egész éjszaka, hiszen aludni már nem tudok, és Edward sem mondta, hogy eljön… Hjaj. Úgy gondoltam, először kiveszem a lencséket, már zavarják a szememet.
Tízet mutatott az óra, és Edwardnak semmi nyoma nem volt, nem valószínű, hogy eljön. Talán valami dolga akadt, vagy vadászni kellett mennie. Most, hogy csak így fekszem az ágyamon, bámulva semmit, és elgondolkodva, rájöttem, hogy valahol mégis megértem szerelmem régi viselkedését; miszerint azzal ütötte el az éjszakákat, hogy nézte, ahogy alszom. Egyszerűen nem tudtam mit kezdjek magammal. Hozzájuk most inkább nem megyek, hiszen nem hívtak, biztos örülnének, de most valahogy nem vágyom nagy társaságra és… Hirtelen két kart éreztem, amik a derekamat ölelték át, majd hangosan felkiáltottam:
- Edward! – Megfordultam, és hozzábújtam.
- Sss… csendesebben, még a végén Charlie meghallja! – Próbálta komolyan mondani, de nevetett.
- Azt hittem, nem jössz el…
- Nem hagylak egyedül… soha! – majd izgatott hangon folytatta. – Bella, mutathatok neked valamit? Kíváncsi vagyok, hogy mit gondolsz…
- Persze! – vágtam rá egyből, mire megint felnevetett.
- Oké, akkor gyere! – mondta, majd újból a hátára kapott, és már ki is ugrottunk az ablakomon. Sohasem fogom ebben megérteni őt: miért kell még most is, amikor vámpír vagyok cipelni? De minden esetre, jól esik, legalább közel van hozzám…
Meglepődve vettem észre, hogy ahova érkeztünk az a szobájába.
- Öhm… Edward… - kezdtem, de félbeszakított.
- Gyere ide, itt már látni fogod – mutatott a kanapéjára, majd lefeküdt, mire követtem én is. Felnézve nagyot csodálkoztam. A szobája plafonján egy tetőtéri ablak volt, amelyen most tisztán látszott az éjszakai égbolt, a Hold és a csillagok. Azt hiszem csillagból most több volt, mint szokott lenni. Egyszerűen csodaszépen csillogtak, olyanok voltak, mint az ég drágakövei. Hirtelen eszembe jutott, hogy még nem mondtam semmit Edwardnak.
- Ez… nagyon szép – Most csak ennyit bírtam mondani, de úgy látszott ennek is nagyon örült, mert hosszan elmosolyodott.
- Bíztam benne. – Majd egy kis idő múlva megszólalt, miközben én mindig a látványt csodáltam: - Szerintem is szép, főleg, hogy emlékeztet rád.
- Rám? Miért?
- A csillagok. Olyanok, mint te, az én életemben. Amikor még nem ismertelek, olyan volt az életem, mint egy sötét verem, fény nélkül. De amikor megjelentél, az egész kivilágosodott; megjelentek a csillagok, és értelmet nyert minden. – Ebben a pillanatban nagyon boldog voltam. – Szeretlek, Bella! – fejezte be könnyedén, de nagyon lágyan. Válaszul nagyon szorosan hozzábújtam, mire ő is szorosabban ölelt, és együtt néztük a csillagokat. Most, ebben a percben, nem is tudtam volna jobb programot kitalálni, mint vele lenni, és érezni, hogy mennyire szeret.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés