Nem volt még teljesen sötét, de már tűkön ülve bámultam kifelé a szállodai szobánk függönyének apró résén az utcán sétáló emberekre. Kiszúrtam egy izmos srácot trikóban és rövidnadrágban. Tetszett nekem, pont az esetem volt. Megnyaltam a szám, teljesen összehúztam a függönyt és visszafordultam a szoba felé.

- Edd meg a vacsorádat! – mondta apa ellentmondást nem tűrően és a nemrég hozatott húsra és valami zöldségre bökött.
- Láttam egy fiút – mondtam álmodozón. Apa ajkain apró mosoly suhant át.
Nem akartam kihúzni a gyufát nála, ezért leültem, illedelmesen és gyors mozdulatokkal a lehető legapróbb darabokra aprítottam az ételt. Cseppet sem lett étvágygerjesztőbb.
- Ha az összeset megeszed – mondta végül apa közömbösen –, akkor kimehetsz éjszaka.

Felugrottam a tányér mellől és hevesen átöleltem. Hagyta egy-két pillanatig, majd eltolt magától.
- Mit mondtam az önmérsékletről, Faith?
Nagyon is jól tudom, mit mondott az önmérsékletről, hiszen több mint nyolc éve tömi vele a fejemet. Apát nem lehetett gyengédséggel megvádolni, a szíve legalább olyan hideg volt, mint a bőre, de valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy szeret. Minden csalódása és szenvedése ellenére, amit miattam kellett átélnie, különben nem bujkálnánk még mindig. Nem beszél róla, de félt engem.

Van is oka rá, sajnos. Minden akkor kezdődött, mikor én megszülettem. Igazából még csak kilenc éves vagyok és félvámpír. Születésem időpontja nagyjából egybe esik a teljes Volturi klán lemészárlásával, ennek, ahogy már mondtam is, és ahogy apa is naponta felhívja rá a figyelmet, én vagyok az oka. Anyám ember volt, aki belehalt a szülésbe, így egyedül apa maradt nekem. Azt mondta, különleges vagyok, még soha nem született hozzám hasonló tökéletes teremtmény és ez irigységet szült a többi vámpír között. Egész vámpírhadseregek támadtak a Volturi klánra miattam és lassacskán mindenkit kivégeztek. Apának épphogy sikerült kimenekítenie engem, azóta bujdosunk. Nem tölthetünk sok időt egy helyen, hetente újabb és újabb városokban húzzuk meg magunkat.

Megettem a tányér tartalmát, de közben forró, egyszerre sós és édes vérre gondoltam. Félvámpír lévén emberi ételt is képes vagyok fogyasztani, bár utálom. Apa azonban belém sulykolta az egyensúlyt. Emberi kaját is kell ennem, de szerencsére vért is ihatok. Apának könnyű, ő teljes vámpír lévén hetente egyszer iszik, de nekem többször kell. Hetente háromszor iszom és minden nap, legalább egyszer, eszem valami emberit is. Mármint emberi ételt.

- Kész vagyok! – jelentettem. – Most mehetek?
Apa beleegyezőn bólintott egyet, olyan apró mozdulat volt, hogy ha nem vagyok résen, észre sem veszem. Gyorsan belenéztem a tükörbe és megkérdeztem apát.
- Hogy festek?

Igaz, hogy csak kilenc vagyok, de a testem egy felnőtt, fiatal nőé. Másfél éve hirtelen megálltam az abnormálisan gyors növésben. Apa szerint már nem is fog változni a testem és ennek örülök. A tükörben egy csinos lányt láttam, tizennyolc év körülinek tűntem. A hajam a derekamig ért és fényes loknikba göndörödött a színe a vörös és a barna között ingadozik. A bőröm tökéletes, minden bőrhibától mentes. A szemem sötétbarna, és ha nagyon közelről megnézem, akkor kiszúrom a vörös árnyalatot is. Ebben legalább apára emlékeztetek, az ő szeme egyenletesen vörös és le sem tagadhatná tökéletes ragadozó mivoltát.

Mindig igazi vámpír akartam lenni, mint apa. Akármennyire is áradozik arról, hogy különleges vagyok, én nem éreztem magam annak. Nem voltam tökéletes vadász sem, az én gyorsaságom nem vetekszik apáéval. Azt kívántam, bár lenne valami normális képességem, mint például a gondolatolvasás, vagy a jövőbelátás, amit apa annyira emleget, de nem, nekem csak hülye emlékmegosztás van. Az meg mire jó? Semmire.

- Gyönyörű vagy! – mondta apa, úgyhogy elégedetten elindultam.
Halkan osontam az utcákon és az illatok közül válogattam. Betértem egy mellékutcába, ahol egy fiatal pár sétálgatott. Tetszett a nő illata, volt benne valami különleges, mégis elkerültem őket. Nem akartam mindkettőt megölni, mert felesleges lett volna, ha pedig életben hagyom a férfit, ki tudja milyen szenvedéseket okozok neki.

Apa szerint gyenge vagyok, mert azt gondolom, hogy a „természetes táplálékforrásunknak” vannak érzéseik. Persze apa is nyilván tudja, hogy vannak, de úgy tesz, mintha nem lennének.
Mivel én félig ember vagyok, együtt érzek az emberekkel, akiket meg kell ölnöm. Mindig vetítek nekik néhány megnyugtató képet, hogy ne féljenek annyira, mikor a fogam a húsukba mar.
Kiszúrtam egy magányosan sétálgató férfit, de ahogy jobban megnéztem láttam, hogy pórázon egy kutyát vezet. Aprót ráztam a fejemen és végre megpillantottam a kedvemre való zsákmányt. Fiatal lány volt, étvágygerjesztő, könnyű préda még nekem is.

Észrevétlenül a nyomába eredtem, közben milliószor is elképzelve, ahogy a vére finom borként lecsúszik a torkomon (ez egy hülye hasonlat volt, egyszer megkóstoltam a bort és utáltam az ízét). Villámgyorsan kaptam el egy néptelen részen. A kezem a szájára szorítottam és rögtön küldtem a képeket. A kedvencemet küldtem: nagyon kicsi voltam, és forró karok öleltek át. Félálomban lebegtem és tudtam, bármi történik, ő vigyáz rám.

Sokat gondolkodtam, hogy ki az az ő és arra jutottam, talán az anyám. Apa sosem mondta, de mielőtt meghalt, lehet, hogy a karjába szorított…
Felkészültem a harapásra, de ekkor a semmiből egy illat csapódott az orromba. Egy illat, amelyhez hasonlót soha nem éreztem még, de étvágygerjesztőbb volt az eddigi összes általam elfogyasztott ember vérénél.

Az utca túloldalán állt és megkövülve meredt rám. A lány már elernyedt a szorításomba, talán az eszméletét is elvesztette, de nem foglalkoztam vele. Azt a csodálatos, ismeretlenül is ismerős illatot akartam. Összefutott a nyál a számban és az alak felé iramodtam. Magas volt és legalább négyszer olyan széles, mint én. Persze efféle testi különbség nem jelent akadályt nekem, hiszen akármelyik embernél erősebb vagyok.

A haja hosszú volt és teljesen ápolatlannak tűnt, mintha nem gondozná rendszeresen. A bőre gyönyörű, fényes réz árnyalatú…
- Nessie! – kiáltott rám. Megtorpantam a hangja valahogy furcsán ismerős volt, pedig soha életemben nem találkoztam még vele. Kitárt karral felém közelített, az arcán határtalan örömöt véltem felfedezni.

Mi a szösz? Csak nem összetéveszt valakivel? Ugyanakkor annyira vonzott a vére, hogy az sem érdekelt volna, ha magának a római pápának gondol. Odaért elém és az erős karok összezárultak a testem körül. Az egész testemben felizzott a szomjúság, és ahogy magához ölelt és felemelt automatikusan a nyakához nyomtam az arcom.

- Nessie? – a hangja most lágy volt, egyszerre kérdő és kijelentő.
Miközben a nyakába haraptam, nem feledkeztem meg a nyugtató képekről. Nem akartam, hogy fájjon neki.
Mohón ittam az első cseppeket, az íze sokkal mámorítóbb volt, mint az illata és örültem, hogy még sok van, nem kell abbahagynom egy jó ideig. Csak ittam és ittam, amíg a vérszomjamon túl valami más is megakadt a fejemben. Miért nem ellenkezik? Miért ölel még mindig ugyanolyan szorosan, hiszen nyilván már észrevette, hogy a halála leszek. Hirtelen úrrá lett rajtam a félelem. De hát nekem fáj ez az ölelés! Egy átlagos ember nem képes ilyesmire, nem szabadna fájnia!

A rémület kijózanított, de még mindig ittam. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni és akkor a férfi nevetni kezdett.
- Elég, Nessie! Ne olyan hevesen!
Még soha nem fordult elő velem, hogy a prédám kinevetett. Döbbenten észleltem, hogy a hihetetlenül erős karjai óvatosan eltolnak, így a szám is elszakadt a nyakától. A nyakától, ahol egy nagy harapott sebnek kellett volna lennie, de alig volt több egy apró karcolásnál.

- Jacob? – egy újabb hang, amitől még jobban megrémültem. Oldalra kaptam a fejem és megláttam egy újabb férfit. Vagy inkább fiú volt még? Egy valamiben biztos voltam. Vámpír!
- Ő az, Edward! Ő Nessie! – mondta az engem tartó.
Edward? Ismertem ezt a nevet! Apa milliószor figyelmeztetett. Ők azok, akik üldöznek minket. A kegyetlen lázadok, akik lemészárolták Volterra népét.

Egy pillanat alatt cselekedtem, minden erőmet beleadva ütöttem bele a Jacob nevezetű arcába, akinek ez meg sem kottyant, viszont döbbenten elengedett, így visszapottyantam a földre.
Nem volt idő késlekedésre, rohanni kezdtem, el a két fenyegető alaktól, de akkor egy újabb vámpír jelent meg előttem. Egy szőke, akit megismertem. Jasper!

- Nessie – mondta ő is megnyugtató hangon.
A szívem gyorsan dobogott és a szememmel kiutat kerestem és akkor megpillantottam a nőt. Még soha nem láttam, de apa elégszer leírta a külsejét.

- Renesmee? – suttogta csilingelő hangon.
Hirtelen mindannyian körbevettek és nem tudtam hova menekülni. A gyilkos Cullenék megtaláltak és én ostoba önként sétáltam a csapdájukba!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés