Bocsánat a késésért, de a múlt hetem zavaros volt... Ott volt a KOMPETENCIA MÉRÉS, amire KÉSZÜLNÖM kellett, ez az egyik ok, aztán amikor megírtuk a kompetenciát, akkor megint nem értem rá... Aztán csütörötökön ELESTEN BICIKLIVEL és AGYRÁZKÓDÁSOM LETT, ezért ORVOSNÁL VOLTAM, aztán rosszabbul lettem pénteken, ezért PÉNTEKTŐL TEGNAPIG(HÉTFŐ) KÓRHÁZBAN VOLTAM... Ezért lett kész csak ma a rész... Szóval mégegyszer bocsánat...

(Bella szemszöge)

- Akkor elmondanád, hogy mégis milyen dolgokra emlékeztél? – kérdezte Carlisle.
- Hát… na, jó… rendben – egyeztem bele, de valahogy nem tudtam elkezdeni.
- Kérlek Bella… Fontos lenne, hogy tudjam, mivel talán segíthetnék, mint orvos – kérlelt Carlisle.
- Nos… az első emlékem az volt, hogy… A szobámban voltam és volt ott valaki… Gondolom Edward, akire nem emlékszem. És… és… Azt a pillanatot láttam, amikor szakított velem – mondtam, majd elkezdtek potyogni a könnyeim, amit magam se értettem, mire egy hideg kezet éreztem a vállamon.
- Semmi baj… Bella, mindenre emlékezni fogsz… idővel…
- Én… én sajnálom… nem tudom, hogy mért kezdtem el sírni.
- Csak ideges vagy… ez érthető, hiszen elfelejtettél valakit, aki fontos volt neked – nyugtatott Carlisle. – Elmondod a másik emléked? – kérdezte egy-két perc elteltével.
Csak bólintottam és próbáltam visszafojtani a sírást, majd mikor ez nagyjából sikerült, belekezdtem.
- A másik emlékemben egy kocsiban ültem. És szintén ott volt Edward. Legalábbis gondolom, mert nem láttam az arcát, ahogy előzőleg sem.
- És mi történt a kocsiban? – kérdezte.
- Csak annyi, hogy éppen rákiabáltam, hogy lassítson, mert túl gyorsan vezetett.
- Értem… Más emléked nincs?
- Nem, csak ez a kettő volt.
- De, ha bármi eszedbe jut, akkor szólj, rendben?
- Rendben – mondtam, majd észrevettem, hogy megérkeztünk a házunkhoz.
- Szia Bella – köszönt Carlisle, amikor kinyitottam a kocsi ajtaját.
Én csak intettem egyet, majd becsuktam az ajtót és Carlisle már el is tűnt a szemem elől a kocsival együtt.

(Edward szemszöge)

Utolértem apámat, amikor már majdnem ott volt Belláék házánál, de ekkor lefékeztem és megvártam, amíg Bella bemegy a házba.
Ezután Carlisle már fordult is vissza, majd mikor meglátott, megállt és kiszállt a kocsiból, majd átült az én kocsimba.
- Így mégis könnyebb a beszélgetés, nem?
- De.
„Akkor… miről is akartál beszélni?”
- Arról, hogy Bella ott volt ma nálunk… és gondolom észrevetted, hogy nem ismert fel és nem is kérdezett arról, hogy ki vagyok, pedig ott voltam én is a nappaliban.
„Igen, észrevettem, de nem akartalak kérdezni, mert tudtam, hogy, ha akarod, akkor elmondod.”
- Nos… azért nem kérdezett rólam, mert ismer…
- De nem ismerhet Edward, hiszen elfelejtett! – vágott közbe apám.
- Nem úgy értem, hogy Edwardként ismer… Találkoztam vele az iskolában és nem mondhattam el az igazat, ezért más néven mutatkoztam be. És én is vittem el hozzánk, kocsival.
- És akkor te most ki is vagy? Csak azért kérdezem, hogy én is tudjak róla, ha netán felmerülne a „neved”.
- Anthony Castle – válaszoltam.
- És hívjalak máskor is így, vagy csak Bella jelenlétében? – kérdezte nevetve.
- Elég lesz, ha Bella előtt hívsz így… Már a többiek is tudnak róla, csak egyedül neked nem mondtam még el, mert dolgozni voltál.
Bólintott, hogy megértette.
- És még valamiről szeretnék beszélni veled.
„Miről?”
- Arról, hogy mivel Bella nem emlékszik rám, ezért nem tudok vele lenni. De Anhonyt ismeri, és vele együtt lehetne. Tehát… azt akartam mondani, hogy talán Bellát elhívnám valahova, és, ha eljön, akkor Anthonyként vele lehetnék és szerethetném, persze csak akkor, ha ő is szeret. Érted?
- Igen… értem, de ezt nem teheted meg Bellával... Csak becsapnád, és ezt nem érdemli meg.
- De nem csapnám be, hiszen csakis azért hazudtam neki, hogy ne romoljon az állapota. És továbbra sem fogom neki elmondani… Legalábbis egy darabig nem… Ha Anthonyként is szeret, akkor elmondom neki az igazat.
- Hát, fiam… Ez elég bonyolult helyzet, de támogatlak, viszont ne bántsd meg Bellát újra.
„Újra.” – Ez az egy szó keringett a fejemben. Carlisle-nak igaza van abban, hogy ne bántsam meg Bellát, hiszen szakítottam vele… De távol se tudom magam tartani tőle… Önző módon becsapom és, ha rájön, akkor ezzel meg is bántom. De nem bírom itthagyni… Nem megy!
- Nem megy! Nem hagyom itt Bellát! Legalább addig maradok, amíg nem emlékszik rám – mondtam ki hangosan a gondolataim.
- Rendben Edward, ahogy gondolod. De nem tudom, hogy most beléd szerethet-e Anthonyként, miközben Edwardot szereti.
- Csak az a bökkenő, hogy Edwardként már nem szeret – mondtam, majd lehorgasztottam a fejem.
- Ezt meg honnan veszed? – kérdezte Carlisle.
- Hallottam, ahogy Jasper ezen gondolkozik, hogy vajon Bella kibe szerelemes, mert érez valamit, de mivel engem elfelejtett, ezért kizáró ok, hogy irántam érezzen szerelmet.
- Azért nem egészen, hiszen te magad mondtad, hogy szerethet még, csak nem Edwardként.
- Ez csak egy feltevés, amit szeretnék, ha beteljesülne. Nem valószínű, hogy nagyon hamar fog rám Bella emlékezni, így megpróbálok vele lenni úgy, ahogy tudok. Egy másik személyként, ami persze nem azt jelenti, hogy én leszek más személyiség, csak egyszerűen a nevem lesz más.
- Hát, jól van… Akkor menj és beszélj vele! A lényeget már elmondtad és megértelek. Bellával akarsz lenni… De azt ugye tudod, hogy hamarosan úgyis el kéne költöznünk?
- Tudom… – válaszoltam fájdalmasan – De mi van, ha esetleg ő is velünk jönne? – kérdeztem izgatottan.
- Nem hinném, hogy velünk akarna jönni… Illetve most… Amíg veled volt, szinte biztosra vettem, hogy ő is velünk jön, de most nem tudom. Sok tényező befolyásolja ezt az egészet. Ott van például az, hogy bármikor eszébe juthat minden és nem is biztos, hogy szeretni fog Anthony Castle-ként – mondta komolyan.
- Ezt mind tudom, viszont nem bírom ki nélküle és meg kell, hogy próbáljam.
- Nos… akkor azt hiszem, hogy mindent értek Edward… Akarom mondani Anthony – mondta, majd elmosolyodott és biccentett a fejével. – Neked és Bellának lesz mit megbeszélni… Megyek is – mondta, majd kiszállt a kocsimból és visszament a sajátjához, aztán elhajtott.
Jasper azért nem mondta teljesen biztosra, hogy nem engem szeret, bár nem valószínű, hogy mégiscsak engem szeret, hiszen még csak fel sem ismer, nem tudja, ki vagyok – gondolkoztam, miközben elindultam Bellához. – Ki kell derítenem, hogy szeret-e még, mint Edward.
Ekkor odaértem a házukhoz és becsöngettem, ami nem volt éppen szokásom, dehát Bella nem emlékszik ám, úgyhogy most csak így mehetek be.
Charlie ki is nyitotta az ajtót.
- Szia Edward – köszönt, majd mikor eszébe jutott, hogy ezt nem kellett volna mondania, gyorsan körbenézett, hogy Bella nem hallhatta-e, amit az imént mondott.
- Jó napot, uram – köszöntem én is.
„Bella ezek szerint fent van a szobájában... Még szerencse, hogy nem hallotta.” - gondolta, majd hangosan is beszélni kezdett – Téged mi szél hozott?
- Szeretnék beszélni a lányával.
- Hogy? Bellával? De nem emlékszik rád… Nem fog rontani az állapotán, ha lát?
- Én már találkoztam Bellával az iskolában és mivel nem tudta ki vagyok, az igazat pedig pontosan az állapota esetleges romlása miatt nem akartam elárulni, így egy másik néven mutatkoztam be.
- És milyen másik néven? – kérdezte Charlie elképedve.
- Hát… Anthony Castle.
- És mért akarsz a lányommal beszélni?
- Mert szeretem – mondtam ki Charlie-nak az érzéseimet, aki gondoltam, hogy nem fog valami jól reagálni erre. És így is lett, bár azért nem lett annyira mérges, mint amire számítottam. Egyszerűen furcsán nézett maga elé és kicsit mogorva arcot vágott, de ennyi…
- És most mi köze van ennek ehhez az egészhez? – kérdezte néhány másodperc múlva, mikor már kicsit lecsillapodni látszott.
- Nem emlékszik rám – jelentettem ki, mire Charlie csak intett, hogy ezt már ő is tudja. – Viszont szeretnék a közelében lenni.
- Nos… nem is tudom – kezdte, mire én azon gondolkoztam, hogy Jaspert is magammal kellett volna hoznom, ha tudom, hogy beszélgetni fogok Charlie-val. – Na jó… rendben… Végül is te vagy… a… barátja. – A végét már csak szűrte a fogai között, mire én magamban felkuncogtam.
- Hol van? – kérdeztem, bár Charlie gondolataiból tudtam, hogy valószínűleg a szobájában.
- Gondolom az emeleten, a szobájában – válaszolta és nehezen ugyan, de beengedett a házba, ezután rögtön a lépcső felé vettem az irányt.
Felmentem és kopogtam Bella szobájának ajtaján, majd egy „Szabad” után beléptem.
- Anthony? – lepődött meg. – Te mit keresel itt? – kérdezte.
- Szia Bella. Veled szeretnék beszélni.
- Rendben. De mégis miről? – kérdezte kíváncsian.
- Nos… Szeretnék kérdezni tőled néhány dolgot… De lehet, hogy csak egy kérdés lesz, mert a másodikat csak akkor teszem fel, ha az elsőre úgy válaszol, ahogy gondolom – mondtam, de olyan halkan, hogy ő valószínűleg nem hallotta a végét.
- Hallgatlak!
- Edwardról szeretnék veled beszélni – mondtam határozottan.
- Már te is?! Komolyan mondom, hogy ez eléggé idegesítő tud lenni egy idő után – közölte kicsit mérgesen, mire elmosolyodtam, mert ilyenkor olyan aranyos volt. – Min mosolyogsz? – kérdezte.
- Áh, semmin. Inkább beszéljünk arról, amiért idejöttem.
- Rendben… Mit akarsz tudni? – kérdezte megadóan.
- Ugye ti együtt voltatok, igaz? – kérdeztem, bár nagyon is jól tudtam a választ, hiszen én magam voltam Edward.
- Nem tudom. Azt mondják, hogy igen. Sőt, Alice még mondott néhány dolgot – válaszolta.
- Mit mondott? – kérdeztem sürgetően.
- Csak annyit, hogy nagyon szerettem.
Oh, múlt idő… ez nem jelent valami jót… Azt hiszem, akkor már tényleg nem szeret Edwardként.
- Szeretted? Mért, már nem szereted?
- Már megbocsáss, de alig ismerlek, szóval talán nem kéne ilyeneket kérdezned tőlem – mondta egy kis éllel a hangjában.
- Bocsánat, de fontos, hogy tudjam. – Sóhajtott.
- Na jó… Igazából pontosan én sem tudom, hogy mit érzek. Teljesen összekuszálódott minden. Csak annyit tudok, hogy iránta nem érzek szerelmet, hisz’ nem is ismerem. Legalábbis most éppen nem tudom, hogy kicsoda.
- Értem – mondtam fájdalmasan, de az egyik részem azért örült, hogy akkor talán szerethet engem Anthonyként.
- És mi volt az, amiről még beszélni akartál? – kérdezte pár másodperc múlva.
- Hát… Szeretnélek megkérdezni, hogy nem jönnél-e el velem valahová?
- Mi? – kérdezett vissza meglepődött arcot vágva.
- Úgy van, ahogy mondtam. Szeretném, ha eljönnél velem valahová.
- Nos… Rendben. De mégis hová?
- Az meglepetés.
- De én szeretném tudni – makacskodott.
- Akkor sem mondom meg. Majd megtudod.
- Csak ezért akartad tudni, hogy szerelmes vagyok-e Edwardba? – kérdezte mag elé bámulva egy-két perc csend után.
- Hát… többek közt igen – vallottam be.
- És vele mi lesz? – kérdezte aggódva, mire féloldalas mosolyra húztam ajkam. Értem aggódik…
- Biztos megérti, hogy mivel elfelejtetted, így nem szeretheted. És meg is érdemli, amiért nem emlékszel rá.
- Igazad van – mondta. – Ha valami gondja van, majd megoldja, de elhagyott és megbántott, úgyhogy megérdemli.
Ebben igaza volt, de akkor is tőrként vésődtek a szívembe a szavai… Viszont próbáltam arra gondolni, hogy még boldog lehetek vele, legalább egy ideig.
- Azt hiszem, akkor én megyek is… De mikor érnél rá? – kérdeztem.
- Mondjuk holnap?
- Rendben, holnap délután érted jövök. De lehetőleg apádnak ne mond, hogy velem leszel – mondtam, majd kisétáltam az ajtón és lementem a földszintre, elköszöntem Charlie-tól, majd hazafelé vettem az irányt.

Útközben legalább tudtam gondolkozni egy kicsit… Charlie még ezért a beszélgetésért is kicsit dühös volt, pláne ha megtudja, hogy elviszem lányát, és ráadásul nem is vagyok hozzá egészen őszinte, mert álnevet használok, ami persze szükséges, de akkor is valamilyen szinten hazudok neki, és bűntudatom is van emiatt…
Addig gondolkoztam, míg végül észre sem vettem, hogy már otthon vagyok.
Ezután felmentem a szobámba, mert egyelőre senkivel se akartam beszélni, és azon gondolkoztam, hogy Bella tényleg szerethet-e vagy csak álltatom magam…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés