Gyönyörű nyári nap a mai. Késő délelőtt van. Épp sétálni indultam az erdőbe, hogy lenyugtasson a táj szépsége. Igaz, hogy még csak tíz óra körül jár az idő én már is, azt várom, hogy mikor lesz vége ennek a napnak.

     A családom - már, ha lehet őket így nevezni - korán reggel ugráltatnak, piszkálnak. Ma reggel rekordidő alatt sikerült az őrületbe kergetniük. Ezért is vagyok most az erdőben, hogy valamennyire lenyugodjak. Így megy ez már lassan két éve.

     Az édesanyám életét vesztette, amikor tíz éves voltam. Egy felbőszült medve végzett vele a folyóparton, miközben mosott. Apám nagyon nehezen viselte anya hiányát, így amikor tizenöt éves lettem újra megnősült. Amióta másfél éve az édesapám meghalt a mostoha anyám egy boszorkány a gyerekei, pedig azzal szórakoznak, hogy engem ugráltassanak, piszkáljanak.

     1945. július 29-e van. Ma van a tizenhetedik születésnapom, amire természetesen senki sem emlékszik. Mindenki elfelejtette, de már hozzászoktam ez alatt a két-három év alatt.

      Hirtelen furcsa neszt hallottam az erdő felől. Megfordultam megnézni, hogy mi lehetett az, de nem láttam semmit. Kíváncsiságomtól vezérelve elindultam az erdő sűrűje felé.

      Nem figyeltem a lábam elé, így sikerült megbotlanom az egyik fa kiálló gyökerébe. A medve mintha erre a pillanatra várt volna, hátulról rám rontott, így a földre kerültem. Felkászálódtam a földről és megpróbáltam elmenekülni, de a medve nekirepített egy fának.

      Már több kisebb - nagyobb sebből is véreztem, amikor megláttam Őt. Ott állt az egyik nagy fenyő mellett és engem nézett. Majd elfordította a tekintetét, és a medvére szegezte, aki mindeközben elindult felém, hogy darabokra tépjen. Mikor rám támadt volna Ő ott termett előttem, és egy laza mozdulattal nekirepítette egy hatalmas fenyőfa törzsének. Ha nem a saját szememmel látom, nem hittem volna el, ami történt.

      Ezek után lassan odasétált hozzám és letérdelt mellém. Óvatosan megemelte a fejem, mire felszisszentem.

      - Ne haragudj - mondta, halk bársonyos hangján. - én nem tudom megtenni, de Carlisle igen.

      Úgy mondta, mintha inkább magát próbálná megnyugtatni, biztatni.

      - Csak próbálj, meg nem elájulni kérlek.

      Óvatosan biccentettem egyet jelezve, hogy megértettem, mire mintha egy kicsit elmosolyodott volna. Éreztem, ahogy lassan megemel. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne üvöltsek a fájdalomtól. Egy dolog már biztos volt, sikerült eltörnöm a jobb kezem és lábam is. Gondolom, akkor törhetett el, amikor a mackó nekivágott a fának.

       - Magadnál vagy még? - kérdezte óvatosan.

       Bólintottam, amennyire tudtam.

       - Megmondanád nekem, hogy mi a neved?

       Összeszedtem a maradék erőmet és megszólaltam, bár olyan rekedten, hogy megijedtem a saját hangomtól.

        - Lilian.

        - Nagyon szép neved van Lilly - mosolygott - Ne aggódj. Pár perc és otthon leszünk.

       Felugrott az egyik fára és futni kezdett, de olyan gyorsan, hogy amúgy is sajgó fejem még jobban megfájdult.

       Nem akartam becsukni a szemem, féltem, hogy soha többet nem nyithatom ki, és nem láthatom Őt. Karjai hidegek voltak és ez kicsit segített lehűteni a fájó fejem. Már nem észleltem a külvilágot sem. Csak azt éreztem, hogy megáll.

       Megpróbáltam körülnézni a szobában, ahova érkeztünk. Egy dolgozószoba szerűségben voltunk. Rajtunk kívül egy szőke és egy barna hajú férfi volt benn.

      - Carlisle - mondta a srác meggyötört hangon, aki a kezeiben tartott.

      - Emmett! Mi történt? - kérdezte a szőke férfi.

      - Majd később elmondok mindent, de először változtasd át, kérlek! Különben meghal!

      Nem bírtam tovább, lehunytam a szemem. De ettől még mindig hallottam mindent, amit beszéltek. A srác, aki tartott lerakott a szoba közepén lévő kanapéra. Éreztem, hogy gondoskodó kezek vizsgálják meg a sebeim.

      - Carlisle, kérlek!

      - Rendben van. - mondta a Carlisle-nak nevezett férfi.

      Majd olyan fájdalmat éreztem, mintha élve akarnának elégetni. Felsikítottam kínomban és már nem tudtam másra figyelni csak a fájdalomra. Éreztem, ahogy egy hideg kéz megfogja az enyémet. Visszaszorítottam és próbáltam nyugton maradni és nem sikítozni.

       Két nap telt el azóta, hogy megtalált az erdőben. Két nap telt el hatalmas kínok között. Attól kezdve, hogy idehozott itt szenvedek a kanapén, de Ő is itt maradt mellettem. Bár elég rossz lehetett néznie, ahogy kínomban sikítozom. Néha a barna hajú srác és az angyalarcú nő is meglátogattak megnézni az állapotom.

       Ma már kezd alábbhagyni az égető fájdalom a lábaimban és a kezeimben és helyette a szívem felé terjedt át. Ekkor lépett be Carlisle a szobába. Odajött hozzám megnézni, hogy vagyok.

      - Ne aggódj! Pár perc és vége lesz - nyugtatott.

      És éreztem, hogy a tűz a szívemben a tetőfokára hág. Szenvedtem, úgy, ahogy még sose. Még ebben a bizonyos két napban sem. Majd egy utolsó sikoly, egy utolsó szívdobbanás és a fájdalmaim véget értek. Helyette a torkomban gyúlt valami égető érzés. Olyan volt, mintha szomjas lettem volna.

      Kinyitottam a szememet és felültem a kanapén. Rájöttem, hogy sokkal élesebben látok, mint régen és a hallásom is jobb.

      Ott ült mellettem a srác, aki megtalált velem szemben, pedig Carlisle és a barna hajú férfi.

      - Szia - köszönt Carlisle.

      - Szia - mondtam és magam is, elcsodálkoztam bársonyos, mélyebb hangomon.

      - Engedd meg, hogy bemutatkozzunk - folytatta kedvesen. - Én Carlisle vagyok, a mellettem ülő fiú Edward és, aki idehozott Ő Emmett.

     - Sziasztok!

     - Fiúk kérlek, menjetek ki, beszélni szeretnék ...

     - Lilly-vel - mondta Emmett, majd felállt mellőlem és Edward oldalán kisétált a szobából.

     - Most nagyon figyelj arra, amit mondok, rendben? - bólintottam és elkezdte mesélni, hogy mi lett belőlem.

     Mindent elmondott. Azt, hogy vámpír lettem és, hogy ez mivel jár. Beszélt a különleges képességekről és, hogy Ők nem isznak embervért, hanem állatok vérén élnek.

    - Megértetted? - kérdezte.

    - Azt hiszem igen.        

    - Rendben. Akkor most azt döntsd el, hogy velünk maradsz-e?

    - Ha nem baj maradok. - mondtam, mire elmosolyodott.

    Kopogtattak az ajtón, majd a barna hajú nő jött be rajta, mögötte Edwarddal és Emmettel.

    - Szia drágám! Engem Esmének hívnak. - jött oda hozzám.

    - Hello.

    - Mesélj valamit magadról!- kérlelt Esme.

    Kicsit gondolkoztam, hol is kezdjem el a mesélést. Átgondoltam az egész eddigi életem.

     - Mint Hamupipőke története - szólalt meg Edward. - Már csak a szőke herceg hiányzik belőle.

     - De honnan, honnan tudod?

     - Említettem, hogy egyesek közülünk különleges képességekkel rendelkeznek - magyarázott Carlisle. - Ő képes az emberek és a mi fajtánk gondolataiban olvasni.

     - Ennyit a gondolatszabadságról! - morogtam az orrom alatt.

     Erre már csak mindannyian nevettek.

     - Most pedig visszatérve, hogyan telt el az emberi életed?

     - Nos tényleg olyan a történetem, mint Hamupipőkéé. Az édesanyám életét vesztette, amikor tíz éves voltam. Apám újra megnősült, amikor tizenöt éves lettem, így lett két hugicám - grimaszoltam a â��hugicámâ�� szónál. - Apu másfél évvel ezelőtt agyvérzésben meghalt. A családom, pedig szinte mindennap azzal töltötte az idejét, hogy keresztbe tegyen nekem. Pont aznap volt a szülinapom, amikor Emmett megtalált.

     - Pont aznap? - kérdezte Esme.

     - Igen.

     - És mi a helyzet a szőke herceggel, amit Edward említett?

     - Hát azt még nem sikerült megtalálnom. - dadogtam.

     - Szerintem hamarosan meg fogod találni. - mosolygott gonoszul Edward.

     - Ezt meg, hogy érted?

     Nem válaszolt csak felállt a helyéről és Carlisle és Esme oldalán kisétált a szobából. Így kettesben maradtam megmentőmmel, aki most leült mellém a kanapéra. Csak most tudtam igazán végig mérni.

     Fekete haj és széles vállak. Tovább nem jutottam, mert a szemeinél megakadtam. Ahogy belenéztem ebbe a gyönyörű aranybarna színben pompázó szempárba már semmi másra, nem tudtam odafigyelni. Ott ültünk egymást bámulva és kezdtem megérteni, mire gondolhatott Edward. Már legalább tíz hosszú perce ülhettünk így szótlanul, amikor végre sikerült valahogy levennem a tekintetem a szemeiről.

- Köszönöm, hogy megmentetted az életemet! - mosolyogtam.

Végre úgy látszott Ő is magához tért az ábrándozásaiból.

- Nagyon szívesen! - mondta.

- Nem akarok hálátlannak tűnni, de miért mentettél meg? Hisz nem is ismertél, semmi okod nem volt rá.

     Egy kis csönd támadt köztünk, ami már kezdett kicsit kínossá válni a számomra.

     - Ne haragudj, kérlek! - mentegetőztem - Nem kellett volna megkérdeznem. Én csak kíváncsi voltam. Nem akartalak megbánta..

     De nem tudtam befejezni a mondatot, mert az egyik ujjával elnémított. A bőre már meleg volt, már nem éreztem hidegnek, mint amikor először találkoztunk.

     - Ne mentegetőzz! Teljesen jogos a kérdésed.

     Levette az ujját a számról és láttam rajta, hogy gondolkodik.

     - Igazából nem tudom, miért mentettelek meg. - szólalt meg csendesen. - De láttam valamit a szemedben, ami azonnal megbabonázott.

     Csak ültem és hallgattam lágy bársonyos hangját. Ha akartam volna, sem tudtam volna megszólalni.

      - Hiszel a szerelemben első látásra? - kérdezte hirtelen.

     Nem válaszoltam azonnal. Előbb megpróbáltam rendbe szedni az érzéseket, amik bennem kavarogtak. Ez többé-kevésbé sikerült is.

     - Már nagyon régóta nem hittem ezekben. De miattad újra hinni fogok benne. - mosolyogtam és felemeltem a fejemet, hogy újra belenézhessek abba a gyönyörű szempárba.

     Már megint elvarázsolt. Láttam amint csibészes, boldog mosolyra húzza ajkait szavaim miatt.

     - Gyere! - majd felállt a kanapéról és kezét nyújtotta nekem, hogy segítsen felállni. Én ezt készségesen elfogadtam, de az után, hogy felhúzott sem engedtük el egymás kezét.

     - Egyébként hova megyünk?

     - Elviszlek téged vadászni. Carlisle megkért, hogy tanítsalak meg egy- két dologra.

     - És te persze örömmel igent mondtál erre a kérésre.

     - Pontosan!

     Kicsit megrémültem a vadászat hallatán, de újra elkezdtem érezni azt a bizonyos forróságot, szomjat a torkomban.

     A nap hátralevő részét Emmett társaságában töltöttem. Először elkísért vadászni, utána, pedig leültünk egy fa alá beszélgetni. Megkértem, hogy meséljen magáról is egy kicsit, így megtudtam például, hogy Ő is csak alig tíz éve vámpír és, hogy húsz éves volt, amikor egy medvetámadás után Carlisle rátalált a kórházban és átváltoztatta.

     - Szerintem induljunk el mielőtt Esme aggódni, kezd, hogy mi lett velünk - mondta Emmett.

     - Rendben van. - mondtam, bár még szívesen maradtam volna itt. Vele.

     Így nagy nehezen, ugyan kicsit ügyetlenül, de felkeltem a földről. Még nem szoktam meg a vámpír létet. Ő is felállt majd, mint ha úgy láttam volna, hogy valami bántja.

     - Jól vagy? - kérdeztem óvatosan.

     - Igen csak valamit ki szeretnék próbálni.

     Majd hirtelen előttem termett. Két kezével megfogta az arcomat, és maga felé fordította, majd óvatosan elkezdett közeledni felém. Pár milliméterrel az arcom előtt megállt ezzel időt hagyva, hogyha esetleg nem szeretném, elránthassam előle a fejemet.

     Lábujjhegyre álltam csakhogy át tudjam hidalni azt a pici távolságot. A hideg végig futott a hátamon, amikor ajkaink összeértek. Életem első csókja maga volt a mennyország! Gyengéd mégis mohó és követelőző. Nyelveink vad táncot jártak. Egyik kezét levette az arcomról és a derekam köré fonta majd még szorosabban magához ölelt. Erre én két kezemmel a nyakába csimpaszkodtam.

     Így állhattunk már vagy öt perce, egymást ölelve, de valahogy nem az időt figyeltük. Csak akkor kaptunk észbe, amikor valaki megköszörülte a torkát mögöttünk. Gyorsan szétrebbentünk és a hang irányába fordultunk.

    Ott csak egy perverzen vigyorgó Edwardot és egy szintén mosolygó Carlisle-t láttunk.

    - Ti aztán hamar egymásra találtatok. - mondta Edward.

    Olyan hirtelen zajlottak az események, hogyha nem lettem volna az ami, biztos nem tudtam volna követni. Emmett elindult Edward felé, hogy elkapja, mire Edward befutott az erdőbe. Emmett pedig utána eredt.

     - Soha nem fognak felnőni! - sóhajtott mellettem Carlisle.

     - Mint két öt éves.- értettem egyet vele. 

     - Örülünk, hogy legalább Emmett megtalálta a párját. - mosolygott rám.

     - Én köszönöm, hogy itt lehetek. És kijelenthetem, hogy ez a legjobb dolog, ami idáig történt velem történt eddigi életem folyamán!

     - Örülök, hogy így gondolod.

     - Szerinted mikor hagyják abba ezt a macska-egér játékot? - kérdeztem kissé türelmetlenül tíz perc után.

     - Nem tudom, de tényleg haza kellene mennünk. - mondta Carlisle.

     - Emmett! - kiáltottam.

     Nem telt bele tíz percbe már láttam is Emmett közeledő alakját az erdőben, amint felénk fut Edwarddal a nyomában.

     - Igen? - érdeklődött, amikor hozzánk értek.

     - Nem hagynátok végre abba ezt a játékot? Olyanok vagytok, mint két kicsi gyerek.

     Kitört belőlük a röhögés és egy darabig abba sem hagyták. Én meg még azt sem értem min kacarásznak annyit.

     - Ez van Lilly! - mondta Edward. - Remélem tisztában vagy vele, hogy egy gyerekbe szerettél bele.

     - Igen. Tisztában vagyok vele - sóhajtottam.

     - Na gyerünk gyerekek, mert Esme már biztos aggódik miattunk! - szólalt meg Carlisle.

      Emmett odajött hozzám majd kéz a kézben indultunk el hazafelé.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés