Not on your life
(Semmiképpen sem)

Egy egész napja már, hogy megérkeztünk, ennek ellenére még egyszer sem tettem ki a lábam a szobából. Mikor hajnalban felkelt a nap csak csendben ültem az ablaknál és figyeltem a tükörképem, ami ragyogott, majdnem olyan fényesen, mint a nap. Élveztem az egyedül létet, persze, de nem csak ez volt az oka, hogy még nem mentem „felfedező utat” tenni. A szőke fiú, akiről később megtudtam, hogy Jasper, óránkénti időközönként halad el a szobám előtt. Olykor megáll, talán hallani akarja, mit csinálok, nem tudom, viszont máskor szimplán elsétál az ajtó előtt.
Lassan ismét alkonyodik, hallottam, amikor odalenn egy kis vadászatról volt szó, tehát a ház üres lesz egy darabig. Trystan próbált rávenni, hogy menjek velük és a Cullenekkel. Nem sok kedvem volt hozzá. Ha Jasper látatlanul zavarba tud hozni az igen csak nagy kíváncsiságával, akkor bele sem akarok gondolni mi, történne, ha több órát lennék vele és el kéne viselnem a hátamba lyukakat égető tekintetét.
Egyedül akartam lenni, de úgy tűnt az egyedüli, aki azt megértette az Larissa volt. Még Nick is magukkal akart hurcolni, pedig még csak nem is éreztem a torkomban az égető érzést, kicsit sem. Nevetségesek voltak, talán attól féltek netán betévedek a közeli városba és emberekre támadok. Több mint valószínű, hogy ezt hitték.
Pár óra elteltével és fölöslegesen elhangzott szavak sokasága után végre beadták a derekukat és magamra hagytak. Viszont még csak eszükbe sem jutott vajon miért szerettem volna annyira a házban maradni. Idefelé, az érkezésünkkor valami megfogta a figyelmem. Akkor túlságosan el voltam foglalva a környezet vonzó erejével, ám most, amint visszagondoltam mindenre az elmúlt másfél napban, elég furcsa dolgokra jöttem rá.
Senki sem vette észre, különben már beszéltek volna róla, de idejövet nem csak mi közelítettük meg Forksot és a Cullen házat. Néhány mérföldre a tisztástól már követtek minket vagy csak velünk haladtak, de ahogy mozogtak szinte velünk szinkronban az elárulta őket vagy őt, nem vagyok biztos. Nem akarták, hogy tudjuk, a közelünkben vannak, és a szag, amit az irányukból éreztem, majd hogy nem égette az orrom. Sosem fogom elfelejteni, végig futotta a hátamon a hideg az érzéstől. És tudta, hogy tudom, hogy ott van. Mindig épp csak annyira mutatkozott, hogy én lássam, vagy a szél felém fújja a szagot. Először nem értettem. Majd amikor már többször is végig futtattam az agyamon, rájöttem. Engem akar.
Így eldöntöttem, az első adandó alkalommal, hogy egyedül leszek, megkeresem. Egy pillanatra teljesen csendben maradtam, még levegőt sem vettem. Hallgattam, hátha hátra maradt valaki. Semmi. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, a folyosókon a lehető legészlelhetetlenebbül haladtam végig, a lépcsőkön ugyancsak.
Észrevétlenül suhantam ki a bejárati ajtón majd lassú léptekkel közelítettem meg az erdő szélét.
Nem tudtam mit tegyek, abban biztos voltam, hogy akárki is követ vagy figyel, nem mer olyan messzire menni, hogy tizenakárhány vámpírral nézzen szembe, ha kiderül, a ház körül ólálkodik. Egyetlen lehetőség maradt, futnom kell és használnom a „természetfeletti” képességeimet.
- Vigyázz világ, jövök… - hunytam be a szemem és koncentráltam.
Mielőtt még észrevettem volna, mit csinálok a lábaim már életre kelve vittek keresztül az erdő mélyére.
Gyorsan haladtam, gyorsabban, mint mikor Trystan a hátán vitt. Leírhatatlan volt, szabad voltam korlátok nélkül. Akármennyire is tetszett ez az új érzés, nem játszadozni jöttem ki. Hirtelen álltam meg, mielőtt megálltam volna a testem már engedelmeskedett az agyamnak. Körbenéztem, semmi különöset sem lehetett látni. Békés volt minden, a szél lágyan fújdogált körülöttem, kellemes érzés volt.
Ekkor nagy levegőt vettem, próbáltam felidézni és most megkeresni a szagot, ami elvezethet az idegenhez. Abban a pillanatban, amint megtelt levegővel a tüdőm, tudtam merre keressem. Ismét futásnak eredtem, most még sürgetőbben haladtam, próbáltam még gyorsabban rohanni. A szagfoszlány halovány volt, örülhettem, hogy egyáltalán megtaláltam, és nem veszthettem el, most nem. Túl közel voltam. Már azt hittem rábukkantam valamire, amikor a foszlány teljesen eltűnt. Vagy túl régi volt már a szag vagy még a közelben van a hordozója, és arra vár, mikor támadhat.
Az egyik percben még csend és béke volt, a következőben már hangos vonyító hangot lehetett hallani. Eléggé közelről. A körülöttem lévő bokrokban árnyak suhantak, olykor láthatatlanul. Néha már csak a levelek mozgására tudtam felkapni a fejem. Ekkor biztos voltam, nem ember, aki követ, ahhoz túl gyors és az a hang.
- Gyere elő! – szóltam, nem hangosan, Trystan és a többiek rögtön meghallanának.
Az árnyak mozgása megállt. Akárki is volt ott, a szíve hangosan kalimpált, ez volt a legzavarosabb, és hangosan vette a levegőt. Semmi sem volt tiszta, ha nem ember, miért van szívdobogás. De legalább annyiban biztos lehettem, hogy egyedül van.
A dobbanásokat egyre közelebb hallottam, és kezdtem érezni a szagát. És végre láttam. Egy magas jól felépített fiú lépett ki a fák közül. Sötét haja és bronz barna bőre volt. Féltem, ki tudja miért. De a fejemben egyetlen hang ordított csak, fuss fuss és meg se állj.
- Azt hittem meghaltál, erre még több parazitát hozol magaddal! – kezdte lekicsinylő hangon.
Hát ismert talán, vagy csak tudja mi történt velem.
- Tudod, hogy ki vagyok?
Először értetlenül nézett, majd gúnyos nevetésétől volt hangos az erdő. Mi a fene?
- Hát elfelejtettél, pedig nagyon szép pillanataim voltak veled!- mondta még gúnyosabban.
- Kérlek, mond el. – könyörögtem, tudnom kellett, tudnom, amit tudott rólam.
Nagy lépést tett felém, ösztönösen hátráltam. Eddig ismeretlen hang szakadt fel a torkomból, hangos figyelmeztető morranás.
- Legutóbb inkább sikoltoztál, mint sem morogtál, most még több élvezetem lesz a darabokra szedésedben.
Abban a pillanatban feltörtek a sikolyok, éreztem a fájdalmat, láttam az angyali gyermek arcot, de ez más volt. Az arc most tisztább volt, azé a kislányé, akit a házban láttam. Minden zűrzavaros volt, a hirtelen kitisztulás után megint minden összemosódott.
Az ösztönök ismét a felszínre kerültek, futottam amilyen gyorsan csak a lábaim vittek, nem mertem hátra nézni, hogy tudjam követ e.
A közelben már látni lehetett a Cullen házat, ha lehetséges még nagyobb sebességgel futottam.
Semmi sem érdekelt, a csukott ajtót nem nyitottam ki, talán le is szakadt, az sem érdekelt, hogy a nehéz léptektől a padlóban lábnyomok maradtak. A szobámig meg sem álltam. Nagy csattanással záródott mögöttem a szoba ajtaja, a lábaim megadták magukat alattam. Térdre zuhantam és zokogtam. Soha ha az életembe kerül is, de soha nem megyek ki abba az erdőbe. Mi történhetett, amitől minden emlékem magamról eltűnt, mit tehetett a fiú, akit az erdőben láttam. Annyi gyűlölet sugárzott a szemeiből. De biztosan tudta ki vagyok és azt is tudta, hogy mi történt velem. Semmiképp sem akartam újra kimenni oda, de másképp örökké a sötétben kéne élnem, emlékek nélkül.
Erre a gondolatra még jobban zokogtam. Semmi mást nem akartam csak visszakapni a régi életem, ennyire nagy kérés ez. Persze Larissa, Nick és Trystan nagyon sokat jelentettek nekem, hiszen befogadtak és segítettek. De mi van, ha valahol van egy ugyanilyen család, akik szeretnek, és épp engem keresnek.
- Tudtam! – szólalt meg egy meglepett hang valahonnan a szobából.
Tágra nyílt szemekkel mért végig, a szája beszédre nyílt, de hang nem jött ki rajta. Mint aki szellemet látott.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés