|
3. fejezet - A hiba
2009.06.04. 20:28
3. fejezet – Hiba
Aggodalmam alaptalan volt, Bella figyelemre se méltatott, Edward viszont kedves volt, és elmagyarázott mindent. Többnyire azonban így is egymással voltak elfoglalva, amit különösebben nem is bántam. Azt reméltem, így legalább nem figyel a gondolataimra… A nap további részében semmi említésre méltó nem történt, az órákba már nagyjából sikerült bekapcsolódnom, azt pedig, hogy Cullenék mindenhol ott vannak, kezdtem megszokni. Tylert azonban többször nem láttam, és ez aggasztott. Most már két fiú is hiányzik miattam.
Peter ígéretéhez híven délután értem jött, bár Cullenékről lekésett, ők suli után rögtön eltűntek. Jessica csacsogott mellettem, amíg a parkolóban vártam, de különösebben nem érdekelt a mondandója, elkönyveltem magamban, hogy nem fogom kedvelni, és ez nem is fog már megváltozni. Egyébként is túlságosan izgatott voltam a La Push-i kirándulásunk miatt. A környéknél izgalmasabbnak ígérkezett, ha nem is ugorhatok, a sziklákat azért meg szeretném nézni. Ezen kívül vásárolni is jó lenne már, a ruhatáram elég szegényes, a menekülés nem volt épp kedvező hatással szegény rucikra…
Peter viszonylag hamar megérkezett, Jessicától egy gyorsan elköszöntem, és elindultunk. „A sofőr választ zenét” alapon Linkin Park szólt, Peter hamis üvöltése fájt, mint mindig. De mivel nem kell otthon unnom magam, úgy gondoltam, ennyit kibírok. Meg sem próbáltam beszélgetést kezdeményezni, inkább lehúztam az ablakot, és kihasználtam a napsütést, ami ritkaságnak számított itt, Forksban. Nem volt különösebben messze a part, számomra mégis csigalassúsággal teltek a percek. Kétségkívül közöm volt ehhez a területhez előző életemben, vagy valami ilyesmi, mert majd kiugrottam a bőrömből, mikor végre megérkeztünk.
- Tulajdonképpen mi dolgod itt? – kérdeztem.
- A Fordot hoztuk. A seriff ajánlott egy szerelőt. Állítása szerint varázsló.
- …s hiszünk neki? – kérdeztem kétkedve. Nem egy olyan falucskának tűnt, ahol egyáltalán tudják, mi az autó.
- Hannie drága, kicsit bízz bennem. Rendes férfi az a seriff.
- Ahogy gondolod. De mégis miféle hely ez? – tettem hozzá halkabban. A víz mentén több tucat fiú állt csoportokba rendeződve, valamiről elmélyülten sutyorogva. Fél szeme mindegyiknek rajtunk volt.
- Csak nem félsz? – nevetett Peter.
- Nagyon vicces! Nem, dehogy! De mi ez? Valamiféle szekta?
- Nem. Ők csak korod béli gyerekek. Ugyanolyanok, mint te. Menj oda, ismerkedj!
- Peter, nem! Miért akarsz lerázni? Valamilyen csajhoz mész?
- Jaj, te buta! Csak azt akarom, hogy ne legyél magányos…
- Ezért benyomnál egy szektába?! – kérdeztem a kelleténél egy kicsit hangosabban, mire minden fej felém fordult a környéken. Bárgyún vigyorogtam, és megszaporáztam a lépteim, hogy nagybátyám mellett maradjak.
- Ha szerinted mindenki szektatag, soha nem lesz barátod. Főleg, ha ezt a képükbe vágod! – mondta rosszallóan.
- Jaj, hagyjál már! Nekem nem kellenek barátok! Te is tudod, hogy senkiben nem bízhatunk!
- Jaj, Han! A sírba viszel!
- Ezt most úgy mondod, mintha nem lenne igazam!
- Bízz bennem. Itt biztonságban vagyunk.
- Akkor sem sodorhatok veszélybe senkit. Valószínűleg gyorsan rám talál.
- Majd otthon megvitatjuk, rendben? – nézett körbe idegesen.
- Na, mi van, nem bízol a szektában? – csipkelődtem.
- Ne butáskodj!
Hirtelen megállt egy ház előtt. Nyelt egy nagyot, majd bekopogott. Nem kellett sokat várni, egy 17 körüli fiú nyitott ajtót. Amint meglátott, szélesen elvigyorodott.
- Hol a kicsike?
- Neked is jó napot! – mondtam kioktató hangon.
- ”, bocsánat. Csak Charlie mondta, hogy mit hoztok, és még életemben nem láttam olyat, nagyon kíváncsi vagyok!
- Nahát, Peter, ezt hallgasd! Még életében nem látott ilyen kocsit! – tagoltam, hangsúlyozva minden egyes szót.
- Csak várj, ha meglátod. Három másodperc alatt gyorsul… - kezdte, de közbevágtam.
- Ennyi?! A szemed fényét akarja szétszedi, és aztán újra összerakni egy taknyos, aki talán még életében nem csinált ilyet! Peter, engedd, hogy lelökjem a sziklákról! Gyorsabb halál! – gúnyolódtam.
- Hannie, nem beszélhetsz így az emberekkel! – sziszegte. A fiú csak pislogott rám.
- Semmi baj. De hidd el, kislány, csináltam már ilyet – vigyorgott.
- Kislány? Nem tudod, kivel beszélsz!
- HANNIE! – mennydörögte Peter. Megijesztett. Még sohasem kiabált velem.
- Mi az?
- Menj le a partra!!
- …n oda vissza nem megyek! Ott az a hülye szekta! …s különben is miért akarsz mindig lerázni?! – kiabáltam magamból kikelve, nem törődve a fiúval. - Csak kolonc vagyok neked, ugye? Nem kellett volna magadhoz venned! Sőt, igazán hagyhattad volna, hogy Texasban…
- Most fejezd be!
- Nem! Nem vagy az apám!
…s akkor kaptam egy pofont. A nagybátyám még soha életében nem emelte fel a hangját, nem hogy megütött volna. Annál sokkal jobban megértettük egymást. Mindig is jól kijöttünk, nem volt szükség ilyesfajta nevelési eszközökre. Most azonban mindketten kivetkőztünk önmagunkból. A szerelő srác nyitotta a száját, de aztán meggondolhatta magát, mert nem hallottam a hangját. Könnybe lábadt a szemem, és szégyenkezve elfutottam. Még hallottam, hogy utánam kiabálnak, de nem törődtem vele. Peterrel egy jó ideig nem állok szóba, a fiú szemébe pedig többet nem tudok nézni egy ilyen megaláztatás után.
Amikor úgy éreztem, elég távol vagyok, lelassítottam. Szememet dörzsölve battyogtam a kihalt partszakaszon. Hirtelen őrült ötletem támadt. Itt egy szikla, sehol senki, és Peter most nem mondhatja meg, mit tegyek… Így hát felmásztam egy lankásabb oldalon. Hosszas küzdelmek árán sikerült csak feljutnom, és majdnem felrobbantam, amikor megláttam, hogy száz méterre tőlem volt egy lépcső. Mire sikerült lehiggadnom, a nap már majdnem teljesen lement. Sötét nem volt, inkább az a félhomály, amit annyira gyűlöltem. Gyönyörködtem a tájban, és kiválasztottam egy csinos kis szirtet. Egy bokorban meg tudtam kapaszkodni, míg kimásztam a szélére. Nagy levegőt vettem, elrugaszkodtam, és már nem volt megállás…
Mindig is szerettem volna repülni, de sajnos sosem volt rá lehetőségem. A szüleim kiskoromban meghaltak, és mivel Peter fél a magasságtól, esélyem se volt még az emeleti hotelszobák erkélyére se kimenni. Ennek ellenére sokszor álmodtam olyat, hogy zuhanok, miközben fogalmam sincs arról, hová is fogok érkezni. De sosem féltem. Így volt most is. …lveztem. A levegő az arcomba csapott, kellemesen hűvös volt. A hajam lobogott, pont, mint a filmekben. Azonban volt valami nyugtalanító. A hullámok verte zaj… messziről jött… Hát persze! Nem onnan ugrottam, ahol felmásztam! …s még csak… te jó ég! Meg se néztem, hová fogok esni! Gyanúm beigazolódott, mikor megláttam alattam a homokot. Egy hisztérikus sikolyt hallattam, az arcom elé emeltem a kezeim, és szemeimet behunyva vártam a becsapódást…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés