Jacob szemszöge

Meleg barna szemek, tejcsokoládé színű – pontosan olyan, mint valaha Belláé.

A remegésem abbamaradt; forróság öntött el, erősebb, mint valaha, de valahogy újfajta hőség – nem lángolás.

Izzás volt.

Minden kinyílt bennem, ahogy félig-vámpír, félig-ember gyermek apró porcelán arcára és Rosaliéra néztem. Minden szál, ami eddig az életemhez kötött, most azonnal szétszakadt, mintha elvágták volna egy köteg léggömb madzagját. Mintha minden, ami azzá tett, ami voltam – a szerelmem az emeleten fekvő halott lány iránt, a szeretetem apám iránt, a hűségem az új falkám iránt, a szeretetem a többi bátyám iránt, a gyűlöleten az ellenségeim iránt, az otthonom, a nevem, én magam – elvált volna tőlem- nyissz, nyissz , nyissz – és felszállt volna semmibe.

De nem hagyott sodródni. Egy új szál kötött oda, ahol voltam.

Nem egy, hanem egymillió. Nem szálak, hanem acél kötelek. Egymillió acél kötél, ami egy dologhoz kötött – az univerzum közepéhez.

Most már értettem – hogy az univerzum egy pont körül forog. Soha nem láttam az univerzum szimmetriáját ezelőtt, de most világossá vált.

A föld gravitációja nem kötött többé oda, ahol álltam.

A kislány, a szőke vámpír karjaiban volt az, aki itt tartott.

Az a délután megváltoztatta az életem. Amikor megpillantottam Rosaliet ahogy a kezében tartja Reneesmet, azaz érzés, ami a hatalmába kerített leírhatatlan volt. Még sose éreztem ilyet, még Bella iránt sem. Az egész világom180°-os fordulatot vett, majd megállapodott egy ponton amit Renesmenek hívnak. Az eddig fontos dolgok jelentéktelenné válta, hozzá képest. Azaz arc lett az univerzumom közepe és én csak lebegtem abban az univerzumban. Az Ő arcáról ábrándoztam, míg a Cullen ház felé tartottam. Normális esetben messze elkerülném, de hogy nem rohannék oda az is biztos. De nem tehetek másként muszáj látnom. Tudnom kell hogy, hogy van? Hogy mi történt vele azóta, hogy utoljára láttam?

Ahogy egyre közelebb értem a házhoz, mintha a gyomrom már érezte volna, hogy ki van a falakon túl. Elég lányosan hangzik, de ez tényleg olyan érzés mintha pillangók repdesnének a gyomromban.

Az ajtóhoz érve azon gondolkoztam, hogy most kopogjak-e vagy ne. Az illem megkívánná. De mivel, ezek vámpírok én meg vérfarkas kit érdekel az illem?! Nehogy már az illem miatt parázzak. Benyitottam, majd megcsapta az orromat az a bűz, ami ezekből a vérszopókból áradt és belengte az egész házat. Égette az orromat. Beszívtam jó párszor az orromon a levegőt, hogy megszokja. Ötödszörre sikerült.  Beljebb mentem a nappali felé. Belépve megláttam a fekete hajú lány, Alice-t és a másik nőt, Esme-t. Akinek a karjai közt aludt Reneesme.

-         Hello – köszöntem közönyösen. Nehezemre esett ezt a pár szót kipréselni magamból, miközben már alig vártam, hogy közelebb legyek ahhoz az édes csöppséghez.

-         Szia Jacob – köszöntött barátságosan Esme

-         Hello – köszönt vissza szárazon Alice.

-         Bellát keresed? Mert ő még nincs abban az állapotban… – fejezte volna be a mondatot, de én közbevágtam.

-         Öhm, én igazából…Reneesmehez jöttem. – nyögtem ki végül.

-         Renesmehez? Miért? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Nem értette, hogy mit akarok Reneesmetől. Biztos azt hiszi, hogy bántani akarom. És még a jövőt se tudja megnézni, hisz a vérfarkasok jövőjét nem látja. Szerencsére. Már csak ez hiányozna. Bőven elég nekem hogy Edward tud olvasni a gondolataimban, a saját falkával, amit inkább neveznék csapatnak, pedig több mérföldről is meghalljuk egymás gondolatait, az összest, a legszemélyesebbeket is. Bár csak 3-an vagyunk de azért ez így is elég frusztráló.

-         Nem fogjuk engedni, hogy kárt tegyél benne, ha ez a szándékod. – fenyegetőzött. Ennyire azért ne nézzen hülyének. Tudom, hogy nincs esélyem a Cullen családdal szemben.

-         Nem azért jöttem, csak meg szeretném nézni. – válaszoltam sértődött hangon. Sose tudnék ártani Reneesmenek. Már csak azért sem mert azzal magamat is megölném, és mert fájdalmat okoznék Bellának. Igaz hogy már nem vagyok szerelmes belé, de attól még a barátom.

Közelebb oldalaztam a kanapé felé, miközben magamon éreztem Alice méregető pillantását. Leültem Esme másik oldalára, messze Alicetől. Ránéztem Reenesme békés arcára, amin egy lágy mosoly terült szét. Még mindig aludt. Vártam azt az érzést, amit tegnap. Hogy újra abban az univerzumban érezzem magam, mint tegnap, hogy lebeghessek. De az érzés nem jött. Talán azért mert most az univerzum közepe alszik, és nem látom azokat az igéző barna szemeket?

-         Meg foghatnám? – kérdeztem. Kezemet Reneesme felé nyújtva. A két nő egymásra nézett, és valamit motyogtak, amit én nem értettem. Haboztak. ÁÁÁ. Ne csinálják már ezt velem. Megőrülök!

-         Végülis, miért ne?! – válaszolta az idősebb nő, miközben kezeimbe csúsztatta a kislányt.

Megfogtam és ringatni kezdtem. Az egyik ujjammal végigsimítottam az arcán. Kíváncsi voltam hogy vajon tényleg, olyan puha-e mint amilyennek látszik. Igen olyan volt. Hirtelen megremegett. Biztos túl meleg volt neki a bőröm. Megremegtek a szempillái, pár másodperc múlva pedig kinyitotta a szemeit. Majd kíváncsian rám emelte őket. Csak nézett és pislogott. Én újra vártam azt az érzést, de most sem jött. De miért? Pedig most már az univerzum közepe se alszik. Reneesme nyújtózkodni kezdett. Aranyos volt. De valahogy mégis más, mint tegnap. Olyan volt, mint egy átlagos kislány, mint egy pici Bella. Reneesme egyre jobban fészkelődött az ölemben.

-         Azt hiszem ideje megetetni. – nyújtotta Esme a kezét Reneesme felé. Én csak bólintottam, és átcsúsztattam a kislány a nő karjaiba.

-         Gyere, drágám, együnk valamit. – gügyögte neki. Majd elvitte a konyhába. Vajon mit adhat neki? Vért? Valószínűleg. Bár Bella a terhessége alatt evett emberi ételt is, szóval lehet, hogy most is azt adnak neki. Hm. Érdekes…

-         Mit adtok neki enni? – bukott ki belőlem a kérdés.

-         Vért is és emberi ételt is. – válaszolta Alice akivel még mindig a nappaliban ültünk.

-         És melyiket szereti jobban? Melyikből adtok neki többet? – kérdeztem kíváncsian.

-         Amelyiket jobban kívánja. Általában megmutatja, hogy mit szeretne enni.

-         Megmutatja? Hogyan? Ez is olyan vámpíros dolog?

-         Igen olyan. Tudod Reneesmenek olyan képessége van hogyha megérint látod a gondolatait.

-         Óóó. -  Hát ez nagyszerű. Látszik hogy Edward gyereke. Micsoda család.

Ez a kislány tényleg különleges. Még csak 1 napja hogy megszületett de már képessége van.  Emellé pedig egy elragadó csöppség is. A haja, mint Edwardé. A mozdulatai is olyan kecsesek, mint egy vámpíré, pedig csak félig az. Gyönyörű barna szemei vannak, pont, mint Bellának. A tekintete pedig ártatlanságot tükröz. De mégse az a tekintet, mint amit tegnap láttam. 1 nap alatt változhat ennyit egy tekintet?  Egyáltalán ő az a kislány, akit tegnap láttam? Tényleg Reneesmet fogtam az előbb? Hasonlít a szüleire, de mi van, ha mégse ő az?

-         Ő tényleg Edward és Bella lánya? – kérdeztem meg. Mi van, ha azt mondják, hogy nem? Akkor mit fogok csinálni? Képesek lettek volna átváltoztatni egy gyermeket amíg távol voltam?!

-         Tessék? – kérdezte felháborodottan Alice. – Szerinte mégis kié lenne? Az enyém? Vagy Esmeé? – mutatott magára majd a konyha irányába. – Ne nevettess Jacob, te is láttad, amikor megszületett.

-         Tudom, de valahogy mégis más, mint tegnap. Biztos, hogy ő az?

-         Nem, tegnap este elraboltunk egy kislányt, aki annyira hasonlít Edwardra és Bellára, hogy akár a lányuk lehet. Átváltoztattunk, és őt fogtad az öledben. – jött egy gúnyos válasz az ajtóból. – Persze hogy ő az te hülye korcs! – mondta ingerülten egy női hang.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés