(Bella szemszöge)

Miután Anthony kiment a szobámból, eléggé beletemetkeztem a gondolataimba. Sok dolgon elmélkedtem. Többek közt az „Edward-ügyön”.
Azt tudom, hogy nem szeretem. De mi lesz, ha visszatérnek az emlékeim? Akkor szeretni fogom?
Aztán gondolataim rátévedtek Anthonyra… Ő iránta érzek valamit, de még magam sem tudom pontosan, hogy mit. Annyira zavarosak az érzéseim. Valahogy vele azt érzem, mintha már ismerném. Elég furcsa…
De mi lesz, ha emlékezni fogok, de mégis Anthonyt fogom szeretni? Edward hogyan fogadná, hogy kiszerettem belőle?
Ez az egész tulajdonképpen eszembe juttatta azt a tényt, hogy még csak nem is láttam egyszer se Edwardot, pedig elvileg a mi iskolánkba jár, és ráadásul még Cullen is, tehát a Cullen házban látnom kellett volna. Elkezdett foglalkoztatni a gondolat, miszerint Edward vajon hol lehet. Semmit se tudok hollétéről, de azt hiszem, hogy valahogy beszélnem kéne vele…

(Edward szemszöge)

Hiába akartam egyedül lenni a gondolataimmal, ez valahogy nem jött össze. Néhány perc egyedüllét után ugyanis Alice rontott be a szobámba, kopogás nélkül, majd megállt előttem morcosan és csípőre tette a kezét.
- Mi a baj Alice? – kérdeztem.
„Az, hogy nem mondtam el nekem, hogy elmész Bellával valahova.”
- Ezt meg ho… - kezdtem volna, de hirtelene eszembe jutott, hogy biztos valami látomása volt.
„Igen, látomásom volt” – mondta gondolatban, bizonyítva a feltevésem.
- Azt hittem, hogy én vagyok a gondolatolvasó – mondtam és elmosolyodtam magam, mire szemmel láthatólag Alice is engedett az eddig kissé sértődött arckifejezésén.
„Csak kitaláltam az arckifejezésedből.”
- Egyébként mit láttál? – kérdeztem néhány másodperc után.
- Azt, hogy Bellával elmentek a rétre, ahova már egyszer elvitted.
- Igen, oda szándékoztam menni vele. De ez mért baj? – kérdeztem kíváncsian, mert nem értettem, hogy Alice-t ez mért zavarja, hiszen ő mindig is támogatta a kapcsolatunkat.
„Dehogy baj. Én nem azt mondtam, hogy baj. De mivel a testvéred vagyok, ráadásul Bella legjobb barátnője is egyben, ezért talán kijárna nekem annyi, hogy elmond az ilyen dolgokat.”
Sóhajtottam. Már azt hittem, hogy valami más baja van.
- Csak ez miatt vagy megsértődve? – kérdeztem szinte nevetve a megkönnyebbüléstől.
- Csak ez?! – kérdezte egy kis éllel a hangjában.
- Mármint, nincs más okod arra, hogy haragudj rám?
- Nincs. De ez nem elég?
- Hát…
- Inkább ne válaszolj – szakított félbe, majd elmosolyodott.
- És egyébként ugye minden rendben lesz holnap a réten? – kérdeztem.
- Persze – mosolygott továbbra is. – Csodálatos napotok lesz. Viszont van egy bökkenő.
- Micsoda? – kérdeztem félve.
- Holnap csak délután láthatod Bellát, amikor elmentek a rétre, mert sütni fog a nap, ezért nem mehetünk suliba.
Ez a mondat lehangolt. Minél több időt Bellával szerettem volna tölteni, de úgy látszik, hogy nem a sors nem hagyta…
- Jól van Edward, azért fel a fejjel – mondta Alice, mire rá emeltem tekintetem. – Na én megyek is.
- Oh Alice… Még valami – mondtam, mikor hirtelen eszembe jutott valami, mielőtt még Alice kimehetett volna az ajtón.
- Igen? Mi az?
- Bella észrevette, hogy vámpír vagyok, nem? – kérdeztem.
- Áh, természetesen. Csupa vámpírral van körülvéve. Pont ő ne ismerne fel egy vámpírt?! – válaszolta Alice, mire megint szomorú lettem, mert erről a mondatról eszembe jutott, hogy engem, mint Edwardot nem ismert fel.
Mikor Alice rájött, hogy mi a bajom, próbált megvigasztalni, hogy majd biztos emlékezni fog rám egyszer, és meg is bocsájt, de ha mégsem, még akkor is boldog lehetek vele, így Anthonyként, sőt, ha elmondom neki az igazat, akkor Alice szerint, Bella nem fog haragudni. Én azért ebben nem lettem volna olyan biztos.
- Edward, figyelj rám! Bella szeret téged! Biztos vagyok benne, hogy megbocsájt majd, akárhogyan is alakul. Akár elmondod az igazat, kár ő maga fog rá emlékezni.
- Bár tényleg igazad lenne – mondtam reménnyel a hangomban.
- Ne feledd a mondást. A remény hal meg utoljára – mondta.
- Érdekes… - mondtam, majd két ujjammal megfogtam az államat.
- Micsoda az érdekes?
- Én mindig azt hittem, hogy a vámpírok halnak meg utoljára. Már, ha egyáltalán meghalnak.
- Ez nem volt vicces Edward. És ne próbálj Emmett bőrébe bújni – mondta kissé dorgáló hangon.
- Nem lenne az egy kicsit nagy rám? Bár, amúgy is Emmetten van…
- Edward! Nem értelek ma. Egyszer szomorú vagy, egyszer vidám, egyszer meg viccelődő.
- Sajnálom Alice, de most éppen én sem értem magam. Szomorú vagyok, de egyben boldog is, mert bár nem túl sok időt, de mégis valamennyit Bellával tölthetek. Ez a viccelődés pedig nem tudom, hogy honnan jött.
Hirtelen egy kuncogást hallottam meg Alice-szel együtt az ajtóm felől, mire mindketten odafordultunk.
- Jasper! – mondtuk egyszerre Alice-szel.
- Ezt meg mért csináltad? – kérdeztem mérgesen.
- Bosszúból a múltkori agyturkálás miatt. Éreztem mindent, amit te, szóval következtettem, hogy hallottad a gondolataimat, amit én nem akartam elmondani.
- Oh. – Csak ennyit bírtam mondani.
- Mégis miről beszéltek? – kérdezte Alice értetlen arckifejezéssel, miközben szemét köztem és Jasper között váltogatta.
- Semmi fontosról. Csak egy kis vicc volt – mondta Jasper, majd nevetni kezdett.
- De én tudni szeretném – akaratoskodott Alice.
- Jól van, jól van… Csak Bella érzésein gondolkoztam, de próbáltam elrejteni ezt Edward elől, viszont nem sok sikerrel, mert a végén csak meghallotta a kitartó „munkája” révén. – magyarázta Jasper, majd egy szúrós pillantást vettet rám, de mire folytatta ez a pillantás már felengedett és Jasper el is mosolyodott. – Szóval erre én azt találtam ki, hogy adok neki egy kis vicces hangulatot – mondta, mire vigyora minden egyes szóval nőtt.
- És mért akkor kellett ez a vicces hangulat, amikor velem beszél fontos dolgokról? – kérdezte Alice.
- Mert eddig csak veled beszélt és gondoltam, hogy te úgyse fogsz rám haragudni – mondta Jasper, de ekkor már bűnbánóan nézett Alice-re, aki erre csak biccentett felé és gondolatban mondta nekem: „Sok szerencsét a holnaphoz!”
Majd ezután ki is ment a szobából és Jasper is magával húzta, én pedig úgy döntöttem, hogy elmegyek vadászni a holnapi találkozás előtt, hiszen elég rég voltam már és nem akartam Bella életét kockára tenni. Bár amióta vele vagyok, eltompult az illata hatása, de még mindig átlagon felüli a véréből áradó illat.
El is akartam indulni vadászni, és mivel úgy láttam, hogy nincs itthon senki, ezért lementem a földszintre, azonban nem volt igazam… Esme ott ült a nappaliban, majd mikor meglátott elmosolyodott.
„Gyere ide Edward, beszélni szeretnék veled.” – mondta továbbra is mosollyal az arcán és én már előre sejtettem, hogy mi – vagy ki – lesz ennek a beszélgetésnek a témája.
- Belláról szeretnék beszélni – erősített meg abban, hogy jól gondoltam.
- Mi van vele? – kérdeztem.
- Szóval… tudom, hogy szereted, és nagyon örülök is neki, de Alice-től tudom, hogy másik néven leszel most vele. – Ekkor körbenéztem és megláttam Alice-t, amint a lépcső aljánál áll és engem figyel, amikor viszont meglátja, hogy én is őt nézem, elfordítja, majd lehorgasztja a fejét és kissé bűnbánóan mosolyog.
- Én kérdeztem tőle Edward. Nem akarta elmondani – jelentette ki Esme.
- Jó, nem ez a legfontosabb. Folytasd inkább, amit szerettél volna mondani.
- Csak ne bántsd meg! – mondta Esme.
- Nem fogom, de ezt már Carlisle-nak is elmondtam. Soha nem tennék vele olyat, amivel megbánthatom. – Persze a szakítás, meg az álnév kivétel volt, de azt csakis az ő érdekében tettem. – Majd el szándékozom neki mondani az igazat, csak nem most, hanem egy kicsit később. De hamarosan – mondtam, mire Esme bólintott. – Ennyi? – kérdeztem, mikor Esme nem szólalt meg.
Mielőtt válaszolhatott volna, csöngettek.
- Majd én kinyitom – mondtam Esmének, mire ő bólintott én pedig elindultam az ajtó felé.
- Bella? – lepődtem meg, mikor kinyitottam az ajtót és megláttam a szerelmemet .
- Igen, én vagyok. Szia Anthony.
- Szia. De mégis mit keresel itt? – kérdeztem felhúzva a szemöldököm. – Nem mintha zavarnál, csak kérdeztem.
- Nos… valami fontos jutott az eszembe – mondta Bella izgatottan és zavartan, és nem értettem, hogy mi történt, amiért így viselkedik. Már megint azért könyörögtem, hogy legalább egyetlen percre hagy lássak bele a fejébe, de mint eddig mindig, most sem sikerült.
- Mi jutott eszedbe? – kérdeztem.
- Szóval… Ezt szerintem inkább tőled kérdezem Esme – látta meg a nappaliban ülő Esmét, mikor bejött a házunkba.
- Mit szeretnél Bella?- kérdezte Esme csupa gyengédséggel a hangjában.
- Hol… Nem is tudom, hol kezdjem…
- Ott, ahol neked jó, de valószínűleg az elején kéne – vetettem fel.
- Nos… Hol… Hol van Edward? – kérdezte végül Bella, mire, ha lehetséges még jobban elsápadtam és alig érzékeltem valamit a külvilágból. Csak magam elé bámultam és arra gondoltam, hogy erre vajon mit kéne felelni. Bár nem engem kérdeztek, szóval csak reménykedhetek, hogy Esme nem mond el semmit, amíg nincs itt az ideje.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés