42. fejezet – Gyanú felett


A keleti erdősáv fenyőcsúcsain túlkapaszkodó napkorong szikrázó verőfénnyel sütött be a konyha ablakán, egyenesen a hárommedencés rozsdamentes mosogatóra, ahol Jacob és én, az aznapi témafelelősök, méla csöndben végeztük a reggelit követő, menetrendszerű edénysikálást. A többiek, Nahuellel a figyelem központjában, már mind odakint zsibongtak – Jacob savanyú képpel nézte őket a konyha ablakán át.

- Nagy showman ez a te a dzsungelbarátod – dörmögte az orra alatt, s a hangsúly elárulta, hogy ezt korántsem dicséretnek szánta.

- Hogy showman lenne? – Megrántottam a vállam, mint aki nem lát ebben semmi rosszat. – Csak könnyen barátkozik… Tudod, Nahuel az a fajta, aki mindig jól eltalálja a kezdő hangot. Ez egy adottság. Ne gúnyolódj rajta emiatt.

Jacob erre nem szólt semmit, csak megvetően fújtatott, s egy újabb halálos fenyegetésnek is beillő pillantást lövellt kifelé, egyenesen Nahuel irányába – aki az utóbbi öt percben valóságos kis udvartartást gyűjtött maga köré a reggeli asztaltársaságból, valamint az őrjáratból nemrég visszatért két fiúból. Quil és Embry kissé meglepett képpel ugyan, de barátságosan mosolyogva épp most adtak kezet neki.

Csiklandozó mosolyinger vett erőt rajtam, ahogy elnéztem őket. Volt abban ugyanis némi igazság, amit Jacob mondott. A takarékos bemutatkozást követően (amire a reggeliző asztal körül és még mindig félálomban került sor) Nahuel rögtön azzal indított, hogy néhány követhetetlen csuklómozdulattal egy – nem csalás, nem ámítás! – élő danaidalepkét varázsolt elő Claire füle mögül. Ta-daam! A produkció, ahogy azt nyilván eltervezte, zajos tetszésnyilvánítást aratott a közönség körében, és egy csapásra felvillanyozta az ebédlő álmatag hangulatát. Claire gyönyörteljes sikkantások közepette rögtön eliramodott, hogy keressen egy alkalmas befőttesüveget a lepke ideiglenes tárolására, így aztán le is maradt a folytatásról, melynek során Kim egy láncra fűzhető, könnycsepp alakú opálkövet, Leah pedig egy gyönyörűséges, tigrismintás orchidea-virágfejet kapott hasonlóan bűvész-show-ba illő keretek között.

A nekem szánt ajándékot – egy gömbformára csiszolt borostyánkövet, ami a belsejében egy valódi jurakori fenyőféle tobozát rejtette – Nahuel mindenféle szemfényvesztés nélkül, ünnepélyes komolysággal gördítette bele kinyújtott tenyerembe, s az én figyelmemet nem kerülte el, milyen fancsali képpel figyeli mindezt Jacob az asztal túloldaláról. Ő volt az egyetlen, a fiúkat is beleértve, akit nem nyűgözött le a figyelmes gesztus, pedig még maga Leah, az örök cinikus és önjelölt hangulatgyilkos is előragyogtatott egy hálás mosolyt a virágja láttán.

De Jacob, ő aztán nem! Konok hallgatásba merülve gyűrte le a reggelit, az istennek se vett volna részt a megélénkülő beszélgetésben. S miközben a többiek jóindulatú érdeklődéssel hallgatták Nahuel történetét, ő összehúzott szemöldökkel meredt maga elé, és lerítt róla, hogy egy szót sem hisz el az elhangzottakból.

Megátalkodott rosszvéleményén még az a három púpozott tányér rántotta sem segített, amit szinte rágás nélkül habzsolt be, s amit – ezt soha nem múló csodálkozással kellett újból és újból megállapítanom – a dudor legkisebb jele nélkül süllyesztett alá végtelen kapacitású gyomorképződményébe. Aztán a többiek kicsődültek a hátsó kertbe, mi meg bevonultunk ide mosogatni, hogy a munka dandárja végül rám maradjon, miközben ő egyfolytában kifelé bámul, vállán átvetett törlőronggyal, dologtalan és mérlegelő mozdulatlanságba dermedve, akár egy szolgálatba állított ólomkatona.

- Jaj, hagyd már ezt abba! – fakadtam ki hirtelen jött dühvel. A szivacsot belecsaptam a mosogatóvízbe, mire az gyűrűző hullámot vetett, és szertefröccsenő tajtékkal szórta tele körülöttünk a levegőt. Az orrhegyemen megülő habpamacson keresztülbandzsítva néztem fel Jacobra. – Muszáj úgy bámulnod őt, mintha egy ellenséges vonalak mögé tévedt kém lenne!? Mintha atomtitkokat akarna kifürkészni? De most komolyan! – Nagy levegőt vettem, kifújtam a pulykadüh maradékát, és jóval higgadtabban így folytattam: – Semmi okod ilyen gyanakvóan méricskélni, Nahuel senki torkát nem fogja átharapni, ha egy pillanatra leveszed róla a szemed. Ő jófiú. És ártalmatlan. Pont, mint én.

Jacob mintha meg sem hallotta volna, csak meredt kifelé az ablakon. – Sántikál valamiben, érzem. Sunyi kis vakarék… ez a reggeli műsor is csak arra volt jó, hogy bevágódjon a lányoknál. Virág, lepke és féldrágakő… hah, mi lett volna a következő? Talán egy… – itt egy horkantással elharapta a mondatot, és vonakodva elszakította tekintetét a hátsó kertről. Rám nézett. – Amikor előhúzta a dobozt, és azt mondta, nyújtsd ki a kezed, én komolyan azt hittem, hogy egy vadállat véres és lüktető szívét nyomja majd a markodba. Na, az lett volna ám a stílszerű ajándék!

Jacob undorba merevedő arca láttán kipukkadt belőlem a nevetés.

- Te dilinyós! – böktem oldalba játékosan. – Valld be, csak az a bajod, hogy te és a fiúk kimaradtatok az ajándékosztásból. A Mikulás üresen hagyta a zoknidat…

Jacob gúnyosan felhorkantott, és fröcsögve replikázott:

- Előbb hagynám, hogy pestissel oltsanak be, minthogy bármelyik ruhadarabom közelébe engedjem ezt a te Mikulásodat! – Vehemensem megrázta a fejét. – Neeem… Nem bízom benne, és nem veszem be az átlátszó kis meséjét, amivel mindenki mást megetetett.

- Talán kössük hazugságvizsgálóra? – vetettem fel komolytalanul. Viccel próbáltam elütni a dolog élét, mert láttam: kis híja csak, hogy elmérgesedjen a helyzet. – Vagy akár ki is csiklandozhatnánk belőle az igazat. De egy kis kínvallatás is csodákat művelhet. Szerintem, ha Nahuel tudná, mennyire nyomaszt téged ez a dolog, önként vállalkozna rá, csak hogy megnyugodj. – Egy pillanatra elhallgattam, majd komoly hangra váltva nekiszegeztem a kérdést: – Még mindig azt hiszed, hogy az otthoniak mondták meg neki, hol vagyunk? Hogy nem az utóbbi két napban, és nem véletlenül akadt a nyomunkra?

Mintha egy láthatatlan ujj csípett volna Jacob arcába: egy röpke pillanatra minden vonása megrándult. A reakció olyan árulkodó volt, hogy nekem rögtön leesett a tantusz.

- Te felhívtad Carlisle-t – szegeztem rá vádlón a mutatóujjamat, miközben azt gondoltam: Hű, a mindenit, Jacob nem csak kötözködik, tényleg hisz a maga igazában! – Felhívtad, kikérdezted, és összevetetted azzal, amit Nahuel mondott, igaz?

Jacob javára írandó, meg sem próbálta letagadni.

- Eegen – bólintott, és némi restelkedéssel megvonta a vállát. – Utána akartam járni, és ez volt a legegyszerűbb módja. – Lekapta válláról a konyharuhát, előregörnyedt, és bősz tányértörölgetésbe kezdett. A szája sarkából és némileg durcásan vetette hátra: – Te meg kis hamis vagy, tudod-e? Most árultad el magad. Hallgatóztál! Tegnap este, miközben mi azt hittük, eszméletlen vagy, sutyiban hegyezted a füled, mi?

Jacob éles pillantást küldött felém, s én éreztem, hogy a szóban forgó fül – ami csakugyan kitartóan hegyesedett az előző éjszaka – bűntudatosan elvörösödik.

- Véletlenül meghallottam ezt-azt – ismertem el, és próbáltam nem nagyon pislogni. – De ez most már lényegtelen – legyintettem. – Inkább azt mondd meg, mire jutottál nagyapával. Ő beszélt Nahuellel, és igazította útba hozzánk, vagy tényleg csak a véletlenen múlott, hogy ránk talált?

Jacob olyan hosszan hallgatott, hogy már azt hittem, nem is áll szándékában válaszolni. Épp neki akartam durálni magam, hogy újból feltegyem a kérdést, mikor mégis megszólalt.

- Hogy a véletlenen múlott-e, azt nem tudom. De a dokival nem beszélt, ahogy a többiekkel sem, ez biztos. …De – emelte fel konyharuhát markoló kezét, mikor látta, hogy közbe akarok vágni – ez még korántsem jelenti azt, hogy beveszem a dumáját. Tudom, kinek a szagát éreztem, tudom, ki kóricált a környéken. Bármit állít is Leah, az én szimatom soha nem hagyna cserben. Csak azt nem értem, miért nem vallja be…

Jacob újból kimeredt az ablakon át a hátsó kertre, és az elkövetkező percekben nem is szólt többet. Gépiesen forgatta kezében a víztől csöpögő tányérokat, miközben fél szemét le nem vette volna a gyepen leheveredett, vidáman adomázó kis csapatról.

Én magam sem éreztem kényszert, hogy megtörjem a csendet. Lassan mosogattam, a feltétlen szükségesnél jóval alaposabban megsikálva minden egyes tányért, miközben az agyam egyre sebesebben elemezte a tudomására hozott új információt. Szóval bebizonyosodott, hogy Nahuel igazat mondott… Ezen nem lepődtem meg, egy kicsit sem. Én, Jacobbal ellentétben, soha egy pillanatig sem kételkedtem Nahuel történetének hitelességében. A hazugság és a mesterkedés az utolsó két dolog, amit el tudtam volna képzelni róla; az a fiú, aki bölcs tanácsaival és személyes tapasztalataival megadta a végső lökést emberré (vagy legalábbis emberibbé) válásom útján, legjobb tudásom szerint soha nem fektetett volna energiát efféle értelmetlen trükközésbe. Ha hamarabb bukkant volna ránk, akkor hamarabb is fedte volna fel magát előttünk; az égadta világon semmi oka nem lehetett másképp cselekedni.

Mindazonáltal hízelgett Jacob megrögzött gyanakvása. Valami soha nem tapasztalt érzéssel – amiben pici bűntudat keveredett bizsergető elégtétellel – be kellett ismernem, hogy nagyon is legyezgeti a hiúságomat ez a kakaskodó hímviselkedés. Most először volt részem abban a konfundáló élményben, amit az a nő érezhet, aki egyszeriben két, rá egyformán igényt tartó férfi territóriumának közös metszéspontján találja magát. S habár tudtam, hogy az én a két férfim a szívemnek egy merőben más oldalára pályázik, azért nagyon is jólesett, hogy Jacob vetélytársat lát benne, és szemlátomást féltékenykedik Nahuelre.

És ez a gondolat mintha egy hősugárzót indított volna be a testemben: egy másodperc leforgása alatt elborított a jóleső forróság. A képzeletem meglódult, és olyan titokzatos tájakra sodort, amelyeket korábban csak álmomban, vagy tudattalan képzelgéseim során mertem felkeresni. A gyomrom rögvest tekeregni-csavarodni kezdett, a nyakamon vörösség kúszott fel – s nekem bele kellett harapnom a számba, hogy elfojtsam vérző csókunk bizsergető, ismétlésért lázongó emlékét.

Így ment ez már egy ideje – egész pontosan a részeg és oly ellentmondásosan végződő este óta –, de csak ma reggel jutott el igazán a tudatomig, mennyire keményen kell küzdenem a késztetés ellen. Ahogy ott álltam a mosogató mellett, alig féllépésnyi távolságra Jacobtól (aki minden szívdobbanásával az érzékbujtó illatorgia apró kis felhőit eregette felém), úgy éreztem, elég lenne egy pillanatra kiesnem az önmegtartóztató ritmusból – abból a magamra kényszerített fegyelemből, ami a józan gondolkodás magas falakkal körülvett rejtekén tartotta lázongó érzékeimet (majdnem úgy, mint veszélyes vadállatot a ketrec vasrácsai) –, máris rohamszerűen törne rám a zsigeri késztetés, s én mindenről megfeledkezve, kiéhezetten vetném rá magam Jacobra.

Áruló érzés volt, olyan elementáris, mint maga a szomjúság, majdhogynem leküzdhetetlen; egy létfontosságú szükséglet a kielégítetlenség őrjítő szélén, ami bennem azt a kellemetlen érzetet okozta, mintha kifordulnék emberi mivoltomból, mintha minden elfojtott cselekedetem az állati ösztönreakciók szintjén kívánna végbemenni.

Tapasztalatlanságom ellenére is tudtam, hogy ez több egyszerű szexuális vonzalomnál – annál a kamaszkor hajnalán ébredező érzésnél, amit elsősorban a kíváncsiság és a felkavarodott hormonok gerjesztenek. A bennem dúló zsigeri vágyat nem lehetett egyszerűen a működésbe lépett mirigyek számlájára terhelni. A delejes vonzerő, ami ehhez a hatalmas férfitesthez húzott, egy bukóhullám erejével akart átcsapni rajtam, amibe primitív vágy, vérszomj és sorsszerű elrendeltetettség keveredett.

Olyan könnyű lett volna engedni a vonzásnak, s egyszerűen alávetni magam a test óhajának, hadd kapja meg, amit oly mohón kíván. Csak egy szavamba került volna, a kezem egyetlen célirányos mozdulatába; csak annyit kellene tennem, gondoltam, hogy elhajítom a szivacsot, megfordulok, Jacob nyakára kulcsolom a két kezem, s az ajkamhoz húzom az ajkát, legyen meg a Sors akarata, perzseljen fel minden más kétséget a csókok heve; Jacob készséges partnerem lenne a dologban, ebben többé már nem kételkedtem. És Isten látja a lelkemet, volt egy pillanat, amikor semmit sem szerettem volna jobban.

De nem tettem. Nem dobtam el a mosogató szivacsot, és nem csimpaszkodtam Jacob nyakába – az Önérzetem, mely nagybetűvel követelt magának létjogosultságot, és amely minden ösztöntől függetlenül a felettes tudatom legmélyéből gyökeredzett, visszatartott a cselekvésben. Mert – minden tisztelettel – én nem az anyám fiatalabbik kiadása vagyok; én nem tudnék, és nem is akarok mindent alárendelni a végzetszerű szerelemnek. Egy mindenki mástól független, szuverén lénynek tekintettem magam, aki már világosan látja világban betöltött szerepét, aki tudja, hova akar beilleszkedni, s azt is, milyen értékrend szerint kívánja vezetni hátralévő életét.

És ebbe nem fért bele semmiféle megalkuvás – még ha az olyan kellemes és vonzó is, mint a Jacobot illető rész. Önjogán fejlődő szerelmem, mely a látomásban folyondár képében nőtte túl az őt tartó fát, nem egy szerelmi rabszolgát akart, amit valami jóindulatú varázslat vert láncokra, hogy életfogytiglan szolgáljon kérdések nélkül, hanem egy önkéntest, aki ismeri saját értékét, s azt fel is számítja a szerelem kölcsönös robotjába.

Egyszeriben szilárdan tudtam, hogyan érzek kettőnkkel kapcsolatban. Akarom őt, igen, mindennél jobban, de nem ingyen. Ezt a szerelmet éretten akarom leszüretelni, úgy, hogy az első (na jó, a második) harapás már a kölcsönös és önként adott szerelem biztos tudatának édes ízével itassa át a szánkat…

Időközben kifogytunk a mosogatnivalóból. Jacob már az utolsó tányérok egyikét törölgette, miközben én – hogy lekössem valahogy dologtalanul maradt kezeimet – a vízcseppeket itatgattam fel a mosogató pereméről. Hirtelenjében annyi kérdés tolult fel bennem, annyi kínzó bizonytalanság foglalkoztatott – a Leah-ügy, hogy tényleg történt-e köztük valami; s hogy ha nem, akkor volt-e akármikor máskor késztetése valami hasonlóra; hogy miként gondol rám, hogy ezt az egész szerelem-az-első-látásra dolgot ő hogyan látja –, de ami végül kibukott a számon, az így hangzott:

- Te mit láttál a tűzben, Jacob? – Letettem a szivacsot, és kényszerítettem magam, hogy az arcába nézzek. Az a tegnap esti látomás bennem mindent helyre tett, mintha egyetlen mozdulattal oldott volna ki egy szörnyen kacifántos csomót – így hát végtelenül kíváncsi lettem volna rá, ő miként élte át azokat az idő nélküli perceket. Vajon neki is támadt megvilágosodása?

- A tűzben? – kérdezett vissza szórakozottan. Alaposan körbetörölte az utolsó villát is, még a fogak közét is megdörzsölte, mind a hármat, egyesével, aztán gondosan eligazgatta a többi evőeszköz között, s csak ezután fordult felém. – Semmi különöset, tényleg. – Kínos összpontosítással próbált közömbös képet vágni, az ajka egészen lefittyedt az erőfeszítéstől. – Csupa zagyvaság kavargott a szemem előtt, nem nagyon lehetett mit kihámozni belőle.

- Oh… – a csalódott sóhaj önkéntelenül bukott ki belőlem. Számítottam rá, hogy nem fog beavatni, a titkolózásától mégis összeszorult a gyomrom. Tudatában annak, hogy ez még kínos viszontkérdésekhez vezethet, finoman tovább puhatolóztam. – Szóval semmi izgi mozi a fejedben? Egy felvillanó villanykörte, mint a rajzfilmfigurák feje felett, mikor hirtelen megvilágosodnak?

Mielőtt válaszolt volna, egy pillanatra elkalandozott a figyelme: a tekintete elszakadt az enyémtől, s mintha valami külső erő kormányozná, egyenesen a hátsó kertre irányult, ahol Nahuel épp egy piros kalapos erdei gombát ügyeskedett elő Leah füle mögül, aki – tényleg jól láttam? – szédítően édes mosollyal jutalmazta a produkciót, s lelkesen együtt tapsolt az elvarázsolt közönséggel.

- Nem, semmi ilyesmi – felelte egy másodperccel később Jacob, s a szeme már ismét rajtam függött. – A füst elbódított egy kicsit, ezt beismerem, de igazi hallucinációkat nem okozott nálam, ahogy azt előre is sejtettem. – Lehajtotta a fejét, s ahogy én tettem korábban, úgy ő is felesleges alapossággal kezdte csuszatolni a mosogató környékét, s csak mintegy félvállról jegyezte meg: – Ma felvigyázom Rachel vendégeit a kilátóban… a szokásos egész estés hálózsák-parti… van kedved velünk tartani?

Tudtam erről a programról, ahogy arról is, hogy háromnapnyi távollét után Jacob ezt már nem bliccelheti el, vagy bízhatja a többi fiúra; az ajánlat mégis olyannyira felkészületlenül ért, hogy a lehető legostobább kérdés bukott ki belőlem, amit ezek után fel lehetett tenni.

- Mehetek?

Jacob magasra húzott szemöldökkel nézett rám.

- Már miért ne jöhetnél?

Beletelt egy fél percbe, de sikerült előkotorni az okot.

- Na és a veszély? – néztem rá tányérnyi ártatlan szemekkel. – Ami miatt az elmúlt három napban én és a lányok még a lábunkat sem tehettük ki a házból?

- Eh! – Jacob türelmetlenül legyintett. – Nincs itt semmiféle veszély. Világos, mint a nap, hogy a mi kis Merlinünk lófrált a környéken. Mr. Egy-nyergesvonatót-is-ki-tudok-húzni-a-füled-mögül volt az, aki a riadalmat okozta, s aki most túlságosan beszari ahhoz, hogy ezt beismerje. – Maliciózus pillantást vetett az ablakon túlra, aztán ismét rám nézett. – Akkor velünk tartasz?

- Nahuel is jöhet?

- Nem!

Legörbítettem a szám szélét. – Akkor én sem megyek. Nahuel gyakorlatilag az én vendégem, nem tehetem meg vele, hogy már rögtön első nap egyedül hagyom.

Ha a konyharuha tehette volna, biztos felsikít kínjában, Jacob olyan erővel marta bele összeszoruló ujjait.

- Akkor jöjjön ő is, a fene esne belé! – kaffantotta elsötétülő képpel. – De rajta tartom a szemem, és ha meglátom, hogy akár csak egy görbe pillantást is vet valamelyik turistára, én esküszöm a lelkem üdvére, hogy a grabancánál fogva rángatom fel a legmagasabb sziklakiszögellésre, és ismertetem meg a kötél nélküli bungee jumping szépségeivel!

- Erre nem lesz semmi szükség – siettem megnyugtatni Jacobot, miközben egy újabb mosolyhullámot fojtottam el. – Kezeskedem Nahuelért. Ha csak egyetlen karcolás is esik valamelyik nyakon, biz isten, önként vállalom a halálugrást.

Jacob elmormolt néhány goromba kifejezést az orra alatt, aztán nagy levegőt vett, kiengedte gyilkos szorításából a csócsára gyűrt törlőrongyot, és kissé rekedtes hangon megkérdezte:

- Egyébként hogy van a vállad? Fáj még? – Kinyújtotta a kezét, és a tekintetemet gondosan kerülve olyan finoman érintette hozzá a bal vállamhoz, mintha az egy kiélesített bomba lenne, ami bármelyik pillanatban szilánkjaira robbanhat. Még a szavai is fojtottan, s valami beazonosítatlan érzelemtől átitatottan érkeztek. – Lehet, hogy mégsem olyan jó ötlet ez hálózsákos esti kiruccanás. Inkább itthon kellene maradnod, hogy hideg borogatással, a puha ágyban pihentesd a válladat.

Nem szóltam, egy pillanatra az én agyamon is végigfutott a kétség. Egy egész este a nyomulós Melodyval és a nagyhangú sleppjével – hát akarom én ezt? Tényleg végig akarom nézni, hogyan folytatják azt, ami a kenutúrán félbeszakadt? Látni Melodyt egy szándékosan félrenyelt csirkecsonttal a torkában, amint újabb intim érintkezésre alkalmat adó elsősegélyt próbál kiharcolni magának?

A döbbenetes erővel feltörő válasz engem is meglepett. Igen! Ott akarok lenni, hogy egy pillanatra se tévesszem szem elől Jacobot. Nem felejtettem el, milyen döntésre jutottam mosogatás közben, s ha ez a módja annak, hogy dűlőre jussak vele kapcsolatban, hát, gondoltam, legyen, állok elébe. Itt a remek alkalom, hogy próbára bocsássam egy-két elméletemet, s majd meglátjuk, Jacob hogyan veszi az akadályokat.

- Nem, nem akarom pihentetni – feleltem apró mosollyal. – A vállam, köszöni szépen, csodásan van, és már alig várja az esti kiruccanást. – Szemléltetésként végeztem vele néhány vállkörzést. – Látod? Szóval részemről mehet a menet. Már csak Nahuelt kell megkérdezni, de szerintem kapva kap majd az alkalmon.

Azzal sarkon fordultam, s abban a bősz elhatározásban rohamoztam meg a kijáratot, hogy ha kell, akár a könyörgéstől sem riadok vissza. Muszáj, hogy Nahuel velem jöjjön! Kell valaki, akin tökéletesen kiigazodom.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés