- Tudod, nem csak azért akartam feljönni, hogy ezt megbeszéljük – mondta Edward.
Bella kíváncsian nézett rá.
- Hát miért még? – kérdezte, noha sejtette a választ, mikor meglátta Edward aranybarna szemében a huncut csillogást.
- Tudod, attól, hogy vámpír vagyok és nincs szükségem emberi táplálékra, nem jelent azt, hogy semmilyen más emberi igényeim nincsenek – mondta és egyre szélesebben mosolygott, miközben Bella egyre vörösebb lett.
- Tudom, erről ezt már mondtad régebben is – motyogta Bella Edward mellkasának, majd vett egy nagy levegőt és a szemébe nézett – de azt is mondtad, hogy nem veszítheted el a fejed, mikor mellettem vagy és mivel úgy gondolod, hogy ha valami olyasmit csinálnánk, akkor ez megtörténne, nem is szoktunk… - nem folytatta a mondatot, Edward így is tudta, hogy mire gondol.
- Tudom, és még mindig így gondolom, Bella te olyan törékeny vagy, annyira könnyem meg tudnálak sérteni valamivel, a legkisebb mozdulatommal is, még akkor is, ha odafigyelek magamra. Hát, még ha… elveszíteném a fejemet, belegondolni is rossz, hogy mit tehetnék veled – szólt komor hangon.
- Amikor a kórházban felébredtem, te azt mondtad, hogy mikor kiszívtad a mérget a testemből, alig tudtad megállni – Edward bólintott – de mégis megtetted, azt mondtad, azért mert rám gondoltál és eszedbe jutott, hogy mennyire szeretsz – a fiú megint bólintott – nem gondolod, hogy ha akkor meg tudtál állni, akkor máskor is meg tudod állni? Nem lehet, hogy az nem is lenne olyan nehéz, hiszen nem a véremet innád.
Edward hátrébb lépett, immár nem értek egymáshoz, olyan messze álltak.
- Nem akarok kockáztatni Bella, elméletileg igazad van, de nem tudhatjuk, hogy mit tennék, ha igazán együtt lennénk. Lehet, hogy nem történne semmi, de az is lehet, hogy …lehet, hogy bántanálak – a fiú lehorgasztotta a fejét – sajnálom, nem akartam, hogy ez történjen. Azt hiszem jobb lenne, ha elfelejtenél Bella, nem kérhetem tőled, hogy így élj mellettem, ennyi mindentől megfosztva.
Bella elborzadt Edward szavaitól.
- Te most szakítasz velem? – kérdezte el-el csukló hangon.
- Neked így lesz a legjobb – válaszolt halkan, láthatólag próbálta titkolni az érzéseit.
- Micsoda? De miért? – Bella nem értette, hogy miért mondja ezt neki.
- Mert nem ilyen életet érdemelsz, hanem egy normális halandót aki mellett nem kell attól tartanod, hogy mindjárt széttép.
Bella közelebb lépett Edwardhoz, kezével megsimította az arcát, és ott hagyta felé fordítva a fiú fejét, hogy a szemébe nézzen.
- Figyelj rám – mondta az elfojtott indulattól kissé remegő hangon. – De nagyon, mert nem akarom többször elmondani. – Szeretlek. Nem akarok nélküled élni, nem érdekel, hogy mivel jár ez az élet vagy minek a nélkülözésével, veled akarok lenni. Örökké, és ne mondj nekem soha többé ilyet, ezt már a kórházban is kértem de biztos elfelejtetted vagy nem tudom. De ezt a mostanit ne felejtsd el.
Edward meglepődött a hallottakon, még nem hallotta Bellát ennyire dühösnek. De tetszett neki, amit mondott, magához ölelte, állát a fejére támasztotta, beszívta az illatát.
- Ne aggódj, nem tudom elképzelni nélküled az életemet – suttogta.
Bella hátrébb hajtotta a fejét, hogy rá tudjon nézni.
- Akkor mért mondasz ilyeneket?
Edward féloldalasan elmosolyodott.
- Mert még mindig nem tudom elhinni, hogy te ezt elfogadod, hogy annak ellenére, hogy tudod, mi vagyok, ezt az életet választod.
- Hidd csak el – mosolygott Bella is.

Pár percig egymást ölelve álltak.

Bella elhúzódik kicsit és fejét Edwardra emelte.
- Most már nem olyan nehéz mellettem lenned, mint korábban?
- Nem, sokkal könnyebb.
- Miért?
Edward elengedte Bella derekát. – Azt hiszem ez sok mindennek köszönhető.
- Például?
- Elsősorban, talán annak, hogy napról napra, percről percre egyre jobban szeretlek.
Edward mosolyogva nézte Bellát, aki próbálta takargatni vörösségét. Kezével az álla alá nyúlt, és maga felé fordította. – De azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ez az egész, a Jameses eset óta, lényegesen könnyebbé vált számomra.
Bella bólintott.
- Szóval azzal, hogy ittál a véremből megkönnyítetted a dolgodat?
- Igen, úgy tűnik – bólintott, majd elkomorodott és gyorsan hozzátette – de nem fogom még egyszer megtenni – szögezte le a fiú.
- Nem is erre gondoltam – sietett tisztázni Bella, majd folytatta – és az is segít, hogy szeretsz? – kérdezte ismét elvörösödve, de most nem fordította el a tekintetét.
- Igen, ez nagyon sokat segít abban, hogy ne kívánjam annyira a véredet, mint korábban.
- De még most is kívánod, igaz?
- Néha még előfordul, de már koránt sem olyan gyakran.
Bella mosolyogva nézett Edwardra.
- Carlisle szerint az is sokat számít, hogy sok időt töltünk együtt – tette még hozzá.
- Carlisle is észrevette, hogy könnyebb neked mostanában, mint korábban? – kérdezte meglepetten Bella.
- Igen, tudod Carlisle és Esme nagyon, odafigyelnek rád, szeretnek téged, és valóba úgy tekintenek rád, mint családtagra.
Bella őszintén örült ennek, ő is nagyon szerette őket, az egész családot szerette. Rosalie-val ugyan nem voltak épp puszi pajtások, de nem utálta őt. Viszont rajta kívül mindenkivel nagyon hamar jóba lett, és igazán megszerette őket. Edward szerint a többiek is megszerették Bellát. Rosalie-val kapcsolatban meg annyit mondott, hogy legyen türelemmel.
- Persze Esme élvezi azt is, hogy rendszeresen használhatja a konyhát, és bevásárolhat az élelmiszerosztályon is anélkül, hogy utána egyből a szemétbe kéne dobnia a szerzeményeit – mondta mosolyogva a fiú. – Azt hiszem, nyugodtan lehetek féltékeny rád, mert veled lassan többet fog törődni, mint velem. Sőt, erre már a többiek is gondoltak.
A végén már szélesen vigyorgott Edward, mert Bella először elhitte, hogy kitúrta őket Esme gondoskodó szárnyai alól, de mikor meglátta a fiú arcát rájött, hogy az csak viccelt vele.
- Gonosz vagy – mondta és meg akarta lökni Edwardot de az elugrott előle, olyan gyorsan, hogy Bella csak egy elmosódott foltot látott belőle. Meglepettségében, elvesztette az egyensúlyát és eldőlt, szerencsére nem volt semmi a közelben amit elestében még magára ránthatott volna.
Edward az együttérzés minden jele nélkül elkezdett nevetni, és mikor Bellára nézett és látta, hogy az dühösen néz rá, még jobban rájött a nevetőgörcs és immár a földön térdelt és majd megszakadt a nevetéstől.
Bella egy ideig még dühös tekintettel szuggerálta, de mikor látta, hogy semmi értelme inkább felállt és kényelmesen leült a fal mellett álló kanapéra, és onnan nézte amint a fiú majd meg fullad a nevetéstől.

Ekkor az ajtó kinyílt, és Alice lépett be, de mikor meglátta a furcsa szituációt a szobában megállt, ám az ajtó csak tovább nyílt és megjelent Jasper is és mögötte Emmett nézett be a szobába. Mindannyian meglepődve szemlélték a szőnyegen térdelő, nevetéstől fuldokló Edwardot és a kanapén nyugodtan üldögélő, kedvesen rájuk mosolygó Bellát.
Alice tért magához először döbbenetéből, és bentebb sétált, majd leült Bella mellé. A két fiú is bentebb lépett a szobába, és furcsán szemlélték Edwardot , aki még mindig térdelt de már nem fuldokolt a nevetéstől. Most érdeklődve nézett a látogatókra.
- Kopogtunk volna, de hallottuk, hogy úgyse tudnál válaszolni – szólt Alice -, és mivel úgyis beengedtél volna minket… - tárta szét a karjait a lány, jelezve, hogy ez számára egyértelmű volt.
Edward bólintott.
- Elmondjátok, hogy Edward mért fulladt meg majdnem? – kérdezte Emmett kíváncsian.
Az említett szélesen elmosolyodva Bellára nézett, félő volt, hogy megint elkezd nevetni, de végül sikerült megállnia.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés