A részhez tartozó zene: http://www.youtube.com/watch?v=XFMMFCRSVlU

1.      rész

1924. január. 14. - 85 éve ezen a napom születtem Theresa Woodburn néven.

1942. március 13. - 67 éve ezen a napon haltam meg.

1942. március 16. - 67 éve ezen a napon keltem új életre Winter May néven.

67 éve az életemet áldoztam a szerelemért és a férfiért, akit teljes szívemből szerettem.

Az évek szürke áradatában sok minden homályba veszett, a silány emberi emlékezetem sok kedves emléket eltemetett. Viszont vannak olyan emlékek, melyek halványan felrémlenek, a mai napig bennem élnek, minden részletükben belém ivódtak. Még most is érzem az orromban szeretett nagymamám vanília illatát, emlékszem mosolygós – ráncokkal tarkított - arcára, ezüstös hajára, csillogó szemére. Emlékszem a poros chicagói utcák macskaköveire, a szakácsunk által készített ínycsiklandozó sütemények édes illatára, édesapám arany zsebórájára - melyet folyton nadrágja jobb zsebében hordott és olykor kényszeres gyakorisággal tűntetett ki figyelmével -, édesanyám aranyan izzó vöröses színű hajára, ami lágy hullámokban omlott vállaira és a gyönyörű gyöngysorára, melyet mindig viselt. Gyakran eszembe jut a házunk mögötti virágoskert. Mindig elkápráztatott a színpompás virágok kavalkádja, az illatok keveréke. Gyerekként sokszor figyeltem a kertészünket, ahogy kecses mozdulatokkal öntözi a virágokat, gyermekeiként babusgatja őket külön figyelmet szentelve minden egyes szálnak. Gyakran hallgattam a kertben sétálgatva nagymamám izgalmas utazásairól szóló történeteit és sokszor bújócskáztunk ott a többi gyerekkel.

A többi emlékem már csak Róla szól... Tudom nyálasan hangzik, de amikor először megpillantottam Őt tudtam… tudtam, hogy hozzá tartozom. Az Ő arcát, illatát, mélyen búgó hangját még a silány emberi emlékezetem sem tudta eltemetni. De hogy is tehetné? Ő volt az, aki megmentett börtönömből, egy új világ kapuit nyitotta meg előttem és új életet adott nekem. Sebastian Roman volt a végzetem.

A külvilág lassacskán eltűnt és a sötétség elnyelt. A tér és az idő megszűnt, fogalmuk jelentéktelenné vált. Éreztem, ahogy az izmaim megfeszülnek, a gerincem magas ívben megfeszül, majd nekicsapódik a gyökerekkel és kavicsokkal teli nedves földnek újra és újra és újra és újra… az ereimbe, mintha sósavat öntöttek volna, az egész testem lángolt, mintha minden egyes porcikámat több ezer tű szurkálta volna egyszerre. Minden lélegzetvételért harcolnom kellett. A fájdalom minden pillanattal csak nőtt és nőtt, mikor pedig végleg feladtam volna a kínzó érzések észrevétlenül enyhülni kezdtek, majd mind eltűnt. Mikor kinyitottam a szemem valóban egy új világ volt előttem. Még mindig ugyanott feküdtem, az erdő egy eldugott szegletében. A földben látni lehetett körmeim vájta lyukakat és kétségbeesett kapálódzásom nyomait. Az ezt megelőző harc nyomait – kidőlt fák, letört faágak, kavicsokká porladt hatalmas sziklák - is magán viselte még az erdő. Mindent máshogy láttam… vámpír szemmel. Egyszerre minden annyira éles és hangos lett, a torkom égett, orromat megcsapták a csalogatóbbnál csalogatóbb illatok. Új és más volt minden, de mégsem emiatt. Más volt, mert ő nem volt ott. Egyedül voltam. Hirtelen semmit sem értettem. Valóban elment volna? Tényleg egyedül hagyott volna? Vagy talán…? Az utolsó lehetőségre még gondolni sem mertem. Még azt a mérhetetlen fájdalmat is könnyebb volt elviselni, amit az a tudat okozott, hogy magamra hagyott, mint a tudat, hogy nincs többé. 

Azonban nem voltam sokáig egyedül. Néhány másik vámpír talált rám. Rain, Johanan és Damien. Maguk közé fogadtak, ők lettek a családom. Megtanítottak a vámpírság minden csínjára bínjára. Több, mint 30 évig jártuk Amerikát. Kerestük a kalandokat – ismeretlen, új tájak felfedezése-, vadásztunk – mindig újabb és újabb áldozatokra lesve, akikkel izgatottan kezdtünk játszadozásba - és élveztük minden egyes pillanatát.

Mindig megéreztem a változást, a pontot, ahol a dolgoknak más mederben kell folyniuk tovább. Kalandozásaink során találkoztunk magukat vegetáriánusnak hívó vámpírokkal – többek között egy Denaliban élő vámpírcsaláddal -, akik csak állati vért ittak. Ilyenkor mindig jót mulattunk. Teljesen abszurd volt az elképzelés, hogy állatok vérét fogyasszuk és az emberek között éljünk, ne pedig játékszerként tekintsünk rájuk. Igaz mi is éltünk emberek között, de ezek az időszakok többnyire 1-2 hetesek voltak és csupán a kényelmet – egy idő után a csillagok alatt való alvás, a folytonos vándorlás varázsa, a kosz – szolgálták. De mikor éreztem a változást mégis ezt az utat választottam. A természetemnek ellentmondott mégis magától értetődőnek tűnt – vagy talán előre meg volt írva -, hogy Tanyaék segítségét kérjem.

Az Alaszkában eltöltött hosszú évek sok régóta keresett kérdésre megadták a választ, a szemléletem a világról és a vámpírságról megváltozott. Sok igaz barátot szereztem.

Aztán megint éreztem a pontot, jött a változás. Így kötöttem ki Forksban. A Cullen család… mit is mondhatnék róluk? Tanyaék elbeszéléséből tudtam, hogy ők is legalább annyira kedvesek és hogy ők is annyira szeretni fognak. Az évek alatt hozzá szoktam a kezdeti idegenkedéshez, halk susorgásokhoz, feltérképező tekintetekhez, tanácskozáshoz, hogy vajon nem jelentek-e veszélyt. Ők azonban, már az első perctől kezdve maguk közé fogadtak, családtagnak tekintettek. Ez egyszerre volt megható és frusztráló. Persze az életmódjukhoz – iskolába járás, alkalmazkodás az emberi szokásokhoz, ügyelni, hogy ne keltsek feltűnést stb. – való alkalmazkodás okozott kisebb bökkenőket.

És jött Ő, aki…

De ne szaladjunk ennyire előre!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés