44. fejezet – Úton a kilátóhoz


Nahuel monológja – amely ezerféle értelmet nyert a tudatomban, és sehogy sem akart elfakulni – annyi gondolkodnivalóval látott el, ami kitartott volna akár egy egész hónapig is. Csakhogy nekem nem volt ennyi időm. Mire úgy-ahogy feltisztult agyamról a zsibbadtság, már javában úton voltunk a kilátóhelyi kemping felé.

Ami a csomagolás időszükségletét illeti, természetesen Nahuel meglátása bizonyult reálisnak: az egész procedúra alig fél órát követelt, így az idő fennmaradó részében már csak a körmünket piszkáltunk, és azt próbáltuk eldönteni Kimmel, berakjuk-e a fogkrém mellé még a szájvizet is, vagy egy éjszakát nyugodtan kibírunk száz százalékos szájhigiéniai védelem nélkül is. Indulás előtt aztán mindenki levonult az ebédlőbe, és három négyfős csoportot alkotva eldöntöttük, hogy akkor Jacob, Leah, vagy Jared sofőrsége alatt kívánjuk megtenni a lelátóig vezető másfél órás utat.

Mivel Nahuel és én, a Quil-Claire páros mellett, egy kvartettben szerepeltünk, logikus módon ugyanabba a kocsiba is kellett jutnunk, ami, talán nem meglepő módon, végül is Jacob kényelmes dzsipje lett. Kicsit tartottam tőle, hogy ebből még probléma adódhat, de Nahuelbe szerencsére szorult annyi diplomáciai ügyesség, hogy megfelelően kezelje a helyzetet. Kezdésnek mindjárt megkérte Claire-t, hogy üljön mellé középre, így nekem már csak az anyósülés mögötti hely juthatott – remek kilátással az út menti szakadékvölgyre az egyik oldalon és pazar rálátással Jacob profiljára a másikon.

És Nahuel a folytatásban is igyekezett kivédeni minden konfliktusveszélyes helyzetet. Velem közvetlen beszélgetést még csak nem is kezdeményezett, inkább Quillel és Claire-rel diskurált, akik (de különösen ez utóbbi) őszinte érdeklődéssel faggatták a dzsungelbeli élet érdekességeiről.

- Tényleg van egy faodúba vájt házad? – kíváncsiskodott Claire.

Nahuel meghökkent képet vágott, s egy villanásnyi időre felém tévedt a tekintete. Én széttártam a kezem, hogy jelezzem, nem tőlem származik a hamis információ.

- Nem – mosolygott le kedvesen Claire-re –, nincs ilyen házam, habár el kell ismernem, hogy tetszik az ötlet. Ha egyszer rászánjátok magatokat, és viszonozzátok a látogatást, akkor talán berendezhetünk egy ilyen odút – a dzsungel számtalan olyan fát nevelt fel az évszázadok során, aminek a törzsében akár lakhatni is lehetne.

Claire szeme rögtön felcsillant.

- De jó! Hallod ezt, Quil – hajolt előre a sebváltó fölött –, ugye, egyszer meglátogatjuk Nahuelt Dél-Amerikában?

Quil automatikusan rábólintott. – Persze, meglátogatjuk. Majd ha nagyobb leszel.

Jacob csak a szemét forgatta, és továbbra se szólt egy szót sem.

A percek a kilométerekkel tűntek tova, s a szakadék apránként elmaradozott mögöttünk, a jobboldali panorámát elhódította az utat szegélyező, égbenyúló fenyőfasor. Nem volt hova szabadon engednem a pillantásomat, így kényszerűségből – de nem minden élvezet nélkül – Jacob profiljának tanulmányozásába mélyedtem, épp oly édes mélabúval, ahogy percekkel korábban még a mélybevesző szurdokot figyeltem.

Összefacsarodó gyomorral kellett megállapítanom, hogy ez a látvány legalább annyira lenyűgöz. Szinte haragudtam magamra, amiért az érzékeim ilyen ujjongva fogadják be az ismerős képet, jócskán megnehezítve ezzel a józan, mérlegelő gondolkodásra irányuló kísérletemet, amit pedig célul tűztem ki magam elé. Hát hogyan alkossak így elfogulatlan képet? Hogyan sikerülhetne a szíve mélyére látnom, ha már a felszín izgalmas vonásain elakad a tekintetem?

Hirtelen belém villant az, amit Nahuel a kettőnk egyediségéről és összetartozásáról mondott. Ő és én tényleg rengeteg dologban hasonlítunk, s ez a hasonlóság csak növekedett azóta, hogy áttértem a kizárólagos emberi életmódra. A testünk ugyanúgy funkcionál, fizikai erőnk és a képességeink egyforma változásokon estek át, sőt, minden rasszbeli eltérés ellenére még a külsőnk is mutat némi hasonlóságot. Egyikünk sem kifejezetten magas, mégis nyúlánknak tűnünk, hosszú végtagjaink erősek, és épp csak annyira izmoltak, ami a sportosságot választja el a kigyúrtságtól. Ha valaki csak az arcunk formáját nézi, még akár testvéreknek is hihetne minket, csupán a bőrszínünk alaptónusa tér el feltűnő mértékben.

Jacob annyira másmilyen volt, mint mi. Nahuel erősebben kiszínezett változata, megtoldva jó tizenöt centivel és minimum harminckilónyi acélkeménységű izommal. Valamivel kisebb kiadásban ilyen volt az összes alakváltó vérfarkas, sőt, bizonyos módon még maga Leah is – és ez utóbbi gondolat most csupa nagybetűvel villogott előttem.

Mindenki a saját fajtájához húz… – talán ezt akarta Nahuel finoman az értésemre adni? Hogy tudat alatt nem csak én, de Jacob is bír egy beépített antennával, ami a hozzá hasonlóakra van behangolva? És hát ki más akadna a vevőkörzetében, aki adást sugározhatna felé? Csakis Leah… ha nem számolunk az egyneműek közötti vonzalommal, amit, úgy éreztem, meglehetős bizonyossággal kizárhatunk.

Éreztem, csak kis híja, hogy ismét maga alá gyűrjön a rögeszmélés, ezért erőt vettem aggályaimon, és készakarva visszakényszerítettem figyelmemet a kocsiban zajló beszélgetésre.

- …ahol a fénykép készült? – csíptem el Claire kérdésének végét.

- Milyen fénykép? – Nahuel a homlokát ráncolta. A tekintete ide-oda járt köztem és Claire között, s én meglóduló szívvel döbbentem rá, miről van szó. Jaj, istenem, remélem, nem feszegetik tovább azt a napot!

De Claire-ből már megállíthatatlanul dőlt a szó: – Hát, amelyiken Nessie-vel vagy lefényképezve. Egy vízből kilógó sziklatömbön ültök, pucéran, ő az öledben kuporog, és úgy viháncol, mintha csiklandoznád.

Csak egy egész kicsit rándult meg alattunk a kocsi: a négykerék-meghajtás gyorsan kompenzálta a vezető pillanatnyi kihagyását.

- Ja, hogy az! – Nahuel ha észre is vette a kilengést, nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Lelkes történetmesélő hangulatban folytatta: – Igen, abban a folyóban találtam a kristálykoponyát. De a kép nem azon a szakaszon készült, ott túlságosan heves sodrású a víz, Nessie-nek pedig még a csendesebbik mellékágon is meggyűlt a baja a bikini felsőjével. Emlékszel, menina, hogy egy liándarabbal kellett felkötözni rád, mert tönkrement a kapocs?

Nahuel még a mondat közepére sem ért, mikor én már fénysebességgel villogtattam felé a figyelmeztető jeleket (fogd be a szád!), de minden hiába, a történet már teljes terjedelmében kint volt, és sehogy sem lehetett el nem hangzottá tenni.

Egy töredék-pillanatig csak vártam, azt hiszem, még a nyakamat is behúztam – kanyargós útszakaszon haladtunk éppen, hosszú, kopár sziklafal suhant kitartóan mellettünk, mintha csak arra várna, hogy matricaként felgyűrődjünk rá –, de a kocsi még csak ki sem lengett. Jacob eszeveszett összpontosítással meredt ki a szélvédőn; kormánykerékre kulcsolódó ujjain porcelánfehéren virítottak a megfeszített ízületek.

Megköszörültem a torkom, s valahogy felszínre küzdöttem magamból a választ.

- Igen, emlékszem arra a napra. Az egész család ott volt, együtt lubickoltunk. És Claire – emeltem meg a hangomat, miközben nem rá, hanem továbbra is a szavak igazi címzettjére néztem –, szerintem nézd meg azt a képet még egyszer. Nem igaz, hogy meztelenek vagyunk rajta. Csak a víztől, meg a szikrázó napsütéstől tűnik úgy. Elvégre az nem egy nudizmusra kijelölt szakasz volt, ugye, Nahuel?

- Ö… ja. – Nahuel futó pillantást vetett a visszapillantó tükörre, aztán lesunyta a fejét, és apró grimaszt vágott. – Azon a szakaszon kifejezetten szigorúan vették az ilyesmit.

- És aki megszegte a szabályt, azt keresztbe lenyelte a folyami krokodil, mi?

Nahuel értetlenséget mímelve pislogott bele a visszapillantó tükörbe. – Hogy mondod?

Jacob pofát vágott. – Csak mert kétlem, hogy egy akkora országban, mint Brazília minden négyzetkilométerre jutna egy büntetőcédulás közrendfenntartó, aki ilyen esetekben törvényesen eljár. Valld be, hogy a kutya sem törődik vele, ha pucéran lófrálsz az erdőben! Sőt, az keltene feltűnést, ha véletlenül túlöltöznéd magad.

- Te már csak tudod – replikázott Nahuel. – Mondd csak, melyik farzsebedben tartod az ingedet? Merthogy nem a nyakkendőd alatt van, azt innen is látom.

- Ne kötekedjél velem, kisfiú! – morrant fel Jacob. – Mert nem fog érdekelni, mit szólnak hozzá a többiek, kiváglak itt az út közepén, s majd stoppolhatsz a tetejéig!

- Jake, ne légy már ilyen fafejű! – nyavalygott fel Claire, s én agyon tudtam volna csókolni örömömben, amiért levette a vállamról a közbelépés terhét. – Nahuel csak viccelt, én is tudom, hogy megy ez a dolog az őserdőben. És stoppolj te a tetejéig! Amíg nem tudsz olyan érdekeseket mesélni, mint Nahuel, addig inkább vele maradnék egy kocsiban.

Jacob méltatlankodva felhördült, de becsületére váljék, az ingerültségét nem Claire-en vezette le.

- Te ezt tűröd!? – förmedt rá Quilre. – A csajod egy nyamvadt lepkéért eladta a lelke üdvét ennek a sátánfajzatnak!

- Ha-haver…! – Quil csak hápogni tudott. A tarkójánál többet nem láttam belőle, mégis könnyűszerrel el tudtam képzelni, milyen érzelmek háborúznak az arcán: egyrészt a kötelező alázat, amit az alfahímmel szemben táplál; másrészt a Claire iránti elkötelezettség, ami bűverővel kényszeríti, hogy megvédje a lányt. És ez utóbbi végül felülkerekedett az elsőn. – Nem tetszik ez a hangnem, főnök! Claire az Claire, nem a „csajom”, és leszel szíves megadni neki a méltó tiszteletet!

Jacob rövid, elkínzott nyögéssel adta meg magát. – Bocs, haver! – Hátranézett. – És bocs, pici Claire! Ne feledd, imádlak – még ha ilyen pocsék ízléssel válogatod is a barátaidat. – Visszafordult, és vicsorgás szerű vigyort villantott a visszapillantó tükörbe. – Te is igényt tartasz a vezeklésemre?

Nahuel csak mosolygott. – Ugyan, hagyd el. Még a torkodon akadna.

A két fiú közt szikrázó ellenszenv pár pillanatig olyan erőteljesen érzékelhető volt a levegőben, hogy egy gyúlékonyabb anyag talán lángra is kapott volna tőle. Aztán lassan tovaketyegtek a másodpercek, s az emelkedett energiaszint fokozatosan alászállt. A beszélgetés kissé nyögvenyelősen, de újra beindult, és Claire csillapíthatatlan érdeklődésének hála egyre elevenebbé és oldottabbá vált.

Már-már felengedett bennem a görcsös feszültség, s a figyelmem is kezdett alábbhagyni, amikor egy hirtelen rándulással ráébredtem, hogy újból aknamező felé közelít a kérdések és feleletek tévelygő menete. Claire egyre erősebben kezdte forszírozni Dél-Amerikában töltött félévem amúgy már ezerszer elmesélt sztorijait – s én jeges döbbenettel hallgattam, hogyan színezi ki, és gazdagítja új részletekkel mindezeket Nahuel.

Nem, egyszer sem hazudott, vagy állított valótlant – épp csak ezúttal meg sem kísérelt körültekintően fogalmazni. Élethű részletezettséggel ecsetelte, milyen jól éreztük magunkat együtt, hogy mennyi önfeledt órát töltöttünk az erdőt járva, vagy éppen a mi kis sziklaszirtünkön (ami az ő előadásmódjában hirtelen nagyon is romantikus helynek tűnt a hosszan taglalt naplementék aláfestésével), s hogy a családjaink mennyire „klasszul” kijöttek egymással, Rosie egyenesen adoptálni szerette volna, hadd legyen ő a Cullen família legújabb tagja.

S ha mindezzel az volt a célja, hogy revánsként odadörgölje Jacob orra alá, hát tökéletesen működött a bosszú. Jacob ugyan egy szemöldökrándulással sem árulta el a dühét, ám a ráncok egyre mélyebbek lettek a szája körül, s annál a résznél, amikor Nahuel (minden figyelmeztető orr-ráncolásom ellenére) nagy hévvel elmesélte, miként töltöttünk együtt egy magányos estét abban a barlangban, ahová a monszuneső elől menekültünk be, mindkét ajka vértelen vonallá keskenyedett, olyan erővel préselte össze a száját.

Iszonyú kínban éreztem magam, közbevágni mégsem mertem. Attól féltem, a hebegésemmel csak tovább élezném a feszültséget, s olyan látszatot keltenék, mint akinek van is miért védekeznie. Adtam hát a közömbös hallgatót, de a bőröm alatt a restelkedés bozóttüzei égtek.

És Nahuel csak nem akart kifogyni a történetekből. Ráadásul Claire lelkesen adta alá a lovat, így, mire egyórányi roppant koncentrált és néma sofőri munka után begördültünk a kilátóhely parkolójába, már úgy éreztem, nem Jacob az egyetlen férfi, akinek a gondolatmenetén képtelen vagyok kiigazodni.

Kiszálltunk. Jacob hátra került, s úgy nyomta kezembe a poggyászomat, hogy közben rám se nézett, Nahuel zsákját pedig olyan lendülettel emelte le a platóról, majd suhintotta nagy ívben hátrafelé, mintha a tulajdonosát akarná szétlapítani vele. Aztán felmarta a saját cókmókját, meg a két fagyasztott hússal teli hűtőtáskát, tüntető gyorsasággal hátat fordított, és hosszú léptekkel nekiiramodott a csikorgós kavicson. Távolodó alakját csakhamar elnyelte a kanyar, no meg a mögötte rejtőző beláthatatlan nőveszély.

Úgy fél perc múltán fel is csapott a csengő-bongó női szoprán, amitől engem azonnali hatállyal kivert a jeges veríték.

- Jacob, micsoda öröm! – hallottam fuvolázni Ms. Nagyhalál Melodyt. – A lányokkal már el sem tudtuk képzelni, miért hanyagol minket mindannyiunk kedvenc megmentője! Hát ki állítana meg a zuhanásban, ha a sötétben el találnánk véteni a lépést?

A százméteres mélység, remélhetőleg – morogtam magamban, s Nahuel nyomán elindultam felfelé az úton.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés