28. fejezet

Daniel futás közben azon gondolkozott, amit Edward mondott. „Mondjuk úgy, hogy véletlenül nem rejtették vissza elég jól a bejáratot.” Hogy értette ezt Edward? Ezek szerint a Volturi emberei valamiért Angliában jártak? Hiszen sosem hagyják el Olaszországot, ha nem muszáj. Ha valaki elhagyja Volterrát annak nagyon nyomós oka van. Ezek szerint valakit keresnek. Nem közülük valót keresnek, mert arról mindig hallani a pletykákat, hogyha egy Volturi eltűnik. Bár erre talán összesen egyszer volt példa, úgy hallottam – gondolkozott Daniel, azután pedig megtorpant, mert rátört a felismerés.  

-         Te jó Isten. Az a két vámpír a Volturihoz tartozott? Mit kerestek itt? Vajon mit akartak azoktól a vámpíroktól? Jesszusom, akkor biztosan az a vámpír kellett nekik, amelyik elviharzott. A lány nem hagyta, hogy széttépjem. Vajon mit követett el? De ha nem akarták, hogy bántsam, akkor ez nem ítélet végrehajtás volt, hanem valami más. Csak el akarták kapni. Ez felettébb különös. A Volturi a nagy mészárlások óta ki sem dugta az orrát Volterrából, most meg kiküldenek két embert is, hogy keressenek meg valakit. Vajon Edward megtudott valamit? Biztosan olvasott a gondolataikban. Majd ha odaértem megkérdezem tőle. Biztos többet tud, mint amennyit én.

Daniel fejében továbbra is az a kérdést visszhangzott, hogy vajon mit akartak attól a vámpírtól. Szélsebesen rohant az erdő felé, ahol Edwarddal találkoznia kellett. Amikor odaért Edward egy fának támaszkodott és elmosolyodott.

-         Vadásztál is közben, hogy ennyi ideig tartott? – kérdezte Edward nevetve.

-         Ez nem vicces, csak eszembe jutott pár dolog út közben és megálltam gondolkodni egy kicsit – mondta Daniel és közben morcosan nézett a fának támaszkodóra.

-         Értem. És jutottál valamire?

-         Miért kérdezed, ha már úgy is kikutakodtad a válaszokat? Most is itt vagy bent. Igaz? – kérdezte Daniel és a homlokára mutatott.

-         Igen, sajnálom. Tanuld meg Mariontól, hogy hogyan rejtheted el a gondolataid, hogyha zavar – vigyorgott Edward.

-         Nem azt mondtam, hogy zavar. Azt mondom, hogy ne játszadozz velem. Szóval mit tudtál meg arról a két vámpírról? Úgyis tudod, hogy erre vagyok kíváncsi – mondta Daniel és leült egy kidőlt fára.

-         Őszintén szólva, meglehetősen bosszantó a helyzet, mert nem tudtam meg szinte semmit – mondta Edward egy kicsit elszomorodva.

-         Mi? – döbbent meg Daniel. – Nem hallgattad ki a gondolataikat?

-         De igen, csakhogy semmilyen lényeges információ nem szivárgott ki a gondolataikból.

-         Lehet, hogy tudták mi a képességed?

-         Nem hiszem, szerintem csak nagyon koncentráltak. Elég különösek voltak, mintha az egész vámpírvilág sorsa tőlük függött volna – gondolkozott el Edward.

-         Ezt meg, hogy érted? – kérdezte Daniel kíváncsian.

-         Ameddig együtt voltam velük csak azt visszhangozták gondolatban, hogy „nem állhatunk meg a cél előtt. Végre megtaláltuk. Vissza kell vinnünk. Csak az igazság számít. Valószínűleg átvert minket” – idézte Edward a gondolatokat.

-         Ez nagyon furcsa. Vajon miféle átverésről beszélhettek? – kérdezte Daniel kíváncsian.

-         Fogalmam sincs. A férfi, amikor nem ezekre gondolt, akkor csakis arra, hogy sértetlenül kell hazavinnie azt a lányt. Annyi biztos, hogy mérhetetlenül tisztelte azt a nőt, úgyhogy valami magas rangú személy lehet – mondta Edward határozottan.

-         Jó lenne tudni, hogy mi is a céljuk. Biztosan nagyon fontos ügy, hogyha nem elég, hogy Volturik hagyták el miatta Volterrát, de ráadásul még magas rangú is – tűnődött Daniel.

-         Tanuld meg Daniel, hogy a Volturi lehet, hogy nagyon bölcsnek és igazságosnak képzeli magát, de ők is csak vámpírok! Ne érezd magad náluk alacsonyabb rendűnek. Bármilyen hihetetlen olykor még ők is tévednek! Magas rangú volt a nő vagy sem, elmentek és jobb is így – csattant fel Edward. Istenem, ezt most hangosan is kimondtam? Te jó ég. Idióta! Ezt nem kellett volna. De már olyan régóta kikívánkozott belőlem. El kell simítanom ezt a kirohanást, még mielőtt gyanússá válnék – gondolta Edward.

-         Sajnálom, Edward! Nem akartalak megbántani – hajtotta le a fejét Daniel bűnbánóan. Vajon, miért lett ilyen ideges? Talán valami rosszat mondtam? Edwardra nem jellemzőek az ilyesfajta érzelmi kitörések – gondolkodott el Daniel.

-         Nem, én sajnálom Daniel. Értsd meg, hogy szerintem azért, mert ők a fajunk vezetői, attól még nem kell valami felsőbbrendű lényként gondolni rájuk.

-         Rendben, megértettem. Kérdezhetek valamit?

-         Persze. Kérdezz nyugodtan – mosolyodott el Edward.

-         Mit mondtak, amikor utolérted őket? Miért mentek el csak úgy szó nélkül?

-         Nem mondtak semmit, mert nem értem utol őket a tenger előtt, oda pedig nem akartam követni őket. Ms. Swan biztonsága most fontosabb, mint egy magyarázat arra, hogy miért hagytak itt minket szó nélkül – mondta Edward nyugodtan.

-         Mi? Leráztak téged? Hogyan csinálták? Hiszen nálad gyorsabb vámpírral még sosem találkoztam, és az a férfi sérült is volt – döbbent meg Daniel.

-         Igazság szerint már nem volt sérült. Két medve után már elég jól nézett ki, már csak néhány sebe volt, de a csontjai összeforrtak. Már a harmadikat kezdte, a nővel, amikor elmentem egy negyedikért, mert meglehetősen szomjasnak tűntek, mire visszajöttem már nem voltak sehol. Őszintén szólva nem figyeltem a gondolataikat, mert nem gondoltam volna, hogy fogják magukat és elmennek. Csak a vadászatra koncentráltam – magyarázkodott Edward.

Ekkor Daniel hatalmas hahotában tört ki és Edwardnak először fogalma sem volt, hogy mi történt vele, ezért elkezdett egy kicsit kutakodni a fejében.

Kíváncsi vagyok, hogy hogyan nézhetett ki két Volturi, amikor medvével oltja a szomját. Még életemben nem hallottam ilyesmiről. Volturik, amint Edward szigorú intelmei miatt megtántorodnak, és szó nélkül medvét isznak. Ezt meg kellett volna valahogyan örökíteni az utókor számára, mert ilyen soha többé nem fog történni ez szinte biztos – gondolta Daniel aki már a földön feküdt a nevetéstől. Ezt már Edward sem bírta tovább. Látta Daniel fejében az elképzelt képet arról, ahogy „vendégeik” a medvéből isznak fintorogva. Ekkor Edwardból is kitört a nevetés, amikor néhány perc múlva végre alábbhagyott a jókedvük eszükbe jutott, hogy Isabella és Marion már biztos nagyon aggódik értük, hogy mi történhetett. Úgyhogy gyorsan elrejtették a titkos járatot és elindultak a Swan kastély felé, hogy megnyugtassák az ottaniakat. Útközben Edward elcsípte Daniel gondolatait Marionról, és mosolyogva hallgatta őket egészen a kastélyig. Amikor megálltak a kastélynál Edward nem bírta megállni és megállította Danielt mielőtt még beértek volna, hogy Marion még véletlenül se hallja.

-         Daniel? – mondta Edward és rámosolygott a férfira.

-         Tessék? Valami baj van? – kérdezte Daniel.

-         Nem, baj az nincs – vigyorgott Edward.

-         Akkor meg mi történt. Miért mosolyogsz így? – döbbent meg Daniel.

-         Miért nem mondod meg Marionnak, hogy nagyon kedveled? – kérdezte Edward.

-         Hogy mi? Nem mondod komolyan, hogy még futás közben is kihallgattad a gondolataimat? – háborodott fel Daniel.

-         Bocsánat. Esküszöm, hogy most nem volt szándékos, de szinte kiabáltál gondolatban a boldogságtól, hogy nemsokára megint láthatod őt – mondta Edward bűnbánóan.

-         Megbocsátok egy feltétellel – mondta Daniel szigorúan.

-         Mi lenne az? – kérdezte Edward sürgetően.

-         Nem mondhatod el neki, hogy tetszik. Soha. Megértetted? Komolyan mondom, nem akarom, hogy megtudja.

-         Miért nem? Marion nagyon kedves lány, és nem hiszem, hogy ne kedvelne téged. Vagy összevesztél vele valamiért? Mert néha nagyon idegesítő tud lenni.

-         Nem erről van szó. Csak tudod, ismerik az egész életemet hála neked. Ezért még megfizetsz egyébként – intett Edward felé figyelmeztetően. – Nem hiszem, hogy jobban meg akarna ismerni egy ilyen alakot, mint én – mondta lesütött szemekkel.

-         Ezt meg, hogy érted pontosan? – kérdezte Edward.

-         Mi az még nem olvastad ki a fejemből? – döbbent meg Daniel.

-         Nem, mert tudom, hogy nem szereted, amikor azt csinálom és most egyébként is beszélgetünk, úgyhogy inkább megvárom, amíg elmondod. Persze, csak ha elmondod, ha nem akkor kiolvasom a fejedből, mert nem értelek.

-         Tudod Marion olyan tiszta és ártatlan. Sosem bántott embereket és annyira közvetlen és kedves. Tudom, hogy jobbat érdemel, mint én – mondta lesütött szemekkel.

-         Most egészen olyan voltál, mint én régen – mosolygott Edward.

-         Ezt most én nem értettem. Elmagyaráznád? – kíváncsiskodott Daniel.

-         Tudod régen én is mindig azt hittem, hogy nem érdemlem meg a boldogságot, és ezért nem találom meg a páromat – mondta Edward.

-         De most megtaláltad az igazit, ha jól sejtem – mosolygott Daniel.

-         Én is azt hiszem, és ez a lényeg. Nem az számít, hogy mennyit kellett várnom rá, hanem az, hogy végre velem van. Szerintem Marion és te jól összeilletek, de nem ismerem Marion érzéseit. Ha akarod, akkor viszont lehet, hogy sikerülne megtudnom pár dolgot az érzéseiről – vigyorgott Edward.

-         Mégis hogyan tudnál meg bármit is? Hiszen azt mondtad, hogy állandóan a görög ABC-t ismételgeti, ha a közelébe érsz, vagy a saját kis szerzeményeit – nevetett Daniel.

-         Igen, ez tényleg így van, de történetesen nagyon jól ismerem a legjobb barátnőjét, akinek valószínűleg mindent elmond – vigyorodott el Edward.

-         Mégis, hogyan akarod kiolvasni Ms. Swan gondolataiból, hogy mi a véleménye rólam Marionnak? Nem hiszem, hogy éppen az én sorsom foglalkoztatná, amikor kettesben vagytok. Egyébként sem lenne tisztességes – mondta Daniel.

-         Igazából csak arra gondoltam, hogy megkérdezem tőle, és ha akar válaszol, ha nem, akkor nem. Egyébként Ms. Swan valamiért kivétel a képességem alól. Nem látok a fejébe, és nem tudom, hogy miért nem, de elég bosszantó. Bár azt hiszem, hogy lassan kezdek hozzászokni.

-         Nos, hogyha válaszol a kérdésedre, akkor örömmel vennék egy kis segítséget arról, hogy mit gondol rólam Marion – mosolygott Daniel.

-         Rendben, akkor ezt megbeszéltük – mosolygott Edward is. – Akkor most menjünk és mondjuk el, hogy a látogatóink mégsem jönnek. Igazság szerint egy kicsit így nyugodtabb vagyok. Nem tudom, hogy meddig tudtam volna őket medvén tartani. Nem nagyon ízlett nekik attól tartok – kuncogott Edward.

-         Igen, megértelek. Azon viszont nagyon meglepődtem, hogy senki nem menekült el sikoltozva a kastélyból, amikor megtudták, hogy kiket akarunk ide hozni. Sőt még kedvesek is voltak. Egészen hihetetlenek az itt élők. Eddig engem még senki nem kedvelt, de ezek az emberek olyan kedvesek hozzám.

-         Igen, engem is nagyon meglepett az, ahogy fogadtak, amikor megérkeztem – mosolygott Edward. – Ne izgulj, gyorsan hozzá lehet szokni – mondta Edward vigyorogva.

Edward és Daniel elindultak Isabella szobája felé, mert sejtették, hogy a két lány ott tartózkodik, mint mindig, amikor egy kicsit kettesben maradnak. Mindig kihasználják a lehetőséget egy kis csevelyre. Amikor az ajtó elé értek bekopogtattak és vártak, hogy a lányok beengedjék őket.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés