5. A fájdalmas tény.   




Nem akartam hazamenni és apámmal találkozni. Nina elintézte nekem, hogy ne keressen, valamilyen ürüggyel. Az igazat megvallva nem érdekelt az oka, csak hogy ne kelljen vele találkoznom, annyira még nem szedtem magam össze és nemsokára jön a nyár vége, egy szörnyű nyár vége. Adtak nekem két hetet, hogy mindent feldolgozzak. Edgár nagyon figyelmes volt. És Colin is, meg persze Nina. Ian utált engem. Bill olyan volt, mint akármelyik más fiú velem, nem nagyon figyelt rám inkább csak beszélt Ian-el, meg persze a többiekkel, néha érdeklődött irántam is. De nem nagyon tudtam most ezzel foglalkozni és nem is nagyon érdekelt. Megszerettem ezt a „családot”. Sajnos, amíg időt adtak sok mindent átgondoltam és rengeteg kérdésem merült fel. Matt hiánya csillapodott, de meg nem szűnt, az érzést már tudtam kezelni. Már nem sírtam egész nap, bár este még mindig hullottak a könnyeim…
   - Linda? –szólt be egy gyenge aranyos lágy hang, az ajtóm pedig kinyílt (saját szobát kaptam és sok cuccomat kicsempészték)
   - Ébren vagyok. –feleltem –Gyere csak be.
   - Szia, Linda.
   - Hello. –köszöntem – beszélni szeretnék veled. Nagyon fontos.
   - Mond csak –felelte Nina és leült mellém a nagy fekete ágyra, amiben már több mint két hete aludtam, és amit már szétáztattam a könnyeimmel.
   - Tudod sokat gondolkodtam…
   - Ezt nem szeretem, mármint hogy ha így kezdesz valamit Lids.
   - Nina! Nem értem. Nem értem, hogy miért… Matt azt mondta, hogy… hogy valaki túl messzire ment ő megölte és most üldözik. Pont akkor mondta mikor először láttalak titeket. Nem értem ki üldözte? Mit tett?
- Jaj, Lids ne csináld ezt velem Edgár így is mérges rám, mert olyan hamar elmondtam Matt halának körülményeit. Ezt én sem bocsájtom meg magamnak, mert ha nincs Colin akkor… akkor már lehet, hogy te sem lennél. És akkor…
   - Nina ezt tudnom kell, kérlek. – vágtam közbe sóvárogva és könyörögve.
   - Jaj, gonosz vagy Linda. –nem feleltem csak halványan mosolyogtam.
   - Nem is tudom. –bizonytalankodott az én Ninám.
   - Köztünk marad –bátorítottam, majd szúrósan nézett rám és én úgy tettem mintha nem érteném. Pedig tudtam, hogy mindenki hallja a beszélgetésünket hiába is suttogtunk.
   - Ó, Linda szeretlek. Te vagy a legjobb barátnőm. Az a legjobb barátnőm, aki most szenved és nekem könyörög. Miért csinálod ezt velem? Ez számodra nem nehéz, de nekem az, mindent elmondani nagyon nehéz.
   - Beszélek Edgárral nem fog mérges lenni Nina. De ezt nem titkolhatod el. Nem titkolhatjátok el –javítottam ki. –Kérlek. Kérlek. Légyszí.
   - Rendben. De ezért én még kapni fogok. –sóhajtott egyet és elkezdte a történetet. Szerettem, hogyha ő mondott ilyeneket olyan megnyugtató volt a hangja bármiről is legyen szó.
   - Igen? –sietettem.
   - Szóval… Matt egy különösen meggyötört ember volt eleve is.
   - Hát persze elvesztette a családját.
   - Igen, biztosan azért. Őt nem egy mutáns változtatta át. Mármint nem egészen egy mutáns ő… ő félvér volt. Aki ezt tette Mattel annak az anyja ember az apja pedig mutáns volt. Így Mattnél nem voltak a hatások olyan intenzívek eleinte. És mikor megölt egy mutánst.
   - Mi? A saját…
   - Igen Linda, a saját fajtájából. Mert, akkor még nem ismerte fel, tudod, amit az előbb mondtam eleinte nem volt a hatás intenzív. Akkor az a személy, aki szörnyet csinált belőle, azt mondta neki, hogy üldözik. Mert Matt nem csak a normál vámpírokat állította meg. Hogyha az a szörnyeteg beismerte volna a hazugságát. Matti megölte volna. Szóval nem volt más választása. Azután Ian tudomást szerzett Mattről és rólad. Akkor cselekedni kezdtünk. El akartuk távolítania közeledből és beszélni vele és mindent elmagyarázni neki. De későn érkeztünk és már nem volt neki visszaút vagy meghal vagy… végez… veled. Azt viszont nem hagyhattuk. Így már csak kevés vámpír van a földön. Ha a mi nemzedékünk eltűnik, megszűnünk és minden szörnyűségnek vége.
   - De… akkor miattam hagytátok, hogy… hogy vége legyen? – ismét a könnyeimmel küszködtem. –Ez nem lehet igaz, minden miattam van. Ez nem lehet igaz… ez… ne…
   - Nyugi Lids –szólt egy kedves hang.
Hátranéztem. Colin és Edgár ált ott.
   - O-O –mondta Nina és próbált esedezni a pillantásával a bocsánatért, hogy kikotyogta
   - Nem Nina hibája. –vágtam közbe – Én húztam ki belőle Edgár.
   - Nin! Te… - dühöngött Colin.
   - Colin! –szóltam rá –Elég! Az én hibám volt, oké? Ne Ninát vond miattam felelősségre.
   - Lids. Ő mondta el… nem… nem lett volna szabad neki. – fojtotta el a dühét
   - Colin ezt tudnom kellett nem titkolhattátok el örökké. Úgysem állt össze a kép!
   - Mert most jobb? –hitetlenkedett
   - Igen! –vágtam rá, de elbizonytalanodtam –bizonyos fokig.
Azután Colin rámorgott Ninára.
    - Colin! –ordítottam és idegességembe megütöttem. De nem is érezte viszont én igen és fájt. Picit. A teste olyan kemény volt. Viszont langyos.
Azután mindenki el kezdett nevetni, de én csak ettől még mérgesebb lettem. Olyan ideges lettem, hogy sírtam. Elég idiótának éreztem magam. Nem tudtam abbahagyni az után rájöttem, hogy Matt miatt zokogok. Elájultam. Az utolsó, amire emlékszek, hogy Nina elkap.
Mikor felébredtem egy zöld falú frissen festett szobában feküdtem.
Egy fekete kanapén, amin fehér párnák voltak. Fapadló volt Világos és lakkozott. A bútorok halványak és nagy ablakok. Volt egy fekete ajtó, ami ki volt nyitva, de csupán résnyire. Kint sötét volt.
   - Ébren vagy? –súgta nekem egy hang
   - Igen. –feleltem
   - Figyelj, Linda nagyon sajnálom, amit tettem nem kellett volna így reagálnom- most már felismertem a hangot és éreztem, ahogy a kihúzott, ágynak használt kanapéra leül.
   - Nem haragszom. Köszönöm… köszönöm, hogy nem hagytad… azt, hogy megöljem magam… kösz, hogy megmentettél a saját, ostoba és szörnyű hibámtól. Örökre az adósod vagyok köszönöm ismét Colin, sajnálom, hogy ezért ordítottam veled. Én… annyira, de annyira… -elharaptam a mondatom végét és a könnyeim kiszöktek. Nagyon rossz volt. Úgy ismertek meg engem, hogy folyton sírok. Azelőtt nem nagyon sírtam mindig elfojtottam, ha valami bántott. De, most, csak úgy kitörik belőlem… folyton.
   - Lids nyugodj meg semmi baj, nincs semmi. Örülök, hogy megállítottam a kezedet és a kést. –monda és átölelt. – Nagyon fontos vagy nekem. –mondta a teste kellemesen langyos volt. Matté viszont az utóbbi időben jég hideg. Jól esett, hogy ott volt velem. Akkor, úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül.
Várt egy kicsit és ő is átölelt, szorosan tartott és ez megnyugtatott, a könnyeim elálltak és újra normálisan lélegeztem.
   - Köszönöm, hogy itt vagy nekem.
   - Mindig itt leszek, ha szükséged lesz rám. –mondta.
Én felnéztem rá, hogy láthassam az arcát. A szemei csillogtak, a gyönyörű fekete szemei, a haján játszott az ajtó résén beszűrődő aprócska fénycsóva.
Az ő szempárja találkozott az én tengerkék könnyes szememmel, majd elmosolyodott.
   - Szeretem mikor így nézel. Ilyenkor nincs a szemeidben szenvedés és ez megnyugtat. Nem csak engem, hanem Ninát és Edgárt is. Tudod nehéz végignézni, hogy így szenvedsz, de veled akartunk maradni és segíteni neked. Hogy ne légy egyedül. Főleg hogy ne tégy kárt magadban.
   - Sikerült –feleltem és ő mélyen a szemembe nézett. Valamit kutatott bennük.
   - Azt hiszem, igazad van. Most nem tűnsz annyira keserűnek. –még mindig átölelt és a szememet fürkészte.
Azután lassan előre hajolt és megcsókolt. Eleinte hagytam és visszacsókoltam. Ettől erőt merített és erősebben csókolt. Mintha nem lenne több alkalma rá. Mikor lehunytam a szememet Matt arca jelent meg. Először nem foglalkoztam vele, de a könnyeim hirtelen zúdultak nem tudtam tenni ellenük. Nem bírtam tovább. Ellöktem magamtól. Csodálkoztam, hogy volt ahhoz elég erőm, hogy félrelökjem, de rájöttem, hogy megérezte a könnyeimet és azt, hogy taszítom el magamtól.
Hagyta, hogy ellökjem. A könnyeim könyörtelenül záporoztak. Erre még nem voltam kész.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés