A részhez tartozó zene: http://www.youtube.com/watch?v=OmGR74fEz1Q

2.      rész

A múltam… a jelenem… a jövőm… mindenem egyetlen bőröndben hevert az ágyon. Ahogy szemem újra végig futott a sötét, poros kis szoba részletein furcsa érzés lett úrrá rajtam. Ezt a helyet semmilyen szempontból nem tekinthettem otthonomnak, sőt még csak nem is töltöttem itt sok időt különösebben, de mégis… a hosszú évek végtelennek tűnő áradatában ez volt az egyetlen biztos pont. Akárhol jártam, akárki mellé csapódtam, akármi történt ide… ebbe a poros kis szobába mindig visszajöhettem. Itt megbirkózhattam az emlékekkel, felejthettem. Itt biztonságban voltam.

-         Biztos, hogy ezt akarod? – tekintete az ágyon fekvő bőröndre vándorolt.

-         Rain, kérlek! – testem hangtalanul huppant az ágyra - Már meghoztam a döntést. 

-         Tudom, de ez… annyira abszurd. – másodpercekkel később ő is mellettem ült.

-         Rain…

-         Jó tudom, tudom. De akkor is. Együtt élni az… – arcán furcsa fintor jelent meg és hadonászni kezdett kezeivel - emberekkel és nem rájuk vadászni. Ez… ez…

-         Abszurd? – kérdeztem mosolyogva.

-         Pontosan. – halványan ő is elmosolyodott - Tényleg ezt akarod? Mindent átgondoltál?

-         Már minden elő van készítve, Tanyáék várnak rám. – ujjaim lassan végig csúsztak a bőröndön. A 2 kis csat hangosan kattant.

-         Ha a múltkori… - szemeit hezitálva fordította felém.

-         Ennek semmi köze ahhoz, amit láttam… vagyis hittem, hogy láttam. - bíztatólag megeresztettem egy félmosolyt - Egyszerűen csak változásra van szükségem, ez az élet már nem nekem való.

-         Hiányozni fogsz. – hirtelen megölelt.

-         Ti is nekem. Aztán semmi jót ne halljak rólatok.

-         Óóó ettől nem kell tartanod. – kezei még mindig erősen tartottak - Biztosíthatlak

-         Szavadon foglak. – szorítása enyhült és hátrébb húzódtam, majd tétován kutatni kezdtem szemeiben – Helyettem is élvezzétek a vadászatot.

Igazam volt. Az alaszkai utazásom volt talán az eddigi legjobb döntésem.

Az első pár hónapban azt hittem könnyű lesz átállni az állati vérre… Oh milyen naiv voltam. Az elején nem értettem Tanyáék miért óvtak úgy. Természetesen az állati vér összehasonlíthatatlan volt az emberi vérrel, de enyhített a mardosó szomjon. Viszont, ahogy telt az idő egyre nehezebb volt. Akármennyit vadásztam, akárhány állat vérét ittam magamba, a szomj egyre kínzóbb volt. Hiányzott a régi izgalom, amit egy egy préda elejtése jelentett, a jóleső bizsergés, ahogy torkomat elérte az első csepp friss, meleg emberi vér. Minden porcikámat vonzotta az emberi vérvörös nedű, torkomban lángolt a kínzó szomjúság… telhetetlen és tehetetlen voltam. Sokszor próbáltam feladni, és sokszor túl közel is kerültem ahhoz, hogy minden addigi erőfeszítés kárba vesszen, de sikerült. Sikerült kordában tartanom az ösztöneimet, a szomjamat. Persze még mindig voltak pillanatok, mikor a szomj kínzó vágya ijesztő erővel söpört végig porcikáimon, de… reméltem, hogy nem bukok el.

Visszatekintve, az Alaszkában eltöltött közel 25 év tényleg létezésem egyik legjobb döntése volt… Most pedig ismét újabb útra készültem. Talán ez már nem volt olyan jó döntés, de éreztem, hogy itt az idő… tovább kell állnom.

És ki tudja? Talán Forks nem is lesz olyan unalmas.

Ahogy a Forks környéki erdőket jártam rájöttem Cullenék miért éppen ezt a helyet választották és tudtam, hogy jól fogom érezni itt magam. A nap szinte sose bújt elő a sűrű, szürke felhők árnyékából – ami az egyik legfontosabb szempont a fajtánknál -, rengeteg különféle vadállat volt, az erdők tele voltak eldugott ösvényekkel, amelyek messze voltak a turisták által látogatott helyektől – így nem kellett tartaniuk a lebukástól -, és a táj egyszerűen elképesztő volt – minden annyira friss volt és hihetetlenül zöld.

Furcsa idegesség lett úrrá rajtam – amit nem is értettem, hiszen eddig egyik családnál se aggódtam, hogy mi lesz. Nem érdekelt, hogy kedvelni fognak-e, jól ki fogunk-e jönni és pár nézeteltérést leszámítva alaptalanok is lettek volna ezek a kétségek. De Forksban és a Cullen családban volt valami, amitől a hideg is kirázott, még is hihetetlen erővel vonzott -, ahogy a Cullen ház felé haladtam. Lépteimet lelassítottam, próbáltam húzni az időt, de hamar eljutottam az aprócska folyóhoz, aminek a túloldalán megpillantottam a házat.  Pár percig még időztem a biztonságot nyújtó fák rejtekében. Habár biztos voltam benne, hogy már régóta érzik, hogy a környéken vagyok, mégsem jöttek ki, ezért hálás voltam. Szükségem volt egy kis időre, hogy összeszedjem magam. Összeszedve minden erőmet és bátorságomat indultam a hatalmas ház felé, majd szinte araszolva tettem meg a lépéseket az ajtó felé, de mielőtt az ujjaimat a csengő felé emeltem volna az ajtó kinyílt. Az ajtóban egy fekete hajú, alacsony, törékeny vámpírlány állt. Apró teste és szanaszét meredező haja tündérszerűvé tette megjelenését. Az arcán elterülő széles, hófehér mosoly pedig az én arcomra is halvány mosolyt festett. Majd hirtelen megjelent egy magas, szőke, modell külsejű férfi és eltolta őt az útból.

-         Szia! A nevem Carlisle Cullen. – az ő ajkain is széles mosoly feszült.

-         Winter May. – ráztam vele kezet megilletődve.

-         Gyere be. – invitált be - Örülök, hogy megismerhetlek. Ők itt a családom. A feleségem, Esme.– mutatott a mellette termő gyönyörű nőre.

-         Szia! – kedves mosolyt suhant át ajkain.  Haja karamella színű volt, lágy hullámokban omlott vállaira. Megmagyarázhatatlan melegség és törődés sugárzott minden porcikájából.

-         A gyerekeim, Alice. – a tüskés fekete hajú lány felé mutatott.

-         Nagyon jól ki fogunk jönni! – mosolya töretlen maradt és szorosan átölelt.

-         Jasper. – mutatott az Alice mögött álló mézszőke hajú, magas fiúra.

-         Örvendek. – testtartása merev volt, arcán furcsa kifejezés ült. Megrémített és úgy tűnt ezt észre is vette.

-         Rosalie. – Carlisle jobb kezével a lépcső teteje felé mutatott, ahol egy gyönyörű szőke hajú lány állt.

Ahogy megpillantottam, megbabonázott. Talán még a szám is nyitva maradt egy pillanatra. Kétség sem fért hozzá, hogy ő volt a leggyönyörűbb teremtés, akit valaha láttam. Testtartása azonban merev volt, mint Jasperé és elutasító. Egy halk „Hello.” félét moroghatott, majd eltűnt.

-         Emmett. – ahogy előttem termet egy halk sikoly hagyta el a számat, mire válaszként szívből jövő kacaj hagyta el a göndör fekete hajú fiú ívelt ajkait.

Éveim során rengeteg különféle vámpírral találkoztam, de biztos voltam benne, hogy ő volt az egyik legtermetesebb, akivel valaha találkoztam. Legalább 2 fejjel magasabb volt nálam, pulcsija alatt is jól kivehetőek voltak hatalmas, formás izmai, arcán csibészes mosoly húzódott.

-         Azt hiszem mi is jól ki fogunk jönni. – megveregette a vállam, majd a szőkeség után indult az emeletre.

-         És Edward. – a lépcsőn ülő bronzvörös hajú fiú felé mutatott.

-         Hello. – hangom furcsán bátortalanul csengett.

Nem válaszolt. Látszólag nagyon elmélyültem tanulmányozta a lépcső apró hajszálrepedéseit, gondosan kizárva fejéből mindent, ami a szobában zajlott. A viselkedése rendkívül idegesített. Természetesen tisztában voltam vele, hogy nem mindenki fog tárt karokkal fogadni és ezt nem is vártam el. De egy „Sziát.” megérdemelhettem volna… vagy legalább morgást, hümmögést, ami jelzi, hogy tudatosult benne a létezésem.

„Remek. Egy újabb bunkó barom.” – morogtam magamban. A fiú hirtelen felkapta a tekintetét, mintha hozzá beszéltem volna. Ez legalább annyira sokkoló volt, mint Emmett látványa, hiszen teljesen biztos voltam benne, hogy nem mondtam ki hangosan semmit. Aztán leesett. Gondolatolvasó, ez tűnt az egyetlen logikus magyarázatnak.

-         Kérlek bocsáss meg a fiamnak. Néha elfelejti mi az illem. – szúrós pillantással fordult a még mindig maga elé meredő fiúra.

Hosszú másodpercekig farkasszemet néztek Carlisle-al. Láttam, ahogy Edward kecses ujjai ökölbe szorulnak, állkapcsa megfeszül, háta kiegyenesedik. Nem értettem az egész helyzetet. Hiszen alig vagyok itt pár perce, így aligha tettem olyat, amivel ennyire magamra haragítottam volna és abban is teljesen biztos voltam, hogy a gondolataim között se olvashatott olyat – már ha tényleg képes volt erre -, ami ennyire felzaklathatta volna.

-         Hello. – végül ennyit szűrt ki összeszorított fogai között, majd 2 másodperccel később egy emeleti ajtó csapódását hallottam.

-         Öhm… Gyere megmutatom a házat. – karolt belém kissé zavartan Esme, és beljebb húzott.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés