3. rész

A ház belülről még nagyobbnak tűnt. Minden annyira tágas és világos volt. A bútorok és a kiegészítők gondosan lettek összeválogatva és elrendezve. Egyik ámulatból estem a másikba. Nehezemre esett elhinni, hogy tényleg ebben a gyönyörű házban fogok élni ezentúl. A szobám pedig… hatalmas volt. Igaz nem volt berendezve – azért, hogy majd én válogathassam ki a kedvemre való bútorokat és egyebeket – pár szekrénytől és egy „átmeneti” heverőtől eltekintve. Épp, hogy csak lepakoltam a cuccaimat máris megjelent Alice, hogy segítsen kipakolni. Ez a lány aztán tényleg nem semmi…

-         Edward miatt ne legyél rossz kedvű. Nem veled van baja. – Alice a szekrénynél állt és azon gondolkodott milyen rendszer szerint rakja be a ruháimat.

-         Valóban? Pedig nekem nagyon úgy tűnt. – én az ágyon ültem és figyeltem őt.

-         Csak Bella miatt ilyen, de…

-         Bella, az ember?

-         Igen.

-         Tanyáék már meséltek róla és arról, ami azzal a Jamesszel történt, de akkor sem értem nekem mi közöm ehhez.

-         Neked semmi. Ő egyszerűen csak félti Bellát mindentől és mindenkitől.

-         De én nem bántanám.

-         Ezt mi is és ő is tudja, csak időre van szüksége és, ahogy megismer téged erre ő is rá fog jönni.– visszasétált vagy az ő esetében inkább táncolt mellém és a bőröndöm tartalmát kezdte elemezni.

-         Tehát várjam meg, amíg nem akar majd levegőnek nézni? – sóhajtottam.

-         Nyugi, csak egy kis idő. Addig meg lóghatsz velem. – rám villantotta tökéletes mosolyát - Ezek a ruhák egész jók. – épp a kedvenc felsőmet tartotta a kezében - De alaposan fel kell turbóznunk, és a szobádat is kicsinosíthatnánk. Holnap vagy valamikor elmehetnénk vásárolni.

-         Semmilyen kifogást nem fogadsz el ugye?

-         Nem bizony.

-         Akkor legyen.

-         Egy jó barát kedvéért, azért lehetnél kicsit lelkesebb vagy legalább tettethetnéd. – kérdően néztem rá – Láttam, hogy jóban leszünk.

-         Láttad?

-         Igen. Ez az én képességem. Látom a jövőt vagyis… nos ez elég szubjektív. Addig látom valaki jövőjét, amíg nem változtat a döntésein. Utána a jövője is változik. Ez néha elég idegesítő.

-         A többieknek is van valamilyen képessége?

-         Jasper tudja irányítani mások érzelmeit, Edward tud mások gondolataiban olvasni.

-         Ez csodás.

-         És neked van valami képességed?

-         Nem nevezném képességnek. A hallásom, a szaglásom és a hallásom élesebb, mint a többi vámpíré, de semmi extra. – úgy látszik a válaszom nem villanyozta fel túlságosan.

Másnap elmentünk Aliceszel vásárolni. Alaposan beraktároztunk ruhákból.  A szobámhoz is megvettünk minden szükséges dolgot, és hazaérve segített is otthonossá varázsolni. A falaim lila és kék színben pompáztak, a régi és új ruháim gondosan kidolgozott rendszer szerint voltak elrakva a szekrényekben, az íróasztal és a többi bútor is hasonló rendszer szerint elhelyezve, ami pedig a számomra legfontosabb volt az az ágy. A vámpírok nem alszanak, de én makacsul ragaszkodtam hozzá – szerettem zenét hallgatva rajta feküdni, és gondolkodni.

Alicenek igaza volt. Tényleg nagyon jóba lettünk. Tündérszerű megjelenése, táncoló mozgása, folyton mosolygós arca, és a belőle áradó örökös jókedv engem is mindig felvidított. Egyszerűen lehetetlen volt nem szeretni ezt a cserfes vámpírlányt.

A Rosalieval való kapcsolatom már közel se volt ennyire jónak mondható. Akárhányszor csak találkoztunk igyekezett semmibe venni, minél előbb kimenni az adott helységből ha én is jelen voltam, vagy furcsán méregetett, ezért inkább igyekeztem a találkozásaink számát minimalizálni.

Emmett teljesen más volt – nem is értettem mit lát Rosalieban. Ő élvezte a vámpírlétet, a vadászatokat, a verekedéseket akárcsak én. Nagyon megkedveltem, olyan volt, mint egy igazi báty. Gyakran ugratott és piszkált, ezt általában a ház berendezése bánta. Amit természetesen sem Carlisle, sem Esme nem nézett jó szemmel.

Carlisle és Esme fantasztikusak voltak. Hihetetlen erő és szeretet áradt mindkettejükből, amivel különös kis családjukat összefogták. Furcsa volt nézni, ahogy a Cullen gyerekek valóban szüleikként tekintettek a 2 vámpírra, és akaratlanul belőlem is ezt váltották ki. Lassan én is úgy tekintettem Esmere, mint egy szerető és féltő édesanyára. Carlisle pedig olyan volt, mint amilyen édesapát mindig is szerettem volna…

Jasper általában csak akkor kereste a társaságom, ha Alice is ott volt vagy, ha Emmettel játszották a roppantul „szórakoztató” játékukat. Ergo az én érzelmeim manipulálása. Rettentő mókásnak találták nézni, hogy egy-egy érzelem hatására milyen grimasz ül ki az arcomra.

Edward… nos hát vele sem indult zökkenő mentesen a kapcsolatunk, de Alicenek igaza volt. Pár napi duzzogás és színpadias mellőzés után úgy tűnt valóban megenyhül. Lassanként keresni kezdte a társaságom, beszélgettünk. Megismertem a történetét, elmesélte a Bellával való megismerkedését, a 3 nomád vámpírral történteket. Sőt még Bellát is bemutatta.

Bella valóban különleges lány volt, és nem csak az illata miatt. Volt abban a lányban valami különleges, ami felhívta az ember, illetve vámpír figyelmét. Kicsit talán a régi – emberi – önmagamra emlékeztetett. Minden szerelmes pillantás, féltő ölelés, apró csók, savként marta apró darabokra tört szívem darabjait. De őszintén kívántam, hogy az ő tündérmeséjüknek Happy End legyen a vége.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés