Hogy lehetséges ez? - futott át az agyamon, még mielőtt kiértem volna a szobából. De az érzés egyre erősebb lett, és tudtam, hogy már nem bírom sokáig, ezért hát megkétszerezett sebességgel száguldottam a fürdőszoba felé. Tompán érzékeltem, hogy levertem egy vázát a folyosón, de nem kaptam utána, ha megállok sokkal nagyobb rendetlenséget okoznék, mint pár üvegcserép.
Az utolsó pillanatban értem a fürdőbe és hajoltam a vécécsésze fölé, ahol aztán visszaköszönt az Edward által készített, pompás vacsora. Időközben a szakács is utolért, mögém lépve fogta hátra a hajam, míg én valószínűleg teljességgel kiürítettem gyomrom tartalmát.
Szégyelltem magam, amiért ebben a nem túl szemet gyönyörködtető, vagy reálisabban fogalmazva gusztustalan látványban kell részesítenem Őt. Az ember általában próbálja mindig a legjobb formáját hozni szíve választottja előtt. Ezt a szabályt én most alaposan felrúgtam.
Mindez azonban nyomába sem érhetett ijedtségemnek. Persze, mindez normális tünetnek tűnhetett egy átlagos kismamánál, de nem nálam. Igaz ugyan, hogy átváltoztatásom óta is ettem, de az emésztésem egy bizonyos pont előtt megrekedt. Én mindig azt hittem, hogy ez így teljesen normális, hogy a méreg felemészti az emberi táplálékot. Amikor kiderült a terhességem, azután sem kérdeztem rá soha ilyesmire, ez amolyan tabu téma volt. Vajon mi történhetett most, miért nem tűnt el, szívódott fel, vagy csinált valami ilyesmit az elfogyasztott étel, mint eddig. Miért hánytam ki?

Már jobban éreztem magam, talán csak egy kicsit szédelegtem, de azért könnyen a mosdóhoz tudtam lépni, hogy kiöblítsem a számat. Edward árnyékként követett, de csak miután már megtörölköztem vettem alaposabban szemügyre az arcát. Zavartank tűnt, de nem volt olyan ijedt, mint én. Úgy tűnik, ideje őszintének lennem hozzám, különben sosem értem meg, mi folyik itt...
- Jól vagy, Édes? Nyugodj meg, minden rendben - előzött Ő meg. Továbbra sem tudtam megszólalni, de láttam a tükörben, milyen kétségbeesett arcot vágok. Ennek hatására Edward is egyre jobban elkomorodott, és minthogy még mindig nem válaszoltam, gyöngéden, de türelmetlenül fordított szembe magával. - Bella! Mi az?
- Edward, én... félek! Miért történt ez? - nyögtem ki nagy nehezen. Aranyszín szemei még mindig értetlenkedtek.
- Hogy érted ezt? Hisz ez teljesen normális nálunk! - Na, állj, ezt meg én nem értettem. - Bella, úgy értsem, hogy ez eddig soha nem fordult veled elő? De hát akkor...
Nem sokat javított a helyzetünkön, hogy nem értettük meg egymást, de én legalább megnyugodtam. Tudtam, hogy ez normális a terhesség alatt, de ha normális a vámpíroknál is, akkor nincs sok félnivalóm, elvégre én egy terhes vámpír vagyok... Csak azt nem értettem, miért most történt. Remélem, nem a kicsi Edwarddal van valami baj.

Edward lekísért a nappaliba, hogy kicsit kényelmesebb helyzetben beszélhessük meg a történteket.
- Ez így szokott lenni? - tört ki belőlem a kíváncsiság. - Csak mert velem eddig egyszer sem...
- De hiszen ettél emberi táplálékot!
Láttam rajta, hogy most már Ő is aggódik, vagy talán már jobban aggódik, mint én. És persze elképesztően zavarta, hogy nem érti a helyzetet, hogy nem tudja, miről van szó.
- Igen. De csak megettem, aztán... Mondjuk úgy, hogy csak a látszat kedvéért látogattam a mellékhelyiséget. - Büszke voltam magamra, amiért sikerült ezt a kínos dolgot viszonylag finom módon kifejeznem. - Sosem beszéltünk erről, és én eddig azt hittem, ez így normális.
- Ne haragudj, az én hibám... Túl udvarias akartam lenni, és nem hoztam szóba ezt a témát eddig soha, pedig úgy tűnik, szükség lett volna rá. Nem töltöttem veled elég időt, ahhoz, hogy észrevegyem, neked nem kell megválnod bizonyos idő után a megevett tápláléktól. Azt hittem, te is úgy vagy ezzel, mint mi, annyi különbséggel, hogy a szervezeted előbb felszívja a kellő tápanyagot a baba számára. Ezek szerint, mindent megemészt...
- De akkor most miért... - mondtam ki hangosan is a félelmemet.
- Fogalmam sincs. Bizonyára a terhességgel van kapcsolatban... Talán ezzel pont úgy vagy, mint a többi leendő anyuka. Ne félj, a kicsinek nem lesz semmi baja.
Vigasztalásra vágyva odabújtam hozzá, ám nem sokáig élvezhettem az erős karok nyújtotta biztonságot, mert Edward hirtelen kibontakozott az ölelésből, és felpattant.

- Mi történt? - siettem utána a konyhába.
A hűtőben turkált, míg meg nem találta a vacsora félretett maradékát. Beleszagolt, sőt meg is kóstolta.
- Egyáltalán nincs romlott szaga. Minden összetevő tökéletesen friss volt - rázta a fejét. Talán Ő is jobban aggódott, mint mutatta, és próbált megoldást találni.
- Nekem eszembe sem jutott, hogy valamit elrontottál. Inkább csak attól ijedtem meg, hogy a babának van valami baja...
Visszapakolt a hűtőszekrénybe, aztán elgondolkozva méricskélt engem.
- Azt hiszem, mindkettőnket megnyugtatna, ha Carlisle megvizsgálna téged... - Azzal el is indult az ajtó felé, de előtte elővette, és rám segítette a kabátomat.
Valóban aggódtam egy kicsit, és ezt az Ő bizonytalansága újjáélesztette, de nem akartam ilyen későn zavarni Carilsle-t.
- Bella - nevetett fel. - Nekünk édes mindegy, hogy süt a nap, vagy sem. És ne félj, nincs semmi baj, csak jobb szeretném hallani egy tapasztalt orvos véleményét is...

Így aztán öt perccel később már a rendelővé alakított szobában ültünk, és Edward az eseményeket, illetve a háttér-információkat - nevezetesen az én egyedi emésztési szokásaimat - ecsetelte Carlisle-nak. Ő hosszasan gondolkozott, aztán megfontoltan beszélni kezdett.
- Nos, nem gondolom, hogy különösebb probléma lenne. Ebben a terhességben eddig kevés hagyományos dolgot láttam, úgyhogy már semmin sem lepődök meg. Minden e téren szerzett tapasztalatomat nyugodtan elfelejthetem, mert a baba mindig meglep minket. Most tehát furcsán fog hangzani, de szerintem minden a legnagyobb rendben, és a rosszullét teljesen normális. Megjegyzem, hogy ez általában reggelente szokott jelentkezni, de hát... Egy vámpírnál stílszerűbbek is az éjszakai rosszullétek, nem igaz?
Megnyugtatott, hogy nem lát semmi ijesztőt a dologban, ugyanakkor zavart, hogy ő sem tudja a pontos választ, és hogy megpróbálja elviccelni. Láthatta ezt rajtam, mert kicsit komolyabban folytatta.
- Bella, hidd el, ez egészen természetes, a terhesség alatt a nő testében sok minden megváltozik, a tied pedig különösen kiszámíthatatlanul működik. Részben hasonlítasz is a kicsire: félig ember maradtál, félig vámpírrá lettél. Ezért sosem tudhatjuk, miben hogyan fog reagálni a szervezeted, és azt sem, hogy az övé... De ha gondolod megvizsgálhatlak, bár a túlzottan sok ultrahang sem tesz jót neki. Szerintem egyszerűen nem volt most szüksége az ételre, és mivel neked egyáltalán nem, ezért kihánytad...
- Én csak azt nem értem - szólt közbe Edward. - Hogy miért pont most? Miért nem például egy vadászat után? A fiunk szíve dobog, amiből én le merem vonni azt a következtetést, hogy ez képezi létezésének egyik alappillérét. Amihez vérre van szüksége, ám nem megy mindezzel semmire sem, ha az nem tartalmaz kellő tápanyagot.
- Igazad van, de a baba akár az elfogyasztott vérből is hozzájuthat ezekhez. Ez nem bizonyítja, hogy baja lenne, még csak fel sem merülne bennem, ha nem volnátok ennyire megijedve. Persze érthető, ha ilyen különleges terhességről van szó... De maradjunk abban, hogy ha újra előfordul, akkor feltétlenül megvizsgálom őket rendben?
- Nem lehet, hogy azért van, mert már nincs többé szüksége az emberi táplálékra? - kérdeztem némileg reménykedve. - Ezzel jelezte, hogy a vér kell neki?
- Nem hinném, Bella! Más kismamáknál sem ezt jelenti, pedig majdnem mindegyiknek vannak rosszullétei, és ez mégsem annak a jele, hogy vért fogyasszanak. Persze, jó próbálkozás volt - mosolygott rám. - De Edwardnak abban igaza van, hogy a szívverésből következtetve szüksége van ételekre...
Bólogattam, bár igazából a saját magyarázatom tetszett a legjobban. Megköszöntük a kései segítséget és hazatértünk.

Se kedvem, se energiám nem volt már aznap semmihez, így aztán csak gyorsan megmostam a fogaimat, és átöltöztem. Edward már az ágyban feküdt, látva hogy jövök kinyújtotta felém a kezeit, én pedig befészkelődtem mellé.
- Azt hiszem, egy kicsit túlreagáltam ezt az egészet - motyogtam a vállának.
- Ugyan, dehogy! Ismered a mondást, jobb félni, mint megijedni - simogatta meg a hátamat.
Hosszú ideig hallgattunk, és én azon gondolkoztam, vajon hova is megy holnap állásinterjúra. A vacsora alatt kétszer is rákérdeztem, de csak titokzatosan mosolygott, és hárított.
- Emlékszel, hol tartottunk, mielőtt rosszul lettél? - szólalt meg hirtelen.
- Ó, igen a névválasztás!
Nagyon hosszúnak éreztem az időt, ami eltelt azóta, hogy rávettem, a fiunk második neve Edward legyen, pedig a valóságban ez csak néhány óra volt.
- Mit szólsz a Lucashoz? - kérdezte Ő reménykedve. Valószínűleg neki ez a név tetszik eddig leginkább. Nekem viszont annyira nem. Persze illene elfogadnom, mert Ő is elfogadta az én ötletemet, és megbántani sem akartam. De nem tudtam elképzelni a kisfiamat Lucasként. Nekem eddig az Adam volt a kedvencem, de kizárólag felcserélve. Edward Adam Cullen.
- Hmmm... Nem is tudom. Lucas Edward Cullen? Még gondolkoznom kell rajta - adtam végül kitérő választ.
- Persze, ideje aludnod! Ne félj, olyan nevet adunk majd neki, ami mindkettőnknek tetszik - búgta bársonyos hangon.
Ahogy kimondta, hogy aludnom kéne, az álmosság hirtelen rám telepedett, szemeim elnehezültek. Félálomban mordultam még fel a felismerésre, hogy megint olvasott a gondolataimban.

Másnap egész délelőtt izgatottan mászkáltam fel-alá a lakásban, és vártam, hogy Edward hazatérjen. Biztos voltam benne, hogy megkapja az állást, és nagyon kíváncsi voltam, mi is az.
- Nagyon testhez álló munka volna ez nekem - mondta reggeli közben, amikor erről faggattam.
Ennek hallatára ez első gondolatom a filmsztár vagy a fotómodell volt. Elvégre mi is illene jobban egy ilyen elképesztően gyönyörű emberhez? Be kell vallanom, hogy kicsit féltékeny lettem a gondolatra, hogy mennyien csodálhatnák akkor a szépségét rajtam kívül. El akartam rejteni a világ elől... Aztán továbbgondolva eszembe jutott, hogy mennyi utazással járnak az ilyen munkák, és féltékenységembe immár némi aggodalom is vegyült. Utólag már hatalmas butaságnak tűnő agyrémemből Edward tisztán csengő, szívből jövő kacagása rángatott ki.
- Ez elképesztően jó vicc volt, szerelmem! Még hogy én meg a modellkedés! - Hangja újra meg újra elcsuklott a nevetéstől. - Hiszen az is zavar, ha megbámulnak.
Szégyenkezve sütöttem le a szemem. Igaz is, milyen bolond vagyok. Most biztosan teljesen hibbantnak tart...
- Dehogy is, szívem! Köszönöm, hogy így megnevettettél, már sokkal kevésbé izgulok. És hidd el, ennél sokkal átlagosabb, sokkal egyszerűbb munkát találtam - nyúlt át az asztal felett, hogy állam alá nyúlva felemelje a fejemet.

Bár nem éreztem semmi szokatlant, azért az idő nagy részét mégis a fürdőszoba közelében cirkálva töltöttem, csak a biztonság kedvéért. Ötpercenként néztem az órára, és idegesen vártam, hogy végre fél kettő legyen, Edward ugyanis akkorra ígérte magát. Sajnos nem sikerült megvalósítanom a halhatatlan családomnál tapasztalt elképesztő türelmet. Tízszer ültem le olvasni, de mindannyiszor elkalandoztak a gondolataim. Nem értettem magam, miért vagyok ilyen izgatott, biztos megkapja a munkát. És voltak már ennél nagyobb meglepetései. Akkor meg miért nem bírok megmaradni egy helyben?
Végül sikerült megállapodnom egy darabig a babaszobában, de a tétlenül ücsörgést itt sem bírtam hosszú ideig. Talán az lehetett az oka, hogy éjjel közel tizenkét órát aludtam, és most nem tudom mivel levezetni felesleges energiáimat. Hogy lefoglaljam magam elővettem a szekrényből az eddig megvásárolt babaruhákat, hosszú ideig nézegettem őket, aztán szépen sorjában visszahajtogattam mindet. Az első került legfelülre, ha újat vettem, annak is lejjebb lehetett helye. Már azt is elhatároztam, hogy ez lesz az első ruha, amit ráadunk majd. Utólag már persze örültem, hogy ezt vettük meg, és nem a rózsaszínt. Edwardnak - megint - igaza volt, furcsa lett volna elképzelni a kis Edwardot egy rózsaszín ruhában. Képzeletemben még újszülöttként is annyira hasonlított az apjára, és hát rajta sem tetszene egy rózsaszín ing...
Mivel itt sem tudtam már magam mivel lefoglalni, újra mászkálni kezdtem. Elindultam lefelé, hátha a TV előtt ülve majd gyorsabban telik az idő, ám az utolsó pillanatban irányt változtattam: egyre erősödő motorzúgás ütötte meg a fülemet.

Pillanatok alatt az ajtónál teremtem, és feltéptem azt, hogy megbizonyosodjak róla, valóban Ő érkezett haza. Nem tévedtem, éppen akkor szállt ki az autóból. Mikor meglátott feltartotta a hüvelykujját, aztán futni kezdett felém. Ez csak azt jelentheti, hogy megkapta az állást! Még be sem csukódott mögötte a bejárati ajtó, én már a nyakában lógtam, és izgatottan kérdezgettem.
- Na, mesélj, milyen volt! Áruld már el végre, hogy mi az új munkád!
Edward nevetve, az ölében vitt a nappaliban, ahol aztán lepottyantott a kanapéra.
- Megkaptam! Alig valamivel a minimálbér felett fizetnek, de nem is a pénz a lényeg. Mindössze két jelentkező volt rajtam kívül, egyikük egyáltalán nem értett a dologhoz, a másiknak pedig a természeti adottságai nem nyűgözték le a főnököt, úgyhogy könnyű dolgom volt - mesélt.
- Esetleg elárulnád végre, hogy miről van szó? - bosszankodtam.
- Ó, igen! Bella, a port angelesi Mercedes autószalon legújabb eladója áll előtted! - jelentette ki alig-alig leplezett büszkeséggel.
- Hűha! - kiáltottam, és újra a nyakába vetettem magam. Ez valóban egy neki való állás.
Edward megpörgetett, aztán hirtelen letett, és aggódva fürkészte az arcomat. Nem értettem, mi a baj.
- Jól vagy? Nem kavarodott fel a gyomrod? Ne haragudj, nem akartam...
- Dehogy! - vágtam közbe. - Majd kicsattanok az energiától, és a gyomrom tökéletes nyugalomban van! De mesélj még.

Miután sikerült meggyőznöm, hogy valóban jól vagyok, megtudtam az új munkahelyének temérdek előnyét. Igaz, hogy jóval messzebb van, mint a kórház, de ismerve az Ő vezetési stílusát ez nem tűnt nagy akadálynak. A munkaideje rövidebb volt, mint eddig, reggel kilenctől délután háromig, mivel nem kért ebédszünetet. Ráadásul csak jövő héten kell munkába állnia, szóval ezen a héten teljes joggal sajátíthatom ki... A főnök állítólag majdnem olyan rendes, mint Carlisle, és állítólag már most jól kijönnek egymással. Erre sajnos akaratlanul is kibukott belőlem a kérdés, hogy mégis milyen a kedves főnök. Edward pedig azonnal átlátott rajtam, szerintem még a gondolataimban sem kellett olvasnia, hogy rájöjjön, féltékeny vagyok.
- Hát, ő elképesztően jó megjelenésű, és egészen vonzó. Az ötvenes évei közepén járhat, bár nem látszik rajta. A kellő helyen átlagon felül domborodik, de a legmegnyerőbb benne mégis a kopaszodó feje. Vagy az ezzel ellentétben gazdagon burjánzó szakálla; még nem vagyok benne biztos - viccelődött.
Megnyugodva fújtam ki a levegőt, egy idős, kövér pasira talán nem kell féltékenynek lennem. Edward szemlátomást nagyon élvezte a helyzetet, és alig bírta ki kuncogás nélkül, ezért aztán hozzá is vágtam az egyik díszpárnát.
- Látom, mennyi energiád van ma - mondta, miközben elkapta. Féloldalasan elmosolyodott, amitől én úgy éreztem, menten beleolvadok a kanapéba. Esetleg rávetem magam. - Azt hiszem, le kéne vezetned, még mielőtt kárt teszel valamiben. Kénytelen vagyok neked segédkezni ebben...
Ő kezdte, ezért döntöttem az utóbbi mellett.

Remekül telt a hetünk, bár a házból csak alig dugtuk ki az orrunkat. Péntek délután elmentünk vadászni, ami miatt Edward egy kicsit aggódott. Attól tartott, talán a vértől is rosszul leszek, és azt el kellett neki ismernem, hogy az még kevésbé volna vonzó lehetőség. Meglehetősen morbid látvány lenne, ha az elfogyasztott vér jönne vissza.
De aztán szerencsére sem a vérrel, sem az emberi ételekkel nem volt semmi problémája a gyomromnak. Nem szóltam róla senkinek, de egy kicsikét csökkentettem a hagyományos táplálék arányán. Persze teljesen nem hanyagoltam el, hiába voltam róla meggyőződve, hogy a kicsinek nincs már rá sok szüksége, azért kockáztatni nem mertem. Úgy gondoltam, megtaláltam az arany középutat: nem hagyom el az emberi táplálékokat, tehát nem veszélyeztetem a babámat, de nem is eszem annyit belőlük, amennyitől rosszul lennék. Egyébként az, hogy a temérdek vér - mert többet ittam, mint egy átlagos vadászaton - nem okozott semmi problémát, csak ez elméletemet támasztotta alá, miszerint a kicsi Edwardnak vérre van szüksége.
Valamiért mégsem akaródzott erről beszélnem Edwardnak, sem Carlisle-nak, sejtettem, hogy őket talán nem nyűgözné le annyira ez az elmélet. Így aztán igyekeztem erre nem nagyon gondolni, amikor Ő is a közelben volt.

Elég problémám adódott abból is, hogy megneszelte, magamban egyre gyakrabban hívom a babát kicsi Edwardnak. Kétszer kért meg, hogy ne éljem bele magam, mert ez csak a második neve lesz, az Ő apukájának tiszteletére, és senki sem fogja így szólítani, de nekem aztán beszélhetett. Nem tudtam leszokni erről, és úgy véltem addig nem is fog menni, amíg nem lesz meg az a bizonyos "saját neve", ahogy Edward mindig mondta. Ezt vele is közöltem, mire Ő bevonult a babaszobába, lehuppant középen, és megpaskolta maga mellett a szőnyeget.
- Akkor találjuk ki - javasolta, mikor leültem mellé. Nem értettem, miért kellett változtatni a jól bevált hintaszékese helyünkön, de nem tettem szóvá, vártam, hogy válasszunk.
- Szóval, ha jól sejtem, a Lucast leszavaztad, ugye? - Bólogattam, mert nem hangzott olyan csalódottnak a hangja. - Nem baj, végül is, én sem engedtem az Edwardot.
Egy darabig nem szólaltunk meg, neveken gondolkoztunk. Próbáltam magam elé képzelni újra a kicsi arcát, hátha ihletet ad...
- Nincs semmi ötletem - ismertem be végül hosszú hallgatás után.
- Most éppen nekem sincs. Venni kéne egy olyan könyvet, amiben az összes név fel van sorolva, nem gondolod? Addig is, gondolj a kedvenc könyvszereplőidre, vagy ilyenek. Hátha eszünkbe jut valami.
A kedvenc karaktereim? Így sokkal könnyebbnek tűnt a feladat, pillanatokon belül sorolni kezdtem.
- Romeo! - Edward elborzadva rázta a fejét. - Jesse? - Újabb nemleges válasz. Pedig milyen stílusos lett volna egy félvámpír csemetét egy szellemről elnevezni. De nem adtam fel, tovább folytattam. Igaz némileg nehezített a helyzetemet, hogy rá kellett jöjjek: kedvenc könyveim főhőse gyakran az Edward nevet viseli...
- Robert? Ó, tudom már! Legolas! - dobtam fel poénból.
- Szereted a Gyűrűk urát? - kérdezte.
- Nem igazán, csak egyszer olvastam, és a filmeket is csak egyszer néztem meg, de a tündék meg Aragorn voltak a legszimpatikusabbak...
Edward sejtelmesen vigyorgott, így aztán kénytelen voltam rákérdezni mi is olyan vicces.
- Semmi különös. Csak eszembe jutott, hogy Rose is őket szerette, bár kizárólag a film alapján... - Szóval azt gondolja, hogy kizárólag Orlando Bloom miatt kedveltem a tündéket? - Jaj, meg ne sértődj, Édes! - simított végig az arcomon, ezzel elérve, hogy kitörni készülő dühöm semmivé olvadjon.

A könyvszereplős megoldás nem igazán vált be, bár voltak egészen jól csengő nevek is, valami akadály mindig volt. Leggyakrabban az okozott problémát, hogy Edward nem kedvelte a karaktert, akiről a nevet választottam. A végén már filmekből és szappanoperákból vettük a neveket, persze csak viccelődés szintjén.
- Gonzalo Juanes Edward Cullen? Esetleg Franco Marco Edward Cullen? - javasolta.
- Nem, nem, szerintem a legjobb a José Fernando Alfredo Leoncio Edward Cullen lenne! Bár az Edward akkor már nem is illik oda, és egy kicsikét rövidnek is tűnik - ironizáltam.
Együtt nevettünk, és felvetettünk még néhány hasonlóan komoly ötletet. Edward az is megjegyezte, hogy ha lány lenne, kaphatta volna az Esmeralda nevet... Aztán rá kellett jönnünk, hogy ha így folytatjuk szegény babának a végén tényleg nem lesz normális neve. A kiadós nevetéstől újult erővel vetettük bele magunkat a munkába. Fontolgattuk, hogy valamelyik családtagról kapja a nevét - Charlie és Carlisle már korábban kiestek, a legesélyesebbnek Emmett tűnt -, de aztán rájöttünk, hogy ebből esetleg még sértődések lehetnek.

- Matthias? Egészen jól hangzik - ismételte el harmadszor is a nevet.
Már közel két órája erről beszélgettünk, de minél több név merült fel, annál lassabban sikerült döntenünk. Igazából én úgy véltem, ha meglenne a megfelelő név, akkor azt érezném.
- Nem is tudom, nekem annyira azért nem tetszik, csak eszembe jutott - visszakoztam.
- Mit szólnál hozzá, ha mindketten felírnánk egy papírra azt az öt nevet, ami a legjobban tetszik, és aztán döntenénk. Ha közbe eszedbe jut egy név, azt is felírhatod!
Beleegyeztem, jó ötletnek tűnt, bár már előre féltem, hogy ki kell választanom a temérdek név közül ötöt. Ő könnyedén talpra szökkent, és eliramodott. Pillanatokkal később papírral, és tollakkal kezében tért vissza.
- Lehetne mondjuk tíz perc a gondolkodási idő? - kértem arra gondolva, hogy nekem talán még hatszor ennyi is kevés lenne.
Már nem tartottam olyan jó ötletnek: csak öt nevet? Igaz, reálisan belegondolva, a végén így is, úgy is egyet kell majd kiválasztanunk.
- Persze - egyezett Ő bele. Pedig nagyon úgy tűnt, neki nincs szüksége két percre sem, olyan lendületesen írta a neveket.

Már az idő több mint a fele letelt, és az én papíromon még mindig csak két ötlet állt. Az egyik a minden szempontból szabálytalannak tűnő Edward Charlie volt. A másik az eddig töretlenül kitartó kedvencem, az Adam név. Nem voltam benne biztos, hogy ez volna a legjobb választás, de nem volt ami jobban tetszett volna. A siker érdekében, még arra is rávettem magam, hogy az Edward által megszabott sorrendben Adam Edwardként írjam fel a papírra. De itt aztán alaposan megakadtam.
Fejemben megállíthatatlanul peregtek a nevek, mégsem találtam köztük a megfelelőeket, az idő pedig kérlelhetetlenül fogyott. Edwardra sandítottam, és láttam, hogy Ő már az utolsó nevet írja a lapra, a legnagyobb nyugalommal.
Gyerünk - kiáltottam magamban. Muszáj lesz választanom, de nem megy. Annyira tökéletesnek képzelem a fiamat, szeretnék egy igazán hozzá illő nevet választani, nem akarom elkapkodni.
Észrevettem, hogy Edward már egy ideje engem néz, egy kicsit aggódva. Gyorsan rendeztem a vonásaimat, és még egy mosolyt is sikerült összehoznom, de belül még mindig őrült vihar tombolt: mi legyen a név?
- Bella, csak írd le, ami tetszik. Ha nem találjuk a megfelelőt, akkor majd később visszatérünk rá, nem sürget annyira az idő. Azt is kibírom még egy darabig, ha kicsi Edwardnak hívod - nyugtatott meg.
Örültem, hogy megért, ezért el is felejtettem azon bosszankodni, hogy már megint a fejemben turkált. Gyorsan lefirkantottam a lapra még három nevet, és ezzel le is járt az idő.

- Kezd te - jelentette ki, amikor látta, hogy én is végeztem.
Idegesen babráltam a papírral, jobban szerettem volna előbb az Ő javaslatait hallani.
- Na, jó. Az első az Edward Charlie...
- Tovább! - jelentette ki dühös szemöldökráncolás közepette. Tudtam én, hogy ez teljesen felesleges!
Az Adam már jobban tetszett neki, értékelte a kompromisszumkészségemet. A Gustav, és az Axel kevesebb sikert aratott, ahogy én, Ő sem érezte őket az igazink. Az utolsó név a William volt, és kiderült, hogy ez az Ő listáján is szerepel.
- Szép név, és arra gondoltam, hogy illik az Edwardhoz - magyarázta. - Hasonlóan régies...
Helyeseltem, habár ezt sem tartottam tökéletesnek, eddig ez volt az első, ami mindkettőnkben felmerült... Megegyeztünk, hogy az én listámból ezt és az Adamat tartjuk meg, aztán majd a végén döntünk.

Ezután következett az Ő top ötös listája, és én kíváncsian vártam, benne mik maradtak meg. Egész idő alatt Ő mondta a legtöbb nevet, bizonyára azért, mert kezdettől fogva fiú nevekben gondolkozott.
- Nem sorrendben írtam őket, szóval... Van egyszer ugye a William, aztán írtam még a Matthiast, a Danielt, és a Kellant. Valamint van egy, ami eddig nem került szóba, de szerintem nagyon szép kis név: Leonardo.
A Kellan nekem is tetszett, de leginkább az utolsó név fogott meg.
- Leonardo - ízlelgettem a hangzását. Határozottan tetszett.
- Igazából a tapétáról jutott eszembe - vallotta be Edward. - De aztán arra gondoltam, hogy a jelentése is jó és még találó is: oroszlán. Szerintem, van abban valami, hogy az ember neve kihat az életére...
- És hogy máshogy is nevezhetnéd a fiadat, mint oroszlán - mosolyogtam.
Odahúzott magához, és gyöngéden megcsókolt, majd kezét a hasamra tette.
- Tudod, velünk minden jól alakult, de azért nem szeretném, ha az én kisoroszlánom is egy bárányba szeretne bele. Az ilyesmiből elég egy is egy családban.
- Szóval ő ne mazochista oroszlán legyen? - nevettem. Talán igaz, a mi történetünk túl szép ahhoz, hogy még egyer megismétlődhessen... - Leonardo Edward Cullen - motyogtam.

- Összegezzük, a megmaradt nevek: Adam, William, Kellan és Leonardo - mondta Ő, és a neveket fel is írta egy új listára. - Ezekből kéne választani. De ha fáradt vagy, hagyhatjuk holnapra is.
- Úgysem tudnék aludni, egész éjjel a neveken agyalnék. Az Adamet ejtsük ki szerintem. - Bólintott, és kihúzta a nevet, már csak három maradt.
Mindketten suttogva próbálgattuk, kerestük a megfelelőt.
- A Kellan nagyon tetszik - szólalt meg hirtelen. - De együtt kimondva kicsit fura, nem gondolod? Kellan Edward Cullen.
- Arra gondolsz, hogy a Kellan és a Cullen hasonlítanak? Hát, van benne valami, akkor azt is kihúzhatjuk.
Újabb hosszú csend következett. Világos volt, hogy ma már dönteni fogunk, és azt hiszem, egyikünk sem akarta már ezt a döntést megváltoztatni később. Szóval jól kell választanunk, ez egy életre szól. Mindkét név nagyon tetszett nekünk, mindkettő mellett szóltak érvek bőségesen, nehéz helyzetben voltunk.

Körülbelül fél órán keresztül próbálgattuk a neveket, míg sikerült lassan dűlőre jutnunk.
- Hunyd be a szemedet, és képzeld el a fiunkat, aztán gondolj a nevekre - javasoltam.
- Megtennéd, hogy te képzeled őt el? Olyan szépnek látod, nekem nem ilyen jó a képzelőerőm - mosolygott rám. Szóval ezt is látta a fejemben.
Erősen koncentráltam a kicsi általam álmodott arcára; nem csak hagytam, hanem akartam is, hogy Ő is láthassa. William Edward Cullen vagy Leonardo Edward Cullen?
Már tudtam a választ, ez a név első hallásra megdobogtatta a szívemet, éreztem, hogy ez kell, nem is tudom, miért vacakoltam eddig.
- Leonardo - mondtuk ki egyszerre.

Odakint már egészen sötét volt, mikor lementünk a konyhába, hogy megvacsorázzam. Megint Edward főzött, ám mielőtt nekiállt volna, minden hozzávalót alaposan végigszagolt, és megvizsgált. Minden nap ezt csinálta azóta, hogy én rosszul lettem, noha világos volt, hogy nem Ő hibázott.
Mindketten nagyon elégedettek voltunk, egyrészt, mert sikerült végre nevet választunk a kicsinek - igaz, időnk még bőven lett volna -, másrészt, pedig mert, tökéletes volt. Miután eldöntöttük, hogy Leonardo lesz még többször átgondoltuk, megvitattuk a dolgot, de csak egyre jobban tetszett. Felötlött bennünk, hogy a rövidítését válasszuk-e és inkább csak Leonard legyen, de az eredeti verziót jobbnak találtuk. Milliószor mondtuk ki a nevet, és rájöttünk, megfelelőbbet nem is választhattunk volna.
Edward éppen villámsebességgel aprított valami cseppet sem gusztusos zöldséget, amikor megszólalt a telefon.
- Hagyd csak, majd megyek én - mondtam, és már a nappaliban is voltam. - Halló?
- Leonardo! Tökéletes választás, büszke vagyok rátok. Nagyon fog illeni hozzá - visított a telefonba Alice. Ha nem lenne olyan szép, csengettyű-szerű hangja, talán zavaró lett volna, de így nem.
Nevetve hallgattam, ahogy lelkendezik, és azt ecseteli, mennyire jó lesz ez a név a kicsinek.
- Persze, egy kisgyereknek a Leonardo túl komoly, és hosszú - folytatta, szinte lélegzetvétel nélkül. - Szerintem becézhetnétek Leónak... Kérdezd csak meg Edwardot, mit szól hozzá!
- Jó, majd megbeszéljük, csak most éppen vacsorát... - kezdtem bele, de a torkomra forrt a szó.
- Leo? Nekem tetszik! - kiáltott át a konyhából.
Értetlenül pislogtam a telefonra, aztán a konyhába, ahol már az elszívó is zúgott. Így még az Ő tökéletes hallásával sem érthette a beszélgetést.
- Gondolatban hallgatja le - magyarázta meg végül Alice. - Egyébként a többieknek is tetszik; ahogy észrevettem, hogy megvan, elmondtam nekik. Emmettékkel még nem beszéltem, de láttam, hogy Rose díjazni fogja. Tudod, szereti a Titanicot...

- A Leo valóban jól hangzik - jegyeztem meg, amikor visszamentem a konyhába.
Bőszen kevergetve valami főzeléket bólintott. Körülbelül kétpercenként szagolt belőle mélyet, hogy ez már a főzési idő miatt volt-e, vagy még mindig a szavatosságot ellenőrizte, azt nem tudom.
- Szerintem is. Megmarad az a... nem is tudom mi rá a jó szó... Talán a kisugárzás. Szóval megmarad az a kisugárzása, ami miatt ezt választottuk, de Alice-nak igaza van, ebben a formában sokkal jobban illik egy kisbabához. Persze biztos vagyok benne, hogy már egészen kicsi korában is nagyon erős lesz... - ábrándozott.
Mosolyogva néztem, ahogy egy pillanatra elkalandozik, és az Ő születésétől fogva rendkívül férfias fiáról álmodozik. Nem szóltam egy rossz szót sem, elvégre nem rég én is ezt csináltam. Elképzeltem, ahogy csinos ruhácskákba öltöztetem a lányomat, öltöztetős babákat és sminkkészletet veszek neki - csupa olyasmit, amim nekem nem volt, de ha őszinte akarok lenni soha nem is hiányzott. Mióta tudtam, hogy fiú lesz, szerencsére sokkal racionálisabb gondolataim voltak. Kisbabaként gondoltam rá, akinek oly mindegy, hogy mit rágcsál, ha jönnek a fogacskái, és akit valószínűleg még évekig nem fognak érdekelni sem a sminkkészletek, sem a sportkocsik. Reméltem, hogy ha megszületik, Edward is hasonlóan visszatér a földre, és nem várja majd el Leótól - a gyomrom izgatottan, de kellemesen rándult össze, ahogy kimondtam magamban a nevét -, hogy az első szava már egy autómárka legyen. Vagy az, hogy lóerő...

- Esetleg, majd ha mérgesek leszünk rá, akkor fogjuk Leonardónak szólítani - javasolta, miközben letett elém egy tányérnyit a... főzelékből. Az ilyesmit még emberként sem szerettem. Bizalmatlanul méregettem, és próbáltam nem lélegezni, mert az illata sem volt sokkal megnyerőbb, mint a látványa.
- Leóért, Bella! - buzdított. Ez volt a varázsszó, a kisfiamért mindenre képes vagyok. - Ebben sok fontos vitamin van, amire szüksége lehet. Tegnap voltunk vadászni, de ígérem, hogy jövő hét végén is elmegyünk, rendben? Úgy vettem észre, a szemed mostanában gyorsabban sötétedik. Már amennyire változik...
Bólintottam, és enni kezdtem. Pontosabban nyelni, úgy, hogy minél kevésbé érezzem az ízeket.
Edward nagyon figyelmesen, és meglepően nagy sikerrel terelte el a figyelmemet az ételről, végig a kicsiről beszélgettünk.
- Ó, igen, készülj fel, mert Emmett imád beceneveket kitalálni, azt hiszem, Leót sem kíméli majd - említette.
Bevallom, annyira nem tetszett az ötlet, ismerve Emmettet, még valami autós becenevet kap majd: Peugeot? Amúgy is féltem egy kicsit, hogy bunyózni fogja tanítani, vagy ilyesmik.
Akkor még nem is sejtettem, hogy lehetnek majd ennél nagyobb kétségeim is.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés