|
13. fejezet - Sötét vetítőterem
2009.06.11. 10:57
- Aludtál?
- Nem, nem aludtam Nessie. Éppen ebben a pillanatban értem haza a bálról
- Találkoznunk kell
- Ilyenkor?
- Fontos
- Rendben és hol?
- A mozi vetítőtermében várlak
- Tudod te mennyi az idő? Ha randira akarnál invitálni azt legalább holnapig el kell napolnunk
- Nyitva lesz a büfénél lévő kis ablak. Ott be tudsz mászni
- Ez nem betörés? Héj, Nessie ott vagy még?
Fred utolsó kérdésére már csak hosszú sípolás válaszolt. Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy visszatartaná a zárt ajtó.
Egy órával később már hallottam a csendes lépteit a teremben. Éppen közepén ültem, körül vett a rengeteg üres szék.
Nessie? - suttogva kérdezgette a nevem, amire válaszként csak megrúgtam az előttem levő támlát.
Teljes sötétség borult ránk. Én sem láttam semmit, ő pedig annál kevesebbet. Átbotorkált a sorok között, miközben hallottam, ahogy el-el botlik a székekben. Aztán lehuppant a mellettem levő székre.
- Ennél jobb helyett nem is választhattál volna – morogta. Nem fordultam felé, nem éreztem erőt magamban ahhoz sem hogy megszólaljak – szóval mi volt ennyire fontos?
- Szerinted nem volt időleges találkoznunk? - kérdeztem színtelen hangon, még mindig az üres fehér vászon, gyengén világító négyzete felé bámulva
- Kedvet kaptál válaszokat adni végre? - megrántottam a vállam – akkor miért volt időleges?
- A te szemszögedből az volt. Más dolog, hogy egyenlőre nem döntöttem
- Kicsit ijesztő vagy - motyogta, miközben éreztem, hogy próbálja kibogarászni az arcvonásaim. Örültem, hogy éjszaka van.
- Szerinted én gyerekes vagyok? - kérdeztem, miközben semmit nem változtattam hangszínemen
- Most inkább félelmetes. De miért ilyen fontos a véleményem éppen ilyenkor?
- Csak válaszolj
- Persze, mindig csak válaszokat követelsz
- Fred, milyen embernek tartasz engem?
- Most lemaradtam valamiről?
- Csak válaszolj
- Csak válaszoljak. Hát jó. Milyennek is? Egyáltalán nem gyerekesnek, sőt inkább bölcsnek. Céltudatosnak, okosnak, furcsának... De – szinte hallottam, ahogy kattog az agya a megfelelő szavakon
- De? - fordultam felé
- De nem embernek – elakadt a lélegzete, amikor kimondta a szavakat
- Tudod mi vagyok, mégis itt vagy – nem érkezett válasz – nem félsz?
- Félek, de nem azért amire gondolsz – hosszú szünetet tartott a szavak között, nem láttam tisztán, de éreztem, hogy kezeivel próbál még jobban artikulálni – megijeszt a tény, hogy egy hozzád hasonló is fél valamitől
Egy pillanat alatt elveszett a felsőbbrendűségi érzésemből adódó nyugalmam. Ennyire nyilvánvaló volt neki? Ennyire ismert már? Bár, nem véletlen, hogy éppen őt hívtam fel. Azért, próbálkoztam.
- És ha azért hívtalak ide, hogy végezzek veled? Úgy ahogyan láttad a nyaralótokból? - nagyot nyelt, de aztán próbált nyugodtan válaszolni.
- Ha ésszerűen végiggondolod, nem hiszem, hogy logikus az áldozatot randira hívni – kínosan nevetett
- Igazad van, tényleg félek – suttogtam, semmibe véve az előző fenyegetésem és az arra érkezett választ – Valószínűleg nincs már sok időm hátra
- Mi? - szinte kiabálva kérdezte, nem törődve a furcsa helyzettel
- Nem a haláltól félek. A halál a legjobban elviselhető gondolat. Sokkal jobban tartok a gyilkosomtól, attól, hogy mit fog ő érezni, ha majd rájön mit tett. Sokkal jobban kínoz a tudat, hogy mennyire fájni fog neki. Magányos lesz.
- Te megőrültél? - kérdezte kiábrándultan, miközben félig felém fordult, de erősen szorította az oldalán levő mindkét karfát. Megőrültem? Nem hiszem, de ez olyasmi amit ő sosem érthetne meg
- Azért hívtalak ide, mert a segítségedet akarom kérni
- Én, én... persze. De hogyan tudnék...?
- Nem tudom én se. Csak érzem. Nem véletlen, hogy megismertelek. A jövőben történni fog valami.
- Honnan jönnek ezek a megérzések? - a kérdése nagyon szkeptikusan csengett, ahhoz képest, hogy az anyjával évek óta vámpírok után nyomoztak
- Az álmaimból – mindketten elhallgattunk. Fred végre engedett feszes testtartásán és visszahuppant a székébe. Ő is elkezdte a vásznat bámulni
- Az emberek közül te foglalod el a legnagyobb helyet a szívemben – suttogtam, miközben megfogtam a karfán fekvő kezét. Éreztem, ahogy egy pillanatra megrándult, de utána hagyta, hogy összefonódjanak ujjaink – És te vagy a legjobb barátom
Őszinte volt minden egyes szavam. A Cullenek a családomat alkották, Jake pedig az igazi szerelmem volt. Egyetlen barátom, most itt ült a jobbomon.
- Nessie, én... - nem hagytam, hogy befejezze a mondatot. Felugrottam mellőle, majd teljesen hétköznapi hangon szóltam hozzá
- Csak hogy tisztázzuk, mielőtt félreértésekbe keverednénk. Nem az vagyok, akinek gondolsz. Csak félig... Én fél-vámpír vagyok. Mivel az anyukám még ember volt, amikor megszülettem. Bella Swan belehalt volna a szülésbe, ha apám, aki akkor már több mint 80 éve 17 éves volt, nem változtatta volna át. Ne kezdj fejszámolásba, segítek. Hat éves vagyok csak, de én így öregszem. Vagyis most már nem. Meghatározatlan ideig ilyen maradok, amilyennek látsz. A barátom Jacob egy vérfarkas, aki születésem óta tudja,hogy összetartozunk – Fred szemei tágra nyíltak és tátva maradt a szája. Mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán – dolgozd fel ezt, és ha sikerült hívj. A java csak ezután következik
Küldtem felé egy bocsánatkérő mosolyt, majd sarkon fordultam és kisiettem a teremből. Mozdulatlanul ült bent, amikor én már az ablakon másztam ki. A kocsimhoz siettem és haza indultam. Nem tudom, miért tettem ezt. Miért beszéltem vele. De megkönnyebbültem. Az álmaim sokkal inkább valósággá váltak. Frednek szerepe van abban a dologban. Nem tudom még hogy, de 13 nap múlva neki is meg fog változni az élete.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés