5. fejezet

Elhagyott.

Jacob és Billy úgy másfél órával ezelőtt ment el. Eléggé unatkoztam a várakozás közben, ezért elkezdtem olvasni. Bár tudtam, hogy Edward nem ígért semmit, de reménykedtem.

Már majdnem elaludtam, amikor a szerelmem megérkezett.

- Felébresztettelek? –kérdezte suttogva.

- Nem.

Felültem és vártam, hogy helyet foglaljon mellettem. De nem tette. Ott állt az ablakom előtt, és töprenget valamin. Legalább is szerintem.

- Bella. Beszélnünk kell!

- Oké… De miről?

Kezdtem félni. Legutóbb akkor kellett „beszélnünk”, amikor szakított velem. De megígérte. Megígérte, hogy nem hagy el még egyszer. Úgyhogy biztos valami másról kell beszélnünk. Mondjuk a… a… a…

- Bella! Én, tényleg szeretlek, de…

- Elhagysz. –suttogtam.

- Igen. Vigyázz magadra!

- DE MEGÍGÉRTED! Megígérted, hogy nem hagysz el! –amint ezeket a szavakat kimondtam elkezdtem sírni. Nem is sírni, hanem inkább bőgni.

- Viszlát. –ezzel a mondattal együtt ugrott ki az ablakon.

-- o –

Amikor felébredtem, rögtön körülnéztem. Hátha csak egy álom volt. Egy rémálom. De nem. Ez volt a valóság. Szakított velem. Megint rám jött a sírhatnék. A könnyeim megint elkezdtek záporozni.

Elhagyott. Méghozzá úgy, hogy itt maradt. Itt van Forks-ban. Nem tűnt el, mint múltkor. Nem akarom őt újra látni. Eldöntöttem. Nem megyek iskolába. Itthon fogok dögleni, és itatni az egereket. De mi van, ha Charlie megtudja? Végül is itt mindenki tud mindent… De azt mondom majd, hogy fájt valamim. De akkor meg elküld orvoshoz. És nem akarok egy Cullen-el se találkozni, még akkor se, ha Carlisle-ról van szó. Meg akarok halni! Miért vagyok ez a szerencsétlen? Beleszeretek egy vámpírba, aki egyszer már dobott engem, és most megint ezt csinálta. De mégse utálom. Még mindig szeretem! De ő nem…

Bementem a fürdőbe, hogy rendbe hozzam magam. Amikor megláttam a tükörképen, megdöbbentem. A szemeim vérvörösek voltak. Lehet, hogy még alvás közben is folytak a könnyeim?

Felvettem azt a ruhát, ami a kezembe akadt. Lementem, hogy bekapjak valamit indulás előtt, de amikor ránéztem a kenyérre, amit meg akartam pirítani, már nem kívántam. Kajálás nélkül indultam el.

Beszálltam a kocsimba, de nem indult be.

- Öreg, béna tragacs! Indulj már be! –kiabáltam vele, miközben majdnem elbőgtem magam.

Végül sikerült beindítanom. Szépen lassan haladtam az iskola felé. Próbáltam nem sírni, de nem sikerült. Az egyik piros lámpánál kicsordultak a könnyeim újra.

Leparkoltam egy üres helyre, ami a lehető legtávolabb volt az ezüst Volvótól. Majd siettem az órámra nehogy elkéssek.

Leültem Jess mellé. Már megint Mike-ról kezdett el beszélni, amikor a tanár leállította. Valami fontos bejelentése volt.

- Gyerekek, ő itt Mark Janok.

Amikor ránéztem, meghökkentem. Az arca, az egész bőre falfehér volt, a szeme aranybarna, és a haja színe egész sötétbarna. Tudtam. Ő egy vámpír.

- Van egy testvérem, Melanie. –kezdte a bemutatkozást.

Jessica már nem is figyelt rá, és én se. Túlságosan is hasonlított Edwardra. Nem bírtam figyelni Markra. Ha még egyszer rápillantottam volna, elkezdtem volna sírni.

-- o –

Mindegyik órámon ott volt valamelyik Janok tesó. Már nagyon idegesített. Jessica is észrevette, hogy nem vagyok túl jó passzban. De attól még folytatta a szerelmi történetét, amitől még rosszabbul lettem.

- Biztos, hogy nem eszel valamit? –kérdezte Angela, amikor csak egy limonádét kértem.

- Nem, nem vagyok éhes.

Leültem a régi asztalomhoz. Mindenki észrevette és meg is jegyezte.

- Bella! Milyen rég láttalak itt! –mondta Mike kitörő örömmel.

- Hogy-hogy nem a Cullen mellett ülsz? –kérdezte Lauren.

És még egy csomó hasonló kérdést kaptam, de elengedtem őket a fülem mellett. Egyedül Angela aggódott értem.

- Legalább innál a limonádédból! Egyáltalán reggeliztél valamit?

Erre kortyoltam egyet. De csak egyet.

Mikor becsöngetek, kidobtam a szinte teli innivalómat. Indultam a halálomra, a bioszra. Inkább lettem volna két tesin, minthogy egy biológián.

Bementem, és szerencsémre még nem volt ott. Gyorsan leültem a helyemre. Mike odajött hozzám csacsogni, de amikor megjött Edward egy fél pillanatra abbahagyta. A régi szerelmem a két új diák társaságában jött be. Edward leült mellém.

- Folytasd. –mondtam Mike-nak.

- De…

- Folytasd! –mondtam még egyszer, de most ingerültebben.

- Hát jó…

Aztán végre elkezdett beszélni. Megpróbáltam koncentrálni a mondandójára, de nem nagyon sikerült. Végül bejött Mr. Banner. Elkezdett magyarázni valamit, szintén nem tudtam figyelni. A szívem gyorsan vert, majd megint elkezdtem bőgni.

- Ms. Swan, jól van? Eléggé sápadtnak tűnik… El kéne mennie az orvosiba.

Felálltam, de megszédültem. Megtámaszkodtam az asztalon, nehogy elessek.

- Ki kíséri el? –kérdezte Mr. Banner. – Mr. Cullen?

- Nem! –mondtam, vagyis inkább kiabáltam.

Már nagyon rosszul voltam. Lehet, hogy kellett volna valamit ennem. Vettem egy mély levegőt.

- Akkor Mr. Newton?

Mike rám pillantott, én meg bólintottam. Felállt, és idejött. Rátámaszkodtam és elindultunk.

- Miért nem akartad, hogy Cullen kísérjen el? –kérdezte.

- Mert nem. –válaszoltam.

Bementünk az ápolónőhöz, aki megvizsgált. Azt mondta, hogy ennem kellene, meg pihennem. A vörös szemeimet is észrevette. Egész sokáig magyarázott, majd visszaküldött. Természetesen adott tesire egy felmentést.

Megkértem Mike-ot, hogy lassan menjünk. De még így is csak az óra a felénél tartott. Muszáj volt visszamennem.

Mr. Banner lelkesen magyarázott, amikor benyitottunk. Direkt nem néztem Edwardra. Elég, hogy mellette ülök.

- Jobban van már? –kérdezte a tanár úr.

- Igen. –és mosolyogtam egyet.

Persze nem volt igaz. Helyet foglaltam.

- Ugye még mindig rosszul vagy? Elég rémes színésznő vagy… -suttogta, miközben kuncogott. 

Nem válaszoltam neki, csak arrébb húzódtam. Már megint a sírás szélén álltam.

- Legyen már vége ennek a rohadt órának! –motyogtam, majd néma pityergésbe kezdtem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés