|
14. fejezet - Paris és Júlia históriája
2009.06.12. 08:42
Késő éjjel, vagy talán már kora hajnal is volt mire hazaértem. Megint szembesültem a ténnyel, hogy vannak rossz oldala is annak, hogy a szüleimnek nincs szükségük alvásra.
Meg se próbáltam óvatosan kinyitni az ajtót, majd összeszorított szemekkel visszacsukni, erősen koncentrálva, hogy semmilyen hang ne szűrődjön be a lakásba. A tornacipőmet sem óvatos mozdulatokkal vettem le, inkább lerúgtam a lábaimról, ahogy azt mindig csináltam. Nem bújhattam el tőlük, szóval nem is próbálkoztam ilyesmivel. Abban viszont reménykedtem, hogy békén hagynak és nem kérdezősködnek. Végig sem gondoltam, milyen hatalmas zűrbe keverhettem magam éjszakai kiruccanásommal.
- Hol voltál? - anya kecsesen nekitámaszkodott a falnak, miközben összefonta kezeit maga előtt. Volt valami idegen a kérdésében. Mintha félt volt a válaszomtól. Megkerültem, majd a nappaliba mentem. Mindenki lent ült. Carlisle szünet nélkül a könyveket bújta, de bármennyire is próbálkozott semmit nem talált Jacob megmentésével kapcsolatban. A többiek még kevésbé voltak bizakodóak. Esme figyelte Cullen doktor elmélyült tekintetét, miközben szokásához híven a karfán ült. Edward,Rosalie, Emett, Jasper, Alice és Nahuel a kanapén zsúfolódtak össze. Alig fértek el, pedig Alice Jasper ölébe süppedt bele. Valamilyen meccs ment előttük a tévébe, de Emetten kívül láthatólag senkit nem kötött le. Mindenki más arca gondterheltséget tükrözött, ami egy leheletnyit nyugodtabb lett megpillantva engem. Mintha megállt volna a levegő körülöttünk. Ők engem, én őket vizsgáltam olyan tekintettel, mintha meglepő lenne találkoznunk, holott egy háztartásban laktunk. Szinte egyszerre nyílt kérdésre a szájuk, de anya mindenki mást megelőzött.
- Renesmee, kérdeztem valamit! - meglepetten fordultam hátra, sosem hallottam felemelni a hangját.
- Jacobnál – tátogtam, mire ideges szemei dühösre váltottak. Erre Edward is felpattant a kanapéról, miközben ökölbe szorultak kezei.
- Te teljesen megőrültél? - dühöngött.
- Apa én...csak beszéltünk – kapkodtak értetlen szemeim anya és közte.
- Nem érted mennyire veszélyes ez? Meg is ölhet!
- Miért mentél el hozzá? - kontrázta Bella, amitől már tényleg betelt a pohár.
- Mert én nem fogom csak úgy cserben hagyni – kiabáltam elvékonyodott hangon, miközben hisztis kislány módjára toporzékoltam. Nem vettem észre magam, a düh elöntötte az elmém, és ennek hatására kiböktem az első gondolatot, ami eszembe jutott. Talán ez a tulajdonságom sem lenne, ha egész eddigi életemet, nem egy vérfarkas mellett töltöm.
Mélységes csend telepedett a nappalira. Fennakadt lélegzetek és megfeszül izmok vettek körül. Semmit nem hallottam, saját fújtatásomon kívül. Szinte harapni lehetett a pillanatok alatt duplájára nőtt feszültséget. Anya csak tátogott egy darabig, majd mély levegőt vett és becsukva szemeit hosszan fújta ki, miközben az ajkait elhagyó levegő megremegett.
Mire célzol ezzel? - kérdezte gyötrő arckifejezéssel.
Én csak...arra ami köztetek volt. Miért nem mondtad el? - kezdtem elhaló hangon, ami a mondat végére kétségbeesett könyörgéssé ment át. Egyrészről szörnyen dühösnek éreztem magam, másrészt anyu fájdalmas arcát figyelve bűntudat öntötte el a szívem. Hogy tudom pont őt bántani?
Sajnálom – suttogta, miközben ajkai megremegett. Szinte láttam a kicsorduló könnycseppeket kiszáradt szemeiből. Apa erősen magához ölelte.
- Bella, kérlek. Ez már a múlt – hangja annyira lágy és kedves volt, hogyha nem tudtam volna vámpír létéről, angyalnak hiszem. Aztán felém fordult és a kicsit keményebb hangon kérdezte – Honnan tudod?
Nem kellett válaszolnom. Szabad utat engedtem gondolataimnak. Akartam is, hogy lássa, mert képtelen lettem volna megfogalmazni érzéseim anya fájdalmasan csillogó szemeibe nézve, másrészt erőm se lett volna elrejteni őket. Apa a fogai közölt préselte ki suttogva a nevet „Billy”
- Csak én nem értek semmit? - nézett körül kérdő tekintettel Nahuel. Senkitől nem kapott választ. Végül Rosalie törte meg a csendet.
- Nem tudom miért kell ez miatt letargiába esni. Edward jól mondta, az csak a múlt volt, anyádnak szerencsére megjött az esze meg az ízlése és kiverte a fejéből azt a félszerzetet. Te is megtehetnéd. Viszont erre nem sok esélyt látok és ha vele akarsz maradni, akkor most elég nagy akadály gördült elénk. Nem hiszem, hogy a múlton való civakodással kéne most eltölteni az időt – morogta, majd felállt és elhagyta a szobát. A csend újra feszengéssel töltött el mindenkit.
Felmehetek? - kérdeztem apára tekintve. Ő csak bólintott és én rögtön megragadtam az alkalmat, hogy eltűnjek. A lépcsőn éreztem a hátamba fúródó tekinteteket. Nem haragudhattak rám azért, mert tudtam az igazságot és mert számon kértem anyát. Talán nem is tették. Azok a tekintetek bírálóak voltak egyáltalán?
Nem volt erőm átöltözéssel bajlódni, csak bedőltem az ágyam térdig sáros lábbal. Az érzések összekavarodtak bennem, ahogy felhúztam a térdeim a hasamhoz és összegömbölyödtem. A farmer átvette a sós víz illatát. Nem tudtam mit kezdeni az éjszaka eseményeinek emlékével. Hiszen láttam, és él és még jól van. Legalábbis fizikailag ember. De sehogy sem tudtam megnyugtatni a mellkasomba tépő érzést. A fájdalom hullámokban tört rám és úgy éreztem minden percben újra és újra kínhalált halok, amikor agyam visszajátszotta az utolsó felém intézet mondatot a szeretett ajkak közül. „Tűnj el...”
Éjszaka nem jött álom a szememre. Csak bámultam ki az üvegfalon és hallgattam a fájdalmas farkas vonyítást. A hegyekből jött a hang. Úgy vettem ki Seth és Leah is szenved. Ezek szerint Jake is farkas formában kínlódott valahol. Bármennyire is próbáltam leküzdeni önzőségemet és bármennyire is riasztott a gondolat, de valahol mélyen egy kis részem azt kívánta, hogy ezek a gyötrelmes vonyítások nekem szóljanak. A megbántott lelkemnek. Csak azért, hogy tudjam még rám gondol...valahol a sötétben.
- Bejöhetek? - anya selymes hangja együtt érkezett a folyosóról beszűrődő vékony fénycsíkkal.
- Persze – motyogtam, miközben továbbra is összekuporodva feküdtem. Ő mögém bújt és hideg karjaival átölelte vállaim. Fejét félig az enyémre hajtotta és ajkai éppen fülemnél voltak.
- Én megtettem mindent, hogy ne hagyjam cserben – suttogta, miközben olyan különös gyenge, remegő hangon szólalt meg, ami ismeretlen volt az én erős anyámtól – Én őszintén szerettem őt, Renesmee – a fájdalom a zsigereimig hatolt. Visszanyeltem könnyeim,miközben újabb három éles döfés érte, amúgy is megviselt, megtépázott szívem. Próbáltam reálisan gondolkozni. Mi sem volt könnyebb ennél, miközben bensőm egyre apróbb darabokra hullott szét és még a gyenge lábon álló reményeimet is dominóhoz hasonlóan verték le a mélybe. De az igazság az, hogy ezért nem hibáztathatom.
- Miért titkoltad?
- Pont ezért. Tudom, hogy fáj. Tudom, hogy most félsz, pedig nincs okod rá. Semmi sem fog változni. Azt hiszem az emberi felem volt az aki szerette őt, és ő is az emberbe volt szerelmes. Az a lány, aki elbizonytalanodott a választásban, aki Jacob első szerelme volt, ő meghalt évekkel ezelőtt. …s ezzel a ténnyel mindenki tisztában van. Egyikünk sem tudna a másikra úgy tekinteni, mint a... - megakadt egy pillanatra és kereste a megfelelő szavakat – mint az új életem elkezdése előtt.
Nem tudtam megszólalni, csak éreztem, hogy a forró könnycseppek végig csordulnak az arcomon. Annyira szerettem Bellát, annyira igaz volt amit mondott. …s én megint őrült voltam. Megfogtam a kezeit, aminek hatására erősebben magához ölelt és kicsit enyhült feszült testtartása.
- Ha nem is te lennél az egyetlen lány, aki a szemei előtt lebeg, akkor sem epekedne már értem. …n már más vagyok.
- Már neked is annyit jelent, mint a család többi tagjának? -suttogtam szipogva. Ez a kérdés volt, amire nem lehetett jó választ adni. Egyik lehetőség sem tetszett. Mindkettő fájdalmat okozott volna, valamiért. Ezért, figyelmesen hallgattam a választ.
- Sokkal többet és ez sosem fog változni. Ahányszor ránézek, mindig próbálom felidézni, azt a kölyköt, aki még nem volt vérfarkas sem alakváltó, sem semmilyen mitológiai lény.
Csak egy ember?
Jake sose volt csak egy ember. Ő volt a Napom a felhős, komor égen. Ő volt az egyetlen, aki egy leheletnyit pótolni tudta a szívemben az űrt, amikor... - nem mondta végig a mondatot, de már én is tudtam mire gondol. - Emlékszem, amikor azt mondtam neki, hogy nincs olyan lány, aki megérdemelné – fáradtan elmosolyodott.
- És lett? - kérdeztem bágyadtan, erre Bella halkan kuncogott.
- Mi az hogy. A legtökéletesebb lényt kapta meg a Földön. Emlékszem, amikor megtudtam, hogy te és ő....Nekitámadtam, de szegény Sethnek kellett viselni dühöm következményét.
- De ha ennyire szeretted, akkor miért nehéz elfogadni, hogy mi? Ha senkiben nem bízol jobban, akkor? - félbehagyott mondatokat tudtam csak kierőltetni ajkaimon.
- Engem azt hiszem, csak a korod zavart igazán az elején. Az én kisbabámnak, a tőlem két évvel fiatalabb volt legjobb barátom máris örökre elkötelezte magát. Elég nehéz volt. Edwardot, azt hiszem már a másik dolog is sokkal jobban zavarta. De, egyszer úgy is el kell fogadnia.
- Talán már nem. Talán már nincs remény. - nyugtáztam, miközben ez egy másik, fontosabb, de kevésbé kellemes témát vetett a felszínre.
- Nem tudom, mi vár most ránk, kicsim. De remény mindig van, hidd el. Ha az én bolond életem után, most itt lehetek Edward oldalán, akkor bármi lehetséges.
- Szerinted ennek még lehet jó vége? - kérdeztem színtelen hangom, amire sokáig nem érkezett válasz, majd anya kérlelően kezdett bele.
- Ígérd meg ha arra kerül a sor, hogy menekülnöd kell. Ha azt mondom fuss, akkor ne szegülj ellen. Tedd meg kérlek és ne fordulj vissza, addig ne, amíg valamelyikünk nem szól. Menj minél messzebb innen, és ne gyere vissza amíg nem biztonságos
- De, nem akarlak itt hagyni titeket. Ez az egész az én hibám, nem fogok megfutamodni.
- Remélem, nem lesz rá szükség, kicsim. De kérlek, mond,hogy megígérem.
- De...
- Ezzel segítenél a legtöbbet nekünk
- Jól van. Ígérem – suttogtam sértett hangon.
- Köszönöm – jött a lágy válasz, ami már illat az én drága Bellámhoz – és most aludj kicsim, pihenned kell.
Azt akartam mondani, hogy nem vagyok álmos és hogy meséljen még, de ahogy elkezdett dúdolni selymes, magas mégis teltnek ható hangján, úgy éreztem leragadnak szemeim. Megnyugtató, mégis halvány fájdalommal átitatott hangja mellett, fel-fel hangzott a hegyekből érkező szomorú vonyítás. Az agyamban ezer gondolat kavargott, a szívemben meghatározhatatlan keverékbe vegyültek az érzelmek, aztán mintha mindent elvágtak volna, elaludtam.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés