45. fejezet – Nahuel és a meggyőzőerő


A kilátóhelyi kemping gyakorlatilag nem állt másból, mint egy fenyvessel szegélyezett félkör alakú tisztásból, egy földszintes épületből, ahol zuhanyozni és pisilni lehetett – na és persze a lélegzetelállító panorámából.

Húsz álló perce voltam már odafönn, a mellvéd peremének dőlve; a magas légköri áramlatok szanaszét cibálták a hajamat, a fejem szédült, a fülem zúgott, könnyeztem – de még mindig úgy éreztem, nem tudom elég tágra nyitni a szemem, hogy mindezt a szépséget befogadhassam. Több száz méternyi mélység rántotta magával a pillantásomat; odalenn zöld, lila és fakuló bíbor váltogatták egymást a hanyatló napkorong mind ferdébb sugaraiban. Az égbolt az alkonyat színözönébe öltözött, s úgy borult a sziklahátakból, fenyvesekből és szakadékokból kavart tájra, akár valami üvegkupola, amit folyékony szivárványba mártogattak.

- Nem lehet megunni, igaz? – Kim, aki a jobb kéz felőli oldalamon ácsorgott, párkányra fektetett állal meredt a messzeségbe. – Jareddel tavaly kettesben is feljöttünk ide, de akkor felhős volt az ég, esett, s a párától alig lehetett látni.

- Ez most is benne van a pakliban – mutatott fel az égre Claire, és fintorgott. – Nyugatról kezd beborulni… Szóval díjaznám, ha valamelyikőtök túlemelne a peremen, hogy én is lássam azt a megunhatatlan valamit, mielőtt teljesen besötétedne.

Kimmel egyszerre csaptunk a homlokunkra. – Bocs! – Aztán közös erővel Claire könyöke alá nyúltunk, s vigyázva, nehogy túlbillenjen, felhasaltattuk a mellvéd széles kőperemére. – Majd én fogom – mosolyogtam rá Kimre, akit Jared egy ideje már szólongatott, hogy menjen, csekkolja le, jó helyre állította-e a sátrukat.

A fiúk, akik a megérkezést követően egy futó pásztázással elintézték a kilátást, valamennyien a tisztáson sürgölődtek, és vagy a tűzrakással, vagy a végszükség esetén használatos sátrak felverésével voltak elfoglalva. Rachel ügyfelei, akik inkább hátráltatták, mintsem segítették a folyamatot, egyfolytában körülöttük tébláboltak, viháncolva nevetgéltek, és nem győzték kapkodni a fejüket egyik fiúról a másikra.

Semmi kedvem nem volt csatlakozni a társasághoz, amíg el nem ül ez a nagy hajcihő. Melodynak már a puszta hangjától is kirázott a hideg; úgy éreztem, nem tudnék uralkodni az arcvonásaimon, ha premier plánból kellene végignéznem, mint dörzsölőzködik neki lépten-nyomon a sátra zsinórjait igazgató Jacobnak. Meredeken túlbecsültem az érzelmi tűrőképességemet, amikor rábólintottam erre a kiruccanásra; a megfigyelői szerepkör sokkal több kínlódással járt, mint amennyi hasznot hajtott. Tudtam, hogy Jacob soha nem lenne udvariatlan vagy durván elutasító egyetlen nővel szemben sem, és annyi diplomáciai érzék is szorult belé, hogy szándékosan ne ábrándítsa ki magából a pénzfialó ügyfélkört. Az üzlettársság professzionalizmusával gardírozta a lányokat, szelíden tűrte bókjaikat, és egy szóval sem panaszkodott, ha valami apró-cseprő problémával nyomban hozzá fordultak – teszem azt, hogy húzzon le egy beakadt cipzárt valaki széldzsekijén, vagy nézze meg, nem kullancs ment-e a karjukba.

Persze a cipzárról mindig kiderült, hogy csak rossz irányba húzták, s a feltételezett rovar sem volt több egy (szándékosan?) elvakart anyajegynél. Annak eldöntésére tehát, hogy Jacob mutat-e valódi érdeklődést a többi nő iránt (akik közül jó néhányan tényleg nagyon szépek és értelmesek voltak), nem szolgált értékelhető válasszal a megfigyelés. Csak a szívem fájt tőle, meg a büszkeségem, ami nehezen tudta megemészteni, hogy a féltékenység ennyire jelen lehet valaki életemben, s hogy a zöld szemű szörny időnként minden más érzést túlüvölthet a maga gyűlöletes hárpiahangján.

Ráadásul Nahuelre sem számíthattam. Amint felkaptattunk az ösvényre, azonnal lehajította a saját cuccát, majd – talán, hogy még egyszer szó ne érhesse a ház elejét – kérés nélkül csatlakozott a többi fiúhoz, és lelkiismeretesen megragadta a munka végét. Azóta is a tisztáson buzgólkodott, a tűz megrakását felügyelte, s amikor Claire kitolt feneke felett áthunyorogva odanéztem, épp félrerántott egy figyelmetlen, piros pólós nőt, mielőtt az óvatlanul ráült volna a tűzkör átforrósodott kövére.

Az alkonyat sűrűsödő homályán át is tisztán látszódott, hogy a piros pólós lánynak elakad a lélegzete, és fülig vörösödik Nahuel épp csak egy pillanatra köré fonódó karjaiban. Aztán sietősen lesütötte a szemét, és valami bizarr vonakodással – mintha egyszerre akarna a közelében maradni, és fejvesztve menekülni tőle – csak dülöngélt egyik lábáról a másikra, mígnem a frusztrációt okozó megmentő egymaga dűlőre vitte a dolgot, s egy udvarias kismosollyal magától állt odébb.

Igen, Rachel vendégeit alaposan összezavarta Nahuel megjelenése. Míg a farkasfiúkat egyöntetű és zavartalan csodálat övezett, addig a Nahuellel szemben tanúsított reakciók személyenként és időben jócskán megoszlottak. Én úgy találtam, hogy a félvámpír fiú egyszerre vált ki csodálatot és valami közelebbről meg nem nevezett rettenetet, ami rendszerint a növényevő állatokat tölti el egy ragadozó vad jelenlétében. Félős, de egyszersmint elragadtatott pillantások pásztázták Nahuel arcát és alakját, ami hagyományos emberi szóhasználatban szépséges volt és valahogy távoli, akár egy álom, és sokkal finomabb, sebezhetőbb, mint a csupa izom és robbanékony indián férfiak, akik mint valami aurát árasztották magukból az érzékkorbácsoló tesztoszteront.

- Hát ti meg? – Nahuel széles mosollyal sétált oda hozzánk. Megpaskolta Claire magasban kalimpáló lábát, aztán elrugaszkodott, és ő is felhasalt a mellvédre. – Ó, ez így nem valami kényelmes – jegyezte meg kisvártatva –, mintha deszka helyett kövön akarna az ember szörfözni. Gyere, kis barátném, a nyakamba veszlek, onnan komfortosabban élvezheted a látványt.

Claire-nek nem kellett kétszer mondani: örömteli sikkantással csusszant le a mellvédről, és mászott fel a guggoló Nahuel nyakába. Két kezüket szorosan összefűzve egyenesedtek fel, jó egy méterrel megtoldva Claire korábbi madártávlatát.

- Egész jól ment a debütálásom… Te mit gondolsz, menina? – Nahuelnek csak a szeme és a homloka látszott ki Claire végtagjának öleléséből; úgy kellett átpislognia a lány satuként szoruló combja felett. – Az első félpercben legalább tucatnyian fontolgatták, hogy engedelmeskednek az ösztönüknek, és futnak, amerre látnak… de aztán megbékéltek. Mindig megbékélnek. A te Jacobod mégis úgy követett a tekintetével, mintha bármelyik pillanatban megvadulhatnék, s vérfürdővé változtathatnám ezt a kedélyes eseményt. Ugye, szóltál már neki, hogy rég felhagytam az ilyesmivel?

Kis mosollyal megvontam a vállam. – Hát persze. Mindegyik fiú tudja, hogy emiatt nem kell tartani tőled. Különben már az egész falka itt lenne, hogy eltávolítsa Claire combi artériáját a harapásod hatóköréből. Ne érezd magad emiatt kínosan, ők tényleg szimpatikusnak tartanak téged.

- Kivéve a mindenható alfahímjüket. – Nahuel homloka egy pillanatra szinte ráncba gyűrődött, szemének mézszínű íriszén sötétet villant a rosszallás. – Megmondom őszintén, nem gondoltam, hogy ekkora ellenszenvvel viseltet majd irántam. A dühe úgy csap képen minden alkalommal, akár az ideggáz.

- Talán nem kellett volna szándékosan hergelned – bukott ki belőlem a vád, ami az óta gyűlt-formálódott a bögyömben, amióta az első túlszínezett mondat elhagyta az ajkát. – Mire volt jó, amit a kocsiban műveltél? Hm? – Szinte könyörögve néztem rá. – Miért kellett szántszándékkal feszegetned a húrt? Jacob félre is érthette, amiket meséltél… az a barlangos dolog például…

- Szégyellem magam, menina – szólt Nahuel csendesen, s a hangját valódi bűntudat fojtotta elhalóvá. – Mit hozhatnék fel a mentségemre… egyszerűen elfogyott a cérnám. Meg kell értened, hogy én is lehetek gyarló és büszke, s ha úgy érzem, indokolatlanul támadnak, akkor úgy védekezem, ahogy a legjobban tudok. Odatartani a másik orcádat is, miután megütöttek, nem mindig kivitelezhető, és a másfél évszázados élettapasztalat sem tarthat vissza attól, hogy olykor a pillanat hevében cselekedj. A te Jacobod pedig olyan átkozottul impulzív, ha rólad van szó. Bárcsak könnyebb volna kijönni vele… bárcsak adna egy esélyt magának megérteni, hogy belőled nem lesz kevesebb attól, hogy mindketten szeretünk.

Boldog mosoly kéredzkedett az arcomra – elvégre ki ne élvezné, ha ilyeneket mondanak neki? Egyszeriben kész voltam mindent elfelejteni; a neheztelésem elszállt, mintha meleget hozó, könnyű nyári fuvallat sodorta volna tova. Nagyon úgy tűnt, az én szívem egyszerűen nem rendezkedett be a hosszú távú haragtartásra.

- Te vagy a legszuperebb barát, menino – néztem rá hálás pillantással, és abban a pillanatban borzasztó szerencsésnek éreztem magam, amiért ez a bölcs és végtelenül kedves ember megtisztelt testvéri szeretetével. Ünnepélyes komolysággal jelentettem ki: – És megígérem, hogy beszélni fogok Jacobbal. Az, amit a panzió kertjében mondtál, eddig nem volt teljesen világos, de most már tudom, hogyan értetted… és szívügyem lesz, hogy Jacob is ráébredjen: a mi kettőnk barátsága önjogán létezik, s ő semmit sem veszít, ha hagyja továbbélni.

Claire kezdte magát elunni odafenn, így Nahuel kénytelen volt letenni őt a földre. Gyorsan el is iramodott a tisztás felé, s már rég Quil mellett ücsörgött a tűznél, mire mi ketten is elhagytuk a kilátó lebetonozott emelvényét.

- Örülök, hogy így érzel, menina – mosolygott rám Nahuel, miközben elhagytuk az utolsó lépcsőt is, és ráfordultunk a tisztást övező fenyves széles ösvényére. – Semmi mást sem akarok kevésbé, mint lemondani erről az értékes barátságról. Te és a családod voltatok és vagytok a legjobb dolog, ami eddigi életem során történt velem, és ha hinnék benne, kezet csókolnék a Sorsnak, amiért lehetővé tette nekünk, hogy egymásra találjunk.

Az elkövetkező félóra kusza és hangzavaros kavargásban telt, ami leginkább a tűz körül, valamint a tisztás peremén felállított gázpalackos grill- és flekkensütők környékén sűrűsödött össze. Itt is, ott is nevetgélő csoportok ácsorogtak, várták, hogy átsüljön a rostélyra fektetett pácolt hús, vagy hogy megpuhuljon a parázson sült fóliás krumpli.

Jacobot, akárhogy is igyekeztem, egyszerűen képtelen voltam megközelíteni. Ahogy a korábbi társas esemény alkalmával, úgy most is körülötte kristályosodott ki a legnépesebb csoportosulás, mintha az alfavezéri kisugárzása az egyszerű halandókra is ugyanúgy hatna… vagy, mert – ismertem be a keserűség és büszkeség különös keverékével – ő a legjóképűbb a fiúk közül.

Egyszer-kétszer elcsíptem a pillantását; hol a tűz fölött, hol pedig a rövid időre szétnyílt embergyűrű réseiben akadt össze a tekintetünk; láttam, rajta, hogy ő is szeretne végre megszabadulni a kötelességétől, s szép csendben hozzám csapódni, de valami mindig megakadályozta benne.

- Jaj, istenem! – jajongott fel egy alkalommal Melody. – Azt hiszem, egy tűzszikra pattant a blúzom gallérja alá, szörnyen égeti a nyakamat! Jacob, megnéznéd?

A rejtélyes szikra persze kialudt akkora, mire a szólított odalépett, hogy udvariasan leellenőrizze a vakriasztást. Ám Melody ettől sem zavartatta magát; olyan túláradó hálával pislogott fel Jacobra, mintha a fiú egy bozóttűz kellős közepéből mentette volna ki.

Mintha egy pici dízelmotor indult volna be a torkomban; meg kellett feszítenem az ajkamat, hogy ne vicsorítsak rá morogva. Ez a tipikus vámpírreakció olyan idegen volt tőlem, hogy egészen megrémített. Gyorsan hátat fordítottam a jelenetnek, és biztos távolságba menekültem indulatom tárgyától. Félvámpírságom ellenére csak a legritkább esetben okoztam riadalmat vagy idegenkedést emberkörben, nem akartam épp most lerontani az imponáló és nagy megelégedésemre szolgáló statisztikát.

Átvágtam a tűz körül csevegő embergyűrűn, és leparkoltam az egyik evőeszközökkel megrakott kempingasztal mellett. Nahuel a túloldalon épp kést és villát pakolt a tányérjára – a mellette diskuráló két fiatal nő időnként félénk pillantásokat vetett szabályos profiljára. Úgy tűnt, mintha nehezükre esne figyelmen kívül hagyni ezt a feltűnően szép és delejes vonzerővel bíró lényt, annak ellenére is, hogy szemlátomást igen komoly beszélgetést folytattak.

- Egyszerűen képtelen vagyok megállni – panaszkodott a magasabbik, barna hajú. – Becsületszavamra mondom, hogy mindent megpróbáltam, hogy leszokjam róla, de egy hétnél tovább soha nem bírom cigi nélkül.

- A nikotintapaszt is kipróbáltad már? – kérdezte a másik. Ő szőke, kurtára vágott hajat viselt, és minden második szavánál elkapta a tekintetét kolléganőjéről, hogy újra megcsodálhassa Nahuelt. – Azt mondják, az tényleg segít… ha szép lassan és fokozatosan veszel vissza az adagból.

- Jó ég, Sally, hát persze, hogy próbáltam! – csattant fel a másik lány. – Tetőtől talpig tele voltam azzal a vacakkal, úgy néztem ki, mint egy túlpecsételt útlevél. De az égadta világon semmi haszna nem volt, a cigit ugyanúgy kívántam. – Nagyot sóhajtott, a szeme fényes lett a kicsordulni készülő könnyektől. – Ez a dolog túlnő rajtam, Sally… egyszerűen tehetetlen vagyok ellene. S most, hogy asztmát diagnosztizáltak nálam, már nem is babra megy a játék. Vagy leszokom róla, vagy beköltözhetek a tüdőszanatóriumba… – és a könnyek peregni kezdtek kivörösödött szeméből. A csócsára gyűrt cigarettás dobozt, amit eddig a kezében szorongatott, lehajította a földre, s kétségbeesett dühvel taposni kezdte. – És még… ez… se fog… segíteni, mert… szétzúzva is… elszívom…!

- Ha megengeded… – Nahuel hangja tapintatos volt, és finoman kérlelő –, én talán tudok segíteni neked. – Óvatosan és nagyon lassan, nehogy mozdulatával megijessze az érzelmileg látszólag teljesen kikészült lányt, odanyúlt, és megérintette a vállát. – Az én nevem Nahuel, te pedig…

A barna hajú lány félősen Nahuelre emelte könnytől fényes szemét, s csukladozva mondta: – Ju… Julie.

- Örvendek, Julie! – Nahuel minden pórusából áradt a bizalomébresztő kedvesség, ahogy kézfogásra emelte a karját. A lány, immár határozottabban, elmosolyodott, pólójába törölte könnynedves ujjait, és megrázta a kinyújtott kezet. Nahuel szeme napsütötte borostyánként fénylett, s egy pillanatra sem szakadt el Julie tekintetétől. – Talán elnézed nekem, hogy kéretlenül közbeavatkozom, de akaratomon kívül fültanúja lettem a beszélgetéseteknek, megtudtam, mi a problémád, és nagy örömömre szolgálna, ha segíthetnék neked ebben. Már ha persze nem tartasz túl tolakodónak…

Julie nem tartotta túl tolakodónak Nahuelt: úgy követte a fiút az erdőszéli padhoz, s ült le vele szemközt annak tövében, mintha hipnotizálták volna – s ahogy később kiderült, ezzel nem is jártam messze az igazságtól.

- Nézz egyenesen a szemembe, Julie – duruzsolta halk, kántáló hangon Nahuel; én és a szőke hajú lány (Sally) eközben kíváncsian ereszkedtünk le melléjük a fűbe. Nahuel zavartalanul folytatta: – Nyugodt vagy, és relaxált. Minden izmod elernyedt, s kellemesen elnehezült. A lelked megszabadult a gondoktól, egy tiszta papírlap, amin nem ejt foltot semmiféle bánat. És most jól figyelj rám, Julie… – Rövid, hatáskeltő szünet támadt. Majd iszonyatos erővel, de mégis halkan (miközben Julie pislogás nélkül, kifejezéstelen arccal meredt Nahuel szemébe) elhangzott a megfellebbezhetetlen igazság: – Undorodsz a cigarettától! Undorít az íze, undorít az illata, undorít a füstje, undorít a látványa – még a tapintását sem bírod kiállni. A cigaretta gondolata sötét, füstös helyek képzetét kelti benned, egy kiégett gyárkéményét, amelyet bedugított az évszázados korom. Soha többé nem érzel ingert a dohányzásra, a gyomrod összeszorulva tiltakozna az ötlet ellen, a tüdőd friss levegőért kiáltana, a tested, az izmaid erdei sétára vágynának. Mert, Julie, te végérvényesen leszoktál. – Nahuel ajka egész picit mosolyra húzódott; látszott rajta, mennyire hisz magában, s mennyire élvezi, hogy segíthet. – És most, Julie – folytatta lágy duruzsoló hangon –, mire háromig számolok, újból éber és friss leszel. Soha többé nem gyújtasz cigarettára, még csak az ötlet sem fogalmazódik meg benned. Nyugodt, boldog és elégedett vagy, remekül érzed magad a bőrödben. Egy… kettő… három…

Julie tekintete nyomban megrebbent; egy picit hátrahőkölt, és csodálkozva pislogott körbe, mintha hirtelen nem tudná, merre van.

Nahuel a szőke kolléganőhöz fordult, és mosolyogva csak ennyit mondott: – Sally, lennél szíves… – És Sally már pattant is, hogy fél perc múltán a széttaposott csomag cigarettával térjen vissza. Nahuel megköszönte, kihúzott belőle egy nagyjából még ütőképes szálat, és komoly arccal Julie felé kínálta. – Rágyújtasz?

Mintha egy szökőár korbácsolta volna fel a barna lány nyugodt arcvonásait: fintorogva hőkölt hátra, és undorral telt hangon sziszegte: – Vidd az orrom elől ezt a förtelmet! Látni sem bírom, én… – Julie elakadt; a levegő egyetlen nagy erejű rándulással zúdult ki a tüdejéből, ahogy megértette, s a következő pillanatban már sírva nevetett, boldogságában azt sem tudta, melyikünket csókolja meg először. –

Julie most már olyan hangfekvésben örömködött, hogy azzal nem csak a közelben állók, de még a tűzrakáson túl őgyelgők figyelmét is felkeltette. Kisvártatva egész nézősereg gyűlt körénk; a csicsergő lánytömeg halmozódó gyűrűiben szájról szájra terjedt Julie csodával határos leszokásának híre. Nahuel, akit körbekerített és nem engedett kitörni az egyre gyűlő sokaság, tartózkodóan mosolygott, s szemében az egykedvű beletörődés fénye csillant.

Ő már sejtette azt, amire én csak percek múlva döbbentem rá: hogy ezzel az önkéntelen jócselekedettel a szórakozást áhító turisták kérésének egész lavináját indította el. Az este határozottan „varázslatosnak” ígérkezett.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés