(Bella szemszöge)

Láttam, ahogy Anthony elég furcsán viselkedik a kérdésem hallatára, de az okát, akárhogy is próbálkoztam, nem tudtam megfejteni.
De főként inkább a feltett kérdésemre gondoltam, melyre még nem kaptam választ egy-két perc múltán sem, így próbáltam mégegyszer rákérdezni.
- Megmondanátok, hogy hol van Edward? – kérdeztem kíváncsian, ugyanakkor félve, de mégis nyugodt hangnemben. Nem értettem, hogy miért van bennem ennyi érzés egyszerre, ráadásul elég különbözőek, azonban nem volt időm átgondolni rendesen, mert Esme hangja félbeszakított a gondolatmenetemben.
- Bella, mért akarod tudni Edward hollétét? – kérdezte, miközben furcsálló tekintettel végigmért, majd Anthonyra tekintett, aki csak egyhelyben állt és maga elé bámult.
- Mert szeretnék vele beszélni – mondtam egyszerűen kijelentve, mire Anthony végre rám nézett, de a szemében zavartságot véltem felfedezni.
- De mégis miről? – kérdezett tovább Esme.
- Esme, kérlek… Mondd el, hogy hol van Edward. Nem kell kérdezgetned.
- Rendben – mondta megadóan, majd sóhajtott. – Edward… nos… ő…
- Elment – fejezte be Anthony Esme helyett a mondatot.
- Elment?! – néztem rájuk, tágra nyílt szemekkel a döbbenettől.
- Igen… Azt hiszem, hogy valahova messzire ment – bólintott Esme is, majd úgy láttam, mintha valamit motyogott volna Anthony felé, de azt, hogy mit, nem értettem.
- És tudjátok, hogy hol van? Egyáltalán minek ment el? – kérdeztem szinte kábultan a döbbenettől, amit ez az egész hír okozott. Aztán, mielőtt még válaszolhattak volna, ismét elöntötte tudatom egy emlék.
Egy gyönyörű réten voltam, melyet bevilágított a napfény. Valaki – valószínűleg Edward – ott volt velem és beszélgettünk.
- …Nem mertem hazamenni, szembenézni Esmével. Ő biztosan nem eresztett volna el szépszerével. Megpróbált volna meggyőzni, hogy erre nincs semmi szükség… Másnap reggel már Alaszkában voltam.*
Ekkor azonban véget ért ez az emlék is, ahogyan a többinek is vége szakadt néhány másodperc után, majd újra a Cullen család házában találtam magam, szemben pedig két aggódó szempárt láttam, akik engem fürkésztek.
- Jól vagy, Bella? – kérdezte féltőn Esme.
- Csak egy… újabb… emlék… – mondtam ki nehezen és közben ziháltam.
- Még egy? – kérdezte Esme még mindig féltőn beszélve.
- Igen. Azt hiszem, ha történik valami olyasmi, ami bármilyen módon emlékeztet Edwardra, akkor beugrik egy emlékkép.
- És most mi hozhatta elő? – kérdezte Esme, majd odasétált mellém.
- Azt hiszem, hogy Edward elutazása – mondtam ki nagyon halkan, de persze a vámpírhallásnak köszönhetően így is meghallották.
- És mit is láttál konkrétan? – kérdezte most már Anthony, becsatlakozva a beszélgetésbe –ami inkább kérdezz-felelek volt–, melyben eddig nem nagyon vett részt.
- Öhm… Hát… - Nem is tudtam, hogy hol kezdjem, de legszívesebben nem is mondtam volna el.
- Nem fogod elmondani, igaz? – kérdezte Anthony, mintha csak megérezte volna, hogy nem igazán állt szándékomban közölni velük az emlékképemet. Igazából Carlisle-on kívül még senkinek sem mondtam el ezeket, és ezután sem valószínű, hogy bárkit is beavatok ebbe az egészbe. Kivéve persze Alice-t, akinek talán elmondom, hiszen az első emlékemet is neki mondtam el.
- Tulajdonképpen nem igazán szeretném elárulni – mondtam, mire Esme csak megértően bólintott egyet, majd végül elment a helyiségből, így Anthonyval ketten maradtunk.
- Nem tudom, hogy téged faggathatlak-e – mondtam szemlesütve.
- Mivel kapcsolatban? – kérdezte Anthony.
- Edwardról lenne szó – mondtam, mire még mindig nem mertem a szemébe nézni, de végül nagy levegőt vettem és felnéztem, de a dühös tekintet helyett, amit vártam volna, egy kíváncsisággal teli arckifejezést láttam. Azt hittem, hogy Anthony mérges lesz, amiért őt is Edwardról kérdezgetem, miközben nemrég terveztük, hogy együtt elmegyünk valahová. Bár eléggé furcsa, de valahogy úgy érzem, mintha Anthonyt régebben is ismertem volna. És azt hiszem, hogy kezdem szeretni. Pontosan ezért kéne Edwarddal beszélnem, hogy elmondjam, valószínűleg mi már nem leszünk együtt, mert más valakit szeretek.
- Mit szeretnél tudni? – kérdezte még mindig kíváncsisággal telve.
- Mért ment el?

(Edward szemszöge)

Egy kicsit gondolkodtam, hogy valami hihetővel álljak elő, végül sikerült valamit kitalálnom…
- Mert tudta, hogy nem emlékszel rá, így nem akart a közeledben lenni, mert azzal csak fájdalmat okozott volna magának. – Hogy ez mekkora hazugság?! Hiszen itt vagyok! Még, ha nem is emlékszik rám! Még, ha fáj is, hogy nem ismer fel! De valamit mégiscsak kellett mondanom…
- Értem… - mondta Bella, de a hangja gyenge és halk volt. – És egyébként hogyan kerülsz ide? Ezt eddig elfelejtettem megkérdezni.
- Nos… Alice áthívott, hogy legyek itt néhány órát, de aztán a család megbeszélte és úgy döntött, hogy költözzek ide, szóval éppen a holmimért indultam volna, amikor megjöttél.
- Itt fogsz lakni? – kérdezte meglepetten.
- Igen – mondtam nyugodtan.
- Akkor valószínűleg itt is találkozunk mostantól – mosolygott rám Bella.
- Én is így hiszem. És akkor holnap délután elmegyünk, ara a „meglepetés helyre”, igaz?
- Persze, de még mindig nem akarod elárulni, hogy hova megyünk? – kérdezte Bella kíváncsian, majd fejét kicsit oldalra billentette és fürkésző tekintettel nézett rám, hátha elárulom neki a választ.
- Nem – feleltem egyszerűen, mire Bella mérgesen kifújta a levegőt.
- Akkor, mivel nincs itt Edward… én megyek is – mondta néhány másodperc múlva.
Itt vagyok! – üvöltöttem gondolatban, de hangosan nem mertem kimondani, mert Bella állapota még mindig rosszabbodhatott, ráadásul önző módon, de meg akartam tudni, hogy Anthonyként is szeret-e.
Ezután már csak Bella távolodó alakját láttam, aki kilépett az ajtón, magamra hagyva engem a gondolataimmal…
Egyszerűen még nem tudtam neki elmondani az igazat, de becsapni se akartam. Őrlődtem magamban, és nem tudtam, hogy melyik a helyes út… De azt akartam, hogy tudja, mennyire szeretem és megbántam, amiért elhagytam, de ezt csak akkor tudom neki elmondani úgy, hogy végig is hallgasson, ha még nem avatom be az igazságba, ezért úgy döntöttem, hogy megvárom, amíg bebizonyosodik, hogy szeret, és akkor elmondom az igazat.
Hirtelen Alice termett mellettem.
„Hallottam, hogy Bella Edwardot kereste… Mit mondtatok neki?” – kérdezte gondolatban, tekintetében kíváncsiság és izgatottság rejlett.
- Azt, hogy elment… De te hol voltál, amiért nem hallottad? – kérdeztem.
„Jasperrel elmentünk egy kicsit, mert láttam, hogy Bella idejön.” – válaszolta egyszerűen, majd leült a nappaliban lévő kanapéra.
- És mért nem szóltál, ha láttad? – kérdeztem kissé idegesen, mert Alice meg tudott volna menteni a további hazugságoktól, de nem tette. Bár elismerem, hogy el kellett volna mondanom Bellának az igazat, de nem bírtam. Viszont, ha Alice elmondja a látomását – amit valószínűleg elrejtett előlem –, akkor mindez nem történik meg.
„Mert nem tudtam miértjét, csak annyit, hogy idejön. Nem gondoltam volna, hogy Edwardot fogja keresni. Oh, bocsi, de nekem annyira fura megszokni, hogy most két ember… akarom mondani vámpír vagy… Szóval nem tudtam, hogy téged fog keresni.”
- Jól van, már mindegy. Semmi gond… De, ha nem láttad, hogy mért jön… Akkor mégis honnan tudtad, hogy az előbb, hogy mit kérdezett?
„Esmétől. De azt nem akarta elmondani, hogy mit válaszoltatok rá.”
- Csak annyit, hogy elment… Na, de most megyek, ha ez volt minden, amit akartál. – Alice bólintott, mire elindultam vadászni, hogy holnap Bellával lehessek…

(Bella szemszöge)

Miután visszajöttem a Cullen házból, csak Edwardra tudtam gondolni… Ha tényleg szeretett volna, ahogy a többiek mondják, akkor nem megy el, még így sem, hogy nem emlékszek rá. Bár bizonyos fokig megértem, de már kétszer is elhagyott, szóval ezek után ne várja, hogy szeressem… Most valahogy egyre jobban összekuszálódnak az érzéseim, minden perc elteltével egyre nagyobb káosz lesz a szívemben… Egyrészről Edward megbántott, elhagyott, de nem tudok rá haragudni, viszont szeretni se tudom, mert nem emlékszek rá. Másrészről ott van Anthony, akit érzem, hogy szeretek, bár még alig ismerem… Nem tudom, hogy most mihez kezdjek, mert Edwardot se akarom megbántani… Viszont Edward most messze van, és nem hiszem, hogy visszajönne, legalábbis gondolom, azok alapján, amiket leszűrtem a beszélgetésből Anthonyval.
- Bella, mért nem alszol? – kérdezte Charlie, mikor benyitott a szobámba.
Hát igen, már hajnali kettő van – gondoltam magamban.
- Sajnálom apa, de nem tudok aludni… Gondolkodnom kell eléggé sok mindenen… Egyébként azt tudtad, hogy Edward elutazott? – kérdeztem.
- Edward? Emlékszel Edwardra?
- Nem – mondtam, majd sóhajtottam –, de Anthony mondta.
- Anthony? – nézett Charlie elkerekedett szemekkel.
- Igen. Amikor ma odamentem a Cullen házba, hogy beszéljek Edwarddal, akkor Anthony volt ott Esmével, és akkor mondta el nekem, hogy Edward elutazott.
- Te beszélni akartál Edwarddal? De miről?
- Igen, méghozzá arról, hogy mi lesz, ha emlékezni fogok – mondtam, bár nem ez volt a teljes igazság.
- És mi lesz? – kérdezte.
- Még én sem tudom, mert nem beszéltem Edwarddal – tértem ki a válasz elől.
- És nem is fogsz beszélni vele?
- Nem valószínű, mert lehet, hogy nem is jön vissza. – Apám ekkor elfojtott egy mosolyt, amit nem igazán értettem, majd valamit halkan suttogott, amiben benne voltak azok a szavak is, hogy „mért hiszi”, „az, aki”, „Edward”, Anthony”, „rájöhetne már”, álnév”.
Nem igazán értettem, hogy ezt miért mondta, és ráadásul nem hallottam az egész mondatot, csak foszlányokat, de ez is elég volt ahhoz, hogy végképp összezavarodjak, pedig azt hittem, hogy annál jobban már nem lehetek összezavarodva, mint amennyire voltam.
- Na jól van, kicsim… Hagylak aludni… De most már ne gondolkozz, mert holnap iskola van és még nem aludtál semmit.
- Rendben. Jó éjt, apu! – mondtam, mielőtt Charlie kiment volna az ajtón, majd ő is elköszönt és már el is hagyta a szobát.
Ezután megpróbáltam aludni, de még vagy fél óráig forgolódtam, majd elragadott magával az álmok birodalma, mely sokkal több mindent rejt magában, mint hinnéd… Lehet akár a tudatalattid üzenete, mely éppen az én esetemben is történt…
Ott ültem egy étteremben, miközben beszélgettem – valószínűleg Edwarddal, de az arcát ismételten nem láttam.
- Tévedtem… Te sokkal jobb megfigyelő vagy, mint hittem volna.
- Azt hittem te sose tévedsz.
- Így is volt. – Újra megcsóválta a fejét. – És még egy dologban tévedtem veled kapcsolatban. Te nem egyszerűen a baleseteket vonzod, ez így túl általános meghatározás lenne, te a bajt vonzod, mint a mágnes. Ha bármi veszélyes adódik tíz mérföldes körzetben, az téged egészen biztosan megtalál.*
Ezután a kép semmivé foszlott és egy másik emlékkép termett a helyébe…
Láttam, ahogy zuhanok a lépcsőn, de én ezt csak kívülről figyeltem… Ezek után megjelent előttem Anthony arca…
Majd visszatért egy kis részlet az előbbi emlékképből…
„Te sokkal jobb megfigyelő vagy, mint hittem volna.”
Egyre hangosabban ismétlődtek ezek a szavak, majd hirtelen…
Felébredtem…
Nem értettem, hogy mit akart ez az egész jelenteni, de azt hiszem, hogy valami olyasmire akart utalni, amit nem vettem észre. Valami, amit ha tudnék, talán sok minden megoldódna…
- Jobb megfigyelő… Anthony… - suttogtam, bár még mindig nem értettem egészen az álmom.

*Idézet a Twilight-ból.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés