46. fejezet – Varázslatos, de…


- Ha a dohányipar értesül erről, nyomban bérgyilkost fogad, hogy még idejében leállítsa. Mielőtt terjeszteni kezdené a módszer licence-jogát… Micsoda egy mutatványos, megáll az ész!

Jacob, aki a könyökét a térdére támasztva, mély előrehajlásban ült mellettem a padon, sötét szemekkel fixírozta a tisztás közepén, nagy nyilvánosság mellett zajló jelenetet. Nahuel, aki húsz perc leforgása alatt nem kevesebb, mint négy leszoktató villámterápiát zavart le (amúgy maradéktalan sikerrel), most épp az üveges szemmel maga elé meredő Nigelt bűvölte ki fogorvostól való félelméből.

- Hát, igen – ismeretem el, szándékosan nem véve tudomást a hangjából kicsendülő gúnyról –, Nahuel komoly profitcsökkenést okozhatna a dohánytermékek piacán. Már ha mindezt nagyban csinálná.

- Azért fura, hogy nem említetted ezt a kis képességét. – Jacob egykedvűnek szánt hangon közölte mindezt, miközben kiegyenesedett, hátradőlt, és lazán homorú testtartásban rákönyökölt a mögöttünk húzódó asztalra. – Mert mi van, ha ez csak a kezdet, és mást is tud? Teszem azt… a pillantásával bontja az atomot.

A képtelen felvetésre már nem volt módom reagálni, mert Nahuel ekkor megindult felénk. Arcán széles, bár kissé fáradt mosollyal közeledett, és a hezitálás legapróbb jele nélkül ült le, s helyezte magát kényelembe Jacob másik oldalán. A pad rám eső felén már nem volt több hely – s ennek titkon még örültem is. Jacob testtartása így is abban a minutumban fenyegetően megmerevedett, ahogy Nahuel leereszkedett mellé; mellének és hasfalának minden izma a felajzott íj kitörésre kész energiájától vibrált. Szinte a bőrömön éreztem, hogyan árad belőle szabályos erővonalakban az a taszító mágnesesség, ami fél perccel ezelőtt még fordított előjellel szikrázott közöttünk. Nahuel megjelenése úgy hatott Jacobra, mintha kifordították volna az auráját: most tetőtől talpig ellenséges légkört árasztott magából.

Hogy valahogy oldjam a helyzetet, megköszörültem a torkom, és Jacob tűzfalként tornyosuló alakján áthajolva odaszóltam Nahuelnek:

- Na hallod! Nem hittem, hogy valaha is ilyet mondok neked – de ezzel alaposan megleptél! Eddig fogalmam sem volt róla, hogy ilyesmire is képes vagy. Hipnotizálni az embereket… éspedig ilyen egyszerűen! Még medált sem lengettél a szemük előtt, meg olyan csigavonalban tekergőző forgólapot sem használtál, amivel a gonosz professzor szokta révületbe ejteni a rajzfilmek jóhiszemű hőseit… – Eszeveszett igyekezettel próbáltam derűs és könnyed hangot megütni, a pajtáskodásnak azt a fajtáját, ami a leggyanakvóbb embernek sem ad okot a féltékenységre. Jacob feszült testtartása mégsem enyhült egy jottányit sem; bal kezének bicepsze, amely ott táncolt a szemem előtt alig néhány centire, vad ciklusokban duzzadt és vonaglott, mintha egy kisebb állat szaladgálna a bőre alatt.

- Eegen – húzta el a száját, miközben a szeme sarkából sandított le Nahuelre –, ez tényleg nagyon… mi is a megfelelő szó?… látványos volt. Akár turnézhatnál is vele. Itt Amerikában mindig nagy keletje van az efféle szemfényvesztésnek. – A hangjában ezúttal nem volt igazi indulat, csak valami fáradt gúny – és nekem egyszeriben az az érzésem támadt, hogy Jacob csak kivárásra játszik; hogy később akarja elővenni Nahuelt, négyszemközt, amikor az én kedvemért már nem kell fegyelmeznie magát.

Nahuel kényszeredett ajakhúzással nyugtázta a szemfényvesztés szót, de rám való tekintettel ezúttal nem vágott vissza. Menthetetlenül két tűz közé kerültem, halvány segédfogalmam sem volt, miként lendíthetném túl a beszélgetést a holtpontról úgy, hogy egyik fiú pártját se fogjam a másik rovására.

A megváltás Claire képében érkezett. A félbetört társalgások mindenkori pillanatragasztója csupa mosoly arccal, megtermett kísérőjével futott be, majd azzal a lendülettel le is kuporodott elénk a fűre, maga mellé húzta Quilt, ott törökülésbe helyezkedett, és lelkes áradatban ontani kezdte az ámuló szavakat.

- Nem olyan nagy dolog – legyintett Nahuel. Próbálta arcán tartani a kimértség maszkját, de én láttam rajta, milyen jólesik neki az elismerés. – Tudod, kis barátném – folytatta azzal a mosollyal, amit kifejezetten Claire-nek tartogatott –, ennél sokkal látványosabb eredményt is el lehet érni. A szuggeráció – ha nem az ember valamelyik berögzült szokását hivatott életfogytiglan megváltoztatni – alanytól függően kifejezetten muris is lehet. Hipnózisban például olyan dolgokat lehet láttatni a másikkal, amik valójában nem is léteznek.

Claire-nek sem kellett több, azonnal hangos szóval követelni kezdte a bemutatót.

- Akkor viszont egy önkéntesre lenne szükségünk… – Nahuel tanácstalanul nézett körbe a tisztás innenső végében. Időközben némileg felgyarapodott a társaság: Embry mellett (aki fél perccel ezelőtt oldalgott elő az erdőből, olyan fájdalmas képpel, mintha pisilés közben mérges szömörcébe lógatta volna legbecsesebbik tagját) szép lassan felsorakoztak Rachel ügyfeleinek kotnyelesebb tagjai is.

- Majd én, majd én! – kiabálta a hátunk mögött egy lelkes jelentkező. Melody látványos gazellaszökellésekkel kerülte meg az asztalt, és sugárzó arccal tolakodott be Claire elé; kis híján rá is ült szegény lányra, akit Quil az utolsó pillanatban rántott félre az ereszkedő far célkeresztjéből. – Én szívesen leszek a kísérleti nyulad, Nahuel. Amúgy Melody vagyok, szia!

- Szervusz, Melody! – Nahuel megrázta a felé nyújtott kezet. És nem is egyenesedett ki: továbbra is előre dőlve ült, és mélyen a lány kikerekedő szemébe fúrta delejező pillantását. Egy másodpercig tartott az egész, s mikor újra Melodyra néztem, a lány arcán már nem voltak érzelmek. Mintha Nahuel üresre törölte volna az agyát, Melody kifejezéstelenül, üveges tekintettel meredt maga elé.

A csönd valósággal tapinthatóvá vált körülöttünk, csak a távolban lobogó tűz pattogása hallatszódott. És Nahuel beszélni kezdett:

- Ma különleges este van, Melody – duruzsolta bársonyos hangon. – A meteorológia az évszázad legkáprázatosabb csillaghullását ígérte mára. Szeretnéd látni?

- …gen – lehelte Melody.

- Akkor nézz fel az égre – szólt Nahuel, és felfelé bökött az ujjával. – Az első csillag épp most karcolja végig a feketeséget… látod?

- Hűűű…! – Melody a tűzijátékra először rácsodálkozó gyermek arckifejezését öltötte, ahogy hátracsuklott nyakkal szemügyre vette a felhős és tökéletesen csillagtalan eget. – Látom… nagyon szép!

Claire kuncogott. Nahuel elhivatottan folytatta:

- Most kelet felől jön egy, Melody, látod? Fényes szikracsóvát húz maga után, mintha gyémántok gurulnának szét az ég fekete bársonyán. De ez semmi. Most figyeld: délről, nyugatról egymást követve tünedeznek fel a szikrázó égi vándorok, hálóként szövik át az eget fénylő ezüstszálaikkal…

- Istenem, de gyönyörű! – sikkantott fel Melody eksztatikus révületben. Úgy festett, mint aki bármelyik pillanatban bepisilhet a gyönyörűségtől; az arca valósággal beledermedt a földöntúli örömbe.

- Jól van, Melody – engedte le a hangját Nahuel. – Most hajtsd vissza a fejed, és nézz rám. Így ni, ügyes voltál. A káprázat már nincs az égen, egyet pislantasz, és újra a valóságot látod… Pislants, Melody!

Dörgő taps köszöntötte a lány szemébe visszatérő életet. Melody – talán először a praxisában – igazán megszeppentnek tűnt, s a többiek nevetgélésétől kísérve felpattant, és lóhalálában iramodott el az erdősávon túli mellékhelyiség felé.

- Most engem, légyszi, Nahuel! – Claire térdre emelkedve könyörgött a fiúnak – akiben, sejtésem szerint, egyre inkább valami végtelen fantáziájú, jóságos mágust kezdett látni.

Nahuel engedélyt kérve Quilre nézett. – Nem bánod?

Quil – akire láthatólag nagy benyomást tett ez a figyelmes gesztus – kegyesen rábólintott. – Csak rajta.

- Oké. – Nahuel kihúzta magát, és hívogatóan megpaskolta az ölét. – Huppanj a combomra, Claire!

Claire huppant, és Nahuel jobb karjának támaszkodva kényelmesen elhelyezkedett a felkínált ölben. Meg se kellett kérni rá, már emelte is a pillantását, és méltóságteljes komolysággal nézett bele hipnotizőrének sötétség ellenére is aranylóan fénylő íriszébe. A változás olyan látványosan zajlott le az arcán, hogy Jacob fel is szisszent mellettem. Claire arcáról mintha lecsapoltak volna minden elevenséget, vonásai egy viaszbábú szépséges, de élettelen merevségével dermedtek meg.

- Jól van, Claire – duruzsolta Nahuel, és szabad kezével finoman végigsimított a lány arcán –, mosolyogj szépen, hiszen jól érzed magad. – Mintha a mozdulat kente volna oda, Nahuel lesikló keze nyomán felragyogott a bájos Claire-mosoly. – Így ni – nyugtázta elégedetten Nahuel, majd picit fészkelődni kezdett: úgy igazította az ölében kuporgó lányt, hogy az egyenesen felénk nézzen. Arcán hamiskás mosollyal rámutatott Jacobra, és megkérdezte: – Látod őt, Claire? – Mire a lány lelkesen bólintott, Nahuel mosolya pedig (ezt a sötétség ellenére is tisztán láttam) enyhén sátáni beütést kapott, úgy jelentette ki: – Ő egy tehén. Szeretnéd megfejni?

A következő pillanatban két dolog történt egyszerre: Jacob mély torokhangon felhördült, testén remegés cikázott végig a felháborodástól, mire Claire rémülten fészkelte magát mélyebbre Nahuel biztonságos ölében, és szégyellősen suttogta a fülébe:

- Olyan nagy. Megijeszt…

- Csss… semmi baj. – Nahuel finoman ringatni kezdte Claire-t. – A tehén ártalmatlan jószág, ne félj tőle, nem fog bántani. Csak szomorú, mert most választották el a borjától, és nincs, aki meginná a tejét. Muszáj megfejni, máskülönben megbetegszik. Mit szólsz, Claire – szeretnél segíteni rajta? Hajlandó vagy megfejni?

Claire megint lesütötte a fejét, és megszeppenten suttogta maga elé: – Nem tudom, hogy kell…

- Ó, az nagyon egyszerű, majd én megmutatom neked. – Nahuel Jacobra fordította kunkori vigyorát, és némán artikulálva utasította, hogy emelje fel két, hüvelyujjal lefelé fordított öklét.

- Arról ne is álmodj, dzsungelfiú! – fakadt ki Jacob, és az arca valósággal fodrozódott a méltatlankodástól. – Belőlem nem csinálsz bohócot.

Claire arcán villámcsapásként hasított végig a megbántottság. Mindkét karját Nahuel nyaka köré fonta, kibuggyanó könnyei a fiú pólójára csöpögtek. – Nem akarom, hogy megbetegedjen – szipogta. – Bárcsak hagyná, hogy segíthessek rajta…

Nahuel megvető „na látod, mit csináltál!”-pillantást vetett a görcsösen szipogó Claire válla felett Jacobra – aki viszont ádáz konoksággal fonta össze mellén a karját, és pillantásával a gyötrelmes kínhalál ígéretét küldte vissza postafordultával.

Csakhogy nem számolt Quillel – aki eddig bírta nézni Claire bánatát, és nem tovább. Talpra ugrott, előrenyomult, és Jacob arcához hajolt, olyan közel, hogy az orruk hegye szinte összeért. A pillantásával erősen üzente fajtársának, hogy hagyja magát „megfejni”, különben baj lesz!

Jacob fogai diszkréten összecsikordultak, de nem tehetett mást: felemelte két karját, s az utasításnak megfelelően lefelé lógatott, tőgyimitáló hüvelykujjakkal odatartotta Claire-nek. – Múú! – bőgte szófogadóan.

A lány, Nahuel instrukcióit követve, lelkes hivatástudattal vetette magát a témára, mintha bizony nemes küldetést teljesítene, és olyan hévvel „fejte” a két erőteljesen pirosodó hüvelykujjat, hogy szinte az aláspriccelő tejet is látni lehetett. A nevetés egyre több torokból tört fel, s a jó hangulat hullámként ragadta el, s szippantotta felénk azokat a kempingezőket is, akik eddig nem mutattak különösebb érdeklődést a műsor iránt.

Jacob fancsali képe ellenére engem is magával ragadott a kóros vigyorgás, s mikor Claire pislogva észhez tért, és hálából megpuszilta először a látomásgerjesztőt, utána pedig magát a látomást (aki ettől némileg megenyhülni látszott), magam is buzgón csatlakoztam a folytatást követelők ütemes kántálásához.

És Nahuel nem is okozott nekünk csalódást. Az elkövetkező percekben röhögéstől fájú gyomrú szemtanúi lehettünk, hogyan hiteti el Paullal, hogy a mögöttünk húzódó asztal valójában a Cape Canaveral-i rakétaindító-állomás parancsnoki terminálja, s hogy nem másnak, mint neki magának kell megnyomnia a startgombot, ami az Apollo 11-et küldi majd fel első holdbeli útjára. A közönség együtt számolt vissza tíztől, és nézte, mint patakzik a hatalmas felelősséggel felruházott fiú arcáról az idegesség verejtéke, miközben jobb keze vadul remeg az indítógombnak hitt, Gourmet márkajelzésű mustárosflakon lecsavart kupakján.

Kisebb-nagyobb látványosságú produkciók követték a rakéta sikeres fellövését, amiket Nahuel mindig az önként jelentkező saját ötletével összhangban hajtott végre (Melody egyik vörös hajú, kisportolt barátnője például aggódott a sok kimaradt aerobikóra miatt, így saját kívánságára harminc teljes percen át súlyzózhatott két hatkilósra szuggerált fenyőtobozával) – de a tehénfejés emelkedett hangulatát már egyik műsorszámnak sem sikerült túlszárnyalnia.

Kevés kivételtől eltekintve valamennyi turistalány elunta a dolgot, és apránként elszállingózott: vagy visszament melegedni a tűzhöz, vagy valamelyik ételkínáló kempingasztalnál szolgálta ki magát. Jó néhányan egyszerűen fogták a tálcájukat, a sátrukhoz botorkáltak vele, s a hálózsák melegébe bújva fogyasztották el vacsorájukat, ami vastag illatfonalakkal gőzölgött az egyre hűvösebbé váló levegőben.

Ráadásul kelet felől feltámadt a szél, vadul zizegtette a tisztást óvó fenyves tűleveleit. Még maga Leah is behúzott nyakkal tűnt elő a mosdót határoló erdősávból; nem is a kitaposott ösvényen jött, hanem a nagyobb szélárnyékot biztosító sűrűn át.

- Mindjárt nyakunkon a zuháré – jósolta sötét képpel, és lehuppant arra a félfenéknyi ülőhelyre, amit a bambuló Embry sorozatos oldalba könyökölésével sajtolt ki magának a pad végében.

- Annyi baj legyen – csicseregte derűlátóan Claire. – Majd Nahuel belénk szuggerálja, hogy egy meleg szobában ülünk, a kandalló mellett, miközben forró csokit szürcsölünk.

Leah sanda gyanakvással vonta össze a szemöldökét. – Te meg mi a ménkűről beszélsz?

Claire lelkesen beszámolt róla, miről maradt le, amíg odavolt. A végén gyermeki ártatlansággal rákérdezett, mégis merre csámborgott, hogy még a dörgő nevetést sem hallotta – mire Leah ingerülten megrántotta a vállát, magánügyre hivatkozott, majd szemforgatva kijelentette, hogy egyébként sem hisz az ilyen hókuszpókuszban: őt aztán kéttucat praktizáló hipnotizőr összehangolt erőfeszítése se tudná megigézni.

- Bocs, Nahuel – vonta meg a vállát flegmán. – Akár próbát is tehetsz velem. Az a forró csokis dolog tényleg jól hangzik, de valamiért kétlem, hogy nálam működne.

Nahuel komoly képpel viszonozta Leah kihívó pillantását. Innen is, onnan is felcsaptak a visszavágást követelő hangok (Ez felhívás keringőre! Rajta, mutasd meg neki!), de ő nem zavartatta magát tőlük, csak nézte a lányt szelíden, miközben szép lassan valami csöndes bánat színezte át borostyánszín szemét. Aztán egyszerre mintha dűlőre jutott volna.

- Miért is ne…? – motyogta maga elé tűnődőn. – Tegyük izgalmasabbá a dolgot. – Felkapta a fejét, s mielőtt újból engedélyt kérhetett volna rá, kinyújtott jobb kezének két ujjával hangosat csettintett Leah arca előtt. Az élet abban a pillanatban elszivárgott a lány arcáról, úgy nézett maga elé, mint a világ legszebb élőhalottja. De Nahuel most nem érte be ennyivel: sorban végigcsettintett a padban mellette ülők arca előtt is. Embry, Seth és a túlvégen ücsörgő Collin egymás után vesztették el külvilággal való kapcsolatukat.

- Jól van – sóhajtott nagyot Nahuel, mintha magát akarná meggyőzni a terv működőképességéről. Derékból előredőlve az asztallapra könyökölt, s a korábban alkalmazott kántáló duruzsolással beszélni kezdett. – Leah – mondta, mire a lány feje nyomban a hang irányába fordult –, hallgass figyelmesen, és jegyezd meg minden szavamat. Konstantinápoly – ez a jelszó. Ha meghallod, onnantól kezdve hipnózis alatt cselekedsz. Élénk leszel, nyugodt, és oldott, ahogy a mindennapi életben, akaratod önjogán cselekszel – egy dolgot kivéve. Leah, onnantól kezdve, hogy meghallod a jelszót, minden mondatodat az Éjjá-éjjá-óó!-felkiáltással zárod. Nem tudsz úgy belekezdeni egy új mondatba, hogy ezt előbb ki ne mondd: Éjjá-éjjá-óó! Ezzel raksz pontot a gondolatsor végére, s minden egyes alkalommal, amikor kimondod, melegség járja át a szíved. Így fogsz cselekedni egészen addig, amíg el nem hangzik a másik jelszó: Alexandria.

Nahuel nagy levegőt vett, s most Embryhez fordult.

- Embry – szólította meg a fiút –, tőled azt szeretném, ha igazi lovag lennél. Ha elhangzik a jelszó, Konstantinápoly, égető vágyat fogsz érezni magadban, hogy bókolj Leah-nak. Megdicséred a szemét, a haját, minden porcikáját. Ékesszólóan fogalmazol, s úgy érzed majd, egyetlen jelző sem lehet méltó az ő szépségéhez. Egészen addig így cselekedsz, amíg ki nem mondom: Alexandria.

Nahuel megint fordított néhány centit a tartásán; Seth került sorra.

- Seth – duruzsolta –, ha kimondom, Konstantinápoly, lassan elhatalmasodó vágyat érezel majd arra, hogy megmosd a nővéred lábát. Kezdetben csak a szemed nem bírod levenni róla, olyan lesz, mintha mágnes vonzaná oda. Aztán, ahogy múlnak a percek, sürgető szükségként uralkodik el rajtad az óhaj, hogy megfogd és megvizsgáld, mígnem már úgy érzed, az életed sem lehet teljes anélkül, hogy egyszer tisztára ne mosnád Leah lábfejét. Egészen addig így érzel, amíg el nem hangzik: Alexandria.

- Collin – fordult az utolsó fiúhoz a sorban –, te szenvedélyes fotóssá válsz abban a pillanatban, ahogy kimondom: Konstantinápoly. Látod ott azt az ételkínáló asztalt? Ott sorakoznak a te fényképezőgépeid, kedvedre válogathatsz közöttük. S amíg el nem hangzik a szó: Alexandria, te lelkes és jókedvű buzgalommal fogsz vele lefényképezni mindent, ami csak eseményszámba megy ezen az estén.

Nahuel nagy sóhajjal kifújta magából a levegőt. Kiegyenesedett ültében, s a négy alany nevét egyesével felsorolva újra megerősítette bennük a két jelszó hatását, majd mindegyikükhöz egyszerre intézve szavait ismételten kijelentette, hogy a hipnózis során mindvégig szabad akaratukból cselekszenek majd, azt az egy dolgot kivéve, és hogy nem követnek el semmit, amit erkölcsileg helytelennek tartanának.

- Újból csettinteni fogok az arcotok előtt, és ti magatokhoz tértek. Frissek lesztek, farkaséhesek, és egy szóra sem emlékeztek abból, ami az előbb elhangzott.

Négy villámgyors csettintés, s a pad túloldalán ücsörgő kvartett rögvest mocorogni kezdett.

- Hát, haver – dörzsölte korgó gyomrát Collin –, ez most nem jött be.

- Én előre megmondtam. – Leah a nyakát masszírozta, és megpróbált önelégült képet vágni, de inkább megkönnyebbültnek tűnt. – Talán majd máskor… Most megyek, bekapok valamit.

- Jó ötlet – csatlakozott nővéréhez Seth, és Embryvel a nyomában ő is kikecmergett a padból.

Miután mind a négyen hallótávolságon kívül kerültek, Nahuelhez fordultam. Mikor tervezed megadni az indító jelszót? – akartam kérdezni, de Jacob elébem vágott.

- Dzsungelfiú – ingatta gúnyos rosszallással a fejét –, el sem képzeled, mibe nyúltál. Menet közben nem akartam beleszólni, de most figyelmeztetlek: ne merészeld benyögni a jelszót! Sőt, gondoskodj róla, hogy minél sürgősebben eltűnjön a fejükből ez a sok ostobaság, amit beléjük szuggeráltál.

- Egy igazi ünneprontó vagy, Jacob – jelentette ki higgadtan Nahuel. – Azok alapján, amit Nessie mesélt rólad, azt hittem, te érted a tréfát. Nem olyasmire kényszerítem őket, amiért börtönbüntetés járna. Csupa mókás dolgot sulykoltam beléjük – mondd, mégis mi rossz származna abból, ha valakinek megmossák a lábát, vagy éppen ódákat zengenek a szépségéről? Ők maguk is nevetni fognak rajta, amint feleszmélnek.

Jacob újra szólásra nyitotta volna a száját, de Claire, Kim és Jared, akik időközben elfoglalták a felszabadult padot, egyöntetűen lehurrogták.

- Ó, én látni akarom, milyen ámokfutást végeznek ezek négyen – szállt be Paul is az ellenállók oldalán. – Azok után, hogy ma egymagam fellőttem egy holdkomppal felszerelt űrrakétát, kijár nekem ez a kis szórakozás.

Az asztaltársaságnak már az emléktől is nevethetnékje támadt, s két perc múltán már az elsöprő többség kardoskodott amellett, hogy hagyjuk kibontakozni az eseményeket. Jacob továbbra is helytelenítően csóválta a fejét, de már nem próbált ellenszegülni a közakaratnak.

- Hoppá – csapott a homlokára hirtelen Nahuel –, egy dolgot tényleg elbaltáztam. Gyorsan fusson oda valaki a tálalóasztalhoz, és kapjon le róla egy hot dogot, mielőtt Collin öntudatlanul felfalná az utolsó fényképezőgépét is!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés